Michael Mansfield: Pókiszony

MICHAEL MANSFIELD

***

PÓKISZONY

1.

Imádta a túrát.
Mindig is imádta, amióta az eszét tudta. Hiszen még az első gyerekkori emléke, ami a semmiből, mint valami tejszínű ködből bukkant elő, sem volt egyéb, mint a természet és az erdő egy szelete, a hozzá tapadó rejtelmes hangulattal.
…Talán öt éves lehetett. Biztosan úgy valahogy, mert nemigen járt még iskolába. A „mama kedvence” lét legimpozánsabb időszakát élte át, ami elbűvölő kirándulásokba torkollott, és emellett bearanyozta az a biztonságérzet, amit az ember csak a szülőanyja kezét fogva érezhet át.
Egy ilyen „anyás” kirándulás képe ragadt meg benne elsőként, hogy végigkísérje egész eddigi életét.
A kép őt ábrázolta. Az avarban toporgott, körülötte égig érő, sejtelmes sorfalként meredeztek a fák. Némelyik félig kopasz volt már, némelyiken viszont vakítóan sárga levélkorona ragyogott a bágyadt őszi fényben. Az ő törpe szintjén azonban a fény elenyészett és halovány, leheletszerű köd vonta be apró alakját. Persze, még az sem kizárt, hogy a köd nem volt egyéb, mint emlékei ódon időmérője; a régmúlt kreációja, csak egy bársonyos, mentális porréteg, amivel az elmúlás tölti fel a régi képeket. De bárhogy is volt, egy dolog a lehető legtisztábban megmaradt benne és a mai napig érzékelte, ha – nemcsak ősz táján – nekivágott a hegyeknek.
Az erős avarillat az orrában.
Fanyar, szinte már savanykás rothadásszag ez, nem más; ami a föld párájával emelkedik felfelé, mégis olyan végtelenül patinás és finom, hogy a képzeletében felvette a versenyt bármely márkás parfümmel. És az első élmény óta egyfolytában kereste ezt az illatot, mintha gyerekkora meghatározó emléke hajtaná arra, hogy – mint egy adag tubákkal – újra és újra megtömje vele az orrát.
Ahogyan most is…
Igen, biztosan ez az eredője a mai túrának, ahogy a többinek is. A megkophatatlan természetszeretet mellett a nosztalgia, amit egy gyerekkori térdig gázolás jelent a nedves avarban.
Még akkor is ezen morfondírozott, amikor hajnalban felkapta a hátizsákot és elindult a város vonatállomása felé.

2.

Reggel kilencre érkezett a völgybe. Hűvös volt. A nap vakítóan ragyogott ugyan, de meleget már nem lehelt annyira, mint nyáron. Lapos szögből sütötte meg az erdőt, így az árnyak megnyúltak, kékesen, sejtelmesen. A férfi éppen arra gondolt, hogy talán ezek a fények ihletik meg a legtöbb rémregény-írót.
Az állomás melletti vendégház békésen várta. Sikerült egy szobácskát bérelnie ott és a hölgy, aki gondozta a turistaszállást, kedvesen megvárta, míg lerángatja magáról a súlyos hátizsákot.
– Hagyja itt nyugodtan. Hiszen úgyis visszajön, nem? – mosolygott szívélyesen, miközben felszolgálta a kávét a szoba előterében.
– Köszönöm, de a teljes felszerelésem benne van – mondta a férfi. – A fotós holmi, meg minden. Szeretem magamnál tartani, ha bármi adódik menet közben. Egy kis szirtmászás… vagy barlangászás.
A hölgy ráemelte szemét, és úgy nézett rá, mintha aggódna érte. A férfi nem tudta eldönteni, hogy ez a megnyilvánulás mennyire őszinte, és egyáltalán, a személyének szól-e, vagy inkább a hölgy pénztárcájának. De nem firtatta a dolgot.
– Sziklák, meg barlangok éppenséggel az útjába akadnak – mondta a hölgy. – De vigyázzon magára, legyen szíves. Visszavárom este.
– Itt leszek. Ne féltsen egy megrögzött csavargót.

