Családi portré

Niki sietősen szedte le a fregolin sorakozó ruhadarabokat. Nem mintha szorította volna az idő – övé volt az egész este - inkább az idegesség motiválta. Gyakorlott mozdulatokkal szortírozta Péter és a gyerekek ruháját három különböző műanyagkosárba. Később majd kiviszi a gyerekekét. Talán holnap este. Ma már túl késő volt. A szoba elhagyásának gondolatára önkéntelenül oldalra sandított az öt ponton megerősített ajtóra. Mások bejáratnak használnak hasonlót, náluk ilyen zárta az összes hálószobát.
Mikor Péter felvetette, hogy cseréljék ki az ajtókat, Nikit már a puszta ötlet is fojtogatta, valamint értetlenül fogadta, miért neki kell bezárkóznia havonta egyszer a férje szeszélyei miatt? De mindhiába ágált, hogy különítsenek el inkább Péternek egy szobát.
– Annyi pasasnak van mostanában ilyen. „Mancave”, vagy hogy hívják – győzködte. – Néha áthívhatnád a haverjaidat, és együtt tombolhatnátok. Olyan lenne, mint régen.
– Kizárt – hangzott a válasz megsemmisítő hangnemben. – De te ezt úgysem értheted.
Nikinek nem volt világos, miért jobb így, hogy Péteré az egész lakás, és mindenki más elzárkózik, ahhoz képest, mintha a férfi vonulna vissza az egyik szobába, de a nő nem mert ellenkezni, mikor férje ilyen hangon szólt hozzá. Az ember hallotta benne a megalkuvásra képtelen alfát, aki – ha az ember imádja és féli – teljesíti minden kívánságát. Niki ilyenkor próbált nem tudomást venni a nosztalgikus melegségről, ami elárasztotta a lelkét.
Ahogy kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, hogy bedobálja a fehérneműit az alsó fiókba, önkéntelenül megakadt tekintete azon csipkeszegélyes neglizsén, amiben – vagy inkább amit levetve – annyi szenvedélyes éjt töltött el Péterrel. Idejét sem tudta, mikor vette fel utoljára ellentétben azzal a szürke mackóalsóval, amit ezen az éjszakán is viselt. Ha emlékezete nem csalt, a hálóinggel együtt hagyta el a sminkelést is, nem számítva az élénkvörös rúzst. Ehhez megrögzötten ragaszkodott, maga sem tudta, miért. Talán mert a szája volt az, ami felkeltette Péter figyelmét, mikor először találkoztak. Akkor még azt mondogatta a férfi, hogy ajkai olyanok, mint a fénylő rubin, mostanában meg inkább csak az hangzik fel néha, hogy már megint összekente a párnákat. Már ha a férfi egyáltalán az ágy Nikire eső oldala felé nézett…
– Jaj, igazán nem kellene ilyen szigorúnak lennem vele – mormolta a nő az orra alatt, mihelyt azon kapta magát, hogy a parlagon heverő hálóing láttán ingerülten préseli össze száját. – Végül is nagyon sok dolga van mostanában – mentegetőzött tovább immár csak gondolatban. – A főnöke, az a szarházi, a nyakára jár. Hát hogy lehetne tőle elvárni, hogy másra is figyeljen, mikor az a gyökér folyton ott liheg a nyakában?
Szinte hallotta, ahogy Péter a maga jellegzetes, morgó-nyüszögő hanghordozásában ugyanezeket a szavakat mondja, miközben próbálta elhessegetni az éppen megvert kutya képét, ami rendre felrémlett benne, mikor férjét a munkahelyéről hallotta beszélni. Nem, Péter még mindig az ő alfája, Niki pedig a férfi örökké gyönyörű, élőholt szeretője. Erre a gondolatra önkéntelenül is az ágy mellett meghúzódó fésülködőszekrény tükre felé sandított, s próbálta nem észrevenni a lenőtt haját és az elmúlt években egyre szélesebbé váló csípőjét. A következő pillanatban már bűntudatosan folytatta a fregoli leszedését.
Végül is ő sem volt tökéletes, igazán megbocsáthatta volna Péternek ugyanezt. De ettől a gondolattól csak még jobban elszomorodott, hisz ez azt jelentette, hogy ez a paneldzsungelben forralt, poshadt lábvíz – amivé az életük vált – a jussa hátralevő éveiben.
De nem, igazán nem lett volna szabad ilyen szigorúnak lennie Péterrel. Hiszen remek apa, istenien bánik a gyerekekkel. Mióta velük vannak, mindketten mások lettek. Nem csak mások, jobbak. Igen. Hiszen ez volt kettejük közt az egyik legerősebb kapocs már kezdettől fogva; mindketten tudták, hogy az éjszakai élet nem tarthat örökké, ha nem vetnek gyökeret, elfújja őket az idő szele.
