Siuch morelum

Az újjászületés tavaszias öröme lengte be a suhogós, zöld rétet, körötte az árnyas erdőt, és a távolban felderengő, bajor stílust utánzó házakat. A rácsos mintázat barnán-vörösen hívta fel magára a figyelmet, örökké jelezve, hogy hazavárja hőn szeretett gazdáit.
Echt’frau lakói csacsogva-lármázva mulattak a réten, elbújva a fűszálak között, letelepedve hatalmas kockás plédjeikre, és falatoztak zamatos gyümölcseikből, melyeket frissen szedtek a kertek hajlékából. Birnealéből készült üdítőt ittak, benne jégdarabokkal és fűszerekkel – kinek mivel ízlett jobban. Legtöbben a bazsalikomot részesítették előnyben, a fiatalok azonban egyre jobban teret hódítottak újító ötletükkel, hogy egyszeri mentalevelet dobáltak az italba, s mellé pezsdítésként kakukkmadár füvét keverték.
Mivel a falu minden családjában legalább három gyermek született, így az összejövetelek mindig nagy népességnek örvendtek. Épp ezért a rét s az erdő zsongott a beszéd zajától. Nevető lurkók rohangáltak a plédek között, míg a nagyobbak és a felnőttek rajtuk heverészve osztották meg egymással nézeteiket.
Senkit nem zavartak a fák díszei.
A harmincas éveikben tipegő asszonyok külön gyűltek össze egy nagyobb plédre, ami az ősi tölgy alatt keresett magának árnyékot.
- Jó volna végre egy kis eső. A hortenziáim kiszáradnak, akárcsak a picspangjaim – magyarázta legyezője mögül egy barna hölgy. Bőre hamvas és fehér, ügyel arra, hogy sose égesse Nap. Hullámos hajtincseivel ő maga játszik a szellők helyett.
- Arnecha, drágám, szokj hozzá, hogy az év e tájában sosem lesznek olyan csodásak, mint júliusban. Bár kinyílnak, nem jött még el az idejük. – A vele szemben ülő, rövid, szőke hajú nő nyájasan, de kissé unottan válaszolt. Figyelmét jobban lekötötte a szendvics, amit elfogyasztani készült. Mellette nővére foglalt helyet; ő sem repesett az örömtől, hogy megint a kertészkedés került szóba. Legyintett a kezével, mire Arnecha ráemelte sötét, fekete tekintetét.
- Szólottál volna Merna?
- Nem-nem. Eszemben sincs... – sóhajtott a kérdezett. – Ám, ha már így rákérdeztél, mégis volna itt valami. Mondd csak, ti készültök már az ünnepre? Úgy tudom, öreganyád lassan készen áll reá.
- Készülünk. Lassacskán. – Szavait tagoltan ejtette, mint aki nem biztos abban, hogy el kéne ezt mondania. Ők sosem árulták el előre, mit terveznek az ünnepre. Gyanakvóan mérte fel a nővéreket. Körülöttük senki nem nézett feléjük, de Arnecha biztosra vette, hogy a fülükbe minden kiejtett szó eljut. Mindig figyelnek. Persze, alig várják, hogy ők lehessenek a nyertesek az idei öltözékek között – gondolta keserűen, de hangosan nem mondta ki.
- Lassacskán? De hiszen nyakunkon a kertavató, aztán a megnyitó est. Se perc alatt eljön az ünnep is, meglásd.
- Ugyan már, még...
- Levalum, emberek, levalum! – hasított közéjük egy vidám, mély hang. Megérkezett a falu vezetője.
- Levalum, jó uram! – hangzott sokak részéről a lelkes felelet. A szőke nővérek is mosolyogtak, hamisan, türelmetlenül. Arnecha meg sem próbált boldognak tűnni a férfi megjelenése miatt. Nem kedvelte, amióta a kidőlt a kerítése egy felújítás miatt és nem fizették a visszaállítását.
- Levalum... – motyogta halkan. Csak élj, persze. Jó volna, ha téged is az ünnepség díszei között láthatnánk végre – gondolta mogorván.
- Nos, drágám, ha idén is bántódása esne a figyelemre méltó virágaidnak vagy a szépséges kerítésednek, ezúttal légy határozottabb. A férjed már úgyis csak fentről segíthetne, de onnan nem fog – csacsogta a fiatalabb szőke, kiváltva ezzel társa neheztelését.
- A férjem kiérdemelte a három évvel ezelőtti díjat, szóval légy jó és tégy lakatot az ajkaidra, Kerna.