A nap folyamán egy hurkot leírva bejárta a környéket. Az árnyak folyamatosan üldözték. Délelőtt a völgyek, és szurdokok sötétje kergette magasabb régiók felé, és amikor felért a legmerészebb szirtre, ahol elé tárult a végtelen erdőség, ott sem volt maradása sokáig. Pár fotót készített, aztán éppen csak annyira pihent meg, hogy megengedjen magának néhány percnyi gyönyörködést. A horizont egyik végétől a másikig bámészkodott és közben lelkét újra és újra átjárta az az öröm, amit csak a természet csodálatos csendjében és látványától érezhet az ember.
A lábai előtt elterülő, sárga, vöröses, narancssárga és barna lombkoronák szövevénye olyan szőnyegre emlékeztette, melybe a nagy Égi Takács a színeket művészi gonddal és aprólékos odafigyeléssel szőtte bele. A fehéren csillogó mészkőszirtek úgy álltak ki ebből a természetes szövetből, mintha átdöfték volna a tarka anyagot. Valahol messzebb, keleten mintha végleg felhasadt volna a szőttes: egy csillogó vizű patak futott át a tájon.
Mint mindig, a panoráma most is magával ragadta. A fények játéka és a dimenziók valószínűtlen káprázata betöltötte örömmel. Most is, mint már annyiszor eddig, újra elmondta magának: érdemes volt ezért a látványért ennyit, de akár még többször ennyit bandukolni.
Ha napközben az október nyárrá változott is, a késődélután eszébe juttatta az őszt és annak kellemetlen következményét. A türelmetlen alkonyat szaporán falta be a nappal hátralevő perceit és mire felocsúdott, a szürkeség már leplet eresztett a tájra. Igyekeznie kellett, hogy az utolsó fénycsíkkal, ami a napból maradt, maga is visszaérkezzen völgybeli szállására.
De mégis megtörtént, amit olyan nagyon szertetett volna elkerülni.
Ráesteledett a sűrű erdőben. És lámpája, amit pánikszerűen rángatott elő a zsákból, alig pislákolt…
Restellte még önmaga előtt is, de inába szállt a bátorság, ahogy a nappal oly békésnek és vadregényesnek tetsző fák a kialvó fénnyel rémalakot öltöttek. Minden egyes tömör árny egy-egy rá fenekedő szörnyet személyesített meg, és a vándor szinte már látta is, hogy ezek a fekete lidércek felé mozdulnak. Az egyik valóban meg is tette: egy jókora szarvas lehetett, nem tudta ugyan kivenni az alakját, de csattogó patája és ijedt horkantása elárulta őt. A vándor még másodpercek múltán is hallotta, ahogy a távolodó test súlya alatt finoman, de érezhetően dübörög a talaj.
Meg kellett állnia, hogy lecsendesítse szívverését. Lihegve lesett maga köré és közben háta megborzongott a gondolattól, hogy itt áll, az éjszakai ragadozók útvonalában; ott, ahol az ember legősibb félelmei testesülnek meg.
Az éjszakai rengetegben.
Egyedül.
Ág reccsent valahol, a közelben. A vándor idegesen ütögette a lámpát, de nem sikerült megfélemlítenie azt és rávenni, hogy fényt préseljen ki magából. Csak pislákoló derengés szökött ki a beteges izzószálból.
A férfi mélyeket lélegzett, hogy legyűrje a vele ölre menő pánikot. Lelkének keményebbik fele gyalázatnak vélte, hogy annyi, de annyi erdei kaland után és a természetjárásból adódó ismeretek mellett képes megijedni egy olyan vidéken, ahol élete számtalan túrája közül egyszer-kétszer megfordult már. De hiába, bármennyire viszolygott is tőle, a szégyen bekövetkezett: a mérleg lénye gyengébbik oldalára billent.
Csörtetést hallott jobbról és megesküdött volna, hogy suttogó emberi hangokat sodor felé a feltámadó szél.
Még a szavakat is hallani vélte, bár biztos volt benne, hogy az egész csak hallucináció. Vagy vérnyomás-ingadozás okozta zsongás a fülében. Az ijedség kémiai terméke…
És mégis… Hallotta a hangokat!
„Elveszted…”
Reszketve fülelt egészen addig, míg biztossá vált, hogy az „elveszted” szót valóban hallotta. Igen, meg mert volna esküdni rá, hogy nem csak a fejében zümmög ez a hang, hanem érzékei is felfogták ezt az emberi kifejezést, itt, az erdő mélyén.
„Elveszted… önmagad…” – suttogta a hang újra, majd elenyészett az éji neszezések között.
A férfi megint megborzadt, de egyáltalán nem a hidegtől. Ismét püfölni kezdte a hitszegő lámpát, de az nemhogy megjavult volna, megmakacsolta magát, és sértetten egy cseppnyi fényt sem adott.
Minden szentekre! Csak legyen már vége! Csak visszataláljak valahogy!
A lelke belerezdült ebbe a néma sikolyba. Tétován és tehetetlenül ácsorgott, maga sem tudta, mit tegyen. A pánik lassan elöntötte a tudatát, kiszorítva belőle a tájékozódás képességét. És ami rosszabb: a tettrekészséget.
Ekkor hirtelen pislákoló fényt vett észre a szeme sarkából. Maga se hitte volna, ha mesélik, de így, hogy vele történt, nem gondolkozott el a képtelenség kérdésén.
Saját lámpája, amit dühösen szorongatott, egyszer csak magához tért csipkerózsika-álmából. Öntörvényű módon, váratlanul fénnyel borította be az erdő egy darabját. Szinte belevágott a sötétségbe, mint ahogy egy tortavágó kés teszi a krémes tésztával, és élesen kihasított belőle egy jókora szeletet. Hatására ijedt mocorgás támadt; éjszakai lények menekültek az útjából.
A férfi egy percig dermedten figyelte a fénycsóvát, mintha valami titokzatos jelenség szemtanúja lenne. Nem mert bizakodni, mert ha ismét át kell élnie, hogy az izzó elalszik és magára marad a sötétben, az kegyetlen megpróbáltatásnak ígérkezett volna. Hosszú, néma percek után aztán lassan meg merte kockáztatni, hogy higgyen benne, a titokzatos lámpa már nem fogja cserbenhagyni.
De a sors még nem fogadta a kegyébe. Ha a sötétség gondja megoldódni látszott is, az éjszakai kínszenvedést újabb nehézség tetézte. Lövések dördültek az erdőben. Nyílván éjszakai vadászat – engedélyezett, vagy orv, nem tudni – vette kezdetét, ami túlajdonképpen megszokott így ősz táján. Ám némelyik golyó olyan közel süvített vagy csapódott be egy-egy fatörzsbe, hogy a férfi ijedten üvölteni kezdett és a lámpájával kalimpált, nehogy csörtető vadnak nézzék. Még néhány lövés felcsattant az éjszakában, aztán hirtelen abbamaradtak a puffogások. Ő pedig lélekszakadva igyekezett kifelé az erdőből.
A vándornak szerencséje volt azon az éjszakán. A vadászok nem nézték csörtető vadállatnak. És tulajdonképpen a lámpájára sem lehetett panasza. Valamivel később, amikor már feltűntek az éjszaka leplén vájt ragyogó lyukak – a völgybeli turistaszálló fényei –, csak akkor döntött úgy a zseblámpája, hogy végleg feladja.

