A Káprázatosak szigete

– Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza.
Ott álltam a sikamlós, sötétszürke sziklák között az óceán partján, és a sületlenségeket kiáltó nő felé nyúltam, mintha lenne esély rá, hogy elkaphatom viharkabátja szegélyét.
A nő szemét csuklya takarta, az ölében csecsemő visított. Egy rozoga, fából eszkábált hajó orrán állt, amit vihar által korbácsolt hullámok dobáltak. Hajnalodott már, de a morgó felhők nem hagyták, hogy a kelő nap uralja az égboltot.
Aztán a hajó fölé magasodott egy hatalmas, tajtékos hullám, és olyan csontig hatoló félelem kerített hatalmába, amihez foghatót még sosem éreztem.
– Vigyázz! – üvöltöttem bele a vihar recsegő zajába, és még mindig a hajó orra felé nyújtózkodtam.
Úgy láttam, a nő felém fordítja a fejét, majd letekint a zokogó csecsemőre.
Mindhárman elnémultunk.
A hullám jött, és beterített minket.

Izzadságtól csatakosan ébredtem, mint minden korábbi alkalommal, amikor az óceán vizén hánykolódó ódon hajóról és különös utasairól álmodtam. Már harminc napja ismétlődött a lidércnyomás, és minden egyes reggel egyre fáradtabbnak éreztem magam tőle.
Sírtam egy kicsit, megtöröltem a szemem a lepedőm sarkával, majd készülődni kezdtem a munkába. Egyedül laktam egy parányi szolgálati lakásban, amit szerencsés közalkalmazottaknak adtak, akik nem tudtak albérletet fenntartani csekélyke fizetésükből. Egy viszonylag csendes kaposvári utca gangos társasházában volt ez a lakás, biciklivel igazán közel a könyvtárhoz, ahol dolgoztam. Praktikus, olcsó és nem túl nőies öltözékben siettem le a lépcsőn a tetőtérről, és nagyot sóhajtva pattantam a bringára. Nem vártam semmi szokatlant ettől a naptól sem, függetlenül a baljós hangulatú, ismétlődő rémálomtól, mert nem voltam babonás. Ha egy fekete macska átszaladt előttem az úttesten, akkor csak annyit gondoltam, „milyen kis aranyos”. Ha arról beszéltem a barátnőmnek, milyen régóta nem voltam beteg, nem kopogtam le az asztal alatt. Ezért hát az álmokból sem következtettem semmi természetfelettire.
Apropó, a barátnőm. Emese a kolléganőm volt a könyvtárban, de nemrég felmondott, mert megelégelte az apró-cseprő vitákat, az intézmény alulfinanszírozottságát és a szánalmas fizetésünket. Pár napja felhívott, hogy ezen a bágyadt őszi pénteken találkozzunk munka után, mert valami fantasztikus hírt szeretne közölni. Óriási lehetőségekről meg rengeteg pénzről beszélt, és olyan izgatottnak tűnt, hogy egészen boldoggá tett vele, hiszen nem ilyennek ismertem. Előre örültem az örömének, bármi is volt az okozója.
Miután leperegtek a kölcsönzésekkel, beiratkozásokkal, beszélgetésekkel és egyéb említésre sem méltó eseményekkel teli órák, elköszöntem a kollégáimtól, majd az Óperencia Kávézó felé vettem az irányt. A városi szagokkal megtelt szél vállig érő, mogyoróbarna hajamba kapott, ahogy álmatagon tekertem, és újra meg újra eszembe jutott a karjában csecsemőt tartó nő. Számtalanszor megkérdeztem már magamtól, vajon miért látom őket, és vajon miért élnek ennyire elevenen a képzeletemben. Huszonkilenc éves voltam akkor, már két éve egyedülálló, és nem különösebben akartam gyereket. Persze néhanapján eszembe jutott, hogy talán az lenne a normális, ha vágynék rá, de mégis miféle életkörülményeket és lehetőségeket tudnék adni neki? Jó ez az állott levegőjű posvány, ami ebben a városban megüli az utcák csendjét? Úgy gondoltam, nem, ezért szerettem volna megkímélni őt ettől.
Amikor megérkeztem a szökőkutakkal teli utcába, lepattantam a biciklimről, és lelakatoltam az Óperencia Kávézó előtti tárolóban.
Odabent minden végtelenül bájos volt és hupikék, mintha az élet egyetlen öröme a kávé és a süti lenne.
– Eszti, ide! Itt vagyok!
A hang a hátsó sarokból, a fehér keretes ablak mellől érkezett. Emese úgy nyújtogatta vékony kezét, mintha egy koncertre összegyűlt sűrű tömegből kellene kiemelkednie. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta.
– Szia! – köszöntöttem kedvesen, és leültem a parányi székre, amit mintha gyerekeknek terveztek volna.
