A groodenbergi boszorka

A groodenbergi boszorka

1880 tavasza.
Már azt gondoltam, sosem láthatok többé vidámságot. Megfakult lápok, nyálkás ködtenger, mely ridegen ölelgeti a komor fekete kérgek bordáit. A birtokon szüntelen csöndesség. Hangtalan rezzenő csípős szélben vibrál az unalom és kiábrándultság szaga.
A szolgálók megnémultak, férjem sehol. Életre utaló jel csak egy gyönge lüktetés, kitartó dobogás a szívemben és alatta. Aprócska, élni vágyó lény. Milyen nyugodt, milyen eleven. Mi végre a sietség? Úgyis utolér majd hamar, fiam. Ez a nagyon álnok világ.
Füttyszó hasít a nyomó űrbe, zsibongás és csizmák toporgása utána. A szolgalegények hamis alázattal szaladnak uruk elébe, aki magas hátasáról olybá fölülemelkedik, hogyha akarna is valamiért, lenézni sem bírna rájuk. Visszhanggal csattog a ló acélkörme, karcosan koppan a köveken, átpattan a sáros házfalakra és fölsérti a város füleit. Megálltakor egy magabiztos dobbanás, jómódú drága ruha suhogása és tiszteletet parancsoló reszelős férfihang követi. Rendbe rendezi a szétszórt parasztokat, helyre teszi a birtok menetét és feloszlatja kicsiny, elszakadt világunk nyomorúságát. Nekem mégis olyan fenyegető érkezése.
– Adelheid – mint dögvész libben felém lesújtó hangja, de még ha csak a hang jönne.
Mellém lép, a fahíd ázott korlátján elterül és megreccsennek a korhadt lécek súlya alatt. Vagy a nyomorúságtól ami vállamra nehezül. Háttal fordulok ösztönösen, kezeim védelmezőn a csöppség gömbölyű burkára csusszannak, így elengedve a szálkás kapaszkodót. Szemeim a mélybe kúsznak, tekintetem sokáig zuhan hogy a sziklás folyómederig leérjen. Két erős kar ránt vissza, ahogy szédelegni kezdenék, és a durvaságtól a mocskos padlóra esem.
– Meg se forduljon a fejedben, asszony – hajol egészen közel bánatomban leszegett fejem fölé, s mint egy undorodó köpetet, a fülemnek veti. – Az a gyerek az enyém is! – s mint kidobnivaló rongybabát, a földhöz taszít távoztában.
Fénytelen tekintetem végigkíséri halkuló lépteit a hídon, közömbösen siklik oldalra a karomon hagyott vörös maroknyom felé. Elviselem a fájdalmat, erős vagyok teérted, fiam. Vagy rég elapadtak már a könnyeim.
Narancsszínű ragyogás kúszik át a szúette tető rései között. A varjak idegesen csapdosnak a közeli ágakon. Megpihenni tér a táj, de az én dolgom csak szürkületkor kezdődik. Holthideggé fagyott lábaim visszavisznek a sáros úton férjem házába. A két szárnyú építmény fenyegetően vonzza a látogatót, magához söpri az előudvar két oldaláról. Mellettük szolgalakok és kőüzletek zárják az utat. Csak egy út vezet el onnan – nézek hátra amerről jöttem – a mélységen túl a ködös erdő.
Még jó pár lépcsőfokon fel kell magam küzdenem a bejáratig, ahol kétarcú szolgák köszöntenek, és ügyelve a lépésnyi távolságra, nyomasztó csöndben kísérnek a hálóig. Hosszú, szűk folyosó, kétoldalt alvókamrák. Az egyiknél hüvelyknyire nyitott ajtó, ahonnan a fáradt gyertyafény oly kétségbeesetten próbál szökni, hogy az egész folyosót átvilágítja. A férjem, Rembrandt íróasztala látszik, kifordulva öreg karosszéke, melynek élettelen, sötétbarna felületét erős ibolya és rózsa színnel csillogó holmik takarják épp. Elhaladva visszhangzik egy könnyed női kacaj. Rég messze járok már, a folyosó túlsó végén, mégsem hal el. Folyton kacag, vihog köröttem. Kísérti napom és éjem, kíséri férjem alakját, mint egy szép illatú rontás.
Ez a cafka, aki csak szomorúságot hagyott nekem, ma talán szívességet fog tenni. Az is lehet, hogy távozásomkor megbocsájtok. Rembrandt-nak is.
Oh nem, az talán túlzás lenne…
Bagolyszó ébreszt sekélyes álmomból éjfél után. Gyertyát nem is gyújtok, ahogy az ajtómhoz botorkálok, rajtam már a vastag kabátkám. Most nem kell se fény, se kíséret ahogy a kijárathoz szaladok halk és puha léptekkel, mert most csak az elkötelezettség vezeti tetteim. Halk az erdő éjjelenként. Halk de mégis beszédesebb mint nappal bárki. Át a fahídon lenézek a szakadékba, mely barátságosan visszaint felém. Most nem is szól, csak néz rám, nem kell már hívogatnia. Keserves, de töretlen mozzanatokkal átemelem magam a korhadó korláton, melyet csak elvétve fog össze pár elrozsdásodott görbe vasszög. Reszkető kezem előszedi kabátomból a kicsiny szalmabábot, melyet szinte rögtön el is ejt. Akarva vagy akaratlanul, igazából mindegy. Sokáig zuhan, nem is biztos hogy leér egyáltalán, de vele zuhan a fájdalmunk is, fiam. Még egy pillanat és mi is jövünk. Csak azért várok, hogy biztos megértsd, miféle világtól óvlak így meg. A korlát akkor megadja magát, és a léc amit markolászok elválik társaitól. Szél csap az arcomba ahogy távolodom a hídtól, nem látom még mennyi van hátra mert a hajam a szemeim előtt hullámzik. Úgy tűnik tényleg sokkal mélyebb, mint amilyennek látszik.
Ott vagyunk már..?