- Óóóó, bocsánat... Na, menjünk nővérkém, úgy érzékelem, a hangulat kezd túl hűsítő lenni. Nézzük meg a mieinket odaát. Ihletet kell szereznem az idei ünnepre. Mindent meg kell tennünk, hogy Raynau néni esélyes legyen a győzelemre. A tavalyi csipkés megoldás nem aratott sajnos túl nagy sikert. – Hangjuk eltávolodott, ahogy maguk is messzebb kerültek tőle, így Arnecha végre fellélegezhetett. Őszintén sajnálta, hogy nem lehet meggyorsítani a folyamatot, hogy olyanok is részt vehessenek az ünnepség versenyén, akik még „nem állnak készen”. Az is kár, hogy így nem vehet mindenki részt minden évben. Csak természetesen, csak ha eljön az idő.
Álmodozva nézte az erdő széli fákat, ahol a díszek foglaltak helyet. A gyerekek is előszeretettel szaladgáltak alattuk, holott nem volt ajánlott. Mindig lepottyanhatott ez-az. Ám a gyerekeket cseppet sem zavarta, ahogy a hagyományokat is sürgetni akarták.
- Apa, apa! Én is felöltözhetek olyan szépen, mint a nagyi? – kiabált egy lányka nem messze tőle, de közel a fákhoz.
- Nem, kislányom.
- De miért? Én is szeretnék dísz lenni a fán. Hadd legyek én is dísz a fán, kérlek!
- Még nem állsz rá készen Mirhan.
- De én is Machwbe-baba akarok lenni a fááán!
Senki nem figyelt különösebben a zajongásra, hiszen a kicsik türelmetlenebbek voltak. Számukra a színek és a pompa, az ünnepség mulatságos része többet nyomott a latban, mint megérteni az események mikéntjét.
- Ha sürgeted, Machwbe mérges lesz rád. Ezt szeretnéd?
- Nem... Én csak szép akarok lenni, mint a nagyi. Ő is szép lesz a nagy napon.
- Nézegesd addig a dédimamát, a papát és a többieket. Mire eljön az időd, úgyis a saját gyermekeid fogják rád szabni a csodás ruhát. Aztán könnyedén nyerhetsz is. A dédi is szép díjat kapott a maga évében. Abból lett olyan szép a kertünk, emlékszel?
- Ó, a dédimamából lett az a sok birnealé és fanyarlekvár! Szeretem a dédimamát.
- Ő is szeret téged. Nézd csak meg, milyen kedvesen mosolyog le rád odafentről.
Mirhan felnézett az egyik testes tölgyre, és boldogan integetni kezdett a dédinek, akinek a gyümölcsös finomságokat köszönhette. A dédi azonban nem integetett vissza és nem is mosolygott. A dédinek már rég nem volt álkapcsa, amivel megtehette volna. Arcizmai is már az enyészeté lettek. Akárcsak a papáé és az összes többi „díszé”, akik fent lógtak a fákon, várva az esélyt, hogy újra megtestesülhessenek e világban, hála Machwbénak.
Senkit nem zavartak a díszek.
- Akkor, ha majd én is öreg leszek, mint a nagyi és meghalok, én is ilyen szép ruhában leszek fellógatva a fára? – érdeklődött Mirhan, miközben rángatta az öccsét, hogy ő is integessen a rokonoknak. Az öccse azonban már nagyon unta az egészet, ezért csak mérgesen intett egyet a fentieknek, majd kitépte a kezét Mirhanéból és odébb ment. Birnealevet akart inni, nem a felmenőket nézni a fákon. Még hallotta, ahogy szüleik nevetnek. Kereste a tömegben idősebb nővérét, majd leült mellé miután meglátta egy kisebb fa árnyékában.
- Terché, miért kell állandóan a holtakat nézni? – szegezte neki a kérdést, mire nővére csendre intette.
- Csitt, te buta, ne olyan hangosan. Még elvisznek a machék, aztán a mi urunk színe előtt felelsz. Amúgy meg... ez hagyomány. Olyan szépek. A halál nem lehet csúnya, ha az életünk sem az. Kicsinosítjuk hát őket, hogy a vég után is ünnepi díszben várhassák a szebb jövőt.
Az ősidők kezdetén, Machwbe urunk megáldott minket és nékünk adta a lehetőséget, hogy az elhunytak is tiszteletet kapjanak. Midőn a kezdetben ő is felakasztotta a hitetleneket, amiért nem tisztelték őt és a halált, azóta minden év szeptemberében megtartjuk az ünnepet, melyen friss halottainkat fényűző holmikba öltöztetjük, s a magasba kötve állítjuk ki őket.
Ők a díszek, a halál hírnökei, az elmúlás pompázatos mementói.

