Út az erdő mellett

George Gesner rendkívül unta megromlott házasságuk szokásos velejáróit, mint a reggeli zsörtölődések, a megvető tekintetek munkából hazatérvén, az asszony hisztérikus rohamai, vagy épp a „szentségtelen háromság”, ami a főzés, mosás illetve a bevásárlás együttesét jelentette. Amíg ezekkel el nem készült, addig biztos lehetett benne, hogy nem hagy neki nyugalmat felesége, Rosy, aki szívesen ecsetelte, hogy miféle rabszolgasors az övé – és úgy általában minden nőé – amit a férfiak nem becsülnek meg. Mire minden házimunkával végzett, és megvacsorázott a család (George, Rosy és a lányuk, Jenny) előfordult, hogy kicsit felengedett a stresszes, nyomasztó légkör, sőt, néha az esti tévézés közben már-már rendes családként szórakoztak, de ahogy leszállt az éj és ágyba bújtak, a felesége ismét mindennemű közeledést elutasított. Egy rossz házasság napi forgatókönyve. Egy olyan házasságé, ahol George tudta – tudni vélte – ha egyszer is a sarkára állna az asszony ellen, az könnyen a házasságuk vége lehetne, amit egy magaféle árufeltöltő igazán nem engedhet meg. És egyébként is elvből vallotta, hogy a házasság örök életre szól. Így lett belőle az a fajta ártalmatlan papucsférj, akiről mindenki tudja, hogy ártalmatlan, és a felesége rövid pórázon tartja. És George, bármennyire ideges is volt, hiába érezte néha úgy, hogy mindjárt felrobban, minden indulatát képes volt elfojtani, sőt, esetenként még mosollyal palástolni is. Az utóbbi évek során ebben nagy tapasztalatra tett szert.

Elérkezett a pénteki vásárlás ideje – igen, immár az este a bevásárlásé, mivel a felesége nem hajlandó elintézni a szentségtelen háromság eme időrabló tagját, nem úgy, mint házasságuk korábbi szakaszában.
(Az előtt a baleset előtt)
Régebben a péntek este azt jelentette, hogy a munkából hazatérve végre hátradőlhet kormos karosszékében, rágyújthat kedvenc pipájára, és úgy nézheti többnyire sekély tartalmú, ám mégis nyugtató tévéműsorait, hogy nem kell a holnapi munkán emészteni agyállományát. Mögötte a konvektor nyugtató recsegése gondoskodik arról, hogy a hideg éjszakákon se kelljen dideregni, és bizony megünneplendő a hétvégét, előkerülhet megértő társa, a Canadian Special Old whiskey…

Gondolatvilágából egy józanítóan hideg fuvallat szakítja ki. Egyáltalán nem örül neki, hogy a kényelmes és meleg szoba képzetét a komor, hűvös késő őszi este valósága váltja fel. Divatjamúlt, vajszínű bársonynadrágjában és viseltes bőrkabátjában könnyen vacogásra készteti egy-egy kósza széllöket, és rendkívül kelletlenül szedi lábait a késő őszi este hidegében . A bevásárlással már megvolt (ez a része igazán nem emberpróbáló), csak hogy újabb problémával áll szemben: a következő buszra két órát kellene várnia, amire viszont se ideje, se türelme nincs. Történt mindez azért, mert a mai ételbeszerző útra (amit, mint rendesen, a “közeli” TESCO-ban bonyolított) busszal ment, nem pedig megbízható Ford Fiestá-jával. Gondolta, jót fog tenni egy kis pihenő az autónak, és ha már a buszmegálló egy köpésre van lakásától, miért is ne használná ki az ingyenes járatot. Egyébként is, közel a karácsony, nem árt, ha az ember legalább ilyenkor spórol egy keveset. Viszont arra nem gondolt, hogy a visszaútra nem fognak hozzá igazodni a járatok. Nem ártott volna megnézni a menetrendet, akkor most nem kellene szarakodnia hazafelé a hidegben... De nem átkozódik sokat, hiszen eszébe jut, hogy egy kis séta végső soron még jót is tehet neki. Nem is sétálni, de kocogni fog, amitől egyrészt felmelegszik, és bizonyosan hatásosabb edzés (valljuk be, lenne miből zsírt égetnie), mint az az erobik vagy mi a fene, amire Rosy annyira rá van kattanva mostanában.