Éles gyermeksikoly veri föl a homály alatt lapuló házak lakóit. A hang tulajdonosa sebes léptekkel cikázik a göcsörtös fagyökerek, és a sűrűn növő csalfa avar között.
- Mi történt? – szalad össze a szolganép. És idegesen toporognak az erdőt kémlelve.
- Ez Hilda! Megmondtam neki, hogy ne merészkedjen az erdőbe! – a törékeny asszony, kinek arcát mélyre vájt ráncok és koszfoltok borítják, eltorzul a fájó felismeréstől. Férje szalad elkapni, ahogy térdre rogy és keserves zokogásba kezd. Még maroknyian érkeznek, megdöbbenve, megbotránkozva. Köztük csak egy, aki elszántsággal méri végig a jelenetet.
- Ez ő volt… - súgja magabiztos, ugyanakkor aggódó hangon.
- Hallgass!
- A boszorkány! A gróf halott felesége! – folytatja amaz, mintegy diadalmasan a nép egésznek. Társai fenyegető közeledtére csak még inkább fűzi.
- Megölte a saját gyerekét is és most a mieinket is magával akarja vinni!
Feje nagyot koppan a sárral borított fűcsomók között, és a falura halálos csönd telepedik, melyet nem is tör meg semmi. Nincs mersze arra.
- Mi történik? Miért nem válaszolnak? – a csöppnyi kislány, aki sáros, csuromvíz öltözete nélkül is alig látszik ki a földből értetlenül bámulja őket a fák közül.
Vállán hófehér, puha kéz, mely vigyázón de szigorúan tartja. A hozzá tartozó asszony fáradt tekintettel bámul rá, majd a füléhez hajolva egyszintbe ereszkedik.

- Nem hallanak téged, drága. Látod, a mihasznák félelmükben még legdrágább kincsükről is megfeledkeznek – az asszony szomorkás mosollyal fordul el tőle, ahogy kiegyenesedik.
Kezét nem felejti el Hilda válla köré fonni, és gyengéd erőszakkal háttal fordítani a zsivajnak. A lányka tiltakozni próbálna, és fiatal zsigereiben rossz érzés támad.
- De anyámat akarooom!