– Úgy örülök, hogy eljöttél, és nem faggatóztál túlságosan! Még kikotyogtam volna mindent, és akkor biztosan gyagyásnak hiszel!
El sem tudtam képzelni, pontosan miről lehet szó. Csupán arról sikerült meggyőződnöm, hogy köze van a megélhetéshez, a munkához és a boldogsághoz.
– Ugyan, Mesi, én téged sosem tartanálak gyagyásnak! – legyintettem.
Egy darabig a könyvtárról beszélgettünk, közben megrendeltük a vaníliás kapucsínónkat, aztán mihelyt az italok megérkeztek, Emese rátért a lényegre. Míg beszélt, néhány perc alatt felfigyeltem az apró változásokra a külsején, amiből rá kellett jönnöm, tényleg jót tett neki, hogy elment tőlünk. Copfos, szőke frizurája mintha élénkebb színben fénylett volna, a szeme körüli karikák pedig csodával határos módon felszívódtak, mint a pára. Gyönyörűen mosolygott, a nevetése pedig tele volt élettel.
– Nem fogod elhinni, de megtaláltam a tökéletes melót!
– Az álommelót? – kuncogtam két korty között.
– Aha, de tényleg! – bólintott. Mindkét kezével rákönyökölt a kerek asztalra, és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy azt hittem, meg akar puszilni. – Képzelj el egy szigetet Skócia és a Feröer-szigetek között, ahol a nép puritán életmódot folytat, és a levegő olyan friss, mint sehol máshol! Ezen a helyen az emberek furcsa, de hatalmas istenekben, a Káprázatosakban hisznek, és nekik ajánlják a terményeik és állataik felét. Mégis, időnként meghívnak magukhoz külföldi segítőket, akik részt vesznek a templomi feladatokban. Olyan busásan megjutalmazzák őket – hiszen a Káprázatosakat szolgálják –, hogy amikor letelik az idejük, hatalmas vagyonnal térhetnek haza. A fura kis népség hihetetlenül bőkezű, és nagyra értékeli, ha a vallási szertartásaikban segítik őket. Na, ezt akarom én is bevállalni, Eszti cicám!
– Öö… – Először köpni-nyelni nem tudtam. Az jutott eszembe, talán nem kellett volna olyan elhamarkodottan azt állítanom, sosem tartanám őt gyagyásnak.
Felnéztem a barátnőm feje fölött lógó képre, ami egy szép másolat volt Arnold Böcklin Holtak szigete című festményéről. Nem értettem, mit keres egy ilyen sötét hangulatú kép egy ilyen csinos kis kávézóban. Minél jobban belemerültem a részleteibe, annál rosszabbul éreztem magam. Fázni kezdtem, és megint magam előtt láttam a hullámot, ami hamarosan elsodorja a nőt és gyermekét.
– Nem hiszel nekem, mi?
Összerezzentem a kérdésre, de legalább kizökkentett a rideg mélázásból.
– Nem is tudom – mormoltam, miközben a mutatóujjammal lassú köröket rajzoltam az asztallapra. Korábban ott állt a bögrém, és amikor arrébb tettem, nedvességet hagyott rajta, amibe mindenképp bele akartam nyúlni. Mindig is ilyen szórakozott voltam. – Eléggé átverés szaga van, Mesi. Sosem hallottam még ilyen szigetről. Olyan, mintha… mintha valami meséről beszélnél. Ugye nem csak szívatsz?
Mesi horkantva, csúnyán nevetett fel, ami szöges ellentétben állt a korábbi, édes modorával.
– Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza.
Elkerekedett a szemem, és majdnem lesöpörtem a bögrét az asztalról.
– Mi-mit mondtál?
A barátnőm megint elmosolyodott, bájosan, ártatlanul.
– Azt kérdeztem, van-e kedved velem jönni. Azt kérdeztem, elég bátor vagy-e, hogy te is otthagyd a munkahelyed.
Nem gondoltam, hogy megőrültem, de hittem a fülemnek. Biztos voltam benne, hogy tényleg elismételte a csuklyás nő borzongató szavait. Mindössze ez győzött meg arról, hogy követnem kell a Káprázatosak szigetére, vagy ahogy a helyi, angolajkú lakosság nevezte, az Isle of the Magnificentsre.
Ateista és realista voltam. Nem hittem a mesékben, legendákban, babonákban, pokoli, túlvilági képzelgésekben vagy a nevetséges kreacionizmusban. Ezért minden energiámmal bíztam abban, hogy minderre találni fogok valami racionális magyarázatot. Mindössze ezért kellett elvállalnom a munkát, ezért kellett megüzennem Mesivel, hogy jelentkezem a Káprázatosak Egyháza segítői pozíciójára.
Fogalmam sem volt arról, hogyan kommunikál a sziget lakóival, akik nem használnak se internetet, se telefont. Nem is érdekelt.
Meg akartam találni azt a nőt, aki felkeresett az álmaimban.