Átkel az üzlet parkolója előtti zebrán; s rálép az országút mentén haladó járdára, arra az útszakaszra, ami egyenesen vezet be a városközpontba, ahol a lakásuk található.
Addig csupán néhány kilométert kell megtennie, nem kis táv, de gyalogszerrel éppen megjárható; a járdát balról az autópálya, jobbról – legalábbis legnagyobb részben – egy kisebb erdő keretezi. Nagy levegőt vesz, tüdeje csordultig telik a hideg levegővel, és nekivág a hosszadalmas útnak. Már egy meglehetősen rövid kocogás után rá kell jönnie, hogy ez nem volt jó ötlet: a szatyor minden újabb előrelendülésnél vadul lengedezik kezében, úgyhogy kénytelen sétatempóra váltani. De ez csak kifogás, ugyanis alig száz méter megtétele után szúrni kezdett az oldala, és be kell látnia, hogy egy ilyen kocogás bizony túltesz elhanyagolt fizikuma teljesítőképességén. A séta is épp elég kondi lesz ma estére. Ahogy szétnéz baljós érzés keríti hatalmába. Sokszor kocsikázott, vagy éppen buszozott már el az út mellett, és – habár ilyen hűvös estéken mind gyalogos, mind autósforgalma rendesen elenyésző – mégsem emlékszik rá, hogy látta volna valaha is ennyire kihaltnak. A távolból fák lombjainak lassú, fájdalmas susogása tölti be a levegőt. A sötétbe vesző út látványa és az emberi jelenlét teljes hiánya fokozza rossz előérzetét.
-Ugyan már, te nyápic, egyszer mozdulsz ki a városból, és máris berezelsz? – A hangot, ami a fejében szólal meg, hogy rajta gúnyolódjon nagyon jól ismeri. A felesége rosszalló korholása.
Nem, erről szó sincs. Ő ugyan nem fél, nem bizony. De azért a keze lassan becsúszik kabátja belső zsebébe, ahol egy doboz cigit remél találni. Ám csak a helyén csak egy gyűrött blokkba botlanak ujjai. Hát persze, már öt éve egy szál cigit sem szívott, miután egy fejtágító műsorban hallott a passzív dohányzás veszélyeiről. Nem akarta a több tucat (vagy talán több száz?) kártékony biológiai anyagnak kitenni a családját, a lányát semmiképpen. De hát az ember nehezen szabadul meg szokásaitól, és most olyan jól esne egy cigaretta. Olyan kibaszottul jól. Oldalra néz, majd tekintete egy villanypóznába kapcsolódik. A különös módon
éles, metszően fehér
fény ragyogása megnyugtatja, bár kissé bántja is a szemét. Nem emlékszik, hogy mindig is ilyen erős lett volna. Az út hosszú és meglehetősen sok ponton sötét – de mégiscsak egy kis sétáról van szó, ennyi az egész. Abba pedig még nem halt bele senki, ha jól tudja. Pontosan így van. Úgyhogy ideje megszaporázni a lépteit, legalábbis ha még ma haza akar érni, és nem akarja, hogy a felesége előadjon egy újabb fejezetet a “Minden Férfi Egy Megbízhatatlan Tuskó” című keménykötéses agyréméből, amit alighanem a Hárpiák Háziboltjából akvirált. Már a gondolatra is vér szökött az arcába, s érezte amint testében lassan szétárad a düh. Határozott, koppanós léptekkel indul el, s legalább egy jó kilométert tesz meg a magányos járdán, mire sikerült teljesen lecsillapodnia. A járda itt ér először igazán közel az erdőhöz. A jobb oldalt lévő kis csapásokon elindulva az ember egyenesen becaplathat az rengetegbe, amit – egy ócska tábla figyelmeztetése szerint – vadvilág népesít be.

Ennek ellenére az erdő mellett csend volt. Síri csend. Az erdő pedig korom sötét. Az előtte elterülő árokból kellemetlen szag csapja meg. “Mintha csak két hulla rothadó szaga lenne”, villan át hirtelen az agyán. Ugyan, miket beszélek, miféle hullaszag? Egy újabb, mély szippantást tesz.
Klórszag. Tömény klórszag.
Ezt érezhette előbb is. Nem teljesen tudja, hogy kerülhetett bármiféle klórszármazék az árokba, de talán nem is lényeg. Legalább nincs benne semmi ijesztő. Csakhogy George sehogy sem képes szabadulni attól az érzéstől, hogy valami bizony nincs rendben.
– Hé, hé maga! – szól az egyik ösvényről egy erélyes hang. – Jöjjön mán ide!
George akaratlanul is összerezzen, majd a hang irányába néz. Az egyik kis ösvényen megpillant egy férfialakot, nagy karimájú kalapban. Kicsit bizarr látvány, de némiképp nyugtató is, hogy végre talál egy embert. Rövid tétovázás után elindul az idegen felé.
Adjon isten - szólítja meg ismét a hang -, hadd lehessen egy kérdésem magához.
– Persze, mondja csak. Egyébként George Gesner-nek hívnak.
– Óh elnézést, én meg Willy lennék. Azt mondja már meg, nem-e látott egy kutyát kóborolni amerről jött.
– Sajnálom, de se kutyával, se egyéb négy, de még kétlábú egyeddel sem találkoztam. Legalábbis ezidáig. Maga is a városba tartott, mikor elszökött a kutyus?
– Á dehogy. Tudja én errefelé lakom, oszt a dög meg néha elmászkál. Kér egy cigit?
– Köszönöm, nem dohányzom – jelenti ki George magabiztosan, noha nemrég épp nagy kísértést érzett egy szál elszívására. – Nem bánná, ha tegeződnénk?
– Okés. De ugye te sem bánod ha én rágyújtok?
– Nyugodtan. Egy kis füst nem zavar. Sokáig magam is cigiztem, de már évek óta abbahagytam – és bár igazat mond, eszébe jut, hogy nemrég mennyire megkívánt egy szállal.
– Ahhoz gratulálok - bólint elismerően Will. George kicsit jobban is szemügyre veszi, mialatt a férfi rágyújt. Kalapja nyugtalanítóan árnyékolja szemeit, alóla elnyűtt és beesett, szikár vonású arc kukucskál ki. Ám amint az öngyújtó fényt vet rá, egy pillanatra George a saját arcát véli benne felfedezni – öregen és megviselten, de mégis. És Pall Mall-t szív, mint régen ő is. - Mi a baj George, tán szellemet láttál?
– Dehogy, csak azon gondolkoztam, kell-e segítség, meg hogy miféle kutyáról is lenne szó...
– Á, hagyd el fiam, majd megkerül az – itt szája széle enyhe, ám szenvtelen mosolyra húzódik. George látja, hogy fogai erősen rothadásnak indultak - És te mi járatban errefelé?
– Az asszony el küldött vásárolni, én meg lekéstem a buszt hazafelé. Tudod milyen az, ha az asszony egy házisárkány - ezen kijelentését egy harsány nevetéssel kíséri.
– Hát igen, az asszony... – helyesel Will. De ő nem nevet. Csupán egy újabb hideg mosoly fut végig a száján, majd hozzáteszi – az ilyen asszonyoknak föld alatt a helyük, nem igaz?
George-nak sem a mosoly, sem a hangsúly nem tetszett. De ez a kérdés végképp nem.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb megoldás is…
– Nincs – szögezi le merev, megszállott tekintettel bámulva maga elé Will. Eddig George úgy vélte, hogy az öreg csak egy kicsit furcsa, falusias alkat. Ám most egyre biztosabbra veszi, hogy tulajdonképpen eszelős. Le kell lépni. Minél hamarabb, annál jobb.
– Nos, örültem a találkozásnak, de ideje indulnom. Az asszony vár már – itt egy pillanatra megtorpan; eszébe jut, hogy nem jó ötlet pont az asszonyra hivatkoznia – na meg majd’ éhen is halok.
– Menj csak, fiam, ne várasd meg túl sokáig.
– Remélem a kutyus is megkerül.
– Ó, meg fog. Arra mérget vehetsz.