- Hát, legyen. Én, ha elmegyek, fekete és lila öltönyt szeretnék magamra. Remélem, Machwbe hagyja, hogy a másvilágon is lássák a ruhánkat. Én odaát is szép akarok lenni, nem csak itt, ahol ti láttok engem.
- Lészen így, Merhant. Ha tested feladta és kötelet kapsz a nyakadba, utódaid gondoskodnak majd erről.
Merhant kíváncsian nézett el húga irányába. A lány épp a barátnője ükapját nézegette, s ketten piszkálták a cafatokban logó, szebb időket is megélt cipőt. Végén már lyukat ütöttek a csontok, melyeken foltokban bűzlött a hús.
Senkit nem zavart a díszek bűze.
- Mondd, Terché. Mi lesz akkor, ha a holtak darabokban potyognak le a fákról?
- Visszarakjuk. Minden darabot a helyére, hogy örökké, avagy az új megtestesülésig egyben maradhassanak. Kötjük, ragasztjuk. A díszeknek szépeknek kell maradniuk. Kár, hogy a ruhák ezt nem tudják, és nem várják meg az urunk érkeztét...
- A mi urunk mikor jön el?
- Egyszer, ha méltóak leszünk a figyelmére. Mikor már mind fent lógunk teljes pompánkban. Akkor eljön hozzánk.

Nyikorogva tiltakozott a fa minden lépte ellen, de Arnecha nem törődött vele. Lassan közeledett a leghátsó szobához, ahol öreganyja aludt. Két nap választotta el őket az ünnepségtől, de a vénlány még mindig lélegzett.
Nyitva volt az ajtó, ő maga hagyta úgy. Benézett. A sötétből csillogó szempár meredt vissza rá. Rekedt hang kúszott át a téren.
- Még nem... Még nem állok készen...
- Sebaj mama, majd talán holnap.
- Készen van a ruhám?
- Igen, mama.
- Kék és fodros, ahogy kértem?
- Igen, mama.
- Fekete, fényesre kent topánkával?
- Természetesen, mama.
- Rendben. Holnap is nézz be.
- Igen, mama.
Mikor már ismét az előtérben toporgott, idegesen tördelte a kezeit. Ha a vénlány továbbra is életben marad, nem lesz kit felkötnie a fára és nem nyerhet a versenyen. Szüksége volt a jutalomra, a kerítése még mindig nem volt kész, és a ház végében a falak is omladoztak.
Kellett az a pénz.
Azon kapta magát, hogy fennhangon gondolkodik.
- Kénytelen leszek rásegíteni, ha még holnapután is lélegzik... Szabályellenes, de mit tehetnék? Két nap múlva fenn kell lennie a fán, vagy cseszhetem a pénzt. Minek él ez ilyen sokáig... Hát nem akar szép lenni? Hát nem akar mindenkivel ott lógni?