Novemberben hagytuk Magyarországot magunk mögött. Nem árultam el Mesinek, hogy csak fizetés nélküli szabadságra mentem, és azt sem, hogy semmit nem hittem el abból, amit a mesés meggazdagodásokról csacsogott. Feszülten készültem a napra, amikor repülőgéppel, busszal és hajóval szeltük át Európát, csak azért, hogy eljussunk a nyilvánvalóan emberi fantázia szülte szigetre. Aztán egyszer csak megtörtént, és már nem tudtam teljes bizonyossággal azt mondani, hogy amit látok, az nem valós.
Ott álltam egy egyszerű halászhajó orrában – mert valamiért se modern utasszállító hajók, se kompok nem közlekedtek Skócia és a Káprázatosak szigete között –, és néztem, ahogy a bodros köd szétoszlik előlünk, és felderengnek az első sziklaormok. A viking őseire büszke kapitány azt mondta, ezek a sziklák valójában óriások megkövesedett csontjai. Beismerem, már ez sem tűnt egészen elképzelhetetlennek.
– Te jó ég! – hebegtem, és úgy markoltam a hajó korlátját, mintha egyedül az jelentené a valódi életet, amihez feltétlenül ragaszkodnom kell, mert különben elveszek. – Te jó ég! Hát tényleg létezik!
Mesi mögém lépett, és a vállamra helyezte az állát.
– Én megmondtam, Eszti cica.
Parfümje illata összekeveredett az óceán sós szagával és a rakományként felhalmozott osztrigák és halak bűzével. Egészen megszédültem, csoda, hogy nem zuhantam a hajónak csapódó, habzó víztömegbe.
Hamarosan kikötöttünk egy nyikorgó móló mellett, amin egy kis időre megtorpanva alaposan megbámultam a kikötői épületeket. Úgy nézett ki minden, mintha legalább száz évet visszamentünk volna az időben, de itt-ott még annál régebbi, masszív kőházak is terpeszkedtek a hevenyészett tákolmányok között. Például az egyik kocsma, a Purple Narval is ilyen volt, cégérén a valóban lila színű narvállal.
– Üdvözletem, hölgyek! – harsant fel egy rozsdás és öreges hang az orrom előtt, és akkor vettem észre, hogy valami papféle jött ki elénk, hogy elkísérjen minket a szállásunkra. Derekánál megkötött csuhája úgy vöröslött, mint az alvadó vér. – Remélem, elég fárasztó és kihívásokkal teli útjuk volt!
Nem értettem, miért mond ilyeneket. Ám a későbbiekben lassan kénytelen voltam ráeszmélni, hogy a Káprázatosak papjai nem szeretik se a kényelmet, se a kitörő vidámságot, se a küzdelmek nélküli mindennapokat. A papok ugyanis úgy vélték, legtöbbet a szenvedéseinkkel áldozunk a hatalmas isteneknek, és csak utána következik az életáldozat. Mint kiderült, utóbbi alatt nem csak a termények és állatok feláldozását értették.
Egy kollégiumban kaptunk szobát, mindketten külön egyágyasat, mert minden segítőnek egyedül kellett aludnia. Állítólag erre azért volt szükség, mert a múltban több gyilkosság is történt a szobákban. Szóval minden éjjel ránk zárták az ajtókat, és akkor sem nyitották ki, ha álmainkban hangosan sikítottunk. Persze ez velem elég gyakran előfordult, mivel a lidércnyomásaim egyre valóságosabbak lettek.
Három hónapig csak a könyvtárban olvasgattuk a Káprázatosakról és a sziget népéről szóló történeteket, majd a papok szigorú vizsgáin letesztelték a tudásunkat. Néhány külföldi sorstársunk könnyes szemmel mesélte, hogy elbukta ezeket a teszteket, aztán soha többé nem találkoztunk velük. Azonban Emese és én minden energiánkat bevetettük, és egyszer sem buktunk el. Így kerülhettünk a legjobbak közé, akiket viszont sosem dicsértek, ellenben rendszeresen megkorbácsoltak, hogy a fájdalommal is áldozhassunk az isteneknek. Tudtam, mekkora megtiszteltetésnek kellene tartanom, tudtam, mennyire átszellemültnek, nyugodtnak és tisztának kellene éreznem magam, mégsem jutottam odáig. Titokban, hűvös, sötét szobám magányában azon gondolkoztam, hogyan tudnék kiszabadulni ebből a fogságból. Nem kívántam a kincset, nem is hittem benne, hogy csodás gazdagság vár ránk a végén – nem volt ezeknek szinte semmi vagyonuk –, egyszerűen csak meg akartam szökni.