És George elindul. Gyors, ruganyos lépésekkel. Már távol jár, mikor hallja, hogy Will még valamit utánaszól, de nem nagyon hallja. „…ne felejtsd el gondosan betemetni”? Ennek semmi értelme. De jobban belegondolva nem is kíváncsi rá. Mégis látja szeme előtt a férfit gúnyosan, meglehetősen ocsmány fogait elővillantva vigyorogni…
– Na öreg, egész biztos vagy benne, hogy nem baszott be az agybiztosítékod? – kérdezte egy újabb hang, ezúttal a saját fejéből. – Kuss legyen – jött rá a meglehetősen gyors replika. A fejhang szavajárása egyértelműen a lányáé volt. A lányáé, aki anyjától tanulva semmi tiszteletet nem mutatott felé az utóbbi időkben. Néha legszívesebben megütötte volna a taknyost, de tudta, hogy a mai világban ha egy férfi kezet emel a tini lányára, egyből szörnyeteggé avanzsál a társadalom szemében. Egyébként is: remekül el tudja fojtani belső indulatait.

Tovább szaporázza lépéseit. A közelből halk morgás csapja meg a fülét, aminek George nagyon nem örül. Az a rohadt dög lesz, akiről Will beszélt, minden érzéke ezt súgja neki. És arra is „mérget venne”, hogy ugyanolyan tébolyult, mint a gazdija. Végig fut a hideg a hátán. Életében soha nem félt a kóbor kutyáktól. Ez igaz. Csakhogy ez nem egy kóbor kutya, hanem egy eszelősé. És ez a morgás…ez a halk, de valahogy gonosz morgás a frászt hozza rá, úgyhogy ráparancsol a lábaira, hogy szedjék magukat. Nem szeretne találkozni a hang gazdájával. Egyáltalán nem akarja megtudni, miféle jószág képes ilyen túlvilági morgásra.

Tempósan folytatja az utat, tudomást sem vesz róla, amint a felerősödő hideg szél besüvít kigombolt kabátja alá. Akkor hagyta nyitva, amikor az imént, anélkül hogy tudatában lett volna újra cigiért nyúlt a belső zsebébe (naná, hogy kéne egy szál Pall Mall), hogy aztán újra csak az összegyűrt blokkot találja bent. A kísérteties morgás továbbra is folyamatosan hallatszik a szélrohamok ellenére, de George képtelen rájönni, hogy merről jön a hang. Mintha egyszerre mindenfelől hallatszana… Mostanra a járda ködben úszik, és az autópályától is lassan egyre jobban eltávolodik, aminek következtében minél inkább sötétségbe burkolózik az előtte lévő út. George úgy érzi, már órák teltek el azóta, hogy úgy döntött, gyalog kel útra hazafelé az amúgy meglehetősen nyugodtnak hitt járdaúton. Idegei pattanásig feszülnek a folyamatos morgástól, amit csak néha vált fel egy-két vakkantás, vagy épp rövid ideig tartó lihegés. Úgy érzi, ha még sokáig kell hallgatnia, megőrül. Már azon gondolkodik, hogy ha énekelni kezdene, legalább el tudná terelné a gondolatait a hangról (a fenébe is, hiszen egy lélekkel sem találkozott az egész úton, leszámítva Will-t, és egyébként is valahol azt olvasta, ha az ember kellő zajjal van, akkor nem merészkednek a közelébe állatok), mikor hirtelen abba marad minden állati zörej. Egy kis ideig neszel, majd elég hosszúnak tűnő csendet kivárva tovább indul. Néhány száz méter után már reméli, hogy végleg feladta a kutya. Elég hideg van, eszmél rá most, amint fogai kéretlenül csapódnak össze a csípős hidegtől. Lenéz a kabátjára – a kigombolt kabátjára, és értetlenül bámul, hogyan nyílhatott ki. Lassan elkezdi begombolni, egy, kettő, három, né…

George kezei görcsbe rándulnak. Lábai legyökereznek. Még lélegezni is elfelejt. Utolérte. Ott van előtte, és őt figyeli. Vörösen izzó szemekkel, hihetetlen, de őt bámulja.
– Nem igaz, ezt te is tudod – figyelmezteti magát egy ezúttal igen figyelmes belső hang – A valóságban nem izzanak vörösen holmi kóbor kutyák szemei.
– Kösz, ezt valóban tudom – köpi oda a szavakat, még mindig összeszorított ajkai közül. – De az ott…
– Egy fenét. Az isten szerelmére, NÉZD MÁR MEG JOBBAN – a gyűlölet, amivel a végét megnyomta, megint csak a feleségére volt jellemző.
Rendben, megnézi jobban. A hangnak igaza van. A ködön átszűrődő vörös pontok nem élőlényhez, hanem egy leharcolt sorompóhoz tartoznak. Elcsodálkozik magán, hogy képes így átadni magát téveszméinek. Lehet, hogy tényleg elgurult valami…haha. Most ismét kedvet kap egy kis dúdolásra, és enged a kísértésnek. Úgy se hallja senki, kit zavar hát, hogy világ életében bothangja volt? Végül a November Rain-t dúdolászva érkezik a sorompóhoz. A kis piros lámpák villognak, csing-csing-csing-csing, ám vonatnak nyoma sincs sehol; igaz a köd mostanra olyan sűrű, hogy orránál nem lát sokkal tovább. Csakhogy ilyen ilyen csöndben kilométerekről is hallania kéne a vonatot… De azért vár, nem tudná megmondani miért, de vár. Egy kis zene amúgy is mindig megnyugtatja.