3.

– Jól elmaradt.
– Kicsúsztam az időből. Gyorsan jött az este.
A bejárati ajtó lámpája alatt álltak. Az éjszakai bogarak, amiknek a perceit már megszámlálta az őszi hideg, zajosan táncoltak egy utolsót a fénynél. Az asszony fázósan keresztbefonta karjait a melle előtt, de láthatóan nem akart illetlenül gyorsan visszabújni a fűtött szobájába. Ám az is látszott rajta, hogy behívni se akarta a vándort.
– Alaposan kifáradhatott. Biztosan jól esik majd a zuhanyzás, meg a meleg ágy.
– Azt hiszem. Ebben egyetértünk.
– Ha szüksége van valamire, szóljon. Pihenjen jól.
– Köszönöm – bólintott a vándor és könnyed félmosollyal elbúcsúzott a szállásadó hölgytől. Nem engedte, hogy az arcán a kimerültség bármiféle megnyilvánulása kiüljön. Vagy az ijedtség az erdei élménytől.
Elfoglalta a szobát. Nem tudta eldönteni, hogy a fáradtsága okozza-e, vagy valóban ennyire kihűltek a falak éjszakára, de kimondottan hidegnek érezte a helyiséget.
Gyorsan levetkőzött és beugrott a zuhanyzóba. A forró víz szinte léket vágott a fagyos levegőn és gőzölögve töltötte be a kicsi fülkét. A vándor nem volt pazarló típus, de most jócskán folyatta magára a meleg vizet és nem érzett lelki furdalást emiatt.
Gondolatai vissza-visszatértek a hanghoz, amit hallani vélt az éjszakai erdő lombjai közt. Itt és most, biztonságban, lassan-lassan felmelegedve és karnyújtásnyi távolságra a megérdemelt pihenéstől, hajlamos volt ismét csak hallucinációnak tekinteni azt. Egy ijedt, fáradt elme csalafinta játékának. Vagy bárminek, csak éppen valóságnak nem. Ennek ellenére nem törlődött ki az agyából és tudat alatt egyre ott mocorgott benne.
Ideje véget vetni ennek a napnak, gondolta és dideregve átviharzott a zuhanyzófülkéből a kicsi szobába. Csak tessék-lássék módon törölközött meg és gyorsan bevetette magát a vastag dunna alá. Szerencsére a szállásadó hölgy nem fukarkodott a felszereléssel: a dupla ágynemű friss, tiszta, és ami a legfontosabb, meleg volt. Talán még a hideg erdő mélyén, a talaj menti fagyban is kényelmesen elszunnyadhatott volna alatta.
Csendben várta, hogy teljesen átmelegedjen, és közben azzal ütötte el az időt, hogy most első ízben alaposan körülnézett a szobában. Eddig csak kutyafuttában tette ezt, miközben levetette a holmiját és előhúzta a zsákból a törölközőt, meg a szappant. Most azonban a ráborult, valószínűtlenül mély csendben, ami már-már szétfeszítette a dobhártyáját, nem maradt egyéb dolga, mint mozdulatlanul bámészkodni a dunna alól.
A szobára éppenséggel ráfért volna egy festés. De ennek ellenére nem nevezte volna elhanyagoltnak, vagy kellemetlennek. Az ablakok nem csillogtak ugyan a tisztaságtól, és ha jól odafigyelt volna, néhány pókhálót is talált volna a legtávolibb sarkokban, de ezzel együtt is jól érezte magát itt. Az ágy recsegett egy kicsit, amikor megfordult, de nem annyira, hogy ez elronthassa éjszakai pihenését. A dohányzóasztalka és a szemközti sarokban terpeszkedő ágyneműtartó – látott már ilyet a nagyszüleinél, ez az a fajta, amin elől négy, díszes, kerek lyuk sorakozik, hogy az ágynemű szellőzhessen – igazán réginek tetszett, de végül is a funkcióját még ellátta. Amúgy meg mit várhat az ember egy erdő mélyén gubbasztó turistaszállástól. Aki finnyás az ilyesmire, menjen hotelbe.