Egyik este a Purple Narvalban iszogattam a helyi kézműves fekete sört, a Sárkánynyálat – amit mindenki ízletesnek tartott, de én csak azért fogyasztottam, mert erős volt –, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik pap ül mellettem a pultnál. Ezen a napon veszítettem el egyetlen igaz barátnőmet, Emesét, aki miatt idekeveredtem, és aki sokkal többet érdemelt annál, mint hogy egy több száz éves, szellemjárta kastélyra emlékeztető kollégium szobájában felakassza magát. Mert végül ez történt vele, és ezzel valahogy muszáj volt megküzdenem. Egy héttel ezelőtt Mesi megkapta első nagy feladatát a Vén Szolgák Templomában, amit három természet formálta bazaltoszlop közé építettek a sziget közepén. Az volt a feladata, hogy megkereszteljen egy fiúgyermeket, de mivel a szenteltvíz hatására a gyermek homlokán megjelent egy vörös folt, azonnal fel kellett áldoznia. A pap a kezébe adta a csontmarkolatú kést, és elvárta tőle, hogy ölje meg. Mesi tudta, hogy ha nem tesz eleget a kérésnek, akkor a pap mindkettejükkel végez majd, tehát elvágta a gyermek torkát.
Úgyhogy semmi gorombaság nem volt abban, hogy nem akartam hosszabb beszélgetésbe elegyedni a pappal.
– Jó estét – motyogtam oda neki, majd rögtön visszafordultam a sörömhöz.
– Áh, tűrhető estét, gyermekem! – mondta kenetteljes hangon, majd hangosan belekortyolt az italába. Biztos voltam benne, hogy olyan löttyöt iszik, ami kínzó érzést vált ki a torkában. Ezek a papok már csak így éltek. – Szívből reménykedem benne, hogy kegyed nem búslakodik barátnője halálán, hiszen a teste végül áldozatul szolgált a Káprázatosaknak. Halála nem volt annyira hiábavaló, mint azt maga gondolhatja. Ennek ellenére azt sem szeretném, ha örömkönnyekben törne ki, amiért halálában a barátnője közelebb került az istenekhez, mint mi, akik még élünk. Azt kívánom, fogadja el belenyugvással, legyen szenvtelen és vonja meg a vállát a történtekre. Dolgozzon keményen, áldozzon tisztességesen, segítsen minket tökéletes feladatainkban!
Csak egyetlen rövid pillanatra néztem a pap sárgás szemébe. Az az egyetlen pillanat is elég volt ahhoz, hogy lássam benne az ürességet és a tompa érdektelenséget.
– Miért jó ez, atyám? Mondja ki! Miért csináljuk ezt az egészet?
A pap arcán archaikus mosoly terült el. Ennél szélesebb vigyorba sosem húzták az ajkukat, mert különben le kellett volna vágniuk a saját kezüket a szemtelenségért.
– Amíg rendesen viselkedünk, amíg rendesen áldozunk, a sziget életben marad. Ennek a szigetnek ugyanis minden köve, minden atomja él, és azért van, hogy szolgálja a Káprázatosakat. Egyszer majd eljönnek a Nagy Oomlothtapl vezetésével, és átveszik az irányítást az emberek fölött. Innen indulnak hódító útjukra. Övék lesz Európa, Amerika, Ázsia, Ausztrália, minden lakott kontinens és sziget. Oomlothtapl a vulkánunk mélyéből jő elő, Slurchboyh a kettérepedő Holdból, Umanahyoth az óceánból...
Sokáig folytatta volna, mert rengeteg isten volt az őrültek panteonjában, de én otthagytam a borzasztó italával, és ahogy csak a lábam bírta, futottam a part felé.
Elegem volt a rohadt Káprázatosakból, pedig a lelkem mélyén nagyon is tisztában voltam vele, hogy léteznek, és nem lehet előlük elmenekülni, még a halálba sem, mert ők oda is eljönnek érted. Még az a parányi gyermek is, akit Emese feláldozott, még ő is az isteneket szolgálja halálában. Talán éppen Oomlothtapl eledeléül szolgál, és amint az isten kiüríti magából, újra összerágja és lenyeli. Az élet egy rettenetes körforgás, erre a papok és a könyvek már megtanítottak. Az emberi élet arra való, hogy a Káprázatosak játszadozhassanak vele.
Szóval torkom szakadtából üvöltöttem, és addig szaladtam a part mellett, amíg el nem jutottam ahhoz a sziklás szakaszhoz, amit már az álmaimból is ismertem.
Sírtam Mesi miatt, és sírtam azért is, mert rettegtem az istenektől.
Aztán megláttam a gigászi hullám elől menekülő ódon hajót, és a nőt, aki a következőket kiáltotta a háborgó éjszakába:
– Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza.
Ugyanez akkor is elhangzott, mielőtt Emese elvágta volna a kisgyermek torkát. Méghozzá az ő szájából.

