Egy zabáló erotikája

„Van úgy, hogy gyáva az ember bizonyos dolgokhoz. Olyan is van, hogy ezt később iszonyatosan megbánja. Az életben kihagyott lehetőségek nagy része, viszont sose tér vissza.”

Martin végre elkészült a fehér Suzukival. Az autó gazdája biztosan örül majd, hiszen csak a gyújtáselosztó fedelet kellett kicserélni, ami alól amúgy is szivárgott az olaj. Ez a munka Martinnak meg se kottyant, hiszen húsz éve taposta az autószerelői ösvényt, és a műhely legjobban termelő melósa volt. Bármit rá lehetett bízni, ami rendszámtól rendszámig tartott.

Martin beült a Suzukiba, és beleszagolt a női parfümtől átitatott belső térbe. Körbesimította ujjbegyével a kormánykereket, és fantáziálni kezdett, hogy a munkadíjat máshogyan is behajthatná plázacica küllemű ügyfelén, Mirandán. Egy kis simogatás, egy kis törődés, esetleg slicchúzogatás hatványozhatná a boldogság hormonok szintjét, hiszen egy top-szerelőnek kijárna az efféle fizetési korrekció. Ám lelkiismerete (ami halott édesapja hangján szólalt meg elméjében) időnként tanulságos monológokat suttogott, ami így hangzott ebben a szituációban: „Lekéstél a nőkről, fiam! Amilyen jól bánsz az autókkal, olyan pocsékul a szebbik nemmel! Anyád most forog a sírjában, hiszen a kisfia, negyvenéves létére, egy kocsiban fantáziál a szexről. Szánalmas vagy, Martin boy!”.

Miranda, a plázacica ugyanabban a háztömbben lakott Martinnal, így szegről végről ismerték egymást, noha sose beszéltek pár mondatnál többet. Az illatozó nő, viszont pár napja becsöngetett hozzá és megkérte, hogy javítsa meg az autóját, mert elhagyja a környéket. Martin azonnal igent mondott. Hát persze, hogy IGEN! Tetszett neki a nő. Különben is: ki tudna ellenkezni egy ilyen helyzetben? Martin biztosan nem. Leszámítva, hogy ekkor a szíve már a torkában dobogott, és elképzelte milyen lehet egy orgazmus utáni megnyugvás Miranda karjában. Bár a környék elhagyásáról tett kijelentése némiképpen nyugtalanította, ellenben örült, hogy legalább a köszönésen és az időjáráson kívül másról is beszéltek aznap.

Sándor, az autószerelő műhely főnöke (dolgozóinak egyszerűen csak "Sanya") kinyitotta irodája ajtaját. Unottan kidugta az orrát, és körbenézett. Sóhajtott egy nagyot, mint aki épp egy hídról készül leugrani, de a hatás kedvéért még vesz egy nagy levegőt, hátha szüksége lesz rá, amikor becsapódik az alatta húzódó folyóba.

Sanya, minden beosztottjával kezesen bánt. Sose szidta őket, ritkán káromkodott és nem kiabált. Amikor valami gond adódott, akkor az illetékeseket diszkréten, vagy viccesen behívta az irodába, megkínálta őket ülőhellyel és ásványvízzel. Utána jöhetett a probléma kiértékelése és a megoldása. Viszont az elmúlt hetekben csak Martinra számíthatott. A többi dolgozója elhagyta a zabálók miatt.

– Martin, te aranytojást tojó szárnyas! Keblemre! Most azonnal szeretnék veled beszélni a további teendőidről! Hagyd azt a Suzukit! A gazdája valószínűleg meghalt. Hívtam, de nem veszi fel a telefont – Martin kiszállt a kocsiból, és sietős léptekkel, aggódva elindult Sanya irodája felé.

Eközben apja nem hagyta, és tovább savazta az agyát: „Na, Miranda is odalett! Fiam, ne reménykedj! Ám lehet, hogy megtarthatod a Suzukiját, aztán szimatolgathatod életed végéig!”

– Foglalj helyet, Martinom! Amit mondani akarok, attól úgy is leülnél – főnöke kihúzta az íróasztal melletti széket dolgozója számára.

– Sanya, úgy érzem, hogy történt valami! – állapította meg Martin, miközben Miranda égszínkék szemére, huncut dekoltázsára tudott csak gondolni. Remélte, hogy főnöke tippje hamisnak bizonyult a „majdnem” barátnőjére vonatkozóan.