A szemhéja lassan, de biztosan engedett az álom erejének: tehetetlenül ereszkedett lejjebb és lejjebb. Mire a vándor újra kinyitotta a szempilláit, már egy színes-kavargós álomkép emléke maradt utána.
Talán tíz percet bóbiskolt, mielőtt felriadt volna.
De vajon mitől riadt fel?
Hirtelen újra élessé váltak az erdő sötétjében lebegő suttogó hangok. Mintha megint hallotta volna őket.
Egy néma perc múltán megoldódott a rejtély. Durva súrlódás zaja hangzott fel a szobában, frivol és szemtelen módon vágva bele a zavartalan csendbe.
A vándor szemei kipattantak és az álom végleg kiröppent belőlük. Még a fázás is elmúlt; vér szaladt végig az erein és felmelegítette fáradtságtól és hidegtől didergő testét. Kimászott az ágyból és a hang forrását keresve fülelt.
Csak egy egér, gondolta. Nem lehet más, mint egy egér az egyik sarokban.
A hang ereje is ezt támasztotta alá, hiszen valóban csak egy kistestű rágcsáló képes arra, hogy ilyesfajta kellemetlen neszt produkáljon. Különösen egy ilyen végtelenül csendes közegben.
A másik lehetőségtől megborzongott a háta. Bizonyára a fura erdei élmény hatása tette lehetővé, hogy eszébe jusson ősi félelme, de valahogy most azt sem tartotta kizártnak, hogy az egér helyett egy tenyérnyi pók mocorog valahol a szobában. Egy szőrös rémség, aki az éjszakai lámpaoltást várja, hogy előbújva titkos rejtekéből, vadászatra induljon. És a vándor valahogy nem akart egy ilyen szerzetnek sem hálótársa, sem áldozata lenni. Annak ellenére is kiverte a veríték erre a gondolatra, hogy közben maga is elismerte, minden valószínűség szerint csak kimerült elméje hívja életre ezt a szörnyet.
Ám újra felhangzott a neszezés.
Talán olyannak hangzott, mintha papírlapokat dörzsöltek volna össze. Ez nyilvánvalóan nem lehet egyéb, mint egy piszmogó egér lábai. De hirtelen erőt vett rajta az ijedtség: éppúgy származhat ez szőrős, karmos, póklábaktól is…
Kétség sem fért hozzá, az ágyneműtartóból jön a zaj. A férfi végtelenül nevetségesnek vélte a helyzetet, ahogy kívülről nézve elképzelte magát. Egy meglett ember, trikóban, gatyában, arcán ijedt tétovázással egérre vadászik az éj közepén. Ahelyett, hogy az igazak álmát aludná! Röhej!
A szorongás az ismeretlentől – nos, ez egy olyan kategória, ami képes a legkeményebbeket is félelemre ösztönözni. A vándor egy állatgondozó óvatosságával odanyúlt az ócska szekrényke ajtajához. A kopott fogantyúk alatt sorakoztak a kerek nyílások, mélyükben ijesztő sötétség, ami egy egeret – vagy talán egy szőrös, hatalmas bestiát? – rejthet magában. A vándor úgy ragadta meg a kopott fogantyúkat, hogy még annak a lehetőségét is kizárja, hogy valami hirtelen kimásszon az egyik lyukon, és a kezébe marjon. Ezt egy pillanattal később megint csak nevetséges hülyeségnek ítélte.
Mégis, amikor lenyitotta az ajtót, készen állt arra, hogy elugorjon egy esetleges támadó útjából. Ám ahogy a szoba fénye teret nyert az üres bútor gyomrában, a vándor nem látott mást odabenn, csak egy újságpapírt a tartó alján. A papíron pedig apró ürülékek halmazát.
Valóban egy egér…
Egy foglyul ejtett, vézna kis rágcsáló.
A vándor, részint a rátörő újabb fáradtság-hullám hatására, részint azért, mert a megnyugvás fényében egyszeriben végtelenül nevetségesnek tartotta aggodalmait, lekapcsolta a villanyt és visszabújt a meleg dunna alá.
Jó éjt, kisegér… – gondolta, mielőtt elszunnyadt volna.