- Gyere, drága. Nem lesz semmi baj. Hamar megnyugodnak, meglásd – a két alak hamar vész el a köddel kevergő árnyékban, nyomot nem hagyva a sáros földön.
Hideg érzés öleli körbe törékeny testét, ahogy a rengeteg elválasztja otthonától. Kétkedve a szomorúarcú nőt követi, aztán lába megbotlik a rücskös kórókban és erőtlen a nedves levelek közé zuhan. Meglepve és értetlen néz föl, mikor az asszony fölsegíti. Nem érez fájdalmat. A kezet sem érzi, melybe belemarkolt, de mielőtt kérdezhetne, az asszony megáll előtte, s motoszkálás zaja szűrődik a kérgek mögül.
Hilda zavarodottan, és félve néz a mohás törzsek közül előbújó gyermekarcokra. Fiatal és sima arcok, de tekintetük se nem kedves, se nem élő.
- Miért nem maradsz itt addig és játszol a többiekkel, hm?
Hilda mögött az út elvész.
- A fiam és én… mindig nagyon örülünk az új családtagoknak.

2
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2018-08-21 06:31 Dana

Dana képe

Üdv minálunk!

Remélem, a véleményezés nem tántorít el. :-)

Van néhány alapvető probléma az írásodban, amin dolgoznod kell -- többek között a helyesírás is ilyen.

A groodenbergi boszorka --> Miután feltöltesz, illetve megadod az írás címét, ezt érdemes törölni. Nem elegáns.

1880 tavasza. --> Ez mi szeretne lenni? A szöveg része vagy csak egy időpont jelölés? Ha utóbbi, nincs elkülönítve a szövegtől. Ha előbbi, akkor kapásból beleesel az igeidők összekeverésének hibájába, ami a következőkben is jelentkezik. --> 1880 tavaszán jártunk.

Már azt gondoltam, sosem láthatok többé vidámságot. --> MIhez képest már? Miért múlt? ...és láttál? Ezt megjegyezni ugyanis csak akkor van értelme, ha később lesz valami vidám.
Megfakult lápok, nyálkás ködtenger, mely ridegen ölelgeti a komor fekete kérgek bordáit. --> Jelenre váltottunk. Miért? Milyen fekete kérgek? Plusz egy vessző is hiányzik: komor, fekete kérgek...

A birtokon szüntelen csöndesség. Hangtalan rezzenő csípős szélben vibrál az unalom és kiábrándultság szaga. --> Nagyon költői, csak nekem ellentmondásos. A vesszőt nem ismered, ami nagy hiba. A vibrálás valami élőt feltételez. A szél és a szag nem jönnek össze egy képbe. Unalom és kiábrándultság? Ezzel olyan hangulatot teremtesz, mintha egy rossz buliban lennénk -- felteszem, nem ez a szándékod.

kitartó dobogás a szívemben --> A dobogás nem a szívünkben van: maga dobog.
Milyen nyugodt, milyen eleven. --> Akkor most nyugodt vagy eleven? Gondolom, az élőre akarsz utalni, de a nyugodtságot minek teszed ugyanabba a mondatba?

Úgyis utolér majd hamar, fiam. Ez a nagyon álnok világ. --> Hogy is van ez a mondat? Mondatok? Ebben a formában eléggé értelmetlenül hatnak.

Füttyszó hasít a nyomó űrbe --> Nyomó űr?

...aki magas hátasáról olybá fölülemelkedik, hogyha akarna is valamiért, lenézni sem bírna rájuk. --> Magam sem tudnám nyakatekertebben megfogalmazni.

Visszhanggal csattog (esetlen kifejezés) a ló acélkörme (patkója van neki és patája, körme nincs), karcosan koppan a köveken, átpattan a sáros házfalakra és fölsérti a város füleit (rögtön több füle is van a városnak). --> Kb. ennyi hiba minimum van ebben a mondatban. Ahogy egyébként eddig jellemezted a helyet, a legkevésbé gondolnék városra...

Megálltakor egy magabiztos dobbanás, jómódú drága ruha suhogása és tiszteletet parancsoló reszelős férfihang követi. --> A megálltakor és követi nem jön össze. "-kor": abban a pillanatban, "követi": később.

Rendbe rendezi --> Ugy, ez picit túlzás?

a szétszórt parasztokat --> város, ugye?
helyre teszi a birtok menetét --> város, ugye?
kicsiny, elszakadt világunk --> város, ugye?
Nekem mégis olyan fenyegető érkezése. --> Mert relatíve úgy is írtad le, szóval nem tudom, hogy ezt a megjegyzést mire véljem.

– Adelheid – mint dögvész libben felém lesújtó hangja, de még ha csak a hang jönne. --> Fenyegető hang nem libben.

a fahíd ázott korlátján elterül és megreccsennek a korhadt lécek súlya alatt. --> Ennek nincs semmi értelme.

