Az éjféli járat

Az éjféli járat
A fiú a megálló padján várakozott. Néhány perce még az idevezető utakat rótta. Az utcát az ázott falevelek tucatjai terítették be. Az itt-ott felbukkanó fák megritkított lombjai vadul lengedeztek a szűnni nem akaró szélrohamokban. Ázott levelek egy csoportját kapta fel a szél és taszította arrébb egy tócsába. Egész nap ilyen volt az idő. A sötétség úgy vette át a hatalmat a sűrű szürke felhők állttal, mintha sosem kelt volna fel a nap. Azon az órák állttal mutatott reggelen még ugyan lehetett látni egy a fellegek mögött fel-feltűnő világos korongot az égen, de délután hat felé már szinte teljes lett a sötétség. A fiú mobiljára tizenegy-öt-kor jött az üzenet. Már éppen aludt, amikor meghallotta a csilingelést. A szülei egy este partira mentek, ő pedig lebetegedett. Már két napja alig bírta vonszolni magát a megfázás egyre rosszabbodó tünetei miatt. De az üzenet, amit kapott nem sok gondolkodást hagyott neki. Indulás előtt a biztonság kedvéért felhívta a számot, amiről az üzenet érkezett. A hívott szám nem volt elérhető, szólt egy kedves női hang. Miért volt kikapcsolva?- gondolkozott el a fiú. Ennek az egésznek látszólag semmi értelme nem volt. Még egyszer megpróbálta a hívást. Semmi. Persze mindenszentek volt, de azért ez túlzás. Tudta, hogy a régi cimbora, akitől az üzenet jött más esetben ki nem hagyott volna egy ilyen jó, alkalomhoz illő heccet, de ez most más volt. Elvégre alig néhány órája beszéltek telefonon, és a fiú pontosan tudott az állapotáról. Csak nem lenne akkora seggfej, hogy még így is valami hülyeséget találjon ki, vagy mégis? Túl jól ismerte ahhoz barátját, hogy ne csak valami ostoba tréfának vegye ezt az egészet. Tudta, hogy az illető munkahelyén ezen az estén nem rendeznek semmiféle bulit, ha nem lenne olyan rossz állapotban szívesebben töltötte volna ezt a napot a sráccal. És ha csak tényleg nem halaszthatatlan a dolga, akkor a fiú biztos volt benne, hogy nem írogatna éjnek évadján ilyen üzeneteket. Tehát ez most vagy egy idióta poén akart lenni, vagy tényleg történt valami komoly. Semmi kedve nem volt a lakása biztonságából kitenni a lábát és már sok ideje maradt, ha még oda akar érni.
Végül fogta magát és biztos, ami biztos elindult. A HÉV végállomás csupán fél kilométerre volt a lakásától. Mikor kiért az utcára a világot mintha egyirányúsították volna. A fején összehúzott vékony vászon kapucnitól gyakorlatilag megszűnt a jobb és bal irányok fogalma. A körötte lévő ázott világból azonban még a teljes látószöggel sem lett volna szebb az összkép. A szél süvítve tépte le a még ágaikhoz ragaszkodó utolsó faleveleket is. A járdák és autóutak mindegyikét az ázott színes levelek borították. A gyéren megvilágított utcákon nem sok embert látott. Az idő lakásaik nyugalmába kényszerítette az embereket. Hűvös szél csapott fedetlen arcába, amiben az órák óta szakadó apró szemű zápor cseppjei vegyültek. A szemüveg lencséjére tapadt vízcseppektől már két perc gyaloglás után ezer apró résszé tört szét előtte a világ képe. Igazi ítéletidő volt odakint. Néhány ember esernyőik és kapucnik védelmében arctalanul suhantak el mellette. Néhányuk az ítéletidővel dacolva is a városszerte tartott bulik egyikéről jöhetett haza. Sokakon még ott volt az ilyenkor szokásos maskarák valamelyike. Csak előkerültek a nedves sötétségből és már ott sem voltak. A fiú úgy érezte elméjén úrrá lett a láz, és ez most csupán hallucináció. De nem az volt. Ahogy egyre közelebb került céljához a fiú egyik nagyobb tócsából a másikba gyalogolt. Lassan érezte amint nadrágjának szárát átáztatja a felcsapott nedvesség. És nem telt bele sok időbe hogy észrevegye sajnos valahogy a cipőben lévő zokni is kezd átnedvesedni. Élete egyik leghosszabb öt perce volt ez, amíg végül megérkezett az állomáshoz. Beállt a jegypénztár előtti tetőrész egyik oszlopához, és arra gondolt, hogy mit meg nem adna, ha csak a visszaútra olyan hosszú lábakon távozhatna innen, mint amikkel a várva várt barátja rendelkezik.