A következő pillanatban már a hajó orrában álltam, viharkabát és csuklya fedte a testemet, és az ölemben egy bömbölő csecsemőt tartottam. Láttam magamat odalent is, a sziget sziklás partján, a köveken csúszkálva, és karomat előre tartva. Megbomlottam teljesen, a tudatom kettészakadt, mintha valaki erőnek erejével szétfeszítette volna.
Lenéztem a csecsemőre, akinek nem volt arca, mégis sikított, és apró ujjaival próbált elérni, mintha ki akarná kaparni a szemem.
Aztán mindhárman elnémultunk.
A hullám jött, és beterített minket.

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2019-05-03 10:22 Dana

Dana képe

Nyomasztó... és sajnos kissé hihetetlen is, hogy valaki(k) belevágjanak ilyesmibe, önként egy szektához... Plusz ha a barátnő elvágta a gyerek torkát, miért kellett meghalnia? Szenteltvíz? Nem igazán illik a képbe. A sziget és a szekta jelentősége sem áll össze, meg az sem, miért kellenek ehhez külföldiek, idegenek?

A helyesíráson nem akadtam fel, központozáson sem igazán, de a történet sok kérdést hagyott bennem, mintha a fejedben lett volna egy jó gondolat, csak túl sokat akartál volna tőle, vagy ebben a hosszban ezt nem lehetett jól kifejteni, nem tudom. Talán a 19-ik században, a 20-ik eleljén még elhiszem, hogy esetleg két nő elindul szerencsét próbálni, de a modern korban ez már nem igazán... az álom pedig nem elég motiváció (szerintem).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2019-05-03 13:44 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Szia! Először is, köszi a kritikát. Gondoltam, hogy lesznek kérdések, mert nem akartam szájbarágósan fogalmazni, miután nem is olyan régen (máshol, e-mailben) kaptam egy olyan kritikát, miszerint túlmagyarázok, és az olvasókra kéne hagynom a dolgokat. És különben is, mivel ez egy lovecrafti történet, a titokzatosság alapfeltétel volt. Nem akarok most sem magyarázkodni, de hátha segít a helyzeten valamicskét: 1. Szóval, én abból az alapfelvetésből indultam ki, hogy rengeteg magyar fiatal hagyja el az országát a jobb élet és jobb fizetés reményében. Így tett a barátnő, aztán a főszereplő is, bár őt inkább az a furcsa álom sarkallta indulásra (azért azt kiemelném, ahogy a novellában is kiemeltem, hogy a főhős nem tervezte, hogy hosszú ideig maradna). 2. Mesi, a barátnő öngyilkos lett, miután megölte a kisgyermeket. Úgy gondoltam, nem bírta elviselni a tette borzalmát, ezért akasztotta fel magát a kollégiumi szobájában. 3. A szenteltvíz ebben a "vallásban" is használatos, attól, hogy így nevezik, nem lesz automatikusan keresztény. De megértem, ha megtévesztő volt. 4. Az idegenekre azért volt szükség, mert egy idő után, amikor már eleget dolgoztatták őket (vagy ha épp nem feleltek meg valamiért a munkára), végeztek velük. Ugyanúgy feláldozták őket, mint a "nem megfelelő" gyermekeket. Kicsit durva lenne a népességfogyás, ha mindent maguk csinálnának, mindig a népükből választanának valakit áldozatul. (Mellesleg úgy gondoltam, a külföldieket az álmokkal és suttogásaikkal is magukhoz csalják. A történetből nem derül ki, Mesi honnan tud a szigetről. Én csak az álommal akartam utalni arra, hogyan jutnak az idegenek a szigetre. Na meg a fiatalok kiúttalanságával.)

A helyesírásban és a központozásban mi volt a gond? Az jó, ha nem akadtál fent rajtuk, de azért kíváncsi lennék, és ki is javítom, ha kell.
(Szerintem egyébként pont a modern korban gyakoribb, hogy két nő elindul szerencsét próbálni. Persze a modern technikának hála előtte sok mindennek utána tudnak nézni. De ebben az esetben ez esélytelen lett volna, hiszen a sziget tökéletesen őrizte titkait.)
Persze lehet, hogy abszolút igazad van. Mindenesetre elgondolkodtam a kritikán, még egyszer köszönöm!

p, 2019-05-03 21:44 Sednol

Sednol képe

Az első bekezdést elhibázottnak találom. A végén azt is elmondom, hogy szerintem miként tudod ezt elkerülni.

A legelején valaki amolyan kinyilatkoztatásfélét tesz. Mivel nem adsz semmilyen támpontot, elképzelek egy férfit. A következő mondatban túlírva megtudom a helyszínt és az előző mondat tulajdonosát. Itt kicsit összetörik bennem valami, mert én már férfiként könyveltem el magamban a szolgát, ennek hatására elkezdek agyalni, hogy te férfi vagy nő vagy? Ebben a pillanatban van egy helyszínem, ami semmit sem árul el a konkrét szituációból, tehát minden egyes újabb szóval kilökdösöl az elképzelt kis világomból, mondhatnám, páros lábbal tiporsz. Aztán megtudom, hogy a nő szemét, és csak is a szemét csuklya takarja, és az ölében egy csecsemő visít. Ebből arra következtetek, hogy a nő ül, mivel az ölemben többnyire csak így tudok elhelyezni bármit is, amúgy miért csak a szemét takarja az a csuklya? A feje búbjáról libben előre az arcát szabadon hagyva? Itt újra átértékelem a helyzetemet, hiszen megtudom, hogy a nő nem a köveken áll (akkor hogyan van a csecsemő az ölében?), hanem egy hajó orrán, amit dobálnak a hullámok, mármint csak a hajó orrát.

Itt felmerült bennem egy nyelvtani kérdés, hogy ebben az esetben a hajó orrán vagy orrában áll a delikvens? Melyik a helyes?

Nem tudom, hogy sikerült-e rávilágítanom a problémára? Az a gondom, hogy már a legelején rosszul adagolod az infót. Nem teheted ezt velem olvasóval, mert a harmadik mondat után feladom. A hiányzó adatokat a képzeletem tölti ki, és rendkívül feszülté tesz, hogy minden egyes szóval, mondattal összetöröd az erőfeszítésemet, amit a mű megértéséért teszek. Elolvasva az első bekezdést úgy vélem, a történet javára válna, ha már az elején közvetlenül a kinyilatkoztatás után letisztáznád a dolgokat. Akkor nem kezdene a képzeletem feleslegesen dolgozni, hanem megfelelő útmutatások alapján csak az apró, jelentéktelen részletekkel kellene foglalkoznia. Gondolj bele, ez itt az első bekezdés, ha ez nem szippant be, akkor lehet, hogy el sem olvasom a többit. Az olyan logikai bukfencek, mint az állva az ölében fogja a csecsemőt már csak hab a tortán (legalábbis számomra képzavart okoz). Távolodj el. Látom, hogy látod a képet, de a hullámok megzavarnak. Képzeld el egy konkrét képben, és úgy tárd elém.

„– Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza – kiabálta a csecsemőt ölelő nő a vadul hánykolódó hajó orrában állva, én az óceán partján egy kiszögelésen egyensúlyozva próbáltam szakadatlanul elcsípni a viharkabátja szegélyét.

Ez egy példa. Lehet még pontosítani, húzni rajta, mert szerintem még így is túl sok, de ez már közelít ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan fogódzót váltania az olvasónak. Nekem a jelképek, csuklya és a viharkabát sincs összhangban, de valószínűleg azért, mert a jelen helyzetében a történetet még bőven a XV-XIX. századba helyezem. Amikor ezt írom, nem olvastam csak az ébredésig, szóval ne csodálkozz, hogy ha tévúton járok.

A felütés, az első mondatok rendkívül fontosak. Ott dől el minden. Meg kell, hogy ragadj, és be kell rántanod a történetbe. Ha ez nem történik meg, akkor elveszítesz.

Visszatérve az első mondatra. Számomra a jelen formájában egy kinyilatkoztatás, amit az utánvetés hiányában önmagában értelmezendőnek és véglegesnek tekintek, így elkezd járni az agyam, és mint az iménti példa igazolja, tévútra visz. Viszont, ha utána elhintesz pár morzsát, amit a képzeletem felcsipegethet, akkor nem hagysz magamra, és ezzel még a kíváncsiságomat is felkelted, ami azt eredményezi, hogy beszippant a történet, mert tudni akarom, mi sül ki ebből a felállásból.

Lehet, hogy szőrszálhasogatásnak hat, de én így érzem, és gondoltam, megosztom veled az első benyomásom, mint olvasó.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

szo, 2019-05-04 08:41 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Köszi a véleményt! Sajnos nem igazán sikerült megértenem, mi a baj és miért baj. Két dolgon viszont sikerült elgondolkodnom, de végül azok esetében sem döntöttem a változtatás mellett. 1. Az ember akkor is tarthat az ölében valamit/valakit, ha áll. Rágugliztam, más írásokban is megjelenik így. 2. Állhat az orrán is meg az orrában is, mindkettő helyes. Erre is rágugliztam, ez is megjelenik más írásokban.
De komolyan, a többit egyáltalán nem értem. Szerintem nem rághatok mindent azonnal az első egy-két sorban az olvasó szájába, mert ömlesztett lesz és kaotikus. A vastagon kiemelt változtatásod az én szájízemnek határozottan nem jön be. Már csak azért sem, mert a két tagmondat két külön mondat is lehetne. Persze ha többen azt mondják, egyetértenek veled, akkor elhiszem, hogy szemét az egész első bekezdés. Azt írod, fontosak az első mondatok, és be kell rántanom az olvasót a történetbe. Ezzel maximálisan egyetértek, én ezt az első bekezdést horognak szántam. Plusz írói ígéretnek. Plusz egy keretnek, mivel hasonlóan is fejeződik be a történet.

szo, 2019-05-04 09:18 Sednol

Sednol képe

Nem mondtam, hogy szemét az első rész, hanem megfogalmaztam, hogy nekem olvasóként mi a gondom vele.
Azt is írtam, hogy a példámon bőven lehet még húzni, mert magam is túl soknak érzem.
Hogy érthetőbb legyek, azt mondom, számomra rossz az infóadagolás. Egész pontosan utólagosan vezetsz be képeket, amiket addigra már a képzeletünk valahová elhelyez. Csak egy példát próbáltam mutatni, mi történik, ha a kinyilatkoztatás után közvetlenül akad egy fogódzó, amiben a képzeletünk megkapaszkodhat, amiből kiindulhat. Kihangsúlyoznám, hogy maga az első mondat megfogott, csak utána az infóadagolás dobott ki a történetből. Az ölében fog már csak szőrszálhasogatás a részemről, ezek azok a részek, amiknek az író helyt ad vagy sem. Ez pusztán rajtad áll. Ha csak egyedül én adnék hangot az infóadagolás hiányosságára, akkor ez pusztán az én hóbortom, és lehet legyinteni. :D
Átgörgettem az írást, és látom a keretet, nem is nyúlnék magához az első mondathoz. Sajnos még nem volt időm elolvasni a történetet, de holnap mindenféleképpen sort kerítek rá, hogy esetleg egy konkrétabb olvasói véleményt tudjak megfogalmazni. Kihangsúlyozom, hogy olvasói, ami egyéni, tehát nem vehető általánosságban igaznak. A novellákban szűkös a keret az építkezésre, és ez megkíván egyfajta feszességet, precizitást. Ezt rohadt nehéz elkapni.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

szo, 2019-05-04 09:43 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Azt értem, hogy az információadagolás nem tetszett neked, csak azt nem értem, miért. Vannak történetek, amik in medias res indulnak el, és kicsit később kapod meg az infót. Igen, a fantáziádra van hagyva, de aztán kikerekedik a dolog. Persze akkor sem minden részletre figyelve, hiszen pont attól jó az írott történet, hogy az olvasói képzeletre IS hagyatkozik. Én elhiszem, hogy neked valami nem stimmelt, különben nem írnád meg. Én ugyebár nem látom kívülállóként, de próbálom elképzelni, mit szólnék egy hasonlóan induló novellához, amikor nem tudom meg azonnal a főszereplő vagy az első megszólaló nemét stb., de nem érzem, hogy zavarna. :D