Niki tekintete ekkor megakadt egy bekeretezett fotón férje éjjeliszekrényén; Péter volt rajta, ahogy a gyerekekkel birkózott a parkban. A mindhármuk arcán elterülő sugárzó mosoly láttán féltékeny irigység rántotta össze Niki zsigereit.
– Na persze, hetente egyszer elvinni őket játszani; az megy. De ki csinál nekik vacsorát? Akkor persze nem vigyorognak ennyire! – zsémbelt tovább magában. – Ha játszani kell, akkor egyből „Apu! Apu!”, de mikor elkapnak valamit, és egész este hánynak, vagy el kell magyarázni a matekot, vagy el kell menni értük edzés után, vagy rendet kell rakni utánuk, akkor rögtön „Te vagy az anyjuk...”
Gondolatait azonban félbeszakította a feltörő bűntudat, amibe immár némi félelem vegyült. Aggódva tekintett az ajtó irányába, ami mintha vádlón magasodott volna a nő fölé. Újra az jutott eszébe, hogy jogtalanok a vádló gondolatai Péterrel szemben; hiszen a férfi egész nap gürcöl azért, hogy Niki és a kicsik ne szenvedjenek hiányt semmiben. Ezért cserébe igazán elvárható, hogy Niki gondját viselje a gyerekeknek, és rendben tartsa a lakást. Ezért igazán nem nagy ár az öt ponton megerősített ajtó. Hát azt a havi egy estét is sajnálja Pétertől?
A férfi szavai zengtek Niki fülében, ahogy lélekben újrajátszotta ezt a megannyiszor ismételt jelenetet. A megsemmisítő szégyenre – ami ilyen alkalmakkor átjárta – hideg ellenállás támadt. A hirtelen jött érzés meglepte. Lénye ezen része olyan régóta szunnyadt, hogy a nő már-már kételkedni kezdett abban, hogy valaha is létezett-e, és nem csak a múltat megszépítő képzelet szüleménye volt.
Niki nyelve önkéntelenül végigfutott ajkain. Fiatalkori gesztusa volt ez, ami valamiért utat tört magának a múltból. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy a fésülködőszekrény tükre előtt áll, maga elé tartva csipkés hálóingét – nem is emlékezett, mikor vette ki a szekrényből.
– Vajon jól mutatna még rajtam? – tűnődött. Férje hangján szóló bűntudata ismét megszólalt, azonban már korántsem volt annyira parancsoló. – Lefogadom, hogy igen – simította végig a finom anyagot, miközben halvány mosoly játszott szája szélén. Kislányos lelkesedés csillant szemében, mintha csak most készült volna életében először felvenni ilyen kihívó ruhadarabot. Feltörtek elméje rejtett zugaiból az emlékek azokról az estékről, amikor ez tényleg először történt meg. Szeretett tetszeni. Szerette szeretettnek, kívántnak érezni magát. Nem egy konkrét férfinak akart tetszeni, hanem az összesnek. Ezt kimondani nem esett volna jól, közönségesnek érezte volna magát. Szerencsére nem kimondani kellett, csak átélni.
Felhőtlen jókedvének léggömbjét tűszúrásként pukkasztotta ki az ajtó felől érkező kopogás. Niki ijedten dobta el a hálóinget, és fordult a hang irányába.
– Máris ennyi lenne az idő? – suttogta az ablakon keresztül a nyári zivatart ígérő felhőkkel borított ég felé sandítva. Lassan múlt ijedelme, ahogy rájött, hogy egyrészt Péter csak későbbre várható, másrészt a férfi biztos nem kopogna ilyen finoman. Főleg ma éjjel nem. Ahogy mindez realizálódott Nikiben, lelkében azonnal felhorgadt a düh.
– Mi a fenét csináltok idekint?! – kiáltotta, ahogy az ajtó felé ugrott. Ahogy a kilincshez ért, belé nyilallt a félelem, mivel számára sem volt éppen biztonságos kinyitni az ajtót ma este. Erőt vett azonban magán.
– Hát nem tudod, milyen nap van ma?! – rivallt rá szinte hisztérikus dühvel az ajtó előtt álldogáló kilencévesforma kisfiúra, aki megszeppenten állt a folyosón csíkos pizsamájában. Niki várakozásával ellentétben csak egyedül volt odakint, nem a testvérével.
– De anya – nyöszörögte a fiú. – Nem tudok aludni. Félek.
– Hát vigyázzatok egymásra az bátyáddal! Mars vissza a szobádba! – kiabálta ingerülten a nő, ahogy riadt dühe lassan kezdett átváltani neheztelésre. – Egy perc nyugta sem lehet tőletek az embernek!