4.

Az erdőben járt – hol máshol? – álmában. Hangokat hallott; különös, zörejszerű hangokat, amik valami ijesztőt suttogtak neki. Türelmesen várt, míg megláthatta végre a hang gazdáját is.
Egy szarvas volt az. Egy nagy, vörösesbarna agancsos, ami gondterhelt pofával meredt rá. Nagy, fekete szemei, amiből ki is olvashatta az üzenetet, szinte sugározták felé az ellenérzéseket: „kétszer is gondold meg, hogy újra behatolsz-e ide éjjel…” Az állat ezután szóra nyitotta a száját. A vándor még azt is észrevette az álom bágyasztó ködén keresztül, hogy a szarvas emberi fogazattal rendelkezik, és ajkai is a lehető legnagyobb természetességgel formálják a szavakat. Teljesen emberszerűen nyögte ki magából a mondanivalóját:
„Most elveszted önmagad.”
A vándor csak bámult kábán; álombeli önmaga sem értette ennek a figyelmeztetésnek a lényegét. De az állat ebben a pillanatban mellészökkent és beleharapott a karjába…
A férfi úgy ugrott fel, mintha földindulás lökte volna ki az ágyból. Félig még az álombeli szarvas társaságában ácsorgott a rémes erdőben, de ugyanakkor már a valóság is kitisztult előtte. Látta a szoba sötétjét, a kivénhedt bútorok halovány körvonalait.
Amennyire hirtelenjében meg tudta állapítani, valami megcsípte, vagy megmarta. Felgyújtotta az ágy melletti olvasólámpát, aminek a sárga fénye derékig beborította az alakját. A karját gyorsan a világosság felé tartotta.
Pontosan ott, ahol a fenyegetőző szarvas belemart, a jobb bicepsze és az alkarizmok találkozásánál, majdnem ott, ahol vért is szoktak venni az embertől a modernkor hivatásos egészségügyi vámpírjai, kerek vörös folt éktelenkedett. Nagyságra nem haladta meg egy borsószem méretét, ezért a férfi a kelleténél nem igazán akart nagyobb figyelmet szentelni neki. De eszébe jutott a lefekvés előtti aggodalom és most nyugtalanul vette tudomásul, hogy megérzései nem csalták meg. Egy egér aligha marna bele. Minden bizonnyal egy pók kószál erre.
Felkelt és felkapcsolta a régi csillárt, ami az egész szobát fénybe öltöztette. Ennek segítségével újra végignézte a sarkokat, sőt, még az ágyakat is elhúzta helyükről, hogy bekukkantson a rejtett zugokba. De nem talált semmit.
Végül összeszedte magát, és újra kinyitotta az ágyneműtartót.
Mocorgást látott az újságpapír alatt, mintha meglódultak volna a kifakult és megsárgult gazdasági hírek sorai.
Egy pillanatra elkapta a vágy, hogy odanyúljon és kitakarja a rejtőzködő kis lényt. Hogy megnézze magának; hogy szembe nézzen végre a neszező kis fickóval.
Csaknem megtette. De valami titokzatos félszegség a lelke mélyén megakadályozta ebben.
A vándor becsukta az ajtót. Legnagyobb félelme az ágyneműtartóhoz és a benne zörgő valamihez kötődött, ám most végre bebizonyosodott, az a lény nem mászott ki, hogy megcsípje őt. Az eredmény megnyugtatta: tehát odabenn változatlanul nem egyéb, mint egy apró egér küszködik rabságával. És emellett természetes velejárójaként az ilyen erdei szállásoknak, kószál még a szobában egy rovar, bogár, vagy esetleg egy teljesen hétköznapi pók is, ami mellesleg ősi ösztöne súgására megkóstolta az útjába akadó emberi lény vérét. Természetes. Ennyi.
Úgy vélte, nincs tovább jelentősége a dolognak. Ha bizsergett is a seb a karján, nem foglalkozott vele többé. Elég sérülést szenvedett már barangolásai során, hogy ne kényeskedjen. Egyszer még egy mérges kígyó is megmarta. Legnagyobb szerencséjére, azonnal megkapta a szérumot, így csak a harapás fájdalmát élhette meg, amit mellesleg egy életre nem felejt el. Annyi szent. Most megcsípte egy pók? Ugyan, mi ez ahhoz képest?
Lekapcsolta a villanyt és visszafeküdt az ágyba. Bódító, szinte már erotikus öleléssel fonta körül a meleg ágynemű, mintha kéjelegne vele, és forró vérű asszonyságként felkínálná magát neki. A vándor el is fogadta a felajánlkozást és éppen olyan odaadással merült belé, mintha buja vágyainak engedelmeskedne. A forró hullámok újra átcsaptak a feje felett és egy pillanaton belül álomba szenderedett.