Újra szél csapja meg az arcát, úgy, mint mikor az ember előtt elhalad egy nagyobb jármű – vagy, példának okáért, egy mozdony – csakhogy híre továbbra sincs semmiféle gépnek a közelben...
Szellemvonat, gondolja magában. Pont mint egy rohadt horror regényben.
…és ekkor a sorompó fehérre vált. A fene se tudja, mire kellett várnia, de úgy néz ki zöld (vagyis esetünkbne: fehér) utat adtak neki a fentiek. Újrakezdve a dúdolást, “When I look into your eyes...”, hirtelen megérzéstől vezérelve oldalra pillant. És ezúttal tényleg ott van. És a szemébe bámul.
Egy Sheltie – Shetlandi juhászkutya – áll vele szemben, pont olyan, mint a felesége kutyája volt. A felesége gyűlöletes kutyája. George valóságérzete teljesen szertefoszlik, forogni kezd vele a világ, és egy pokoli pillanatig úgy érzi, nem lesz képes magában tartani az ebédét.
– Be…lla…? – nyögi ki a nevet nagy erőlködés árán, majd mint egy recsegős felvétel, olyan hangon teszi hozzá – te meg hogy kerülsz ide?

Bellát, a család nélkülözhetetlenné vált kedvencét, házasságuk tizenötödik évfordulójára vette Rosy-nak. Ekkoriban még mindig jó házasságban éltek, nem voltak veszekedések (talán ha évente egyszer előfordult, hogy valamin hajba kaptak, de George csakhamar bocsánatot kért, és kapott), lányuk kiegyensúlyozott, boldog életet élt, és rendkívüli tehetséget mutatott a zongorázásban, minden este asztalhoz ült a család, és Rosy fenséges főztjét alig győzték dicsérni. Másrészről viszont a romantika már nagyon elhalványult kettejük között, és George ezt a pislákoló tüzet szerette volna felszítani a kis négylábú meglepetéssel.
Tudta, hogy az asszony világ életében rajongott a házi kedvencekért, ám George-nak (akit nem töltött el különösebb örömmel egy újabb száj etetése, vagy épp a kutyaszar okozta problémák kezelése) valahogy mindig sikerült kihátrálnia, hacsak előkerült volna a téma. De úgy gondolta, az évforduló tökéletes alkalom lehet egy efféle áldozatos vállalkozásra.
És sikerült. Rosy teljesen odavolt a kis Sheltie-ért, akit nagyanyja után Bella-nak nevezett el. Azt is meg kell hagyni, hogy eleinte George is nagyon kedvelte. Többet voltak együtt családként, mint már hosszú ideje, együtt figyelték a kutyus aranyos botladozásait, tanítgatták különféle trükkökre illetve szobatisztaságra (George-ot nagyon meglepte, mikor is a lánya magára vállalta a "piszkos munkát", így tulajdonképpen őt meglehetősen kevés bosszúság érte ezen a téren is), és figyelemmel követték, amint gyámoltalan kölyökből szép és magabiztos kutyává érik. Arról nem is beszélve, hogy a hálószoba több akciót látott pár hónap alatt, mint házasságuk utolsó öt évében. És ami a legszebb az egészben, hogy legtöbbször Rosy akarta a szexet. Még az sem zavarta volna, ha újra teherbe esik; néha maga kérte a férfit, hogy gumi nélkül dugja meg.

A problémák azután kezdődtek, hogy Bella felnőtt. A felesége továbbra is ugyanúgy belé volt esve, mint kölyökkorában, pedig George arra számított, hogy amint az újdonság varázsa elmúlik, Rosy is rá fog unni a kutyára. Ennek ellenére nemhogy kevesebb, hanem úgy tűnt: egyre több időt tölt Bella-val. Napközben óriási sétákra mentek, csak Rosy és Bella, és a házimunka egyre inkább elhanyagolódott. Lassan többször rendeltek vacsorára pizzát, mint ahányszor asztalhoz ültek. És az éjszakai hancúrok is egyre inkább elmaradoztak. Mostanában nagyon fáradékony, ez volt a felesége kifogása. De a több órás sétákhoz érdekes módon soha sem volt fáradt.
Volt rá példa, hogy George szót adott a neheztelésének, mire a válasz egy gyilkos tekintet volt, a felesége nem értette, hogy mondhat olyan kegyetlenséget, mint például hogy a kutyának az udvaron a helye. "Ez egy Sheltie, nem egy bernáthegyi" Mondta ilyenkor Rose. "Igazán nem foglal nagy helyet. Egyébként is ugyanolyan tagja a családnak, mint te, vagy én. Vagy Jenny." És a lány is bőszen helyeselt. George véleménye két nő ellenében nem sokat ért - pontosabban hároméban, hiszen Bella is biztosan velük értene egyet... Így hát a kutya maradt bent, a lányok legnagyobb örömére, és George úgy érezte, a kutya ellopja tőle a feleségét. Már egyáltalán nem szerette a Sheltie-t.
És a kutya sem őt. Ebben biztos volt.

Egy hétvégi tavaszi napon aztán Rosy nem ért rá a sétáltatásra. Fogorvoshoz volt hivatalos, ezért férjére hagyta ezt a nemes feladatot. George vonakodva bár, de engedett a kérésnek. De nem ő volt az egyetlen, aki vonakodott; Bella is megmakacsolta magát, egy idő után nem volt hajlandó magától követni a férfit, ezért az kénytelen volt őt a szó szoros értelmében maga után rángatni. Ez fárasztó volt, de még inkább megalázó. Eldöntötte, hogy afféle büntetés gyanánt a közeli biciklitárolóhoz köti a kutyát egy órácskára, méghozzá igen rövidre fogott pórázon. Bella ugyanis nincs hozzászokva az ilyen fokú szabadságkorlátozáshoz, és így talán megtanulja, hogy a gazdival nem érdemes ujjat húzni. Ám George ezt a döntését csakhamar meg fogja bánni...

