A nap, amikor majdnem meghaltam

Azon a szürke borongós októberi napon korán sötétedett. Itt fent északon, az évnek ebben a havában, a nap már nem tud áttörni a sűrű szürke fellegeken. A félhomály és a teljes sötétség órái váltogatják egymást. Vannak, akik nem bírják sokáig, de én jól elvagyok.
Már reggel tudtam, hogy a falusiak keresnek, és meg akarnak ölni, mert hajtóvadászatot rendeztek. Hallottam ahogy az éhes kutyák vadul csaholnak, láncaikat tépik, és fogaikat csattogtatják. Egyébként utálom a kutyákat – undorító szolganépség. Nem mondom, eléggé be voltam tojva, de szerintem ők is. Mégis makacsul utánam jöttek, nagyon a begyükben voltam. Ezek a parasztok mindenáron a vesztemet akarták.
– Ekkora felhajtást csinálni azért a tüdőbajos tehénért?
Egy régi, elhagyatott házában húztam meg magam, a falu szélén, nem messze a folyótól. Rossz híre volt, azt rebesgették, hogy az Őrült Molly szelleme kísért minden áldott éjszaka, amióta a sátán parancsára baltával megölte, majd feldarabolta a férjét, és három pici gyermekét. Hogy ebből mi igaz – a fene tudja. Egy jó ideje már elhagyatottan állt, az udvart felverte a gyom.
Azt hittem ide már nem mernek utánam jönni, de tévedtem. A kutyák szagot fogtak és követtek. Ahogy kilestem a korhadó deszkák résein láttam, hogy a parasztoknál fegyverek vannak, fejszék, kaszák, vasvillák. Lőfegyvert csak két-három embernél láttam. Az egyik, egy magas fekete köpenyes lehetett a vezérük. Ő ment elöl, és éppen élénken magyarázott a többieknek valamit. Tizenöt embert számoltam meg, no meg a kutyák, és ménkű nagy zajt csaptak, amikor a fáklyáikat meggyújtották. Szerencsémre három részre váltak szét. Az első csapat kint maradt a kutyákkal az udvaron, és körbevették a házat, a második csapat a földszinti részt kutatta át, a harmadik csapat meg a fekete köpenyessel az emeletre sietett.
Én egy darabig a konyhában az ajtó mögött rejtőztem, de aztán csendben a harmadik csapat után osontam az emeletre. Sikerült is az utolsó embert hátulról úgy elkapnom, hogy a többiek nem vették észre. Könnyen leszakadt a feje, nyikkanásnyi ideje sem volt. Igaz a falat jól összekente a vérével. Testét az egyik szobaajtó mögé rejtettem, hogy idő előtt ne vegyék észre. Még négyen voltak rajta kívül. Én tisztán élesen láttam őket, de ők csak a fáklya fényköréig láttak.
– Hé, hol van Jack? Nem láttátok?
– Biztos elkapta! Nem lett volna szabad szétválnunk.
– Menjünk vissza a többiekhez.
– Gyertek! Gyertek csak felém! – gondoltam gonoszul.
Lassan én is elindultam. Megfeszített izmaim acélrugókként löktek előre, és egy hatalmas ugrással ott termettem közöttük. Iszonyú visítás hagyta el a torkukat. Kegyetlenül téptem marcangoltam őket, mint egy vadállat. A padló sikamlós lett a vérüktől. Három percig sem tartott az egész. Az egyik – a fekete köpenyes – még nyöszörögve vonaglott a padlón, de gyorsan rátapostam a fejére, és az úgy szétrepedt, mint az érett görögdinnye. Megkönnyebbültem – eddig nem volt nehéz dolgom. Hirtelen sietős lépteket halottam a lépcsőfeljáró felől, a második csapat volt – biztos meghallották a dulakodás zaját.
– Erre, gyorsan!
– Te mocskos állat, most megdöglessz! – hallottam egy érces kiáltást, majd fegyver dörrent. A golyó centikre húzott el a fejem mellett. Menekülőre fogtam a dolgot, és szélsebesen beiramodtam a következő sötét folyosóra.
– Te látod Tim?
– Merre van? Eltaláltad?
– Úristen! Nézzétek mit csinált a többiekkel! Mondtam, hogy nagyon erős, és rohadtul veszélyes. Mindenkit megölt!
– Gyerünk utána, kapjuk el!
Magamban jót nevettem ahogy a sötét omladozó folyosón elszaladtak alattam, ugyanis a folyosón felugrottam, és szétfeszített karjaimmal megtartottam magam, jó másfél méterrel a fejük felett. Aztán ahogy elmentek, leugrottam, és a menet végén sántikáló szakállas férfinak is megpecsételődött a sorsa.
– A rohadt anyját! – elkapta az öreg Hanselt. A fenébe lőjétek már le!
– Hova lőjünk? – Nem látunk semmit!
Ezzel adtak egy ötletet. A sötétséget a gyorsaságomat no meg a meglepetés erejét kihasználva elrohantam mellettük, és kikaptam az égő fáklyákat a kezükből, majd azzal a lendülettel kihajítottam az ablakon. Az üveg csörömpölve kitört, és hideg fuvallat csapott be. A folyosóra vaksötét borult.
– Úristen! Nem látok semmit!
– Itt van! Fussatok, ha kedves az életetek!
Nevetséges látványt nyújtottak, amint a sötétben vakon tapogatóztak, és rémülten, megzavarodva forgatták a fejüket. Közéjük vetettem magam és módszeresen, egyenként végeztem velük. Volt amelyiknek a karjait téptem ki, volt, akit a saját beleivel fojtottam meg.
Szörnyű ámokfutásomból a füst kesernyés szaga zökkentett vissza a valóságba.
– Aha! Szóval rám gyújtottátok a házat!
Már nem csak a füst volt erős és fojtó, hanem mindenhonnan gonosz piros lángnyelvek kezdtek előtörni.
– Panaszosan felüvöltöttem. Kint a kutyák is azonnal rázendítettek.
A kitört ablak felé rohantam, majd kiugrottam. Egy puska dörrent, és égő nyilallást éreztem a bal vállamban.
– Igen, eltaláltam! Eresszétek rá a kutyákat! – ordította valaki.
Nagy testű fehér kutyák voltak – talán argentin dogok. Azonnal körbevettek, és dühödten köröztek körülöttem, miközben vállamból ragacsos, fekete vér szivárgott.
– A puskás fickó újra lőni fog, és ilyen közelről nem fogja elhibázni – gondoltam keserűen.
A legnagyobb kutya eközben rám vetette magát, és pont a sebesült vállamba mart. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd az ép kezemmel letéptem magamról a negyvenkilós bestiát és az emberek felé hajítottam. A puskást találtam el, és a kutyával a földre estek mindketten. A kutya panaszosan nyüszített megpróbált, de nem bírt lábra állni. A férfi a földön a fegyverét kereste. A fájdalom megsokszorozta az erőmet, és ordítva lerohantam őket. A harc nem tartott soká, az adrenalin löket szörnyű lidérccé változtatott. Tíz perc múlva már újra csöndes volt a kísértetház kertje. A telehold és az égő épület rőt fénye megvilágította a küzdelem helyszínét. A fű lucskos volt az alvadt vértől, és mindenfelé megcsonkított holtestek hevertek. Egyedül csak én voltam életben, de elég cudarul néztem ki. Több sebből véreztem és a vállam is kutyául sajgott. Szerencsére csak átment rajta golyó. Máskor is lőttek meg, de az nem fájt ennyire. Míg ezen tűnődtem lenéztem a puskás férfi tetemére. Kezében még mindig a puskáját szorongatta görcsösen, feje pár méterrel odébb bámult rám. A töltények szanaszét hevertek a fűben, és furcsán csillogtak. Egyet kíváncsiságból felvettem, de azonnal el is ejtettem, mert csúnyán megégette a kezem.
– Ez bizony ezüst.
Ha kicsit pontosabban céloz, akkor nekem annyi. Gondolatban hálát adtam a sötétség fejedelmének pokoli szerencsémért, majd egy belső kényszertől hajtva felvonítottam a telihold sápadt pofájába, aztán nagy ugrásokkal eltűntem a lidérces októberi éjszakában.