Vidáman ugrált a folyosókon, a fehér falakkal körülvéve. Feje felett családi fotók suhantak el, kezei a falat simították, miközben haladt. Benézett minden szobába, ahol öccsét sejtette, de már órák óta nem bukkant rá. Merchant túl ügyes volt a bújócskában.
Egy helyen nem kereste még, és végül is egyértelműnek kellett volna lennie, hogy ott rejtőzik el, de hát kereshetett volna bonyolultabb rejtekhelyet is magának. Mondjuk a nagyi szobájában már amúgy is elmúlásszag terjeng.
- Nagyi!
Néma csend.
- Nem láttad véletlenül... – belépett a szobába, ahol nagymamája mozdulatlanul feküdt, ujjaival görcsösen kapaszkodva a takaróba, mely nem menthette meg a végtől. – Merchantot? Nagyi?
A nagyi nem válaszolt. A nagyi kínok között távozott a másvilágra.
- Apa! – Tüstént rohant vissza a földszintre. – Apa! A nagyit magához vette Machwbe!

Apa! A nagyi miért kapaszkodik még mindig?
Apa... Miért büdös a halál? A nagyi bekakilt?
A... pa... A nagyinak miért dagadtak az... erei...?
Apa... apa... anagyinak... miértvörösaszeme?
Miazazöldaszáján?
Apa... APA!

Ezer pattogó ágra sütött a nap az égen. Azon az égen, melyen egy felhő sem vándorolt át, így kéksége teljes pompájában kéklett a messzi magasban. Az ünnepség zsivaja harsogva töltötte be a völgyet, a hangok megtébolyodva keringtek háztól házig, sziklától szikláig.
Korsók és poharak csörömpöltek, ahogy mindenki boldogan kiáltozta: Levalum! Csak élj! Levalum...
S míg mulatott a nép, a napokban elhunytak rikító színekben, csicsás ruhákban és vad sminkben tetszelegtek a pódiumon. Előttük az üres tér és a mulató nép, kik az ünnepelték, hogy szenvedő szeretteik végre a halál díszeiként létezhetnek tovább, s nem kell szenvedniük az öregség súlyától.
Senkit nem zavart, hogy egy fiatal lányka is betévedt a holtak sorába.
Csak mulattak, ettek és ittak. Zene harsant, hát táncra perdültek, és addig ropták, míg a Nap zuhanórepülésbe nem kezdett a horizont felé, hogy maga után rántsa az éj sötét leplét. Ekkor ragadták fáklyát és olajlámpát, hogy régies hangulatot teremtve vonuljanak az erdő felé. Halk éneket dúdoltak, lépteik lassan dobbantak a puha füvön. Mögöttük szekereken a holtak követték őket.
Némán húzták a kötelet, némán csomózták szeretteikre.
Némán figyelték hogyan lendülnek fel.
Némán nem vették észre, a sötét leple alatt ki röppen még fel a fára.
A falu vezetője megköszörülte torkát.
- Nos, eljött az idő. A díszek fent a fán, elődeikhez hasonlóan, Machwbéhoz méltóan. Az urunk elvitte őket, s már csak arra várnak hogy a második megtestesülést elnyerhessék. Egyszer, ha az utolsó dísz is fent lóg a tölgy védelmében, mikor már senki sem dúdolja az ősi dalt, Machwbe eljön értünk. Mindannyiunkért.
- Most pedig járjuk végig szeretteinket, búcsúzzunk és elmélkedjünk. Mire visszaérünk, mindenkitől hallani szeretném, kit választott az év legszebbjének. Levalum, testvéreim!
- Levalum! – zúgta a tömeg, majd szétszéledt. Arnecha a szőke nővérek kíséretében nézte az öreganyját. Végül nem kellett neki segíteni, magától is átutazott a másvilágra, így kedvére pompázhatott a kék ruhakölteményben, amit öt éve készítettek neki.
- Szép lett – jegyezte meg epésen Kerna, de látszott rajta, hogy csak az irigység beszél belőle. – Lehet rá szavazok.
- Lehet – értett vele egyet Merna.
Mintha csak kegyet gyakorolnának – gondolta Arnecha, de ekkor felbukkant mellettük Merchant, teljesen egyedül. Sem a szülei, sem a nővérei nem voltak sehol.
- Mirhan! Nem láttátok Mirhant? Mirhan gyere elő! Anya!
Néhányan mellé álltak a felnőttek közül, és Arnecha is kapott az alkalmon, hogy megszabaduljon kísérőitől. Hatfős csapatként járták át a lakók csoportjait, s bár már sokan elindultak a faluba, még bőven akadtak szemlélődők. Merchant kétségbeesve kérdezgette, nem látták-e a fiatalabb nővérét, de senki nem tudott semmit. Senki nem látott semmit. A családja se bukkant fel, hogy segítsenek vagy megnyugvást adjanak, Mirhan végig velük volt, csak elbambultak a csodás díszek látványától. Végül a lány barátnője sikított fel, mikor meglelte.
Mirhan megvolt. Fent lógott a fán, dédimamája mellett.
Ő viszont már mosolygott.
Ruhája egyszerű fehér hálóing volt, melyben mindig aludt. Rajta vérvörös betűk hirdették az egyetlen rövid üzenetet: Siuch morelum.
„Csak halj meg.”