Még huszonöt perc volt a megállói óra szerint a következő járat megérkezéséig. Az állomáson csupán a mögötte lévő épületek ajtaján lévő üvegek mögül szűrődött ki némi fény. Megnyomott egy gombot mobilján mire annak képernyője felvillant. A keletezett fényben pár másodpercig látni lehetett a fiú arcát. Barna szemei alatt jól látszottak az álmosság és az enyhe megfázásból eredő sötét redők. Arcát három napos borosta fedte. Az arc beteges vonásai jól tükrözték az idő ocsmányságát. Az ő órája két percet sietett. Az őszi zápor, egy mindennél sötétebb hideg éjszakán. Ennél borzalmasabb dolgot jelenleg el sem tudott volna, képzelni magának. Még két perc telt csak el. Az feje fölött lévő fedél ereszének aljáról gyors ütemben, szünet nélkül csöpögött az esővíz. Sápatag, kékes fénnyel megvilágított arcán a keskeny kecskeszakállról esőcseppek lógtak le. Már napok óta nem borotválkozott, szemei alatt fekete karikák jelezték a betegség és a túl korai ébrenlét együttes tüneteit. A megálló üres volt, bizonyára az a néhány ember is messze járt, akikkel idejövet futott össze. Ismerte ezt a helyet, hisz már nem először járt itt. Nappal ez a hely szinte sosem volt üres. Mindenki innen indult munkába, néhányan iskolába, és sokan hazafelé. Ez volt a városba vezető egyetlen végállomás. Emberek jöttek és mentek, maga a nyüzsgő élet. De ezen a zordon őszi estén senki sem jött ide, egyedül volt. Már az idevezető út is nyugtalanította kissé. A sötét utcákon mellette elsiető árnyak, a tócsák távoli hangja amint valaki bele lép. Kissé megrémítette, de ez szokványos volt. A végállomás azonban koránt sem volt most ilyen. Üres volt, és csendes. Csupán néhány a közeli főúton elsuhanó kocsi hangját lehetett hallani, ahogy kerekei felverik a vizet. No meg az esőt. Egyfolytában szünet nélkül esett. Az éjszakai sötétség és a szokatlan időjárás elképesztő dolgokat tud kihozni az amúgy szokványos jelenségek fergetegéből. Elgondolkozott vajon mit akarhat barátja ezen a zord késői órán tőle. Bizonyára fontos lehet hisz kettejük lakhelyétől elég hosszú utat kellet megtenni, amihez nem lehetett ilyen időben csak úgy sok kedve az embernek. Megtörölte megázott lencséit egy papír zsebkendőbe. A percek nagyon lassan teltek, újra elővette mobilját. A bejövő üzeneteket megnyitva ismét elolvasta az utolsó üzenet szövegét: „he. t, hamiNcrá,gyre a végAlomárshoz!+” – ez állt benne, semmi több. Semmi „Csá haver!”, vagy hasonló, ahogy szokta. Az üzenet teljesen nyers volt, és minden felvezetést mellőző. Sőt az íróját látszólag a helyesírás olyan nyilvánvalóságai sem zavarták e sorok begépelésénél, mint a kis és nagybetűk pontos váltakozása, vagy éppen a betűk és más jelzések helyes elhelyezkedése. A szöveg kis és nagybetűi úgy váltakoztak, mint egy újságpapírból kivágott szöveg, amit rablók szerkesztettek. És tele volt oda nem illő motívumok sorával. Arról nem is beszélve, hogy egy-két betű még hiányzott is belőle. Amikor először megpillantotta a hieroglifírásnak is felfogható szöveget, álmatag agya alig bírta kiolvasni belőle az értelmes emberi szavakat. Csupán sokadik nekifutásra, szavanként meg-megállva sikerült összerakni annak igazi jelentését. A fiú már az indulásnál érezte, hogy ez most nem a szokásos baráti találkozó lesz.
Ismét a megállói órára nézett fel, már csak tizenhét perc volt hátra. Aztán tekintete a sínek túloldalán lévő épületre irányult. Itt pihentek a használatok kívüli járatok. A hosszú fehérre meszelt épületben halovány sárga fény világította meg a bent várakozó masinákat. Ezeket csupán ritkán használták, főleg a szerelvények meghibásodása esetén. De itt tartották a sínek és kábelek karbantartásáért felelő speciális szerelvényeket is. A garázstól nem messze egy tornyos épület állt. Mikor odanézett a fiú kissé lenyugodott. A hite miszerint teljesen egyedül van eloszlott, a félelmével együtt. Az őrbódéból legalább két ember állandóan szemmel tartotta a végállomás teljes területét. Itt is lámpafény égett, és a lent várakozó arra gondolt, hogy odafent most is egy őr kortyolgatja kávéját éppen, az éjjeli műszak lassan múló végét vára. Már csak hat perc és végre kiderül nem csak egy szívatás áldozata lett megint az esőkabátos várakozó. Az idő ekkor már nagyon lassan telt. Egyik esőcsepp a másik után csattan szét a tető előtt elterülő macskaköveken. A fiú fülelt mikor hangzik fel a ki hangosítóból a már jól ismert szöveg.
Négy perc, három perc, két perc. Még egy perc. Aztán egyszer csak megszólalt a női hang. „Vonat érkezik a kettes vágányra, a vágánynál kérjük, vigyázzanak!” A fiú jobbra nézett. Az épület utáni kanyarból lassan két fényes pont világlott elő az éjszakai sötétségből. Nemsokára már a szerelvény, kattogó hangját is hallani lehetett. Végre megérkezett Amint az első ablakok láthatóvá váltak a fiú kémlelni kezdte a szervényt, utasait. Az első vagon üresnek tűnt, a másodikban alig volt fény. Csupán néhány neoncső villogott bent, de embereknek ebben sem volt nyoma. A harmadik és utolsó vagon túl messze volt látóterétől hogy bármit is kivehessen belőlük, így tovább várakozott. Semmi kedve sem volt egy ízetlen tréfa kedvéért elhagyni a feje felett lévő tetőszerkezet terét. Behúzták a fékeket, és a hatalmas gép csikorogva lassulni kezdett, majd végül megállt. Az ajtók fölé helyezett lámpák kigyulladtak, és éles sípolás közepette figyelmeztettek az