Egyszerű baleset volt, egy ittas barom túl gyorsan akarta bevenni a kanyart, az ócska Buick viszont nem engedelmeskedett neki. A szorosan helyhez kötött Sheltie-nek esélye sem volt, az autó egyenesen a tárolót célozta meg. Egy nagy csattanás, és vége is volt. Az eredmény: egy csúnyán összetört autó egy törött kezű sofőrrel, egy kidőlt biciklitároló, és egy helyben szörnyethalt, torzul behajlott gerincű kutya. A szó szigorúan vett értelmében George nem tehetett a balesetről, ám a körülmények megismerése után Rosy soha nem bocsátott meg neki, kerülte a férfi érintését, nap mint nap üvöltözött vele, és egyre ritkább volt, hogy egy kicsit is jól érezte magát a társaságában. George pedig mindent szó nélkül tűrt, feltörő indulatait gyökerüknél kezdve elfojtotta.

Az utóbbi két évben a házasságuk pokoli volt, és mindez egy kedves gesztus, egy szerencsétlenül választott ajándék miatt...

És akkor itt van szemben vele ez a Sheltie. A kutya csak ül és bámul, de George szíve így is elfelejt rendesen ütemet verni. Arca falfehérré sápad a rémülettől, de nem tudja levenni szemét a bestiáról, akinek mozdulatlan, vérben úszó szemeiből mohó, ellenséges tekintet szegeződik rá. Bundája részben mocsoktól szürkéllik, részben pedig megszáradt vér borítja bíbor iszonyatba. Természetellenesen nagyra nyitott szájából fekete, göcsörtös fogak meredeznek kifelé, leheletéből átható bűz árad. George megbabonázva mered vissza rá, bármennyire is akarja elkapni a tekintetét, vagy lábát mozgásra bírni, nem sikerül. Az állat lassan elindul felé, és karnyújtásnyi áll meg. Undorító vicsorra húzza száját; fogai alól, melyek mintha egyszeriben kétszeresére nőttek volna, felserken a vér, és lassan végigcsorog koszos bundáján, nyitott pofájából rothadó hús bűze árad. Szemei majdnem kiugranak gödrükből, olyan vadul merednek George-ra, aki menekülni próbál, de úgy érzi, mintha hozzá ragadtak volna lábai a betonhoz.
- Ez nem Bella. Hiszen ő meghalt, immár két éve – próbálja agyának utolsó józan hangja észhez téríteni –, te pedig egy rusnya, kóbor Shelti-vel szemezel percek óta, úgyhogy ideje lenne lelécelned, mielőtt megharap ez a veszett dög.
De ezúttal nem működik; a bestia látványa valósággal foglyul ejti George-ot, képtelen kijönni a félelemmel vegyes kábulatából. Így merednek egymásra hangtalanul, örökkévalóságnak tűnő másodpercekig, mígnem a férfi úgy érzi, lassan teljesen elveszti a józan eszét.
A fák vadul, mégis hangtalanul hajlongnak előttük. A fények úgy tűnik, mintha egyre távolabbról érkeznének, és lassan alig képesek bevilágítani a járdát. Ólmos másodpercek telnek el. George agya lassan, bizonytalanul újra működésbe lendül, és próbál értelmet találni a látottakban. Végül is nem szerette annyira Bellát, hogy biztos legyen benne, őt látja. Igen, a Sheltie-k közül rengeteg az első ránézésre hasonló egyed, és ha jobban belegondol, arra sem emlékszik, hogy Bella pontosan milyen bundát is viselt. Na és persze ne felejtsük el, hogy a sűrű mocsok alatt nem is igazán látja, hogy az előtte álló…
- Miért… - szakad ki az állat torkából kivehető, ám valahogy mégsem emberi hangon egy kérdés, egyből befagyasztva George elmélkedését. Majd hirtelen, mint démoni hegedűjáték bődül fel a folytatás: - MIÉRT GEORGE, MIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRRTTTTTTT!!!???

A túlvilági sikítás hideg szikeként hatol George tudatába; a félelem felrázza ernyedtségéből, és ösztönszerű vágtába kezd, bele a hideg sötétségbe. Perceken keresztül fut a páni félelemtől vezérelve, fejében egyre csak az a zavaros hangú, szemrehányó kérdés ismétlődik, „Miért, George, Miért?”. Az oldala erős szúrással jelzi, hogy ideje visszavenni a tempóból. George megáll, combjaira támaszkodik tenyerével, és kifújja a levegőt. Hátranéz, nem követte-e a dög. Senki nincs mögötte. Hatalmas sóhajjal nyugtázza ezen örömteli észrevételét. Legalább két kilométert futhatott a járdán, hiszen megérkezett az elhagyatott újságosbódéhoz, ami jó másfél évtizeddel ezelőtt még nagy népszerűségnek örvendett, és amit ma egyedül a kóbor kutyák használnak területük megjelölésére. És még valamit jelent a bódé jelenléte: most már közel van a városhoz. Egy kilométernyire, másfélre. Amint kiegyenesedik, valótlan szédülés fogja el George-ot. Majdnem eldől, mint egy részeg, akinek lába alól kihúzza valaki a képzeletbeli szőnyeget, de az utolsó pillanatban erősen megveti a lábát, hogy egyensúlyát megtartsa. Rosszul lép. Jobb lábfeje begyűrődik, majd nagyot reccsen, amint testének egész tömege ránehezedik. Fájdalmas üvöltés keretében zuhan le a földre, majd szitkozódás keretében mered maga elé. Rándulás lesz. Legalább rándulás, hacsak nem egy kibaszott ficam. Az még rosszabb. De akárhogy is legyen, így örökké fog tartani a hazaút. Márpedig az a dög – legyen az Will kutyája vagy Bella; esetleg mindkettő – a közelben van…

Először az jut eszébe, hogy keressen valami szilárd tárgyat, amivel rögzítheti a lábát. Ezt hamar elveti, emlékszik még ugyanis a felesége elsősegély könyvében az ide vonatkozó figyelmeztetésre: „ne próbálja meg visszaállítani, rögzíteni, vagy saját maga kezelni a rándulásokat”. Következő gondolatát viszont egészen kecsegtetőnek találja. Valakit felhív, hogy vigye haza. Akármilyen megalázó is lesz, nem számít.