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-10-05 15:48 Kelvin

Kelvin képe

Kizártnak tartom, hogy ez legyen életed első novellája, de nem is a századik. Helyenként benézted a vesszőket, látszik, hogy pár mondat nehezen jött ki, aztán inkább nem foglalkoztál vele, mert elvitt a történet. Igazából engem is. Ha nem lenne ez a túlzott negédeskedés főleg az elején, ha tudtad volna, hogyan adj szép környezetet az eseményeknek, adnék rá egy bátorító ötöst, mert az azért látszik, hogy egy beteg állat vagy, ami nagyon kedves nekem.
A következőben próbálj sűríteni, de ez nem az jelenti, hogy legyen rövidebb. Jó ez a stílus, csak dobálj ki mindent, ami nem tökéletes, nem szolgálja a célodat, csak van. Amelyik mondatra azt mondod, hogy "elfér", azt dobd ki, mert felesleges.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2017-10-05 19:19 Para Celsus

Para Celsus képe

Na, ez fasza lett. Nem azért, mert beteg - a horrort olyan műfajnak tartom, ahol a szerzők 80 %-a here- vagy lágyéksérvet kap, csak hogy összeizzadjon egy minél betegebb sztorit, hanyagolva a trancsír meg a klisék mögött minden mást - hanem annak ellenére. Én, fene a finnyás fajtámat, azt szeretem, ha egy mű ad valamit, valamilyen szinten - stilárisan, történet terén, felépített világ szintjén képes valami újat odalökni nekem. Itt pedig kapunk egy jól működő mitológiát, a mitológia hatását egy (mikro)közösségre, szóval rendben van ez.
Elkezdhetnék itt szőrözni-sz.rozni a hibákkal, de egyrészt lusta vagyok, másrészt nálam mostanában ritka, hogy egy itteni novella kapcsán egyáltalán ingerenciát érzek a gondolat-gépelésre - úgyhogy inkább csak konstatálom, hogy elvétve vannak még itten jó cuccosok.

Az elején a negédeskedés a Soundgardentől a Black Hole Sun videóklipjét juttatta eszembe. Nyugtalanító és émelyítő, mint mikor a félbenyomott cseresznye húsából elősejlik egy lüktető, kövér, fehér féreg. Sejteni lehet, hogy itt még nagy gebasz lesz.


"The Rainmakeeeer!"

p, 2017-10-06 16:43 Roah

Roah képe

*"Az élet végül is csak várakozás valamire, ami más, mint amit most csinálunk, és a halál az egyetlen, ami biztos."