Sanya visszaült a székébe, összekulcsolta a kezét, mintha imádkozással szeretné megnyitni a diskurzust. Tekintetét az iroda álmennyezetére helyezte, és egy pillanatra elveszítette a külvilágot. Végül Martinra nézett, miközben visszatért a valóságba.

– Remélem, hogy jó főnököd voltam. Fenntartottam a műhelyt ameddig csak lehetett, de elérkeztünk a kritikus mélypontra. Nincs tovább. De rólad nem fogok megfeledkezni ebben az őrületben – eközben zakója zsebéből előhúzott egy vaskos borítékot (amiben egymillió forint lapult húszezresekben), és odanyújtotta Martinnak. – Ez a tiéd, barátom! És még egy apróság – a másik zsebéből pedig elővett egy hosszúkás üvegcsét. Felmutatta Martinnak, aki elolvasta a fiola címkéjét: Morphine. – Ha esetleg nem úgy alakulnának a dolgok körülötted, ha érted mire gondolok… – motyogta bizalmasan Martin főnöke.

– Ej, akkor tényleg nincs mit tenni! – Martin habozás nélkül zsebre vágta a juttatásokat. – És te, Sanya? Mihez fogsz most kezdeni?

– Nem akarok zabáló lenni! Nem az én stílusom, hiszen jól ismersz! – Sanya arcára komorság költözött, és felállt a főnöki székből. Az iroda ablakához bandukolt, ami a műhely előtti főútra nézett. Ujjaival széthúzta a leengedett reluxa két fokát, és átnézett rajta. – Nézd ez búval baszott, beteges világot! Ki vágyott arra, hogy zabálók sétálgassanak kényükre-kedvükre? Mi meg közben tönkre megyünk, akár egy olajozás nélküli turbófeltöltő! Ki akar ezzel együtt élni? Elszabadult a pokol, mi pedig az első sorba kaptunk jegyet! – az utcán éppen egy szakadt ruházatú zabáló lakomázott egy másik ember beleiből. – Teszem a dolgomat, ahogyan te is fogod, de most már indulj, hátha megragadod a reménység fokát, barátom! Vidd vissza az utolsó megjavított autót a gazdájának, kérlek! Talán még életben van. És próbálj meg te is épségben maradni!

A Suzuki pöccre indult. Motorja halkan duruzsolt, ennek ellenére Martin hallotta, amint főnöke leadott szájába egy lövést az irodában. Sanya a rövidebbik utat választotta, ez által mentesült az átváltozástól. Zabáló már biztosan nem lesz, de őt valószínűleg zabálni fogják a pokolban. Éhes démonok várják az efféle gyáva alakokat, legalább is Martin egykori nagymamája szerint. Martin nem volt vallásos, de most megrendült. Túlságosan közel, mondhatni karnyújtásnyira került a végítélettől. Nem tudta pontosan, hogy mi vár még rá, ha kiáll az autószerelő műhelyből, ám Miranda gondolata mindig üzemanyag volt szíve vadul ketyegő motorjának.

Martin túl sok zabálót ütött el a fehér Suzukival, ami egyszer csak megadta magát, miközben fehér füstöt eregetett a motorháztető alól. Miranda nem fog örülni ennek az akciónak, mert az autóját totálkárosan otthagyta egy mesterszerelő a Megyeri út sarkán. Mégis, hogy fog ez hangzani? De vészhelyzet van, ezt neki is meg kell értenie. Az emberek megbolondultak, egymást eszik, torzuló arcok járják az utcákat. A káosz végzetes pecsétje rányomta bélyegét a városra, és Martinból igazi túlélőt faragott. Igaz, hogy a Suzuki csak kétszáz méterre robbant le otthonától, de ilyen eszeveszett rohanásnál egy méter is kilométernek tűnik, ha kergetik az embert. És Martint hazáig üldözték a zabálók.

Mivel a lift nem működött, ezért Martin kényszerűségből lépcsőzött a tizedik emeletig. Mindezt persze lábujjhegyen, miközben a lépcsőház sötétté és baljóssá változott, akár egy másik dimenzió. A bejárati ajtók mögül sikítások és üvöltések szűrődtek ki. Normál esetben azonnal a segítségükre sietett volna emberünk, de most nem. Miért is avatkozna bele olyan dologba, ami elkerülhetetlen? Zabálónak lenni nem dicsőség, ahogyan az útjukat állni se.
Miranda bejárati ajtaja tárva-nyitva volt. Martin hatalmas keserűségére nem találta otthon, pedig alaposan körbenézett a nő lakásában. Lehet jobb így – gondolta. Ha megtudná mi történt a Suzukijával, akkor valószínűleg sose állna vele szóba. A legfelső emeleten volt Martin lakása. „Jó érzés újra itthon lenni.”