5.

Rohadt egy éjszaka, zsörtölődött magában, amikor ismét felriadt.
Nem tudta, mennyit aludt azóta, hogy előzőleg felébresztette az a valami a csípéssel. Akár néhány percet, akár órákat. Akkor fél három körül járt, most azonban nem tudta volna még csak megsaccolni sem, hogy mennyi az idő. Fura, de mintha elvesztette volna az időérzékét.
Körülnézett a sötétben.
Ez is olyan furcsa… Nem látta a tárgyak sziluettjét, amik eddig tüntetően átszüremlettek az éji feketeségen. Mintha az eddiginél még mélyebb éjszaka szakadt volna a nyakába. Már az is eszébe jutott, hogy álmodja az egészet. Hogy megbizonyosodjon róla, kitapogatta a karján a csípés helyét. Az ujja rátalált a duzzanatra, és ahogy megnyomta, a seb nagyon valóságosan lüktetni kezdett.
Felült és mocorogni kezdett. Csak most jutott el a tudatáig, hogy a lefekvéskor kényelmesnek vélt ágy nyomja a derekát és a farcsontját. Sokkal keményebbnek tűnt most, mint eddig, de ezt a „macerás” éjszaka és az idegesítő felriadások számlájára írta. Bizonyára az érzékszervei is kikészültek attól, hogy egy önmagában sem könnyű nap után képtelen zavartalanul pihenni.
Kezeit lerakta maga mellé és csak ekkor ragadta magával a döbbenet ereje.
Az ágy, amit maga alatt hitt, nem volt sehol. Valóban valami keményen feküdt, talán a padlón. Elsőként az jutott az eszébe, hogy leesett az ágyról és nem ébredt fel a zuhanásra, hanem tovább aludt a földön. Ha nem is fordult még elő ilyesmi vele, a különös éjszaka jó okot szolgáltatott volna akár még erre is.
Tapogatni kezdett maga körül a sötétben. Nem találta meg az ágyat, de még az ócska szőnyeghez sem volt szerencséje. Felidézte maga előtt a szoba berendezéseinek a helyét és biztos volt benne, ha jobbra nyújtózkodik, el kell érnie a dohányzóasztalt. De hiába próbálkozott, hiába csúszott a kemény talajon, nem ütközött bele semmibe.
Ellenben a mocorgástól valami furcsa zaj kelt életre a teste alatt.
Különös, mégis ismerős hang…
Találkozott már vele, hallotta. Igen, este, lefekvéskor hallotta már ezt a neszt.
Ez a súrlódásszerű zaj késztette arra, hogy kikeljen az ágyból, és mindent elmozdítson a helyéről. Ez indította, hogy megkeresse az okozóját, remélve, nem egy tenyérnyi pókot, csak egy ártatlan egeret talál. Elképedve csúszkált és mozgatta kezét, hogy megbizonyosodjon a megdöbbentő felfedezés valódiságán.
Bármennyire tiltakozott is benne a józan ész, be kellett ismernie, nem történt semmiféle tévedés.
Agya sebesen kezdte keresni az indokokat. Azonnal arra gondolt, biztosan összekeveredtek benne az emlékek. Talán ő okozta a neszt lefekvéskor is, csak fáradt agya tévedt a hang forrását illetően. Igen, biztosan így történt…
De akkor is! Hol az ágy? Hol vannak a bútorok? És egyáltalán, hová a fenébe került?
Már-már helyt adott annak az elképzelésnek, hogy valaki tréfát űz vele. Volt már erre is példa…
Egyszer, elég régen ahhoz, hogy tapasztalatlansága folytán maga is belecsússzon a csapdába, végigélt egy vaskos tréfát. Abban az időben még elég sokan összeverődtek az ismerősei közül ahhoz, hogy akár egy hetet is eltöltsenek az ismeretlen hegyek és erdők közt. Egy ilyen alkalommal egy hozzájuk csapódó „új fiú” – mint később kiderült – este megvárta, míg a tábor elcsendesedik, aztán elforgatta a közelben lévő irányjelzőket. Még arra is maradt energiája, hogy az éj leple alatt néhány jelzéscsíkot más színre fessen át. Aztán leheveredett közéjük és reggel úgy kelt fel a csapattal, mintha mit sem tudna semmiről.