ajtók nyitására. A szerelvény mind a négy vagonjának ajtaja egyszerre nyílt széljel. A sípoló hang elhallgatott, a jelzőfények kialudtak. Az eseményeket feszült várakozás követte. A legelső vagonból végül mindössze egy ember szállt le. Egy magas sarkúban tipegő nő volt az. Gyors léptekkel hagyta maga mögött a peront, esővíz verte léptei bevisszhangozták, a máskülönben néma állomás terét. Lassan a szerelvény vezetői ajtaja is feltárult és egy kövér, lassan mozgó férfi mászott elő, a vezetők kék uniformisát viselve. A fiú tovább várt, nem sokkal azután hogy a vezető megindult a tornyos megfigyelő épület irányába a szerelvény leghátsó részéből több alak bukkant elő. Négy nagyon furcsa alak volt.
Az első egy nyúl maszkot viselő farmerkabátos figura. Jobb kezében vállára vetve egy baseballütőt tartott. Őt egy szoknyás, egérálarcos alak követte. Egyik kezében egy félig már üres borosüveget szorongatott. Bár a sötétség miatt alakjuk kissé összemosódott a háttérben lévő gép sötét tónusaival, azért azt még így is jól lehetett látni, hogy ez az utóbbi valamivel alacsonyabb és vékonyabb volt a nyúlmaszkosnál. A rövid farmerszoknyát és vastag harisnyát viselő egérlány éppen hogy egyik lábával letáncikált a szerelvény lépcsőjéről, amikor is a mellettük lévő ajtóból nagy lendülettel egy újabb utas jelent meg. Széles termetű, fekete kabátot viselő figura volt, fején egy sötét pulóver kapucnit viselt, arcát pedig egy más körülmények között még idétlennek is mondható medve álarc takarta. Szabályosan levetette magát a jármű fedélzetéről egyenesen a peronon itt-ott felgyülemlett egyik esőtócsába landolva. Közben a rókalány is leérkezett, és a groteszk látványt nyújtó nyúl oldalához állt. Amaz átkarolta szabad kezével a szoknyásat, és bár ez a maszkoktól nem volt túl egyértelmű, szeretetteljesen összenéztek. A padról kémlelő fiú biztos volt benne hogy a nyúl és az egérke, ha csak erre az éjszakára is, de összeboronálódtak. Aztán újabb alak tűnt fel a csoportban hogy növelje a Noé bárkájához hasonló állatsereglet népes táborát. Lassú, lomha, sőt inkább amolyan kimért léptekkel mászott le a peronra. A talán kissé ittas többiek némileg megfegyelmezték magukat, és mindenféle izgágaság nélkül várták, hogy a kissé meghízott alak közéjük érjen. A fiú, aki még mindig az állomás tetőének védettségét élvezve várakozott, előbb nem tudta rendesen kivenni az alak arcát. Rajta is maszk volt, de eleinte semmilyen állatéhoz nem volt könnyű hasonlítani. Még végül úgy tűnt valami furcsaságot eltekintve egy malac eléggé karikatúrába illő ábrázolását viselte arcát takarva az illető. A fickó bőrkabátot viselt, hozzá passzoló bőrkesztyűvel. A kabát alól egy narancssárgás ing részletei sejlettek fel, amiket az ízlésficamnak még egy pofont adva kis piros minták díszítettek. A malac nadrágjának övtartóján egy végeinél rögzített lánc ingott a föld felé. Ami azonban ennél az öltözéknél még furcsább volt az a nagy fekete szemeteszsák, amit vállán átvetve tartott maga mögött. A malac lustán szétnézett az állomás épületének irányában. Majd egy kósza pillanatra az ott üldögélő fiún tartva tekintetét a kis társaság együtt megindult előre. Mikor közelebb értek az állomáson lévő padokhoz akkor látta meg az ott várakozó esőkabátos, hogy mi is volt olyan furcsa a zsákot cipelő alak maszkjában. A groteszk, és kissé ijesztő malacpofának szájában egy vastag szivar kapott helyet. Persze ez is a gumimaszk része volt csupán. A szelíd-motorosokat és Al Capone-t, kettő az egyben kifigurázó malacpofával az élen, a kis társaság az állomás épület felé vették az irányt. A malacpofa a mosdók ajtajának irányába vette az utat, a nyúl egér páros az ajtóban várakozott és borozgattak álarcaik résén keresztül, még a medve a fiútól odébb lévő egyik padra heveredett le.
A fiú ismét az órájára nézett. Aznap ténylegesen ez volt az utolsó járat még éjfél előtt. És a környéken a furcsa népeket leszámítva úgy tűnt már senki sem jelenik meg. A szerelvény már nem ment vissza a másik állomásra, így csupán percek kérdése hogy a vezető kiálljon a forgalomból vele. Ha a haverja ott is volt biztos nem jött le a vagonok egyikéről sem. Egy darabig nézte, ahogy a mosdóban lévő malacra várva az esőtől összetapadt bundájú nyúl a falnak dőlve borozgat barátnője társaságában. Fogalma sem volt róla hogy minek az a furcsa ütő a nyúl kezébe. Aztán eszébe jutott az a játék maikor is egy cukrokkal és csokival teli bábut kell szétpüfölni. A társaság biztos egy halloween buliból jött, ahol ehhez hasonló mókákban volt részük.