Előtte néhány méterre egy magányos hirdetőtábla. A rajta fityegő hirdetés arról biztosít, hogy az Audi-nál nem sakkozni, inkább vezetni szeretnek az illetékesek. George lassan odabiceg, és megtámaszkodik az oldalán.
– Kop-kop-kop- csapja meg a fülét egy hang - Mi a…? – George meglepetten kapja oldalra a fejét. Egy harkályt pillant meg, amint csőrével fáradhatatlanul támadja a hirdetőtábla oldalát. Hogy miféle táplálékot remél itt felfedezni, arról fogalma sem volt, de ha neki jól esik... Amire jobban felkapja a figyelmét, az a harkály lábán lévő gyűrű. Valami olyasmi, amit postagalambok szoktak viselni. De harkályon még nem látott ilyet, annyi szent. Közelebb lép, hogy megvizsgálja a gyűrűt. Valamit apró betűkkel belevéstek, és most kíváncsi, hogy vajon mit is. De mikor elolvassa, meghűl ereiben a vér. “Jenny Gesner”. A tulajdon lányának a neve köszön vissza róla. Hogy Jenny nagy természetszerető lenne, és mindenféle harkályok lábára húzna gyűrűket? Azt kötve hiszi. De akkor mégis mit…
– Ne ezzel foglalkozz, öreg – szakítja meg saját belső monológját –, hanem gyorsan rendezd le azt a hívást.
Igaza van. A lényeg most, hogy mihamarabb lelépjen erről az átkozott útról. Felhívja a feleségét. Ha megemlíti, hogy képtelen ráállni a lábára, már csak házastársi kötelességből is el fog jönni érte, ha sajnálja őt, ha nem. Biztosan le fogja szidni, de azért mégiscsak eljön.
– Kop-kop-kop
Tárcsázás…kicsöng...és csöng…és még mindig csöng… (Hol van már az a cigi? Te hülye, nincs semmiféle cigi)
– Kop-kop-kop
– KUSS LEGYEN! – És még mindig csak csöng a telefon. Kattanás. – Sajnáljuk, de a hívott szám jelenleg nem elérhető…
Nem érti, mi történhetett. Letette volna az asszony a telefont? Nem, ez nem valószínű; még megromlott házasságuk haldokló fényében is biztos volt benne, Rosy nem tenné le a telefont hidegvérrel, a közönyösség eme nyilvánvaló formáját még leggyűlölködőbb napjaiban is kerülte, ha végképp nem akarna vele beszélni, akkor is inkább megvárná, amíg az üzenetrögzítőre vált a telefonja. Bosszúsan tekint a telefonra. Nincs térerő. Csakhogy egy perccel korábban még volt, és ez a toronytól csupán pár kilométerre, fedetlen helyen nem is csoda. És egyáltalán ha a térerő a probléma, akkor valóban a hívott számról beszélne a telefonok virtuális robothangja…?
– Kop-kop-PLACCS – George tekintetét a rendkívül nyugtalanító hang, és tollas gazdája irányába fordítja – PLACCS-kop-PLACCS.

Szörnyűséges, groteszk látvány fogadja. A harkály csőre széttrancsírozódott, helyet adva nyelvének, hogy a véres darabkák között szabadon lifegjen; egyik széttört darabkába ütközve lassan letaszítva azt a földre. Nem csak a csőre szenvedte meg az egyre erősebb kopácsolást, a feje búbján koponyája kis repedésein keresztül kukucskál ki csontszilánkokkal tarkított, vérbe borult agya. Szemeiben nyoma sincs az élet szikrájának. Ám ennek ellenére tovább folytatja a kopácsolást, és ez a legrosszabb. George-ot józan esze futásra késztetné, ám megviselt lábai nem engedelmeskednek, és egyébként is, valami lidérces módon arra készteti, hogy maradjon. Hogy van itt valami, amit látnia kell. Megigézve szökdel közelebb megnézni, mit is kopogtat ilyen megszállottan a madár. Közeledtével a harkály, mintegy dolgát jól végezve abba hagyja a kopácsolást, és élettelenül a földre puffan. A csőr által behorpasztott részen George egy kézzel írott üzenetet pillant meg. Méghozzá a lánya kézírásával.
“George, miért?”
Erőtlenül tántorodik hátra, fájdalmat sem érezve, ahogy jobb lábára lép. A táblára néz, ahol előbb még az Audi hirdette a vezetés előnyeit. De most egy egészen más kép van a helyén. Jenny fekszik rajta kihűlve, betört orral és koponyával…

Visszataszító émelygés fogja el, de George-nak sikerül úrrá lennie gyomrán, mielőtt az aznapi ebéd kikerülne a járdára. Viszont gyengélkedő lába kicsuklik alóla. Elvágódik, és a szatyor, amit végig kezében szorongatott (és már el is feledkezett róla teljesen) kiesik a kezéből. Azonban nem mindenféle, a bevásárlás trófeájaként tetszelgő zöldség, gyümölcs, hús vagy netalán tejtermék gurul ki belőle, hanem egy több darabra szedhető, ügyes kis ásó. Fogalma sincs, ez hogy lehet, mikor ő vacsorához vásárolt. És hogy miért nem emlékszik semmire. Hirtelen Will szavai jutnak eszébe: "ne felejtsd el őket rendesen eltemetni", igen, ezt mondta. George-on értetlenségében és kimerültségében erős sírásvágy vesz erőt, amit csak a félelem és iszony felizzó keveréke fojt belé. "Mi van, ha a lánya tényleg így fekszik valahol? Mi lesz, ha az a veszett dög ideér, és ő még csak lábra sem tud állni? Mi van, ha..." Hirtelen semmit sem szeretett volna jobban, mint hazaérni az otthon melegébe, átölelni Rosy-t és Jenny-t, majd a TV előtt ülve készülve a vacsorára...