Vagy a nyomorúságtól ami vállamra nehezül. --> Így ennek se, plusz egy vessző is hiányzik.
Háttal fordulok --> Inkább hátat fordítok, nem?

kezeim --> kezem
...a szálkás kapaszkodót. --> Ha szálkás, minek fogja? Úriasszonyok amúgy is bőrkesztyűbe vagy egyéb kesztyűbe jártak, csak megjegyzés a részemről. Ebben az esetben viszont felesleges a szálkás szó.

Szemeim a mélybe kúsznak --> Szemem
tekintetem sokáig zuhan hogy a sziklás folyómederig leérjen. --> Vessző... a "hogy" elé azért illik tudni kitenni. Sziklás folyómeder? Eddig lápról merengtél és városról, birtokról stb., szóval arról nem volt szó, hogy mindeközben egy korhadt fahídon áll, ami kb. egy szakadék fölött van. Biztosan jól elképzelted ezt a képet?

Ne haragudj, eddig bírtam. Kiengedem, hogy a többiek darabokra szedjék még jobban, de ez nem jó irány. A valóságtól idegen, mesterkélt kifejezéseket használsz -- talán azt hiszed, ezzel hangulatot teremtesz, de azt csak valóban létező kifejezésekkel lehet. Az elején eltolod az igeidőt, bár utána nagyjából ragaszkodsz a jelenhez. Túl sok a helyesírási hiba, a zavaros és ellentmondásos kép -- innentől pedig sajnos a szöveg sem érdekel. :-(

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2018-08-21 09:54 craz

craz képe

párbeszédek központozása:

– Adelheid – mint dögvész libben felém lesújtó hangja, de még ha csak a hang jönne. / Hát ez a lyuk? Ezt csak másolás után látni, valami beállítási hiba lehet a szövegszerkesztődnél. // Ez így két mondat, a név után kell egy mondatvégi írásjel - gondolom felkiáltójel jobb -, A mint pedig nagy M. Akkor lehetne egy mondat, ha így Írod: – Adelheid! – libben felém lesújtó hangja, mint dögvész, de még ha csak a hang jönne. / Viszont, ha lesújtó hang, akkor tuti nem libben.

– Az a gyerek az enyém is! – s mint kidobnivaló rongybabát, a földhöz taszít távoztában. / Ugyanúgy két mondat, nagy S. (Itt most nincs lyuk, nem tudom miért. Te látod az eredeti szövegben a különbséget?)

- Mi történt? – szalad össze a szolganép. / (Na, ez megint lyukas.) Nem jó, a párbeszédek mindig gondolatjellel kezdődnek, nem kötőjellel.

- Ez Hilda! Megmondtam neki, hogy ne merészkedjen az erdőbe! – a törékeny asszony, kinek / gondolatjel, lyuk, új mondat; nagy A

- Ez ő volt… - súgja magabiztos, ugyanakkor aggódó hangon. / Itt már a második gondolatjelet is kicserélted kötőjelre. Miért? A hárompont meg oda felesleges.

A továbbiakban mindig kötőjel szerepel a kezdő gondolatjel helyén.

- Mi történik? Miért nem válaszolnak? – a csöppnyi kislány, aki / A csöppnyi

- Nem hallanak téged, drága. Látod, a mihasznák félelmükben még legdrágább kincsükről is megfeledkeznek – az asszony / Az asszony

- Gyere, drága. Nem lesz semmi baj. Hamar megnyugodnak, meglásd – a két alak hamar vész e / A két alak

Oké, kezdő író vagy rengeteg hibával, de valahol el kell kezdeni. Akár a párbeszédek központozásánál. ;)

szerk.: Most. miután kirakta a hozzászólást, eltűntek a lyukak. Nézd meg, nálad van-e a gubanc a szövegszerkesztőd beállításában! Nem tudom, ezt miért csinálja a rendszer, a hozzászólás írásánál a szöveget bemásolva van lyuk, utána nincs. :) (most, hogy a hozzászólást szerkesztem, megint látszik)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

k, 2018-08-21 10:20 Dana

Dana képe

Valamiért úgy rémlik, hogy a sorkizárt beállítás hozza ezeket a nagy lyukakat...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2018-08-21 16:52 Suana

Ejha! Ebben aztán van minden! Alaposan összeszedted a dolgokat. Nem kellett volna. A szövegnek legalább a fele felesleges. Jól elfáradtam, mire sikerült végigolvasnom. Közben valahol belevesztem én is.