Tegnap éjjel Stokert lapozgattam és eszembe jutott ez az írás - gondoltam, ha ma lesz időm, jövök, hátha tudok neked segíteni. Ha Kentaur és Dana is ráérne, az még jobb lenne - van rá egy almám, hogy Danának kifejezetten tetszene az ötlete, Kentának pedig a hangulata.

Wicker Man (Vesszőből font ember/Rejtélyek szigete/Nicolas Cage/2006) - már a plédeknél és az idillnél, az elején, amikor felment függöny, ennek az őrült falunak a képvilága jutott eszembe a szigetről és némi arisztokratikus drakula-gróf-nő csacsogás...mmmm...hegyes köröm, vérgömböcske az ajkon, loknik, igézés, egyszers'mind: jó nyitás, jó hangulat. ;)

Mielőtt belevágnék...

Bármi kérdésed van, akármi, tedd fel merészen, bármi érdekel az észrevételeimmel kapcsolatban, ez itt a Karc, szóval pont az a szellemisége, hogy jól megdumázzuk az írást magát, tehát tényleg, nyugodtan kérdezz, szekáld az ittenieket bőszen. :)))
Engem is egzecíroztathatsz. :D Ha nem tudom a megoldást, keresek olyat, aki igen. Időm zéró :D, de energiám mindig van. Hm? :)))

Szerintem sem első novella - vágott? Hosszabb volt?

„- Jó volna végre egy kis eső. A hortenziáim kiszáradnak, akárcsak a picspangjaim…’

Pitypangra gondoltál?

„Épp ezért a rét s az erdő zsongott a beszéd zajától.”

És ha úgy írod, ’…a rét, az erdő zsongott a beszédtől’?

„Senkit nem zavartak a fák díszei.”

Infoadagolunk? ;)

„A harmincas éveikben tipegő asszonyok külön gyűltek össze egy nagyobb plédre, ami az ősi tölgy alatt keresett magának árnyékot.”

Mi a huncutság ebben a mondatban? Miért emelhettem ki? Jóóó, igen, mert Karcos vagyok, elvetemült olvasó, de mi lehet még…?

„- Arnecha, drágám, szokj hozzá, hogy az év e tájában sosem lesznek olyan csodásak, mint júliusban. Bár kinyílnak, nem jött még el az idejük.
– A vele szemben ülő, rövid, szőke hajú nő nyájasan, de kissé unottan válaszolt. Figyelmét jobban lekötötte a szendvics, amit elfogyasztani készült.”

Nincs meg még a klavin minden írásjel használatának módja? Amíg nem találod meg, addig imprózz. Másold át. ;)

„- Nem-nem. Eszemben sincs... – sóhajtott a kérdezett.”

Sejtem, miért így írtad – érdekel, miként lehet másként? :))))

„- Levalum, emberek, levalum!”

Itt jutott másodjára eszembe a Wicker Man. ;)

„Csak élj, persze. Jó volna, ha téged is az ünnepség díszei között láthatnánk végre”

Hát itt kezdődtek a gondjaim, ennél a mondatnál.

„- A férjem kiérdemelte a három évvel ezelőtti díjat, szóval légy jó és tégy lakatot az ajkaidra, Kerna.”

Akkor ez most egy díj vagy kárhozat?

„Őszintén sajnálta, hogy nem lehet meggyorsítani a folyamatot, hogy olyanok is részt vehessenek az ünnepség versenyén, akik még „nem állnak készen”.”

Ez számomra egyre zavarosabb, ne haragudj.

„Az is kár, hogy így nem vehet mindenki részt minden évben. Csak természetesen, csak ha eljön az idő.”

He? Oo?

„Mindig lepottyanhatott ez-az.”

Határozottan ízlésbéli észrevételem: a ’lepottyanhatott’ –at bagatellnek tartom.

„- De miért? Én is szeretnék dísz lenni a fán. Hadd legyek én is dísz a fán, kérlek!”