Martin bezárta lakása ajtaját, még a láncot is feltette, ezzel is táplálva a biztonságérzet illúzióját. A hűtőből kivett egy tejet, lecsípte a doboz sarkát, és a felét leöntötte torkán. Pontosan úgy, ahogyan a bajorok teszik, ha sörről van szó. Ám az osztrákokhoz biztosan nem megy idén, de valószínűleg máshová se. Nem öltözött át. Minek tette volna, hiszen a világvége átírja az egyszerű emberek megszokott életvitelét. Csak leült a nappalijába, ahol a kedvenc fotelje várta. A kopottas bőr elárulta, hogy Martin sűrű vendége volt, sőt, időnként ágynak is használta. Ekkor hangos dörömbölés vette kezdetét a bejárati ajtaján. Martin felugrott ijedségében, és a maradék tejet leejtette a földre. Nemigazán számított vendégre az emberiség alkonyán, de mégis hajtotta a kíváncsiság. A kukucskáló nyílás mögött Miranda zabálóvá szellemült arca rajzolódott ki. Szemei fehérek voltak, akár a fotel mellé kiloccsantott tej. Szája körül véres foltok éktelenkedtek, míg haja koszos és ragacsos volt. Valószínűleg a vértől, de Martin nem állt neki kielemezni. Örült, hogy még egyszer láthatja majdnem barátnőjét. Tudta, hogy az ajtó nem fogja sokáig pajzsként védelmezni. Tudta, hogy Miranda nemsokára bejut, és akkor …

Szerencsére vett a patikában (pár hónapja, talán fél éve, de nem emlékezett rá pontosan) injekciós felszerelést, fertőtlenítő szprével. Egyik barátja kérte meg rá, aki valószínűleg lőtte magát, de a fecskendőért már nem jött el. Biztos ő is zabáló lett. Ha ez igaz, akkor legalább a függőségből kigyógyult. Az injekciós készlet, viszont most jól jött a szedáláshoz. A morfinos fecskendőt némi habozás után a combjába döfte, akár egy akcióhős a filmekben. Eközben a dörömbölő Miranda-zabáló egyre vadabbul csapkodta az ajtót. Vad morgása, rekedtes gargalizálása elég félelmet generált Martinban, aki a szuri után visszahuppant a foteljébe. Lehúzta munkásnadrágja sliccét, és kilógatta rajta a szerszámát. Bízott benne, hogy Miranda talán erotikus hévbe jön, visszaváltozik emberré, ledobja a ruháit és ráveti magát. Aztán egész éjjel szeretkeznek, nevetgélnek, tervezgetik a jövőt, megbocsájtja a Suzukit, végül együtt útra kelnek, és meg se állnak az Óperenciás tengerig.
A morfium okozta eufóriában Martin apa-lelkiismerete is megszólalt: „No, Martin boy! Úgy látom, hogy rendesen megírtad a leckét! Én se csinálhattam volna jobban! Apa és anya büszke rád, bár megszakadunk a röhögéstől!” – közben Miranda-zabáló betörte az ajtót, viszont a bivalyerős fájdalomcsillapítószer már jócskán kiütötte Martint a való világból, mialatt kényelmesen belesüllyedt a fotelbe.

Martin, miközben Miranda rávetette magát, és nekiállt lezabálni a kiálló testrészeit, végül megkapta, amit akart, bár nem teljesen olyan formában, ahogyan szerette volna. Elkésett, ezt nagyon jól tudta, de már nem érdekelte. Elfogyasztotta egy zabáló az erotikájával együtt…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2020-12-20 19:56 Dana

Dana képe

Erre nehezen tudok bármit is mondani. Próbálsz elegendő háttérinfót adni ahhoz, hogy hihető legyen, valaki tényleg az élet helyett azt választja, hogy belövi magát, aztán kiteszi a farkát a gatyából, és várja, hogy egy zombi megegye -- de sajnos engem ezzel nem vettél meg.

Zavart érzek abban is, hogy Morphine és boy, de közben meg Sanya...