Nem feltétlenül szükséges minden tárgy mellé jelzőt rendelni. Viszont a helyesírásra kicsit jobban oda kellene figyelni. A fogalmazásra szintén. Vannak igencsak nyakatekerten megfogalmazott mondatok, amelyekben nem találtam semmi értelmet. Pedig kerestem, hidd el!

Sajnálom! Peched van, hogy ilyen ráérős időmben találtam rá az írásodra.

Üdv: Sz

sze, 2018-08-22 08:56 Roah

Roah képe

Rég láttam ilyesmit a portálon - azt a jelenséget, amikor a szókincs megbokrosodik, vágtázik, ide-oda, nem uralják, nem irányítják, csak ugrat, össze-vissza. Általában azért történik ez egy novellában, mert a szerzőnek még nincs rutinja, gyakorlata, nem tudja a fejében egymást taposó szavak mennyiségét féken tartani, és sok esetben nem is érzékeli ezt a brutális mennyiséget.

Bárki követte el ezt az írást, nagyon szeret olvasni és tele van szavakkal, brutál mennyiségű szóval, szerintem.

A probléma az, hogy egy novella karámja szűkös, egyszerűen nincs hely a terjedelem miatt arra, hogy mindet, minden szót, ami kísért, mindet, ami felágaskodik, leírjanak, muszáj őket kordában, a karámban tartani, különben rámehet a varázs, az illúzió, az értelem is, a szerkezet esik szét, nem lesz formája, eleje-közepe-vége.

Van fogalmazókád is, szerintem - de a szavak mennyisége miatt kicsúszik a kézből az is...kicsúszik? Nincs is mi. Nincs se kantár, se nyereg, se semmi, csak egy hatalmas ménes, aminél azt a fura jelenséget érzem, mintha aköré húztak volna kerítést, és nem fordítva, ahogyan kellene.

A szavakat keretezi sztorival, és nem a sztorit a szavakkal - mintha a szavak miatt lett volna történet, előkészületek, alaposabb előkészületek, kvázi felkészülés nélkül.

Dana és Craz sok értékes tanácsot adtak, hasznos észrevételekkel szolgáltak már az írásodhoz - nem ismételném őket, nehogy soknak tűnjön (sok tanulnivaló vár még rád, egyébként, szerintem is, de azt vallom, hogy nem kell egyből a tengerbe dobni, cápák közé azt, aki úszni tanul, elég egy medence még, ahol leér a lába, másrészt nem szeretném, hogy tarts a víztől, mert szerintem egyszer még kiváló úszóvá válhatsz) csak néhány dolgot emelnék ki, amivel hátha tudsz kezdeni valamit a jövőre nézve, amikor írsz.

Az első az, hogy tanulj meg a szavakon uralkodni. Nem lesz könnyű! Vezesd meg őket! Amikor írsz, hagyd őket szabadon száguldozni, hadd szóljon, hadd legyen bennük erő, energia. Hagyd őket nyugodtan tombolni. De aztán, amikor már kint van a mese, az írás, és visszaolvasod, vedd a kezedbe a sorsukat és húzd őket, fogalmazz át, törölj a jelzőkből. Olvasd lassan, hangosan, retorika figyelembevételével, meglásd, hallani fogod azok nagy részét, amikre valójában nincs is szüksége az írásnak, a szavak akartak csak ott lenni a mondatokban. Állj nekik ellent!
A szavak vannak az írásért, és nem az írás a szavakért! Ez jusson eszedbe! Te vagy az, csak te, aki eltud bánni velük, aki kordában képes tartani a mennyiséget.
Hangos olvasás után hagyd pihenni, türelemmel - tudom, hogy nehéz ez is! -, hagyd magára az írást, hagyj időt a távolodásra. Ne sokat, de legalább egy pár napot, amíg kitisztul tőle a fej, erre mondják tudod, hogy szellőztesd ki a fejed.
El nem hinnéd, mennyi szót fogsz feleslegesnek találni, elírtnak, hibásnak, amikor tudatosan javítasz.
Ilyen mennyiségű szókincsnél, mint amit nálad ez írás alapján tapasztalok, sokszor és sokáig kell szerintem különösen koncentrálni a tudatos javításra, különben nem tudod átadni az olvasónak azt, amit szeretnél - ha belejössz, egy idő után egyre kevesebbszer lesz ám szükség erre, ugyanis a szavak már nem tódulnak ész nélkül az írásodba, tudni fogják, hol a helyük, lényegesen kevesebb lesz a hibázási, értelmetlenségi esélyed is.
Egyszer csak azon kapod magad, hogy uralod őket.
Mindet.