– De Tomi folyton heccel, hogy mumus van az ágyam alatt. Nem is vigyáz rám – folytatta a fiú, majd rövid szünet után, mialatt bátorságot gyűjtött, hozzátette: - Nem alhatnék ma veled, anyu?
– Mi? - ráncolta a homlokát dühösen Niki. – Ezt már ezerszer megbeszéltük. Van saját ágyad és…
A szó azonban torkára forrt, ahogy motozást hallott a bejárati ajtó felől.
– Apád hazaért – suttogta elhaló hangon. Egy pillanatra mindketten dermedten figyelték, ahogy odakintről valaki a kilinccsel matat láthatóan kevéssé koordinált mozdulatokkal, mintha az illető már nem lenne teljesen ura az ujjainak. A pillanatot a zár kattanása törte meg mindkettejüket visszarántva a valóságba.
– Mire vársz? Nyomás befelé! – ragadta karon a fiút, és egy mozdulattal bependerítette a szobába, majd egy gyakorlott mozdulattal bezárta az ajtót. A gyerek lendületét a franciaágy tompította, Niki azonban nem figyelt rá; minden idegszálát kifelé irányította, és fülelt, hogy mi történik odakint.
Tétova léptek zaja hallatszott egyre közelebb az ajtóhoz. Kezdetben nehéz, tornacipős lábak, majd hozzájuk csatlakozott két kéz is. Ahogy a neszezés forrása közeledett, Niki immár hallotta mohó szuszogását is, amit helyenként mélyről jövő morgás szakított meg. Majdnem mindig ugyanaz a rutin zajlott le. Niki szinte fejből tudta volna mondani, mi következik.
– Most fog szagot – közvetíttette a kinti eseményeket gondolatban. – Most jön ide az ajtóhoz.
Érezte a bestiális dühöt, ami a túloldalon lüktetett. Régen szenvedélynek nevezte ezt, és imádta érte Pétert, most azonban csak megadón rogyott össze a hálószoba védelmében. Lehunyt szempillái közül egy könnycsepp buggyant elő, ahogy az ajtó túloldalát vadállati karmok kezdték szántani egyre fokozódó dühös hörgés kíséretében.
– Mindjárt nekiesik a konyhának, mikor rájön, hogy nem fog tudni bejönni – suttogta lehunyva tartott szemmel mintegy megnyugtatásul magának.
– De anya, Tomival mi lesz? – suttogott a fiú, aki az elmúlt másodperceket térdeit átölelve a franciaágyon töltötte. Niki szemei riadtan pattantak szét.
– Te nyitva hagytad az ajtót?! – kiáltott fiára, és olyan eszelős hirtelenséggel pattant fel a földről, és termett ott a franciaágynál, hogy fiú ijedtében hátrahőkölt. Niki villogó tekintettel meredt a fiúra, a következő pillanatban azonban már ismét az ajtóhoz ugrott. Korábbi félelme saját biztonságát illetően azonban most bénító rettegésként csapott le rá, és képtelen volt kinyitni az ajtót, tehetetlenül hallgatta, ahogy a ritmustalan léptek lassan a gyerekszoba felé veszik az irányt. Állatias hördülés, holtra vált gyermeki sikoly.
A kinti hangok örökre Niki lelkébe égtek, ezt már ebben a pillanatban is érezte. Lelke kiüresedett, mintha csak helyet akarna hagyni annak a kínnak, ami belé akart fészkelni. Hatalmas terhet érzett a vállán; az egész család tonnányi súlyként nehezedett rá azzal fenyegetve, hogy agyonnyomja. Hiszen ez az egész az ő hibája. Péter egész nap gürcöl, hogy nekik mindenük meglegyen, neki csak annyi a dolga, hogy gondoskodjon a gyerekekről, csinálja meg a házimunkát, és tartsa zárva azokat az átkozott ajtókat a hónapnak azon az éjszakáján. És a gyerekek? Igen, lekötik szinte minden idejét, de milyen ajándékok ők az élettől! Általuk jobb emberekké válnak. Ő is, Péter is. Hiszen nem mehet az éjszakai élet örökké…
Ebben a pillanatban érezte, hogy valami a belsőjében ellenszegül a betörekvő ürességnek, és elemi erővel löki ki magából a kétségbeesést. Nyelve önkéntelenül végigfut ajkain és egyre hegyesebbé váló szemfogain. Elfordul az ajtótól, és a még mindig az ágyon kucorgó fiúra pillant, aki értetlen rettegéssel néz vissza a nőre, akiben eddig az anyját szerette. Niki elindul az ágy felé. Odakint kitör a vihar.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2019-09-05 13:12 Kelvin