Továbbra sem egyértelmű, nem áll össze, hogy ez egy privilégium, vagy büntetés, mert hol erre utal az írás, hol arra.

„Akárcsak a papáé és az összes többi „díszé”, akik fent lógtak a fákon, várva az esélyt, hogy újra megtestesülhessenek e világban, hála Machwbénak.”

Szerintem nem kell ide az idézőjel. Megmondom, miért vélem így. Azért, mert ez olyan, idézőjelben, mintha csak nekem szólnál, az egyik olvasódnak, hogy ’hé, látod, mikre mondják a karaktereim, hogy dísz, látod, milyen morbidok?’ Szóval szerintem pont akkor lesz bizarr, ha nincs idézőjelben, ha beleolvad a mondatba.

„Senkit nem zavartak a díszek.”

Ez is – infoadagolás, gondolom kellőképpen feladta az ötlet a leckét, hogyan is kellene ezt a morbidságot derekasan ábrázolni.

„- Csitt, te buta, ne olyan hangosan. Még elvisznek a machék, aztán a mi urunk színe előtt felelsz. Amúgy meg... ez hagyomány. Olyan szépek. A halál nem lehet csúnya, ha az életünk sem az. Kicsinosítjuk hát őket, hogy a vég után is ünnepi díszben várhassák a szebb jövőt.
Az ősidők kezdetén, Machwbe urunk megáldott minket és nékünk adta a lehetőséget, hogy az elhunytak is tiszteletet kapjanak. Midőn a kezdetben ő is felakasztotta a hitetleneket, amiért nem tisztelték őt és a halált, azóta minden év szeptemberében megtartjuk az ünnepet, melyen friss halottainkat fényűző holmikba öltöztetjük, s a magasba kötve állítjuk ki őket.
Ők a díszek, a halál hírnökei, az elmúlás pompázatos mementói.”

Aha.
Most aztán végképp fent van a lent, a lent fent, a jobbra balra, balra jobbra.

„Merhant kíváncsian nézett el húga irányába. A lány épp a barátnője ükapját nézegette, s ketten piszkálták a cafatokban logó, szebb időket is megélt cipőt. Végén már lyukat ütöttek a csontok, melyeken foltokban bűzlött a hús.”

Oszladozó hullák egy fán…
Te, döglegyek? Potyogó férgek? Bűz? Rosszabb. Nagy bűz. Ordas bűznek kellene lennie…orrszaggatónak, meg mindenfélének. A fa is combos lehet. ;)

„Senkit nem zavart a díszek bűze.”

De. Engem igen. Hogy az elején az idillből ki tetszett a szagokat felejteni. Pitypang volt, meg hortenzia, lakoma – figyelj csak, úgy hívják ezt, elhallgat a szerző infokat az olvasó elől.
Nálam most ez a helyzet.
Ne haragudj.

„- Egyszer, ha méltóak leszünk a figyelmére. Mikor már mind fent lógunk teljes pompánkban. Akkor eljön hozzánk.”

Látod?
Nincs szisztéma, hogy mi is ez, vagy ha igen, nem tudtad, miként is írd meg; valahogy jól szeretted volna ezt megoldani, tehát van érzéked hozzá, ügyes is, de mintha magad sem tudtad volna, hogy miért is teszik ezt a holtakkal, és azért van zűr meg a zavar. (Ez csak megérzés.)
Ha így van, akkor azt mondom, válassz. Tudod, néha muszáj, még ha nehéz is, de muszáj választania egy szerzőnek, hogy milyen koncepción halad végig, és az mellett érdemes végig kitartania.

„Nyikorogva tiltakozott a fa minden lépte ellen, de Arnecha nem törődött vele.”

A fa lépteit?
Groteszk, oké-oké, groteszk…

„Mikor már ismét az előtérben toporgott, idegesen tördelte a kezeit. Ha a vénlány továbbra is életben marad, nem lesz kit felkötnie a fára és nem nyerhet a versenyen. Szüksége volt a jutalomra, a kerítése még mindig nem volt kész, és a ház végében a falak is omladoztak.
Kellett az a pénz.”