A fiú gondolt egyet és egy utolsó pillantást vetve a tőle nem messze maga elé bámuló medvemaszkos illetőre a szerelvény felé vette az irányt. A hátsó vagonban kezdete a kutatást. Az első néhány ülések üresek voltak, a fel-felvillanó fényben alig látott valamit. Tovább ment. Ekkor egy kezet pillantott meg az üléseket elválasztó fal mögül előbukkanni, közel a földhöz. Ahogy közelebb ment látta, hogy a földet a kéz alatt apró vértócsa veszi körül. A kéz tulajdonosan egy idős férfi volt kinek torkából már jelentős mennyiségű vér tódult ki. Félig eldőlve terült el az egyik elülső ajtónál lévő üléssorban. Mintha a halálos vágás után, ami nyakát érte, egyszerűen odalökték volna. A fiú teljesen megzavarodott. Kinézett az ablakon, az utcára. Ezt rézben azért is tette nehogy még meglássák, és máris ő legyen az elsősszámú gyanúsított. Az álarcos alakok ekkora már felszívódtak. Tenni kellet valamit. Rengeteg minden kavargott agyában. Itt volt fönt egy hullával, amit azoknak az álarcosoknak is kellet látniuk. Kiszaladt a jármű ajtaján, és az eddiginél még jobban forrongó homlokához tette kezét. Kétségbeesetten nézett maga körül körbe. Sehol egy lélek. Ugyan hívhatta volna a rendőrséget, de ő mégis inkább az őrbódé felé indult meg. Biztos volt benne hogy az ottani biztonságitól, és a vonat vezetőjétől majd kap valamiféle segítséget. Már egy vagonnal odébb járt, amikor egy homályos alakot pillantott meg az egyik ablakban. Talán csak a sokkhatás miatt, de azonnal felpattant a vagonra hogy körülnézzen. Odabent szörnyű látvány fogadta. A szerelvény kivilágítatlan középső részének ablakait emberi tenyérnyomok tarkították. Egyetlen ember véres hisztériájának utolsó nyomai. A földön egy félig meztelen testet pillantott meg. Egy halott nő. Mögötte egy másik alak térdepelt. Barna bőrkabátot viselt, és kapucnis pulóvert, amit baseball sapkával fogatott a fejére. Mellet egy véres, törött vodkás üveget pillantott meg. A holttest és a fiú között véres rongy, és kötszer darabokat pillantott meg. A fiú nem látta a baseballsapkás arcát, de a sapka és a ruházat többi része nem sok jót ígért számára. Az alak öltözékei megegyeztek azokkal, amiket barátja is szokott viselni magán. A kép könnyen félreértető volt. A fiú hezitált egy kicsit, majd megindulva a holttest mellet görnyedő alak felé, miközben barátja nevét kiáltotta. A fiú ekkor felnézett, és hirtelen lendülettel kifutott az állomás épülete felé.
A fiú a menekülő után eredet, de mikor elért az alsó ruházatától megfosztott nőhöz megtorpant egy pillanatra. Úgy tűnt éppen a művelet kellős közepén sikerült félbeszakítani a menekülő ember munkáját a hullán. Hogy azonban mi is volt ez a „munka” azt még ő sem tudhatta. Az esőkabátos fiú elhányta magát. Sikerült elfojtani undorát és átlépve a menthetetlen sebeket szerzett test felett, tovább szaladt az egyik nyitott ajtó irányába. Ekkora az alak már eltűnt a színről, de a még éppen becsapódó mosdóajtó leleplezte búvóhelyét. Odakint ekkora váratlanul teljes lett a sötétség, egyedül a mosdó mögül világlott ki valami vékony fény. Odasietett a bezárult ajtó elé, és hezitálni kezdett. Abban a pár másodpercben, amíg a kilincs felé nyúlt, hogy benyisson sok minden átment fején. Kezdte magát egyre rosszabbul érezni. Akárki is az, akit üldözőbe vett az alak látszólag nem akart vele diskurálni. Az ismerőse ruházata teljesen megegyezett a menekülőjével. És a kötszerekből ítélve arra is lehetett következtetni, hogy talán ő, mint a járaton történt érthetetlen szörnyűségeknek egyetlen túlélője megpróbált segíteni annak a szerencsétlennek. Talán csak nem ismert fel!- nyugtatta magát, miközben óvatos mozdulattal nyitni kezdte az ajtót. Ez az egész túl szürreális volt ahhoz, hogy valóság legyen. Biztos, hogy neki ehhez semmi köze! Ő nem tehette azt! – idézte fel magában a halottak szörnyű sebeit. Maga sem tudta, hogy a totális pánik közepén miért nem kiáltott mindjárt segítség után. Azokkal a fickókkal a toronyban talán többre menne!- gondolta. De a torony most teljes sötétségben vegyült el az éjszakában. Aki oda bent várt rá éppen úgy lehetett rémült barát, mint egy aberrált állat hasonló ruhában. Lassan benyitott az ajtón, odabent sötétség fogadta és a mosdókra jellemző szagok. Telefonjának gyenge fényével próbálta bevilágítani a teret. Az L alakú térben az egyik falnál, alig kivehetően mosdókagylók voltak felsorakozva. Szám szerint négy. Az előtte lévő szűk folyosón volt a női és férfi WC-k ajtaja. A falakon mindenhol fehér csempék voltak, amiket most a telefon kékes fényének tükröződése ruházták fel kísérteties csillogással. A férfi szekcióból fény szűrődött ki a résnyire tárt ajtón keresztül. Az ajtóra egy pisilő gyermek műanyag dómbornyomatát csavarozták fel. Csupán a rajta lévő arany festéktől tűnt igazi fémnek a felület. A mellette