Kelvin képe

Üdv a Karcon!
Kezdő vagy még, ugye? Ez majd elmúlik. Kinövöd a tehetetlen szereplőket, a lehetetlen helyzeteket, a logikátlanságot, mert majd rájössz, hogy a horrorban maga a horror nem cél, hanem eszköz. A horrorba bármi belefér, akármit elmondhatsz a segítségével, a horror egy maszk, ami mögött nem látják az arcod, és nem is kíváncsiak rá, és egy szűrő, amivel megválogathatod az ismerőseidet. Ha eszközként használod, a szereplőid nem csinálnak hülyeségeket, a történet magát írja pont olyanra, amilyennek lennie kell. Ezt még nem tudtad, ezért mindent feláldoztál a horror oltárán.
Nem megyek bele a részletekbe, mert ha magyarázkodni kezdesz, csak rosszabb lesz. Ha van kedved, írd meg újra ezt a történetet, de dönts el előtte, hogy szükség van-e itt egyáltalán a horrorra. Működne ez a történet nélküle is? Mi itt a lényeg? A vége, vagy az, ami a nő fejében jár az írás legnagyobb részében? Ha a horror szimbólum, akkor mit akarsz vele mondani, mit jelent? Lehet, hogy nem is a nő a lényeg, hanem a gyerek?
Ez egy gyenge írás lett, de nem azért, mert béna vagy, hanem mert fogalmad sem volt, mit akarsz, talán csak annyi, hogy horrort. Ez így nem megy, fordítva kell csinálni. Legyen valami témád, és nézd meg, mit csinál vele a horror. Általában jól szokott állni bárminek.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

sze, 2019-09-11 18:54 Roah

Roah képe

Kár ezért a sztoriért. :)))

Az ötlet nekem tetszett (jó, elismerem, számomra messziről fénylett, mire utazik a história, de szerintem nem a te vétked, egyszerűen bitang sok könyv-novi-film van már mögöttem, mondhatni, a közönségi, szakmai rutin örökké belát a színfalak mögé, akaratlanul is), és szerintem egész jól ráéreztél a hangulatra, cselekmény-vezetésre.