Már délelőtt feltűnt a többségnek, hogy valami nincs rendjén, és rossz irányba mennek. De mivel a kilencfős csapatból egyikük sem ismerte azt a hegységet, adtak esélyt annak, hogy ők tévednek. Végül aztán az „új fiú” oldotta meg a problémát. Koradélután kuncogva vallotta be, hogy megváltoztatta a táblákat és jelzéseket, merőben csak azért, hogy derültséget okozzon köztük. Visszaemlékezve, valahogy senki nem kacagott ezen a tréfán, egyedül csak az elkövető.
Most azonban sántított ez a feltevés. Jobbára nem is maradt már túratársa, aki megviccelhette volna. Magára maradt az erdőjárással és kikoptak mellőle a régi barátok; némelyik nem titkoltan meg is vetette azért, hogy még mindig ennek a gyerekességnek hódol. És egyetlen ismerőse sem jutott eszébe, aki vette volna a fáradságot, hogy feljöjjön utána ide és elrendezze az átejtést. Gyorsan el is vetette ezt a lehetőséget. Egy villanásra felötlött benne, hogy a fura esemény mögött a szállásadó hölgy áll, de ezt sem vette komolyan. Ugyanakkor természetesen adódott az ötlet, hogy megpróbálja megkeresni az asszonyt. Csak akkor nyugodhat meg, ha beszélt vele…
Felállt a papírral borított talajon és kezeit előre nyújtva elindult. Nagyon remélte, hamarosan egy falba ütközik, ami mentén elérhet az ajtóig. A kulcsot emlékezete szerint benn hagyta a zárba, így pillanatokon belül kinn lehet a szabadban. Kinn, az épület előtt, ahol lámpa ég, fény van, és ahol végre magyarázatra találhat…
Öt lépés után belebotlott a falba. Ezt is elképesztőnek találta, hiszen egy kicsi szobát bérelt, melyben a bútorok csaknem egymást érték. Itt pedig híre-hamva sem maradt ezeknek; csak a nagy, sötét üresség fogta körül.
A fal ráadásul egyáltalán nem volt hideg. Tapintása alapján nem is beszélhetett festett kőfelületről; ami az útjában állt, inkább érződött fának, vagy valami természetes eredetű anyagnak. A vándor közel hajolt hozzá és megszagolta. Megesküdött volna rá, hogy dohos, régi furnérra emlékeztető anyag. Olyan, mint amit…
…Mint amit a bútorok gyártásához használnak.
A vándor mély levegőt vett, hogy elnyomja a pánik kitörni készülő robaját. Összeszorított fogakkal ingatta a fejét a sötétben, és mindent elkövetett, hogy félelmetes sejtése ellen meggyőzhetetlen bizonyítékot találjon. Aztán felemelte a fejét, hogy szabad utat adjon az őrült üvöltésnek, hátha önmagának tesz jót vele. Ekkor látta meg azokat, odafenn.
Valahol, nagyon magasan, több ponton a belső feketeség megtört és enyhébb szürkeség látszott a falon. A vándor hátrébb csoszogott, hogy jobban lásson. Hosszú ideig némán meresztette a szemeit, míg nagy nehezen sikerült kivennie a világosabb foltokat.
Négy volt belőlük. Négy világosabb, kör alakú folt.
*
Nem, ez lehetetlen! – üvöltött elkeseredetten a férfi. Nem lehetek itt, a…!
Röstellte kimondani, de még végiggondolni is. Összeroskadt a földön és fejét a falba verte dühében. Aztán a karjára hajtotta.
Újabb rémület!
Ahogy arcát odaérintette, hosszú, szőrős, inas csápot talál a saját karja helyén. Mintha a tréfa odáig szemtelenedett volna, hogy valaki rovarszerű lábat operált volna a maga szőkés szőrzetű tagja helyére. A vándor zavarodott hörgéssel tapogatta végig a testét, és közben egyre hevesebben rázta a hideg. A ruha – észre sem vette eddig – eltűnt róla; olyan csupaszon állt a sötétben, mint egy rovar. Mindkét karját vaskos sörte borította, és amikor lenyúlt, a lábai helyén sem talált egyebet. Hasa és melle szintén átvedlett emberből pókszerű lénnyé és a háta sem maradt ki ebből a nyomorult változásból. Sikoltozni kezdett, de aztán meggondolta magát. Valahol a lelke mélyén egy józan hang azt súgta, semmiképpen sem ez a megoldás.