Ugyan nem próbáltam még sosem merevedést produkálni morfium hatása alatt, de nem tűnik elsőre valószínűnek, hogy valaki egy kb. 20-30 perces merevedést ("kiálló") produkálna fájdalomcsillapító hatása alatt.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2020-12-22 16:23 SzaGe

Szia Dana

Köszönöm, hogy foglalkoztál az írásommal. Az utolsó mondatodban jól "érezted" a dolgot: nem volt merevedése, hiszen miért/mitől is lett volna? :) Ezért írtam, hogy "csak" kilógatta.

A szereplők neveinek becézgetése nálam "élő" dolog. Ritkán ugyan, de szoktunk a főnökökkel is így beszélni, hiszen régóta evezünk velük egy csónakban. Ettől még ők a górék, ha érted mire célzok. :) Egyébként igazad van abban, hogy furcsának(zavartnak) tűnhet, ha az ember nincsen ilyenekhez hozzászokva.

A Morphine-el mi a baj? Ez van ráírva az üvegcsére, amiben tárolják. Nem illik ide? Jobb lett volna magyarul?

Üdv Geri.

k, 2020-12-22 16:27 Dana

Dana képe

Csak kilógatta, de utána agyonütötted azzal, hogy kiáll. :-)

Nem zavartnak tűnik, hanem zavarosnak. :-)

A Morphine-nal az a baj, ami (szerintem) a boy-jal, hogy amúgy egy magyar környezetben játszódó sztoriba helyezted el. Lehet, az egész csak azért fura, mert a hangulat ebben a formában kevéssé jött át, és így kilógott a stílusból számomra.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2020-12-22 17:01 SzaGe

Értem, győztél :)

Legközelebb ügyelek az idegen nyelvű "beékelésekre" :)

k, 2020-12-22 22:00 Sednol

Sednol képe

Egy ideig gondolkodtam, mit írjak. Leírtam ezt is, azt is, de mindig visszatöröltem.

Az első szó ami eszembe jutott, kilóg, de ha az olvasói véleményemet akarom összefoglalni egy szóban, akkor azt mondom, túltoltad.
Zavaró a beszédstílus. Lazára akarod venni, de Sanya nem laza, hanem zavart, mert valami véglegesre szánta el magát. Aztán ott a karaktered, aki csupán egyetlen dologban különbözik a zombiktól, hogy neki még célja sincs. Halottabb a halottaknál. Megmutattál nekünk egy elég erős vágyat, ami még az őrületen is képes áttörni, erre rezignáltan leülteted emberünket, és magára hagyod. Az én beteg fantáziám, másért kiált, ha már ennyire a vágyra élezted ki, mint egyetlen motiváció. Ráadásul ott van a csajszi is, aki nem fog panaszt emelni a karaktered ellen erőszak esetén. Halott, de nem úgy. Vad a kicsike, de gondolom, érted. Be kell törni. Ha már vége a világnak, és adott egy motiváció, akkor miért ne. Maximum nem sikerül. Ráadásul még arra is kitérsz, hogy nem is olyan rég még élve látta. De nem is ragoznám tovább, így is mindenki tudja, hogy nincs velem minden rendben. :D

Művezetőként a cégen belüli kommunikációhoz csak annyit tennék hozzá, hogy rengeteg oda nem illő, kifejezetten botrányos kiszólást, hasonlatot használok, hogy jobban figyeljenek a mondandómra, de egyszer sem jutna eszembe olyan hasonlattal élni, ami a szakmámba vág. Ha nem fatökű a férfiember, fel lehet rázni egy odavetett mocskossággal. Elmosolyodik, aztán tiéd a figyelme.

Nem mondom, hogy az embered nem adhatja így fel, mert miért ne, de azt kell mondjam, hogy a harmónia hiánya miatt ez most nem tetszett. Ha minden erre a végkifejletre mutatna, akkor oké, de a jelenlegi formájában ez nem kerek.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

sze, 2020-12-23 07:11 SzaGe

Szia Sednol

Huh :)

Eszembe jutott a te verziód is, már ami a végét illeti. Nyilván ha ilyen agyament történeteket ír valaki, akkor betegebbnél betegebb dolgokról fantáziál, de "zombi-erőszakolást" nem tudok elképzelni, legalább is erre a történetre.

Amúgy, ha horrorral foglakozik az ember, azzal eleve nincsen valami rendben, szóval virtuálisan kezet rázhatunk :D

Köszönöm a véleményed!

Üdv Geri