Ekkor eszébe jut a blokk. Ha a szatyorban végig az ásó volt, akkor mégis mi a fenét keres a zsebében a blokk, ami olyan sok bosszúságot okozott neki? Talán mégis bevásárolt, és valahogy Will-nél rossz szatyrot vett a kezébe? Mindenesetre most leellenőrizheti rajta – "de miért nem emlékszem rá?" – hogy mit is vásárolt - "persze, biztosan az a sok kéretlen izgalom" –, hiszen nem őrült meg, csak éppen kicsit felzaklatta magát. Kiveszi a gyűrött blokkot, és lassan a szeméhez emeli. Nincs rajta semmi.
– Hát persze, hogy semmi, te barom. A hátoldalát nézed!
Megfordítja, és csakugyan, itt már talál valamit. Csakhogy az áruház helyett a saját nevét találja fent, és a
blokkon mindössze két tételt talál:

  • Rose Hill Gesner
  • Jenny Gesner

Próbál értelmet keresni a látottakban, de sehogy sem sikerül. Végül forogni kezd vele a világ, a blokk kiesik erőtlen kezéből, hogy hangtalanul a földre hulljon. Valami sötét, iszonytató és kegyetlen érzés fonja elméjére lassan ujjait, hogy aztán marokra szorítva leránthassa őt az őrület feneketlen kútjába. És ő süllyedni kezd.
Vad, fülbántó, túlvilági morgás húzza őt vissza kelletlenül az éberség világába. Mielőtt kinyitná a szemét, már tudja: a Sheltie az, önmaga tébolyult valójában, s láthatóan nem barátkozni jött ide. Óriási fekete fogaiból (amik mostanra inkább hasonlítottak agyarra) valószerűtlen, éles tüskék nőnek ki, orra vadul szimatol, gerince középen rendellenesen meghajlott és mintegy medréből kilépve rázkódik minden lépésnél. George-ra emeli szemgödrükből kidülledő, lüktető szemeit, és gyűlölködő, torz vicsorra húzza a pofáját. Nem szólal meg, de George agyába belehasít a kérdés “George, MIÉRT?”.
És ekkor ráveti magát a Sheltie, Bella gonosz, démoni képmása…

…és George üvölteni akar…

…és üvölt is, amint vadul hadonászva magához tér. De már nem azon a bizonyos sötét úton van. A szemébe
éles, metszően fehér
fény világít. Abba hagyja az értelmetlen csapkodást, előző rémképe szertefoszlik, és enerváltság lesz rajta úrrá. Egy steril fehér szobában van. Igen, egy ágyon fekszik Gondolatai homályosak – sokkal homályosabbak mint eddig voltak, és valószerűtlenebbek, mint a kihalt utca és a habzó szájú, túlvilági dög – ám ez csak számára van így. Az intézmény ugyanis egy elmegyógyintézet, és George számára évekkel ezelőtt megállt az idő. A folyosóról fertőtlenítés utáni, kellemetlen szag
klórszag, tömény klórszag
áramlik be a kórterembe, és felrémlik előtte az iménti rémálma. Gondolatai egy pillanatra kitisztulnak, s ebben a pillanatban jeges félelem költözik szívébe a bizonyosságtól, nemsoká újra leereszkedik a sötétség, és ő is újra ott lesz.
Az úton, amelyet azóta beteg elméje már számtalanszor végigjárt. Az úton, ami soha nem fogja őt elengedni.

A sötét úton az erdő mellett, ahol George Gesner meggyilkolta a családját.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2014-11-25 10:28 Kelvin

Kelvin képe

Az a zárójel nem elegáns (és még felesleges is).
"hogy kicsit felengedett a stresszes, nyomasztó légkör, sőt, néha" A sőt után nem kell vessző.
"hátradőlhet kormos karosszékében," kormos?
"agyállományát." Ehh...
Jelenre váltasz. Utálom a jelen idejű novellákat, de ez az én bajom.
"késő őszi este hidegében ."
"amire Rosy annyira rá van kattanva mostanában." Nem érzem indokoltnak a szlenget.
"Átkel az üzlet parkolója előtti zebrán; s rálép az országút mentén haladó járdára, arra az útszakaszra, ami egyenesen vezet be a városközpontba, ahol a lakásuk található." Pontosvessző? Minek? Kicsit mintha túlbonyolítottad volna ezt a mondatot, nem?
Gyalog megy este, miközben van autója, nem nézi meg a buszt, futni próbál a zselés állagú testével, szatyorral a kezében. A főszereplőd hülye.
"-Ugyan már, te nyápic," gondolatjel és szóköz kéne.
"Ám csak a helyén csak egy gyűrött blokkba botlanak ujjai."
"kártékony biológiai anyagnak" inkább kémiai, ha már elégett.
"Olyan kibaszottul jól. " !
"Oldalra néz, majd tekintete egy villanypóznába kapcsolódik." Aha...
"A különös módon
éles, metszően fehér
fény ragyogása megnyugtatja, bár kissé bántja is a szemét. " Ezt hogy sikerült így?
"a “Minden Férfi Egy Megbízhatatlan Tuskó” című keménykötéses agyréméből, amit alighanem a Hárpiák Háziboltjából akvirált." házibolt és akvirál? Ne már...
"egyenesen becaplathat az rengetegbe,"
"de talán nem is lényeg." es
"Sajnálom, de se kutyával, se egyéb négy- de még kétlábú egyeddel sem találkoztam." Uhh, de utálom az ilyen embereket. Szerencsére nagyon kevés ember majomkodik így a valóságban. Érted.
"Az asszony el küldött" elküldött
"Tudod milyen az, ha az asszony egy házisárkány - ezen kijelentését egy harsány nevetéssel kíséri." Tényleg hülye. Ja, és vessző is kéne a tudod után. Sok vesszőt elhagysz, nem szedem ki mindet.
"– Egészen biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb megoldás is…" A legjobb mondatnál találtad meg a gondolatjelet. :)
"agybiztosítékod?" szép szó
"egyből szörnyeteggé avanzsál" Ettől nem lesz irodalmibb a szöveg.
"úgyhogy ráparancsol a lábaira, hogy szedjék magukat." Most küldöm ki magam cigizni.
"aminek következtében minél inkább sötétségbe burkolózik az előtte lévő út."
"Elég hideg van, eszmél rá most, amint fogai kéretlenül csapódnak össze a csípős hidegtől." kéretlenül?
"Vörösen izzó szemekkel, hihetetlen, de őt bámulja." Az a hihetetlen, hogy őt bámulja?
Ezután megint elhagytad a gondolatjelet.
"Az isten szerelmére, NÉZD MÁR MEG JOBBAN" nem kell a nagybetű, de elfért volna a végére egy felkiáltójel.
"Végül a November Rain-t" nem kell a kötőjel
"Csakhogy ilyen ilyen csöndben"

