Út az erdőn át

Gyermekkoromban az erdő mellett laktunk egy városszéli kis településen. Ez az erdő nem volt fogható a hegységek végtelen erdeihez, de azért meglehetősen nagy volt. Turistaösvénye is volt, meg egy régi mohos út, alig nagyobb egy őzcsapásnál. Gyakran jártam azon az úton éppen azért, mert tilalmas volt. Sötét, és félelmetes.
Pár évente mindig eltűnt arra egy- két gyerek. Egyszer még egy kempingező család is, hatalmas ribillió volt emlékszem. Hetekig kutattak utánuk, de sose kerültek elő. A környék fel volt bolydulva a történtek miatt. A régi lápról beszéltek amit lassan felfalt az erdő, ahogy egyre hátrébb szorult a várostól. Azt mondták, hogy még mindig vannak ingoványos részek a több éves avar, és tűlevél réteg alatt megbújva. De az öregebbektől néha mást is lehetett hallani, jöttünkre elharapott félmondatokat. Amolyan falusi legendákat, hogy a régi úton ördögöt idézett egyszer valaki még régen, mikor a falu csak egy kis favágó településként létezett. Csak a tetemére találtak rá… Vagy hogy éppenséggel szellemek járnak ott, de még olyat is hallottam egyszer, hogy maga a sátán követel áldozatot. A babonaság nehezen hal ki vidéken.
Kilenc esztendős voltam azon a nyáron mikor a család eltűnt, majdnem tíz, amire persze roppant nagyra voltam. Anyám minden nap a lelkemre kötötte, hogy ne csatangoljak messzire. És az isten szerelmére nehogy a régi úton menjek az erdőn át! Egyáltalában ne is játsszak az erdőben, elég tágas a kert, és játszótér is van a művelődési háznál.
Szentül meg is ígértem, és persze eszem ágában sem volt betartani. Hisz olyan édesen borzongató volt a srácokkal az erdőben kószálni. Kinek kell a dedós játszótér, mikor a legegyszerűbb játék is olyan elemien izgalmas az iszalagos csalitosban. És ha pont mi találnánk meg az eltűnt családot! A veszély igazi zamata volt benne.
Mikor az árnyak baljósan borulnak föléd, ahogy lapulsz az avaron, véred a füledben zakatol, hogy már majdnem sikoltasz. És az édes megkönnyebbülés, az ősi diadal érzése, mikor lihegve törsz elő nyomodban a többiekkel. És csak futsz lélekszakadva mert tudod, aki az utolsó azt elkapja a szörny. Hol filmben látott idegen, vagy zombi, vagy képzeletbeli szafarink oroszlánja. És addig a rémisztő, mámoros percig tudod, hogy így van. Elkaphat, és te legyőzted, élsz. Még sosem éltél ennyire.
Ó a tíz körüli fiúk és a veszély! Az anyák aggódó tekintete tudja, hogy van ez. Éppen csak szeretnék azt hinni az ő fiuk nem ilyen. Az a rendes szófogadó gyerek?
Nagyapám viszont gyakorlatias, régimódi ember volt. Galambősz, kevés szavú, ragyogó bölcs, és valahogy huncut szemekkel. Ha az öregúr mondott valamit arra érdemes volt odafigyelni.
Mikor kimerülve megtépázott hajjal tértem vissza erdei játékunkról félrevont a kertbe. A meleg levegő vibrált az aszfalt felett a lemenő nap fényében. Leültünk a szénaillatú tornácon az ócska függőágyra, és hideg limonádéd iszogattunk.
- Az erdőben voltál - mondta anélkül, hogy rám nézett volna.
Ha kérdés lett volna, talán letagadom, de nem az volt, még csak nem is szemrehányás. Úgy mondta mintha valami elkerülhetetlen, helyénvaló dolog lenne. Mintha csak azt mondta volna: reggel fölkelt a nap. Hallgattam hát, és nagyapám a fejemre tette a kezét. Ritkán simogatott vagy ölelt meg. Az a fajta volt, aki szürke szeme egyetlen villanásával a porba sújtja az embert, vagy épp szárnyakat ad neki. Jól esett hát kérges tenyerének súlya forró koponyámon.