2.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2020-09-18 21:04 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A központozáson még kell picit javítani - értem ez alatt a párbeszédek központozását, meg azt is, hogy pár vesszőt lehagytál. Amúgy tetszik, hogy nem üvöltöd az olvasó pofájába, hogy idenézzetek emberek, ez egy V-É-R-F-A-R-K-A-S, mármint nem mondatod ki. El nem tudod képzelni, hányan esnek bele ebbe a csapdába, hogy azt hiszik, jól húzzák az olvasó idegeit, aki bizonyára nem tudja, mi folyik itt, csak akkor világosodik meg, ha az utolsó mondatban leírják. Szóval ezer hála és köszönet.

Nekem a trancsír kicsit sok - mármint kevés. Na... szóval kicsit gyorsan intézi el őket, és nem igazén írod le, mit érez közben a kárörömön kívül. Pedig azért a patakvér csak megmozgat valami ösztönt, nekem pl. jobb a vérre a szaglásom, mint a házi barbárnak (akinek amúgy átlagban sokkal jobb az orra), és kifejezetten ideges leszek rőle. Azért egy félállati lénynél ez durvább is lenne.
A másik, hogy a szerencsétlen embereket kissé komikusan egyszerűen intézi el. Jó, nem láttam még izomból fejletépést, de azért az nem annyira egyszerű. Mármint hajlnadó vagyok elfogadni, hogy a főszereplőd ennyire erős, hogy ezt meg tudja tenni, de könyörgöm, milyen hangja lehet annak! Nehogymá' ne hallja senki... Plusz rendez egy remek vérfürdőt, mire a kintiek feleszmélnek? Vagy ha addig fát gyűjtöttek, miért nem vette észre? Ha benzinnel lelocsolták a házat, miért nem érezte? Stb.

Laza kis semmiség, ami picit összecsapott ebből a szempontból. De hajrá, főszereplő! :) (Éljenek a vérfarkincák.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2020-11-29 20:53 Stelvio

2

Meglepő és izgalmas újragondolása ez egy ismerős szituációnak, kíváncsian olvastam.

Számomra a legnagyobb csalódást az okozta, hogy bár horrorként van kategorizálva (és természetesen a történet tulajdonképpen az is), a stílusa könnyed, már-már humoros. Bizonyára magamra maradok a véleményemmel, de úgy vélem, ez negatívan befolyásolta a hangulatát. Azt hiszem, egy komorabbra vett stílus segített volna jobban átérezni a félelmetes miliőt. (Bár a főszereplő szempontjából talán nem is volt annyira félelmetes és veszélyes.)

Ami nekem még feltűnt, hogy a kertben lezajló "harc nem tartott soká", "tíz percig". Egy tíz perces, aktív közelharc szerintem elég hosszúnak számít, különösen, ha az egyik fél szinte Terminátorként lép az arénába.

Mindezek mellett tényleg érdekes volt egyszer a másik oldal szemszögéből olvasni a történetet! :-)