Ez még csak a fele, de nincs kedvem elolvasni az egészet. Túlírtad, szándékosan bonyolultan fogalmazol, ostoba a főszereplő, ami talán indokolt, de engem untat. Az angol nevek minden kezdőre jellemzőek? :) Én is így csináltam. Nyugodtam írj magyar nevekkel, azonosulni is könnyebb velük.
Rengeteg a vesszőhibád. Ezen talán segítene, ha kevésbé akarnál szépen fogalmazni, és akkor a stílusidegen szavak is ritkulnának.
Ha járnak erre vállalkozó szelleműek, még több hibát szednek ki neked. Én azt javaslom, fogalmazz egyszerűbben, és képzeld el jobban a történetet, aztán írj lazán.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2014-11-25 17:51 novalisk

Nos, igen. A kötelező "helyesírási" hibákból (legalábbis amikre kötelező lenne figyelnem) már megint túl sok van.
Na meg itt van az idióta viselkedés, ami szintén nem túlzottan illik a hangulatba.
Mondjuk megint bajban voltam, mert úgy éreztem, hülyének kell lennie a karakternek, hogy ködösebb maradjon a háttere a dolgoknak, bár azt hiszem, ha intelligens szereplővel sikerülne ezt visszaadnom, mindenképp az lenne az előnyös. Pedig még így sem nagyon sikerült.
A bonyolult fogalmazásról le kellene szoknom, legalábbis egyelőre. Igazából nem szándékozom, de mindig így sikerül.
Az angol nevekhez pedig: előző írásomban magyar neveket használtam, de valahogy mindig furcsa a csengésük, és valahogy nem tetszett itt sem, mikor magyar nevekkel kezdtem neki. Gondolom az idegen íróktól való olvasás velejárója, vagy ilyesmi.

Mindenesetre köszönöm az észrevételeket, próbálok lassan egyre több hibámat kerülni, talán egy rövidebb írásban majd összejön egyszer valamivel letisztultabb szöveg is.
A legnagyobb öröm számomra ennek a műnek az írásával kapcsolatban az, hogy egészen élveztem, nem fulladt unalomba számomra.

Pár gondolatot azért hadd engedjek meg, annak ellenére, hogy lényegében teljesen igazad van:
1. Az "éles, metszően fehér" fényes részhez. Említetted, hogy túlbonyolítom az írást néhol. Nos, ez is része lett volna egyfajta sejtetésnek, ami a végén talán kiderül hogyan kapcsolódik a történetbe. Hogy felesleges vagy sem, azt nem tudom, számomra tetszetős ötletnek tűnt.
2. A háziboltból akvirálás egyfajta humor akart lenni. Azt nem mondanám, hogy sikerült is.
3. A kötőjelekkel megszívatott a word, és sokszor sima negatív jel lett belőle, pedig korábban úgy láttam, hogy automatikusan gondolatjelekké alakítja.

k, 2014-11-25 19:00 Kelvin

Kelvin képe

1: mivel nem olvastam végig, igazad is lehet.
2: ha utólag nem tetszik a saját poénod, ne hagyd a szövegben. Ezért kell minden írást pihentetni, aztán újra elolvasni.
3: erre ki kéne találni valamit, aztán kirakni a főoldalra.
Ha jól érezted magad írás közben, nincs is semmi baj. Törekedj arra, hogy más is élvezze a történetet, előbb-utóbb sikerül.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2014-11-27 20:38 Okami

Okami képe

Az eleje és a vége kissé szájbarágós.
Valahogy el nem tudom hinni, hogy egy férfi tényleg ennyire papucs legyen. Annyit rugdalod szegény Gerorge-ot, és ecseteled szörnyű sorsát, hogy már nem tudom sajnálni, inkább én is belerúgnék. Valahogy olyan klisés, "disney gonosz mostohás" erőltetett felvezetés volt.
A vége megint csak szájbarágós:
"Az intézmény ugyanis egy elmegyógyintézet, és George számára évekkel ezelőtt megállt az idő. A folyosóról fertőtlenítés utáni, kellemetlen szag"
Na ez, felesleges. Elég egy félmondatos utalás, a diliházra. Az olvasó onnan már összerakja a képet, még ha a zárómondat szerintem nem is volt rossz.

A többi hibát már kiemelte Kelvin.

Egyébként összességében nekem tetszett. A képek jók tetszettek, kellően borzongatóak, és egy elmebeteg álomhoz képest mondhatni szürreális. A hangulat átjött, és olvasás közben olyan nyugtalanító érzésem támadt - számomra ez a jó horror ismérve.
Végül is élveztem, de azért figyelj Kelvinre; jókat mondott, többet nem is tudok hozzátenni.

_________________________________
„Költő vagyok én!
Kiáltottam nagy gőggel,
Nem kell nekem kritikus.
Felismertem tehetségem önerővel,
Ki nem ért lírámhoz, annak kuss!”

cs, 2014-11-27 23:32 novalisk

Köszönöm Okami.
Tényleg új vagyok az írásban, és nem mindig tudom felmérni, hogy mikor mennyire is lehet kívülállónak egyértelmű a helyzet, de figyelek majd arra, amit írtál, tényleg néha túlzottan próbáltam biztosra menni ilyen téren, és így unalmas, vagy éppen lassú lett a jelenet.
És persze Kelvin tanácsaira is figyelek, a kritikák az első írásom után szintén rengeteg hibára mutattak rá, és nagyon jól jöttek. Le a kalappal a Karcolat előtt.

És itt megemlíteném: nagyon jó érzés, hogy valakinek tetszett egy írásom, ezért mégegyszer köszönet.
Remélem a jövőben sikerült majd a banálisabb hibáimat szépen lassan lefaragnom.