szo, 2019-05-04 19:16 Dana

Dana képe

Olvastál már olyan novellát, regényt, bármit, ahol minden mondat után feltettél egy kérdést? Mennyiben zavarta ez meg az olvasás élményét? Vonatkoztass el ettől az írástól, képzeld magad az olvasó helyébe, és gondold át úgy. Ha publikálsz, akkor nemcsak a magad, hanem az olvasó kedvéért is írsz, az olvasó pedig általában szereti a gördülékenységet. Nem érdemes elveszíteni az érdeklődését az első pár mondat után -- szerintem.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2019-05-06 19:36 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Úgy figyelmeztetsz, mintha direkt nem akarnék gördülékeny lenni. :D De erről szó sincs. Természetesen többször átnéztem és átjavítottam a novellát, mielőtt feltöltöttem volna, és mint általában, próbáltam olvasóként olvasni, de azért az mégiscsak lehetetlen, hogy az író tökéletesen el tudjon távolodni a saját kreációjától. Legalábbis én így gondolom. Az első kérdésedre pedig az a válaszom, hogy nem, szerencsére még semmivel nem volt olyan nehéz dolgom, hogy minden mondat után kérdést tettem volna fel.

szo, 2019-05-04 12:30 Kentaur

Kentaur képe

Az ötlet jó, és még hangulata is van, főleg odáig, hogy megérkeznek a szigetre - onnantól azonban borzasztóan gyorsan zavarod le, mintha te magad is unnád, és így nincs idő kibontani azokat a dolgokat, melyeknek meg kell történniük. Például bár három hónap kevés arra, hogy valakin agymosást csináljanak, és nincs is erre utalás, a szereplő mégis úgy viselkedik, mint aki ilyenen esett át. Nem látunk apróbb lázadásokat, amiket letörnek, és nem látunk apró dícséreteket, melyekkel jutalmaznak: a komplett folyamat kimarad, és odaérkezésük után pár bekezdés mulva a főszereplő "mi sem természetesebb" közli, hogy megkorbácsolják őket csak úgy (tehát nem büntetésből)...és már hiszi is a komplett dogmarendszert. Egy ilyen folyamatot bemutatni még akkor is részletesebben kéne, ha mágia is segíti. A kezdetben annyira jól sikerült utalásokat arra, hogy lassan megbomlik az elméje folytatni kellett volna lassú fokozással. Egyszóval ez jó is lehetett volna, de a terjedelem nem elég rá, túl nagy falatot akartál belezsúfolni egy szűk keretbe, ennek vége pedig karakterszintű hiteltelenség lett: mert az olvasó elfogad mindenféle rejtélyt, logikátlanságot, csak a szereplő motivációja, reakciója legyen rá hiteles: és nem az, ezt érzik a többiek is. Plusz egy-egy félmondatban megmagyarázni valamit egyáltalán nem szájbarágás, szerintem nem a kellő magyarázatra utaltak korábban sem neked, hanem a nem kellőekre: ezt hívják úgy, hogy információadagolás - miről kéne még, és mit jobb homályban hagyni. Olyamsiket közölsz, melyek feleslegesek és csak újabb kérdéseket vetnek fel (például kollégium egy olyan apró szigeten, ahová csak halászhajóval lehet eljutni?! ), amiről meg nagyon kéne, arról meg egy mukk nincs, például, hogy mit érzett a főszereplő, hogy azután is maradt, és nem rohant el sikoltozva az első halászhajó felé, mikor megérkezésük éjszakáján először zárták rá az ajtót azzal, hogy "sok a gyilkosság"...
Remélem, most már érted, mit nem értünk: magát a szereplődet nem értjük, és nem is keveljük, és nem is ráz meg minket, ami vele történik, mert annyira semmitmondóan, érzelem nélkül, gondolatok nélkül, papírfiguraként viselkedik.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2019-05-04 13:53 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Lehet, hogy azért van ez, mert már jó ideje inkább csak regényeket írok, próbálok újra könyvesboltok és könyvtárak polcain megjelenni velük (persze sikertelenül). Szóval talán akaratlanul is olyan történetet írok meg novellában, amit regényben vagy kisregényben kellene kifejteni. Azt beismerem, hogy lekorlátoztam magam, direkt azért, hogy felférjen a Karcolatra (már olyan régen írtam ide). Lehet, a kaposvári részt két-három mondattal le kellett volna tudni, és akkor még belefér valami a szigetről. De ha azt a több hónapnyi szenvedést ki akarom fejteni, akkor is minimum egy elbeszélés jön ki belőle. :'D Én meg kimondottan egy rövid kis lovecrafti hatású novellát akartam írni gyakorlásképp. Úgy látszik, nehéz visszarázódni a novellázásba. Vagy hát az is igaz, hogy ezelőtt sem voltam valami ügyes. Köszönöm, hogy tisztáztad nekem a dolgokat. Hosszabb verziót valószínűleg mostanában nem fogok csinálni belőle, mert éppenséggel megint a béka popója alá került az önbizalmam, de írástechnikai gyakorlat gyanánt folytatom majd a novellázgatást. A hangsúly a "majd" szón van.

szo, 2019-05-04 19:16 craz

craz képe

Egy rozoga, fából eszkábált hajó orrán állt, amit vihar által korbácsolt hullámok dobáltak.