lévő ajtón ugyan ez a gyermek egy szoknyás kislányt formázott, aki aranyosan mosolygott az arra tévedőkre. Lassan a pisilős kisfiúval díszített ajtóhoz lépett. Odabentről mocorgást halott, ami épp úgy lehetett egy nyitott ablakon át kintről beszűrődő eső pattogó hangja, mint valami másé. vagy valaki másé. Tudta akárki is van odabent már nincs sok esélye a menekülésre. Aztán akaratlanul is a két testre gondolt a szerelvény vagonjain. A nő testét elmondhatatlanul szabdalták össze az üveggel. Ekkor döbbent rá, hogy nagy veszélyben van, ha a bujkáló alak idő közben újabb fegyverhez jutott. Már ha eleve nem volt nála még valami. A fickó nem úgy tűnt, hogy sokat válogatna az eszközökben, és ez a gondolat megrémítette. Hisz ő van odabent, és ő biztos nem tenne ilyet!- rótta meg magát, a gyanúsítás puszta gondolatától. Aztán egy újabb kép jelent meg fantáziadús elméjében, a barátról, aki ázott ruhájában, reszket az egyik WC kabin fehér-csempés sarkában és alig bír megszólalni a rémülettől. Igen, így lesz, biztos ő az. És biztos megijedt tőlem!- állapította meg végül.
Amint a budoárokkal és WC kabinokkal díszített helységbe lépett újabb rémület fogta el. Mi van, ha tényleg ő az? A feltételezés hogy barátja képes lenne a látottak közül bármi hasonlóra nem volt ésszerű. Már iskolás koruk óta ismerték egymást. És noha mind kettejüknek meg volt a maga furcsasága, egyikük sem volt pszichopata. Barátja sem ment tovább tudomása szerint annál, mint hogy tizenéves korában kisebb állatokat kínozzon meg. És noha köztudottan ez volt a sorozatgyilkosokra jellemző elsődleges bűnjel, ő még sem gondolt volna ilyesmit a srácról. Tizenkét éve ismerték egymást. Ennyi idő alatt csak feltűnt volna neki, ha legjobb barátjáról kiderül, hogy egy pszichopata őrült, aki éjjelenként a vonatok utasait szereti a leggusztustalanabb módokon lemészárolni. A fiú ekkor már azt sem tudta miért is van itt. Az olyan dolgok, mint a rejtélyes üzenet már eltörpültek a további fejlemények tükrében. Tovább ment a felé a WC kabin felé melynek nyitott ajtaja mögül a fényt látta kiszüremleni. Bármi is várta ott őt ekkorra már biztosan hallotta lépteinek legapróbb neszeit, és készül érkezésére. Még egyszer felidézte maga előtt, ahogy az ajtó mögött barátja véres kezekkel a földön kuporog és magyarázkodni kezd, és aztán benézett az ajtó mögé. Nem volt ott semmi. Aztán megpillantotta a vért a fehér csempékből kirakott padlón. Mintha valamit végighúztak volna ott. A másodperc töredéke alatt nézett be a WC fülkébe. Ekkor megpillantotta a nagy fekete zsákot a lehajtott tetejű WC kagylóra téve. Bátortalanul közelebb lépett hozzá. A zsák száját egy vékony madzaggal kötötték össze. Alján egy apró lyukból vércseppek hulltak a padlóra. A fiú minden eshetőségre felkészült. Előbb a madzagot próbálta meg valahogy szétszakítani. Aztán mikor így nem sikerült a zsák tartalmára fényt deríteni elkezdte lehámozni a kötést a zsák szájáról. Végül a kezében lévő remegéstől, és az idegességtől egy nagyot rántott az egész felületen. A zsák szájából egy jókora rész a kötéssel együtt lejött, és a zsák pereme nyíló virágsziromhoz hasonlóan széttárult. A fiú az orrát megcsapó bűztől hátrahőkölt, majd el is ájult, amikor meglátta a zsákban lévő testet. Minden lehetőségre felkészült, egyet kivéve. A zsákban barátjának összegömbölyödött testét világította meg a mobil kijelzőjének kékes fénye. Koszos arccal, és üveges tekintettel nézett rá a halott ismerős. Testén sár volt, és esővíz, de semmi több. Ruháitól megfosztva, szinte magzati pózba csavarodva nézett a semmibe. Nyitott szájával mintha maga is meglepett tekintetett vágott volna. Sötét hajának szálai az esőtől arcához tapadtak, orra alatt apró vércsík száradt ajka fölé. Aztán a fiú mobilja ismét megcsörrent. Egy újabb üzenet. Csak ekkor látta, hogy barátja meggyötört kezében még mindig ott van a mobilja. Remegő újakkal megnézte az újabb üzenetet. A dátum stimmelt, a körülményeket tekintve azonban az üzenet küldője irreálisnak tűnt. Ő volt az. A srác, akinek összecsavarodott teste, megszürkülten nézett üveges szemekkel a zsákból kifelé rá. Megnyitotta az üzenetet és elolvasta. menekülj! – állt a rövid leírásban. A fiú ebben a pillanatban háta mögé pillantott. A helység üres volt. A test megtalálása látszólag teljesen a feledés homályába űzte annak gondolatát, hogy az a másik alak, aki feltételezhetőleg barátja ruháját viselte, még ott lehet valahol. A mögötte lévő kitárt kabinajtó ekkor megnyikordult, majd lassan visszazárult helyére. Mögötte ott állt a kapucnis, sapkás alak, kezében egy darab fadeszkával, arcán maszk. Ő volt a róka!
A fiú riadtan ébredt ágyában, verejtékben úszó testtel…