Most akkor a pénz miatt teszik ezt?

Motiváció-verziók.

„Ezer pattogó ágra sütött a nap az égen.”

Az kell ám a hullákra.

„Senkit nem zavart, hogy egy fiatal lányka is betévedt a holtak sorába.”

És mi történt vele? Oo?
Nem a szájbarágást lobbizom, csak valami masszívságot.

Rendben.
Groteszk, bizarr, morbid.
Az őrület az a téma, amiben (elvileg) nincsenek határok. Ha innen nézem, pipálva is lehetne, de itt sokallom a zűrt és a zavart, azt, hogy egyszer kiváltság, egyszer anyagi haszonszerzés, egyszer meg kéne ölni valakit, egyszer megölnek egy gyereket, vagy nem derül ki, mi történt vele, megölték, meghalt, elvitte a zokni az ágy alól, amit egy néni otthagytott, egyszer egy hagyomány, aztán mégsem, szóval úgy fogalmaznék: elég érdekes elgondolás, zavarosan.
A fogalmazásodat jónak találtam, olvasmányosnak, ez sokat számít ám, nagyon sokat, a tagolása is egész jó, hangulatban is jónak tűnsz (jó kis figyelem-elterelés, de nem menthet mindent, hé :))), van írókád, szóval nagy baj nem érhet. :))).
Szerintem menj rá a szókincsre. ;)

Sok ilyet még! :)))

Isten hozott a Karcolaton!

**"Üdvözlöm házamban! (...) Lépjen be szabadon, távozzék békében, és hagyjon nálunk valamit a boldogságból, amit hozott!"

(* **A. Bram Stoker)

https://www.youtube.com/watch?v=vhG8zC4npsE

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2017-10-06 17:14 Sednol

Sednol képe

Csatlakoznék az előttem szólókhoz. Kifejezetten tetszett.

Mindenkinek más jutott róla az eszébe, nekem egy temetkezési szokás. Még régebben, írtam egy novellát, ami fent van az oldalon. Az hasonlóan morbid, és az egészben a legszörnyűbb vagy legérdekesebb, hogy létező dolog. Mind a mai napig űzik.

Roah már kiemelt kismillió dolgot, én kettőt említenék csak:

„magyarázta legyezője mögül egy barna hölgy. Bőre hamvas és fehér, ügyel arra, hogy sose égesse Nap. Hullámos hajtincseivel ő maga játszik a szellők helyett.” Itt kiestél a múltidejű mesélésből.

„Legyintett a kezével…” nem kell az a kezével oda. Nélküle is tudjuk, mivel tette.

Ide vele, ha van még ilyened.

szo, 2017-10-07 15:06 Dom Wolf

Dom Wolf képe
4

Nagyon ütős a hangulata - az után, hogy túlértünk a negédes részen. Ízlések és pofonok, de ahhoz, hogy átjussak a "picspangokon" és társain, komoly kitartásra volt szükségem. Ezt követően olvastatta magát a történet, az egész világ pont elléggé beteg ahhoz, hogy fenntartsa az ember érdekődését.
Csak kérdés, de mi volt a célod az ünnep leírásával? Számomra itt esett le, hogy a díszek hullák:
"Csak élj, persze. Jó volna, ha téged is az ünnepség díszei között láthatnánk végre"
És itt említed konkrétan, hogy igen, azok:
"A dédinek már rég nem volt álkapcsa, amivel megtehette volna. Arcizmai is már az enyészeté lettek."
A kettő közt jópár bekezdés van, az én meglátásom, de nagyobban ütött volna, ha váratlanul döbbenek rá, hogy a cuki ruhás költemények foszladozó hullák.
A végével kapcsolatban Roah-hoz csatlakozom, nem igazán értem, hogyan halt meg a kislány, megölték, vagy saját magát akasztotta fel. Ettől még erős kép marad, összességében ez nálam egy erős négyes!