Mély levegőt vett, hogy az utolsó lépésnek is eleget tegyen: felemelte csápjait és az arca helyén kezdett tapogatózni.
Az arc emberi maradt. Amennyire apró karmokban végződő tagjaival érzékelni tudta, mind az orra, mind az ajka, és még a szemei is megmaradtak emberszerűnek. A változás valahol a fülek mögött kezdődött és ezen a képzeletbeli határvonalon a teste – iszonyattal ismerte be! – egy óriási pókká alakult.
Biztosan csak álmodik! De ha valóban így van, akkor ilyen álomnak nyilvánvalóan súlyos okai lehetnek.
Ilyet nem álmodhat csak úgy az ember!
Istenem, add, hogy felébredjek végre! Csak múljék már el ez az átkozott vízió!
De a fohász nem hallgattatott meg. A férfi döbbenten állt az elképesztő esemény előtt és hiába próbálta, képtelen volt befogadni az egyre valószínűbb, bár hihetetlenül idióta tényeket.
Robajszerű zaj közeledett. Minden félelme ellenére az jutott eszébe, hogy amit hall, olyan, mint a vihar egyre közeledő mennydörgései. Már-már egészen a tartó falát érték ezek a pusztító rezgések, amikor egy minden eddiginél erősebb hang söpört végig a fekete űrben.
És egyszeriben megszűnt a sötétség. Az erőteljes hangot egy mágneszár pattanása képezte, amint erős kezek kifeszítik azt. Ettől kitárult a fal, amin a négy nyílás sejlett, hogy helyet adjon a külvilágnak. A feltáruló látvány pedig minden eddigi őrjöngésénél nagyobb erővel tört a vándorra.
Odakinn azt a szobát ismerte fel, amit maga bérelt; látta a bútorokat, az ágyat, sőt, még a saját hátizsákját is. Mindezt úgy, mintha valóban csak egy alantas lény látószervei fognák fel: hosszú, elnyújtott vonalakban, végtelen távolságokban. De kétségtelenül jól; azok voltak. És ezzel nem ért véget a meglepetések sora.
Egy arc hajolt be fölé. Nem volt nehéz meglátnia a hasonlóságot: az ő saját arca meredt rá! Saját emberi mivolta nézett farkasszemet vele, mint egy óriás a bezárt, tehetetlen törpével! A vándor eszelősségében most valóban nekigyürkőzött, hogy felugorjon és belemarjon abba, aki elrabolta tőle külsejét és fizimiskáját.
A szavak, amik újabb mennydörgésként robajlottak felette, azonban megbénították:
– Hagyd abba! – dörrent rá az, aki ellopta emberi mivoltát. – Ne próbálkozz, mert megjárod. Egyetlen mozdulattal elpusztíthatlak.
– Ha itt maradok, akkor is végem! – üvöltötte a vándor, bár nem hitte, hogy a magasan fölé tornyosuló emberi arc bármit is meghall az ő pisszenéséből. De az óriás mégis megértette a szavát, mert azonnal válaszolt.
– Nézz rám. Én is kivártam, míg jön valaki. Jöttél, hiába figyelmeztetett a hang az erdőben. Hiába súgták, hogy elveszel. Én pedig kivártam türelmesen.
Az ábrázat felegyenesedett. Karok jelentek meg – szakasztott olyanok, mint amilyenek az ő karjai voltak néhány órával ezelőtt – és lassan helyére csúsztatták a négylyukú falat. De az arc – az ő arca! – még egyszer utoljára cinikus vigyort küldött felé. Ezután könyörtelenül becsuklódott az ajtó.
A vándor minden erejét összeszedve nekirontott a furnérnak, de koppanva pattant le róla. A tehetetlenség végül velőtrázó sikolyt préselt ki a torkán, amitől ha megoldást nem is nyert, de a lelke valamennyire megkönnyebbült. A beállt sötétségben lihegve leroskadt és reménykedni próbált.
Reménykedni abban, hogy valakit a következő éjszakán erre a szállásra sodor a véletlen.

Vége

– 2005. október –

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2009-08-06 19:29 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Rádöbbentem, hogy az ismert írók műveihez nem kell kommentet fűzni, csak eldönteni, valóban ismert-e az író. Én ismerem, vagyis a rostán átment. :)
_____________________
Dr. Bloody Dora