Van egy ilyened:

"Visszhanggal csattog a ló acélkörme, karcosan koppan a köveken, átpattan a sáros házfalakra és fölsérti a város füleit."

Noha tömény képzavar, vagy legalábbis áthallásos, nekem ez a ló fémkörme nagyon tetszik! Lehet, hogy el is fogom egy nap kunyerálni tőled!
Elkunyizhatom a kifejezést?

Ez a mondat egyébként sok mindent elárul, hogy mi az írás alaphibája, összességében is szemléltethet. Te még nem látod - majd fogod! -, de hiába a szép szavak, hiába érteni, mit akar a mondat, a képzavar elnyeli, nagyra tátott szájjal. Tényleg lecsúszik a képzavar torkán, pedig meg lehetne menteni.
Szerinted miként? :)))

"Oh nem, az talán túlzás lenne…"

Nem 'oh', hanem 'Ó'. ;)

"Szemeim a mélybe kúsznak, tekintetem sokáig zuhan hogy a sziklás folyómederig leérjen."

Ha itt maradsz a Karcon, akkor ezen és az ilyesféle mondatokon hangosan fogsz nevetni. ;)
Most komolyan: látod magad előtt ezt? Amint a szemek a mélybe kúsznak - mint egy csiga, vagy hogyan is, csíkot húzva? Aztán bázis-ugranak egy sziklás folyómederig - még mindig a szemei, ugye -, és még le is érnek? Placcs. :))))
Még poénból se érts félre! Muszáj elmagyaráznom, megmutatnom, mit ne írj, ez minden. .))))

Szóval érted így, hogy mit jelent a képzavar?
Főleg egy olyannak, akit még (!) a szavak uralnak? Hogy mi sül abból? Hm? Érted? :))) Hogy miért lesz értelmetlen vagy tréfás egy jónak szánt jelenet, kép, kifejezés, hogyan eshetnek a mondatok a szavak csapdájába úgy, hogy rutintalan nem is érzékeli, főleg nem írás közben, és nem is érti, mi velük a baj?
Ez a szavak ereje! Ez a szavak bűvölete!
Ezt kell szerintem elsőnek betörnöd, mert brutál sok hibát eredményezhet - és eredményez is ez írás alapján -, pedig csak szigorú tudatos javítás hiányzik még, és nem lesz velük probléma. Sőt! Majd választasz, válogatsz, nem a befőtt fogja eltenni a nagymamát, hidd csak el. :))))

"A hang tulajdonosa sebes léptekkel cikázik a göcsörtös fagyökerek, és a sűrűn növő csalfa avar között."

Nyelvtanozás? ;)
Ha ez vigasztal, sok rutinos szerző máig belegabalyodik az alanytévesztésbe, vagy épp nem ismeri a játékszabályt, ezért belemegy elbénázott fogalmazásba, olyan kifejezésekbe, hogy 'a hang tulajdonosa', és hasonló mondat-virgoncságok.
Érdekel, hogy miként lehet ezen javítani? Hogyan lehet ezeket el és kikerülni?

Látok az írásban lehetőséget, kakaót, érzek benne sok-sok fejlődési és előnyére változó dolgokat, ha fejlesztik gyakorlással, érzek benne mesélő-szellemet, eredeti szókapcsolatokat, képeket, amiknek jelenleg még nem vagy az ura, és hiába lenne egyedi és sajátos, ha a képzavar befalja őket és így elvesznek, elvész, holott csak nyelvtanozás kell hozzá és rutin.

Tudod, mi a szerencse?
Amikor a lehetőség és a tehetség találkozik - ezt hallottam.