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2016-08-07 10:39 Kelvin

Kelvin képe

Nagyon nem sikerült. A vesszőkről elképzelésed sincs, szóismételsz, végtelen körülményesen írsz a semmiről. Egy novellában nem írhatsz ennyit az időjárásról, mert halálra unja magát az olvasó. Erre a részre mi szükség volt?
"Az üzenet teljesen nyers volt, és minden felvezetést mellőző. Sőt az íróját látszólag a helyesírás olyan nyilvánvalóságai sem zavarták e sorok begépelésénél, mint a kis és nagybetűk pontos váltakozása, vagy éppen a betűk és más jelzések helyes elhelyezkedése. A szöveg kis és nagybetűi úgy váltakoztak, mint egy újságpapírból kivágott szöveg, amit rablók szerkesztettek. És tele volt oda nem illő motívumok sorával. Arról nem is beszélve, hogy egy-két betű még hiányzott is belőle."
Én is olvastam az üzenetet, előtte írtad le. A novelládnak minimum a fele felesleges, kihúzható. És ha még valaki végig is szenvedi az egészet, a végével még jól pofán is vered. Álom volt. Fasza. Tehát az egésznek semmi értelme. Semmit sem mondtál, semmi sem történt, de az legalább jó hosszan, idegesítően, körülményesen. Ha nem ez lenne az első írásod itt, egy csillagot kapnál, mert kb. mindent elkövettél, hogy kihívás legyen elolvasni.
A következőben ne akarj mindent leírni, mert hidd el, senkit sem érdekel, csak a karakterek számát növeled. Tanuld meg a vesszőket (oda kell vessző, ahol az élő beszédben azt mondanád: "baszd meg"), és ezzel az olcsó, ötlettelen, gyáva, "álom volt, csak vicceltem" befejezéssel magadra haragítasz mindenkit, felejtsd el. Ez nem befejezés.
A budoár nem piszoár.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

v, 2016-08-07 11:36 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Nos, majd mindenben osztom Kelvin véleményét, az lehet írni, de nem így, mert nem csak unalmas, de ellentmond a mindennapi tapasztalatoknak is. Emiatt a hengulatfestés helyett hangulat keltésre alkalmas csupán, még pedig a művel szembeni elég ellenséges hangulat keltésére, amit én egyszerű untatásnál sokkal komolyabb véteknek érzek. De nem ragozom tovább, mert nem tudnék sokat hozzá tenni az előttem szóló véleményéhez, és sajna tompítani sem tudom az élét, pedig első neki futásra azt akartam, aztán rájöttem, engem sokkal jobban zavart a körülményeskedés, a hangulatkeltés, a semmilyen befejezés és a tartalom nélküliformátlanság, mint Kelvint, ezért aztán ahelyett, hogy vitába szálltam volna vele, miszerint az időjárás taglalásának igenis lehet helye egy novellában, kénytelen vagyok elismerni, hogy itt idegesítően túlzó és semmit mondó. Kicsit olyan ez, mint amikor a nagy Levin megjegyzi: én meg tudom enni a rossz ételeket is, de itt jó ételeket főznek rosszul, és ez elviselhetetlen. Az idézet pontatlan és azt sem tudom, hogy "Az elátkozott par"-tból vagy "Ahárom testőr Afrikban" c. műből való-e

v, 2016-08-07 14:06 Para Celsus

Para Celsus képe

Próbálok konstruktív lenni, és hasznos(ítható) tanácsokat adni.

Először: tényleg túlfogalmazol, és néhol redundáns, önismétlő vagy. Első bekezdésben jön a kezdők gyerekbetegsége, az "időjárás-jelentés", plusz a falevelek. Aztán egy hosszú, kacifántos rész a fiú állapotáról és az sms-ről, végül, miután végre elindul a fiú, ismét egy terjengős jelenet, benne időjárás-jelentés és falevelek. És még ez sem elég, újra és újra előjön, hogy esik az eső, rossz az idő, és ázottak a falevelek. Ez sok. Ha jó egy leírás, hangulatos egy kép, akkor az első alkalommal is megfogja az olvasót - ha nem, akkor ötször is elismételheti a szerző, nem lesz eredménye.