Hajó? Szerintem max. csónak lehet, ha már eszkábált, pláne a part mellett, mert ott hajó csak kikötőben, mély víznél férne el. És szerintem az orrán se állhat, csak az orrában, ott könnyebb az egyensúlyhelyzet, pláne, ha hullámok dobálják. A hajó orrán csak kb. talpalatnyi hely lehet, ott ilyen körülmények mellett nem tudna megállni.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2019-05-06 19:41 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Ilyen mélységében bizonyára nem elemeztem a dolgokat. Persze tudnék riposztozni védekezésképp, de inkább csak... köszi.

h, 2019-05-06 11:16 hamarjában

hamarjában képe
1

Kész vége... hatszáz...
Mi a terv?
Áll egy nő egy hajó orrán (rajta :)), majdnem mit a Titanic nagy jelenetében :), és sületlenségeket ordibál: Imádom a kakaós csigát! Szeretem a feleségem!...
Vagy mi a betyár bánatra gondoljunk?

na ja (Obb)

h, 2019-05-06 19:43 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Legalább nem csalódtam benned, Obb. Továbbra sem segít a lepontozás meg a szofisztikált kis élcelődés, de legalább olyan Obbos.

k, 2019-05-07 18:25 Roah

Roah képe

Szeretném megérteni, amit írtál. Szeretnék segíteni.

De csak akkor teszek fel kérdéseket, ha válasz is lesz rájuk.

Lesz?

https://www.youtube.com/watch?v=ubZxoPGVjZo

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2019-05-08 08:33 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Nos, eddig mindenkinek válaszoltam, aki időt és energiát nem spórolva elmondta a véleményét a novellámról.

cs, 2019-05-09 16:19 Roah

Roah képe

Ez a beszéd!

Amúgy ha újra kedved szeged, jöjjön a Bé oldal. ;) Mindig van egy Bé oldal...
Erre még visszatérek.

Azt gondolom, maga az ötlet az, ami zátonyra futott, mert ebbe a terjedelembe ez egész egyszerűen nem fért bele. Szerintem nem csak azért, mert az érthetőség rovására ment a szűk mozgástér, hanem más okok miatt is.

Számomra nincs fókusza, nincs benne origo, középpont.

I. fókusz lehetett volna a szekta-téma körüljárása, szaftos részletekkel

2. fókusz lehetett volna A karakter, anyaival-apaival

3. fókusz lehetett volna B karakter, felmenőstül, mindenestül

Ha mindhármat beleviszed, nem rejtély lesz, hanem felszínesség, izgalmak és fordulatok, konfliktusok helyett információs kavalkád.
Ha ezek egyikére zummolsz, és a história csak azon a vonalon marad, akkor működhet ez az ötlet, szerintem. Vagy ha elbeszéléssé dagasztod.

Ebben a formában szerintem nem működik, mert sérül mind: a titok és a karakterek is.

Jelenlegi benyomásom szerint van benne ebből is egy kicsi, abból is, meg a harmadikból is, súrolva, kapargatva, miután novellában dolgoztál feltételezésem annak szándéknak megfelelten, hogy tömörítve adagolod az infót, néhány ecsetvonásból állni fog a színpad és a szereplők is.

A célt kúlnak találom, sőt, a novellák és a tömörítés szövetsége mindig is bölcs és profitorientált volt, csak épp nem ehhez (!) az ötlethez.
Ha pedig mégis kitartasz az ötletnél, a háromból az egyikre kell koncentrálni és csak annál maradni, kőkeményen, és azt kibontani, amennyire csak lehet.

Mert így nyitogattam a csomagot, innen is és onnan is - mégsem nyílt ki sehol sem végül, csak egy bazi nagy kérdőjel maradt: mi volt a csomagban tulajdonképpen?

Hogy az egyik karakter megmurdel a végén, vagy legalábbis ezt sugallja az írás, szintén bakinak szokták billogozni, mert...? Mert ha elhalálozik, miként is meséli el a sztorit.

Azt javaslom, utazz A Karakterre!
Vagyis gyakorolj úgy, hogy egy karakterről szól egy írás. Nem kizárólag ennél az írásnál, hanem általánosságban.

Ne dőlj be az ötletnek!

Ha nem világos, mit érzek problémásnak ennél az írásodnál, vagy bármi kérdésed van, szívesen kifejtem még másként is.

Az elején említettem neked a Bé oldalt...

Erre gondoltam - pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=D0ziHbGclkg

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2019-05-10 21:57 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Köszi a kifejtést! Igen, azt már értem, hogy ezt legfeljebb csak hosszan kifejtve lehetett volna jól megírni. Csak azt sajnálom, hogy ez nem volt nekem egyértelmű írás közben. Csak egy halvány sejtés volt, de elkergettem a gondolatot, mert pont ide a Karcolatra szántam valamit, ami nem túl hosszú. Túl sokáig írtam regényeket. :D