Továbbá nem toltad túl, éppenséggel nem terjeng le Ankaráig az írás, olyan, mintha igyekeztél volna tömören fogalmazni, és tisztában vagy a szavak jelentésével is (bizony, ilyen időket élünk, hogy már ennek is kell örülni), szóval jól oldottad meg, sőt, tán még az olvasóval is foglalkoztál (szintén nagy erény mostanság, ha azt tapasztalom egy írásnál, történetnél, hogy a szerző nem önmagát, hanem az olvasóját akarja (!) szórakoztatni), csak azt látom én is, amit Kelvin: jellegzetes kezdő hibákat.De hát mindenki elkezdi valahol, és annyira nem vélem vészesnek a hibákat sem, hogy mondjuk megbántam volna az olvasást (mint prezent déj mozijegyekért kap az egyszeri néző, olyan ócskaságokat, ami vegytiszta időpazarlás, például) de neked illik szólni érte, ha már Karcon publikáltattad, tehát érdekel az olvasó(k) véleménye egy irodalmi portálon.

Ha gondolod, szívesen kiemelek néhány dolgot, ami talán segítségedre lehet egy következő írásodnál, amolyan általános tanácsok, javaslatok a jövőre nézve.
Hm? :)))

Addig is jó munkát és jöhet a következő! :)))

"A farkas báránybőrben is megőrzi viselkedése sajátosságait."

Szergej Vasziljevics Lukjanyenko

https://www.youtube.com/watch?v=6lrxLkLn7sc

Isten hozott a Karcolaton!

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2019-09-11 20:52 shaw

Szívesen veszem, ha kiemelsz pár dolgot, köszi :)

p, 2019-09-13 18:41 Roah

Roah képe

Rendben. ;)

Remek hozzáállás! :)))

"Felhőtlen jókedvének léggömbjét tűszúrásként pukkasztotta ki az ajtó felől érkező kopogás."

Nem a képzavar gyanú miatt, hanem a stílidegen hasonlat okán emeltem ki neked - szerintem kerüld az ilyesmiket a jövőben. Ríl-misztikum a sztori. Niki meglehetősen idegesnek tűnik, ez van körbe-körbe ábrázolva a végkifejletig. A 'léggömb' már önmagában is egy vidám hangzású szó - magáról a szóról is a móka-hepi-szín-vidámság ugorhat be az olvasónak, valahogy stresszben, idegben, amikor fejben csuklóig rágja a körmét egy nő, egyszerűen nem való ez a hasonlat. (Fekete léggömb, mmmm, úgy már talán nem annyira vicces. :D)
Szóval szerintem, a jövőben, érdemes odafigyelni az illúzió-rombolásra. :))))
A szavak erejére. ;)
Hm? :)))

"Gondolatait azonban félbeszakította a feltörő bűntudat, amibe immár némi félelem vegyült."

Elavult szókapcsolat - fogalmazási gyengeségnek szokták kapásból megélni az olvasók, én viszont azt mondom, hogy élő beszédből akaratlanul átvett berögzülés ez a 'vegyült'-es kijelentés, és a 'gondolatait félbeszakító' is.
Írd meg másként. Csak úgy, magadnak, ezt a mondatot többször, többféleképp. A lényege, vagyis a tartalma ne változzon, de egy szót se használj azok közül, amivel jelenlegi állapotában van.
Amolyan szorgalmi munka gyanánt, hadd rögzüljön a fogalmazás - szókincsed van, és külön köszönet a hazai nevek miatt, hogy nem valami sablonos amcsi város, amcsi nevű karaktereivel melóztál, meg ilyenek, szóval gyötörd kicsit a fogalmazókádat.
Bízzál magadban!

Van egy tévhit is - tudod, sokszor beleesnek abba a hibába, hogy azt hiszik, ha művészieskedő hangzással és fogalmazással ábrázolnak valamit, attól az irodalmibb lesz, attól azzá válik.
Pedig nem. Nagyon nem. Épp ellenkezőleg - okozhat irtó sok stílusidegen megjelenítést, olykor-olykor képzavarokat (ez a leggyakoribb, szerintem), elavult mondatszerkezeteket, elavult szó-kapcsolatokat.