Vagy itt van rögtön ez a rész:
"Ennek az egésznek látszólag semmi értelme nem volt. Még egyszer megpróbálta a hívást. Semmi. Persze mindenszentek volt, de azért ez túlzás. Tudta, hogy a régi cimbora, akitől az üzenet jött más esetben ki nem hagyott volna egy ilyen jó, alkalomhoz illő heccet, de ez most más volt. Elvégre alig néhány órája beszéltek telefonon, és a fiú pontosan tudott az állapotáról. Csak nem lenne akkora seggfej, hogy még így is valami hülyeséget találjon ki, vagy mégis? Túl jól ismerte ahhoz barátját, hogy ne csak valami ostoba tréfának vegye ezt az egészet. Tudta, hogy az illető munkahelyén ezen az estén nem rendeznek semmiféle bulit, ha nem lenne olyan rossz állapotban szívesebben töltötte volna ezt a napot a sráccal. És ha csak tényleg nem halaszthatatlan a dolga, akkor a fiú biztos volt benne, hogy nem írogatna éjnek évadján ilyen üzeneteket. Tehát ez most vagy egy idióta poén akart lenni, vagy tényleg történt valami komoly."

Az egésznek mi a veleje? Hogy a főszereplőd belegondol, ez most vicc vagy komoly. Aztán kiderül, hogy az üzenet küldője tisztában van a főhős betegségével, szóval valószínűleg nem hülyeségből kereste a srácot. Két mondatban el lehetne intézni, és nem törne meg a lendület, maradna a történetben dinamika.

Másodszor: váltogatod a fókuszt is. Érdemes az általánosabb leírásokkal kezdeni - ha már ragaszkodsz az időjáráshoz, és fokozatosan közelíteni az egyedi dolgok, a főszereplő felé, mint mikor egy film nyitójelenetében zoomolnak: idő, széles, viharvert utca, fák, utána jöhetnek a tócsában ázó falevelek, amelyeken - teszem azt - áttapos a főhős, aki épp megérkezik a megállóba. Ehelyett: "Az utcát az ázott falevelek tucatjai terítették be. Az itt-ott felbukkanó fák megritkított lombjai vadul lengedeztek a szűnni nem akaró szélrohamokban. Ázott levelek egy csoportját kapta fel a szél és taszította arrébb egy tócsába." Falevelek az utcán, utána felváltasz a fákra, utána vissza az ázott falevelekre.

Harmadszor: a fogalmazás hiányosságai. "Sokakon még ott volt az ilyenkor szokásos maskarák valamelyike. Csak előkerültek a nedves sötétségből és már ott sem voltak. A fiú úgy érezte elméjén úrrá lett a láz, és ez most csupán hallucináció. De nem az volt." Három "volt" négy mondatban.
De nagyobb baj, hogy nem csak jelenet-szinten, de mondatokon belül is sok olyan információt adagolsz, amire talán semmi szükség nem lenne.
"A szerelvény mind a négy vagonjának ajtaja egyszerre nyílt széljel." - aki látott már önműködő ajtóval szerelt szerelvényt, az tudja, hogy az ajtók egyszerre nyílnak ki. Tudtuk a korábbi leírásokból, hogy négy vagonból áll a szerelvény. A te mondatod ezek fényében mennyivel nyújt többet annál, hogy "A szerelvény ajtajai kinyíltak"?
Itt pedig: "A talán kissé ittas többiek némileg megfegyelmezték magukat, és mindenféle izgágaság nélkül várták, hogy a kissé meghízott alak közéjük érjen." - nem is értettem, hogy kerül ide a "mindenféle izgágaság nélkül". Mintha bárki - akármelyik olvasó - is feltételezte volna, hogy a szereplőid izgágák. Amire kicsi az esély, mivel az ezt megelőző leírás semmilyen módon nem utal arra, hogy a szereplőid "izgágák" lennének - vagyis kihangsúlyozni, hogy a szereplők "mindenféle izgágaság nélkül" várakoztak, felesleges.
És még mindig fogalmazás: nem illik egy horror-sztorihoz. Mikor megtalálja a főhős a holttestet:
"A kéz tulajdonosan egy idős férfi volt kinek torkából már jelentős mennyiségű vér tódult ki." - "a kéz tulajdonosa", "jelentős mennyiségű vér". Ez inkább illik egy rendőrségi szóvívőhöz, mint egy épp hullát találó fiatal lelkiállapotához.

Vagy itt van ez: "A fiú a menekülő után eredet, de mikor elért az alsó ruházatától megfosztott nőhöz megtorpant egy pillanatra. Úgy tűnt éppen a művelet kellős közepén sikerült félbeszakítani a menekülő ember munkáját a hullán. Hogy azonban mi is volt ez a „munka” azt még ő sem tudhatta. Az esőkabátos fiú elhányta magát." - egyszerűen nem érezzük, hogy miért hányta el magát a fiú. Csak úgy ott van. Ez így egyszerű közlés, nem leírás, nem érzékeltetés.

Az egyes szavak helyesírását illetően: szokták mondani, hogy a Word gyakran becsap, de nekem az az érzésem, hogy te a Word tanácsaira sem figyeltél.

De ami a legbosszantóbb, leginkább dühítő, az a vége. "Ja, csak álom volt". Ez a lehető legolcsóbb megoldás, mintha a szerzőnek menet közben elfogytak volna az ötletei, vagy pusztán nem akart semmilyen megoldáson agyalni, ezért bedobta ezt a véget. Nem befejezte, hanem félbevágta a novellát, így - mondhatni - rabolta az olvasó idejét. (Te örülnél, ha bemennél egy étterembe, rendelnél egy kisbécsit citromkarikával meg sültkrumplival, várnál rá fél órát, utána közölné a pincér, hogy "bocs, az étlap hazudott, nincs kisbécsi, csak tofu"?)