- Mondok neked valamit fiú- szólalt meg ismét. –Amikor ennyi idős voltam az erdő még a házunkig ért. Az az öreg út pedig Gibbsonék kaszálójánál kezdődött. Akkor is tűntek el gyerekek. Több mint másfelé. Néha lehet tényleg a láp volt, az nem ad vissza semmit. De én mondom, van abban az erdőben valami. Annál az útnál. Van ott valami fiú, és engem egyszer majdnem elkapott bizony.
Elhallgatott kicsit, a távoli erdőre figyelt. A fák sötét csíkjára a vetéseken túl. Izgatottan vártam hogy folytassa. Sosem beszélt még ennyit egyszerre. Órákig barkácsoltunk, vagy horgásztunk együtt, de nem igazán társalogtunk. Félszavakból is értettük egymást.
- Majdnem elkapott – nézett végre rám. –A sarkamban volt, és tudod mi mentett meg? Egy őz. Kiszalad előttem, ahogy futottam félőrülten. Majdnem legázolt, ahogy kirontott a bozótból. Egy pillanatra elfeledtem minden mást. Olyan közel volt, hogy meg tudtam volna érinteni. Csak egy másodperc volt, de mire újra nekiiramodtam, már nem volt a nyomomban semmi!
Azt hiszem még a számat is tátva feledtem, ahogy hallgattam a történetet.
- Tudod mi történt fiú?
Megráztam a fejem, nem mertem megszólalni, nehogy abbahagyja.
- Az, hogy arra az egy pillanatra nem féltem. Egy pillanatra elfeledtem az őz miatt. Úgyhogy Billy ha az erdőben jársz azon az úton, nehogy rágondolj! Mert én mondom neked a félelemre jön, és félelemből van.
Meg voltam rendülve, még sose szólított a nevemen. Mindig csak „fiú” voltam, de most megtette újra.
- Ígérd meg Billy!
- Ígérem nagypapa.
Még üldögéltünk, de már nem beszéltünk. Elmondott mindent, amit akart.
Azon a nyáron nem jártam a régi úton, nagyapám története elvette a kedvem, de hamar elfeledtem a dolgot. Tíz évesen túl sok minden történik az emberrel ahhoz, hogy ilyesmit sokáig komolyan vegyen. A következő nyáron se jártam ott, mert egy igazi gördeszka pálya épült a suli mögött. De eljött a napja, mikor nagyapám szavai életbevágó fontosságot kaptak. Tízenharmadik nyaramat újsütetű városi barátaimmal töltöttem. Rémesen vagánynak éreztem magamat mikor egy pakli disznó kártyával, meg Jack apjának elcsórt fél doboz cigijével kimentünk az erdőbe. Észre se vettem, mikor tértünk rá arra az útra, mintha magától kanyarodott volna a lábunk alá. Bevackoltuk magunkat a csalitosba és próbáltunk nem köhögni fuldokolva miközben szívtuk az erős dohányt. Már nem emlékszem mivel kezdődött, talán egy ág reccsent, talán éppen a csend lett túl sűrű. Sam elkezdett hülyülni, hogy itt a gyerekevő szörny, és pont ilyen kis pisisekre fáj a foga, mint Jack meg én. Ezt persze azért mondta, mert ő volt a legfiatalabb. Röhögtünk rajta, de nem volt igazán vicces. Kezdett szürkülni, és valahogy baljóslatú volt a fák sűrűsödő árnyékában. Jack huhogni kezdett, és zombi mozgást utánozva utánunk nyúlkált.
Valami mögöttünk alig pár méterre szintén huhogott. Olyan volt, mint Jack hangjának rémes paródiája. Mintha ellopta volna Jack hangját, hogy valami fájdalmas iszonyattá torzítsa. Borzalmas, jeges idegenség sütött belőle. Üvöltve rohantunk ki az útra, pánikba estünk, egymást is letapostuk volna, ha kell. És az a valami, egy iszonyú nagy valami törte mögöttünk át magát. Éreztük a csontjainkban, legősibb részeinkben az idegeinken táncoló iszonyú felismerést. A szörny, az élő rémálom eljött értünk az idők homályából, hogy elkapjon.
Sam lemaradt csak Jack süvített mellettem halálra vált arccal. Sikoltás hallatszott mögöttünk, és én épp időben ordítottam Jackre.