Néha egy határozott, magabiztos megfogalmazás ezerszer többet ad a sztorinak, mint több tucat finomkodónak tűnő, már-már sznobságba hajló nyakatekert manír, modorosság, amivel a szerzők azt hiszik, irodalmibb - pedig nagyon nem az.

Mondja ki csak a cselekmény a frankót*, amit ki kell mondani, jelen esetben a lehető legegyszerűbb megfogalmazás arról, hogy a karakter megijedt.
A karakter félt.
Néha elég egy 'félni kezdett', vagy az örökökké működőképes: félt.
Így. Egyszerűen.

Amúgy a 'bűntudat' másutt is visszaköszön:

"Férje hangján szóló bűntudata ismét megszólalt, azonban már korántsem volt annyira parancsoló."

Másként írd. ;)

"– Mi a fenét csináltok idekint?! – kiáltotta, ahogy az ajtó felé ugrott. "

Nem kell mindig ékelni valamit, főleg nem ott, ahol az írásjel már teszi a dolgát a szerző helyett. :))) Az olvasó az írásjelből már érzékeli a karakter kiáltását.
Elárulok egy titkot - hatásosabb is, ha nincs utánaékelve semmi.
Az 'ahogy' szót is cserélheted 'amint'-re, vedd fel a készletedbe ;), használd többet, és akkor nem lesz hogyozós ('hogy', ami a hosszabb mondatok örökbérletű tagja, egyszer csekkold le, hány 'hogy' van egy írásban a Karcon, vagy mondjuk a saját írásodban, csak úgy, érdekességként, a hogyokat az írásokban), mint a 'miközben', az is rommá használt, nyugodtan csapasd néha a 'mialatt' -at, hadd legyen választékosabb hangzású a mesélés.

"– Mire vársz? Nyomás befelé! – ragadta karon a fiút, és egy mozdulattal bependerítette a szobába, majd egy gyakorlott mozdulattal bezárta az ajtót. "

A 'majd' is lassú folyamatra utal, ez meg egy gyorsabb, dinamikusabb jelenet. 'Majd'-ot innen konkrétan kihúzatnám és a helyére egy 'aztán'-t rakatnék.
Gyors mozdulatsort ne lassítsunk. ;)

"A kinti hangok örökre Niki lelkébe égtek, ezt már ebben a pillanatban is érezte."

Látod? :))))
Itt is - 'lélekbe égés'. Hasonló jelenség, mint a fenti lufis.
Nem lesz ettől irodalmibb a szövegezés, a nyelvezet kiválasztásán, az egységességén múlhat az olvasói élmény.
Ha ez egy vers (a versek! irtózatosan erősíti és növeli a szókincset, a hasonlatok képi-világát, szerintem bebikázhat egy tonna dolgot, ami betűből van), akkor okés, de ebbe a stílusba nem való, ráadásul a képi megvalósítás szerintem ezúttal is ősi.

"A szó azonban torkára forrt, ahogy motozást hallott a bejárati ajtó felől."

A jelenség végigkíséri az egész írást - 'a szó azonban a torkára forrt'.
Mi a baj azzal a mezeivel, hogy 'elakadt a szava'?
' ...a szó a torkára forrt' túltolt, sablonos kép, stílidegen, poros-régi, és nem lesz tőle irodalmibb a mondat. :)))

Közhelyes leszek: a kevesebb több. :)))

*Mondja ki a csak a sztori a frankót - ismered King álláspontját erről?
Érdekel, miként vélekedik az Írásról című könyvében a szókimondásról a szerző? :)))

Remélem, tudtam segíteni valamit. :)))

Ha van kérdésed, tedd fel bátran.
Szekáld a Karcosokat is, faggasd az ittenieket, ha valamire kíváncsi vagy.

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2019-09-15 14:35 shaw

Köszönöm az észrevételeket.