Rohadt sok munka kell(ene), hogy helyrepofozd ezt a novellát. Itt van hozzá egy kemény workout zene: https://www.youtube.com/watch?v=PIpseOV7EGk


"The Rainmakeeeer!"

v, 2016-08-07 19:16 Gitáros

Gitáros képe
1

Először is, egy gyors-lista a novelládban előforduló helyesírási hibákról - ezekből rengeteg van, köszönd meg a szerkesztőknek, hogy kitették ezt az írást, én nem tettem volna ki...

"szürke felhők állttal" - által
"az órák állttal" - által. Miután kétszer egymás után elköveted ezt a hibát, nyilvánvaló, hogy nem ismered a helyes szóalakot.

"Persze mindenszentek volt" - Mindenszentek ünnep, tehát nagybetűvel írandó

"már sok ideje maradt, ha még oda akar érni." - kimarad egy szó. Már NEM sok ideje maradt, ha még oda akar érni.

"Néhány ember esernyőik és kapucnik védelmében arctalanul suhantak el mellette." - Néhány ember... suhant el mellette. (Egyes szám, többes szám egyeztetés!)

"A keletezett fényben" - keletkezett

"hosszú utat kellet megtenni" - kellett

"Egyik esőcsepp a másik után csattan szét" - csattant, múlt idő

"egyszerre nyílt széljel." - széjjel

"a kis társaság az állomás épület felé vették az irányt." - vette (A "társaság" mint fogalom, egyes szám, tehát a hozzá tartozó ige is egyes számban írandó!)

"maikor" - amikor (elírás, csodálom, hogy a Word nem jelölte be)

"Az első néhány ülések üresek voltak" - az első néhány ülés üres volt

"Ezt rézben azért is tette" - részben

"Tenni kellet valamit" - kellett
"kellet látniuk" - kellett

"Mellet egy véres" - mellette
"holttest mellet görnyedő alak" - mellett

"A fiú a menekülő után eredet" - eredt

"Ekkora az alak már eltűnt" - ekkorra
"Odakint ekkora" - ekkorra

"kabinokkal díszített helységbe lépett" - helyiségbe

"nem volt ésszerű" - észszerű

"mintha maga is meglepett tekintetett vágott volna" - tekintetet

"A helység üres volt" - helyiség

................
Elképesztő lista!
(És a vesszőhibákat még nem is gyomlálgattam ki, mert ahhoz az egész délutánt rá kellett volna szánnom, annyi időm pedig nincs...:)
Fogalmazási sutaságok, szóismétlések, bő lére eresztett, teljesen felesleges leírások, egyes szám-többes szám, alany-állítmány egyeztetés rendszeresen felbukkanó hibája,
és hosszan, hosszan sorolhatnám a kifogásokat, amelyek közül sokat már előttem is említettek.

Az alaptörténet még nagyjából el is mehetne - szódával, ahogy mondani szokták - a megvalósítás azonban pongyola, kidolgozatlan, széteső, kusza, és hibáktól hemzsegő.

Eddig senki nem merte, vagy nem akarta osztályozni ezt az írást, én most, az "Érted haragszom, nem ellened" jegyében megteszem.

Egy csillagot adok rá, nem érdemel többet, ne haragudj.
A tanulságokat vond le, OLVASS, RENGETEGET, írni pedig akkor írj, ha legalább már a helyesírás elemi szabályaival nagyjából tisztában vagy, mert ezen a téren - is - nagyon komoly problémáid vannak.
Hajrá!

Miki

v, 2016-08-07 21:42 Tim

>>"Persze mindenszentek volt" - Mindenszentek ünnep, tehát nagybetűvel írandó<<

Kérlek, ne dezinformáld a kollégát! Van elég baja enélkül is, ahogy látom.

„Kis kezdőbetűvel írjuk az ünnepneveket, a nevezetes napokat, a rövidebb-hosszabb időszakokat, a történelmi eseményeket jelentő szavakat, szókapcsolatokat (bár olykor nem kicsi az érzelmi töltésük): március tizenötödike, a felszabadulás napja, május elseje, az alkotmány ünnepe, karácsony, húsvét, anyák napja, nemzetközi nőnap, pedagógusnap, vasutasnap, ötéves terv, a honfoglalás, a mohácsi vész, a szabadságharc, a debreceni országgyűlés, a francia forradalom, a nagy októberi szocialista forradalom, a nagy honvédő háború stb.” (AkH.11 145.)

De irányt mutathat a következő link is:
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=450

h, 2016-08-08 08:35 Gitáros

Gitáros képe

Oké, akkor elnézést kérek.
Ha csak ez lenne ennek az írásnak a legnagyobb problémája, sokkal előrébb tartanánk...:)
Mentségemül szolgáljon - ha ez mentség -, hogy némileg elhamarkodottan, és a szabályt pontosan nem ismerve, a logikából próbáltam kiindulni.
Azt gondoltam, hogy az "ünnepnap" pontosan azért ünnep, mert különbözik a hétköznapoktól.
Tartalmában, külsőségeiben, leírásában.
Ha egy ünnepnapot kisbetűvel írunk, akkor miben különbözik a többi naptól???
De, úgy látszik, rosszul gondoltam, és a logika helyett más szempontok érvényesülnek ebben a kérdésben...
Elnézést...:)

Miki

v, 2016-08-07 19:54 Ovidius

Ovidius képe

Gyerekek..., emlékezzetek Obbra (ööö... Phlebasra)... :)

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!