- Ne nézz hátra!
Teljes bizonyossággal tudtam, ha hátranézünk és meglátjuk azt az iszonyatot, akkor mi is elvesztünk. Sam - en már nem segíthetünk. Hirtelen beugrott minden, amit nagyapám mondott. A félelemre jön, és félelemből van. Ne gondolj rá Billy!
De hogy is ne gondolnék rá, ha egyszer itt van mögöttem, fölfalta Sam - et és még mindig jön, egyre közelebb!
- Impius! Gondolj a számaikra! –kiáltottam elfúlón Jacknek.
Nem tudom, hallotta - e. Hirtelen csak ez jutott eszembe. A kedvenc rock együttesünk.
- Halálos törvény, Eljön a hajnal, Magányos vándor, Pokoli kárhozat! Mondjad Jack! Mondjad!
Ezt már szinte sikítottam, és Jack, az áldott jó Jack mondta. Üvöltöttük együtt a számokat rohanva az erdőn át. A zaj, az a rémes zaj pedig elhalkult mögöttünk. De nem úgy mintha távolodna, hanem mintha kisebbedne. Gyengülne. Még akkor is hadartuk a slágereket mikor már a mezőn futottunk. Meg sem álltunk a házunkig, irtózatos iramot diktáltunk, bárki, akit nem fűt rettegés már összerogyott volna. Végletekig kimerülve, zihálva estünk a szobámba. Még annyi erőm volt, hogy fölkapcsoljam a villanyt, kellett a fény. Aztán csak vacogtunk a harminc fokos augusztusi estében egymásnak dőlve, míg apámék haza nem értek az éves vásárról. Akkor összeszedtük magunkat és lementünk. Én beszéltem, Jack csak állt mellettem sápadtan. Azt mondtam, hogy Sam elment a fák közé a dolgát végezni és nem jött vissza. Vártuk egy darabig, de kezdett sötétedni, úgyhogy hazajöttünk. Anya azt mondta, hogy ez volt a leghelyesebb, még csak az hiányzott volna, hogy mind elkeveredjünk. Aztán elment felhívni Jack papáját. Apa azzal nyugtatott minket, hogy biztos csak más úton ment haza, vagy elbújt hogy megtréfáljon minket. Ekkora fiúk már nem vesznek el az erdőben. Legkésőbb holnapra előkerül.
Majdnem elmondtam neki, hogy nem kerül elő. Se holnap, se azután. Mert elkapta a rém! De azután eszembe jutott, hogyan kapcsolta le a lámpát kiskoromban mikor kértem had maradjon égve éjszakára. Rémek nincsenek is Billy.
Nem, a felnőttek nem hinnék el. Azt gondolnák, csak az ijedségtől beszélünk így, vagy ami még rosszabb azt, hogy bajba keveredtünk. Azt mondtam, amit kellett, Sam - nek már mindegy.
Jacket apu hazavitte a kocsiján, én pedig kimentem a kertbe ahol nagyapa várt rám. Nem mondtam semmit, nem kellett. Nagyapa tudta. Csak mikor átkarolt akkor tört fel belőlem a sírás. Hosszan és szívet tépően zokogtam. Sirattam a barátomat, és sirattam az ártatlanságomat.
Egyáltalán nem bántam mikor következő évben a városba költöztünk. Nagyapa maradt a régi házban, azt mondta, ő már nem tud máshol élni. Ott is halt meg pár év múlva egy ködös novemberi estén. Én pedig igazi városi fiatal lettem, aki még kirándulni se szeretett. A fiatalból pedig szabvány városi emberé váltam két kocsival, és fehér kerítéses kertvárosi házzal. Van csinos feleségem, egy kutyám, és egy fiam Daniel. És nincs erdő a házunk közelében.
Egy kihalt gyártelep az egyetlen kétes hely arrafelé. Az idősebb srácok mindig ott randalíroznak, rég le kellett volna bontani. Valami azonban nem hagy nyugodni. A múlt héten az egyik srácnak nyoma veszett.
Azt hiszem itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessek Danielel a félelem természetéről.
Mert az idők és a helyek változhatnak.
De mindig van egy út az erdőn át.