Szerintem ragadd meg a lehetőséget és fejleszd a tehetségedet. Ha most még nem is véled úgy, hogy az irodalommal foglalkoznod kellene, én azt javaslom, foglalkozz!
Mert egy napon kiváló lovassá válhatsz. ;)

Végezetül fogadd el egy itteni szerző réges-régen itt publikált novelláját.
A műfaj, a stílus, a világ, az atmoszféra, nézd meg, hogyan uralja a szavakat, miként bánik el a képzavarokkal, hogyan lesz szolgája a nyelvtan, hogyan lesz társa a fogalmazási adottsága:

http://karcolat.hu/irasok/horror/honfy_agnes_ilona/hideg_szurke_masvilagi

Isten hozott a Karcolaton!

https://www.youtube.com/watch?v=0HlNTu1XaZY

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2018-08-25 22:12 Kagon

Áh, köszönöm az építő kritikát :). Valójában nem tartottam túl jó írásomnak, de gondoltam bepróbálkozom és meglátom mi lesz.
Az egész mögött az áll, hogy egy bizonyos kép alapján készült a mű, amit lehet nem ártott volna odaírnom elé... de gondoltam, hogy nézne már ki, ha odabiggyesztem.
Abszolút egyetértek veletek, igazából a novella nagyon nem az én műfajom. És szándékosan tömtem tele költői nyakatekertséggel, mert inkább azt akartam, hogy dallamos legyen, meg olyan régiesen túlbonyolított. De akkor ezek szerint nem volt jó ötlet.
Van egy mánián, hogy nagyon hosszú mondatokat írok, 4-6 sorosakat, de megfogadom a tanácsokat és szépen kivagdosom a körítést^^.

v, 2018-08-26 08:15 Dana

Dana képe

Helló! Ha a novella nem a műfajod, akkor mi az? Mert versekkel nem foglalkozunk, a regény alapja pedig a novella, vagyis a regény az egy, a novellánál bonyolultabb teremtmény, de az alapok hasonlóak. Ha a novellában ilyen hiábkat ejtesz, azok jelen vannak másban is.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2018-08-27 07:31 Roah

Roah képe

A hosszú-hosszú mondatokkal nincs baj addig, amíg van értelmük. Akad a Karcon novella, amiben bőséggel van több soros mondat, és noha monitoros olvasáskor érdemes figyelni az olvasók kényelmére is, ergo nem igazán jellemzi a netes irodalmat sok soros, összetett mondatokkal teleírt mű, mégis élmény lehet. Sőt, van a portálon novella, ami egy mondatból áll, be/kitölti a képernyőt, mégis lenyűgöző, szerintem, és van a világirodalomban is példa arra, hogy egy regény egy darab mondatból áll.

Csakhogy ehhez uralni, irányítani kell a szavakat, elsőnek azt, aztán ismerni kell a vesszővel tagolás titkát, végül az egészet össze kell tartani egy rendkívül hatékony fogalmazással.

Amíg ezen három feltétel egyike nincs meg, addig fennáll annak esélye, hogy az olvasó fuldoklani fog, köhög a több-soros olvasásakor, aztán azé, hogy elfelejti a mondat közepére, mi volt az elején.

Ezért is hívják rutin nélküli szerző négy-hat sorosát mondat-szörnynek.

Gyakorolni kell. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2018-08-26 17:37 hamarjában

hamarjában képe
2

Egyertelműen férfi tollából írodott, ezt csak úgy megjegyzem.
Roah nagyon jól megfogalmazta az észrevételeit.
Közel áll az írás ahhoz, hogy kritikán alulinak minősítse az ember. Mégis átgondoládra készteti ezen véleményt pár jól összerakott mondat, szókapcsolat. És érződik az olvassottság és a szókincs is elég bő.
Vagy megtanulsz bánni ezen előnyökkel vagy el vérzel.
Ha teszel még fel írást, kicsit bővebben rájamegyünk :)

na ja (Obb)

k, 2018-08-28 09:38 Kagon

Már dolgozom rajta :)

cs, 2018-08-30 15:42 mandarin

mandarin képe

Én erre nem azt mondanám, hogy nagyon költői, hanem hogy nagyon modoros. Mondhatni, kimaxoltad ezt a fogalmat, sokszor kizökkensz a stílusból, akkor ott vannak a már említett képzavarom, néha van egy kis ritmusa, de általában hamar elmúlik, nehezen olvasható (rossz értelemben, mert egyébként szeretem a megfejtendő novellákat).
Ha egy kicsit többet fókuszálnál a sztorira, és kevesebbet az erőltetett képekre, szerintem egészen élvezetes, érdekes írás is lehetne, én pl. szeretem a boszorkányokat.

"És veled mi van?"