Reszket az erdő - 4. fejezet (részlet)

    A hosszan kígyózó utca végén egy oda nem illő épület magasodott elénk. Ugyan más múzeumokhoz képest ez sem volt hatalmas, de klasszikus, oszlopos formája elütött az apró házikóktól. A fala vakítóan fehérlett, és a nap sugarai rákontráztak fényességére. Hegedűalakú ablakok sorakoztak rajta, két emeleten. Volt egy kisebb terasza is, ahol egy éttermet működtettek a korinthoszi oszlopok mögött. Egyesek meg is bámultak minket, miközben délutáni kólájukat, vagy sörüket iszogatták. Természetesen elsőként rajtam akadt meg a szemük, mivel többen nem láttak még a városban. Azonnal észrevettem az arcukon, hogy mit gondolnak. „Ez az új lány?”, „Ő az a festő?”, „Mennyire közömbös a csaj!”, stb. De tudjátok, nem voltam tökéletesen optimista.

    – Lily! – kiáltott rám Adam, ugyanis eléggé elbambultam.

    Majdnem nekem hajtott egy biciklis, és rendesen kilengtem az egyensúlyomból. Szerencsém, hogy nem estem hanyatt ennyi ember előtt! Néha szörnyen utáltam magam, amiért elálmodoztam.

    – Ó, bocs! Nagyon… szép ez a múzeum, és…

    – Nem figyeltél oda – legyintett Catherine. – Bárkivel előfordul, ne is törődj vele!

    Nem akartam ezen fennakadni, de hát miért pont mindig velem történik meg az ilyen?!

    – Na, menjünk! – intett Adam, és próbálta elfojtani a kuncogását.

    Elhaladtunk a terasz asztalai mellett, ahol árgus tekintetek tapadtak rám, aztán beléptünk az épület hűvös előterébe. Gyönyörű szép volt, ezt le kell szögeznem! Mindenhol csillogott a tiszta márvány, különféle színekben. A pénztár zuga előtt vörös szőnyeg vezetett fel az aranykorlátos lépcsőn, és a kövér angyalokat ábrázoló freskóról ezüstös csillárok lógtak alá. A szemem kikerekedett, és magamba szívtam a művészi szépséget. De éreztem, hogy megint túlságosan el fogok merengeni, ezért gyorsan csatlakoztam a többiekhez, akikkel megvettem a belépőjegyeket. A pénztáros is alaposan megnézett engem, úgyhogy igyekeztem elkerülni a tekintetét. Fiatal volt, és még helyes is… De attól még zavart.

    Amíg a lépcsőn haladtunk az emeletre, Catherine pironkodva a fülembe súgott valamit:

    – Tetszel neki! – Aztán derűsen felnevetett.

    Adam meghökkenve figyelt fel ránk, én meg csak elvörösödtem, és a fejemet csóváltam.

    – Mi van? – kérdezte a vörös hajú srác.

    Catherine ránézett, és ettől még jobban nevetgélni kezdett.

    – Van valami az orromon, vagy mi? – motyogta Adam, és meg is dörzsölgette az orrnyergét. Elég nevetséges volt, szóval én is kacarászni kezdtem.

    A szőkésbarna lány nagy nehezen legyőzte a nevetéshullámait.

    – Az a fiú rendesen megnézte magának a mi kis barátnőnket! – mondta határozottan jó kedéllyel. – Annyira vicces volt! Le sem tagadhatta volna, hogy tetszik neki!

    – Á, hülyeség… – dörmögtem az orrom alatt, de azért még hátrapillantottam a pénztár felé. A jóképű srác még mindig engem figyelt. Elpirultam, és nem foglalkoztam vele.

    A galériát egy óriási, négyzet alakú teremben találtuk meg. A bejáratnál egy bronzszínű fémtábla jelezte, hogy Lucas Ferguson festményeit láthatjuk itt. A név olvastán rögvest eszembe jutott a kalapos férfi borzongató, ámde néha megnyugtató külseje. A foltos kalapja alól szabadon felszálló hajtincsei, a borostás álla és az ezüstös szeme. De a viharra és az esti koncertre is gondoltam. Lehet, hogy nem volt jó ötlet eljönni erre a kiállításra? Lucashoz kapcsolódott a reszkető erdő és a beszélő madár is.

    De azért megacéloztam magam, és követtem a szerelmespárt. Ők már biztos látták a különc fickó képeit, de még így is elámuldoztak rajtuk. Egymásba karolva, tátott szájjal nézték az első festményt, amelyet megláttunk. Egy szárnyas pegazust ábrázolt, amint elrugaszkodott egy magas szikláról. A hatalmas hold mögötte ragyogott a sötét, csillagos égen. Elárulom, engem is elkápráztatott. Különleges volt, magához láncoló és titokzatos. Pont olyan, mint maga a festő. A pegazus szőre feketén fénylett, sörényét durván megtépázta a szél. Megelevenedett előttem a kép, és sejtettem, hogy mindenki ugyanezt érzi. De ők talán nem gondolták, hogy mindez nem csak káprázat.

    Kiélveztük a festmény minden varázsát, majd tovább lépdeltünk a következőhöz. A padló parkettái hangosan nyikorogtak a lábaink alatt, de mi minden külső zajra immúnisak lettünk. Delejezetten néztük a mesebeli tájakat, misztikus állatokat. Kicsit olyan volt, mintha egy kelta tündérvilág elevenedne meg előttünk. A nagy, fehérfalú termet elözönlötték a mítoszok és legendák. Homlokráncolva konstatáltam, hogy a festmények többnyire éjszakai jeleneteket ábrázoltak; vagy ha nem, akkor esett rajtuk az eső. Mindenhol a reszkető erdő göcsörtös fáit láttam, de itt mégis szépek voltak.

    – Lily, gyere! – intett nekem Catherine, aki egy ovális, két méter átmérőjű festmény előtt állt. Delejezetten meredt az aranykeretes csodára.

    Odamentem hozzá, és akkor én is mozdulatlanná dermedtem. A képen egy hófehér szökőkút volt látható, s benne lubickolt egy gyönyörű, ezüsthajú nő. Körülötte lilavirágos fák ágai hajoltak hozzá, és pillangószárnyas tündérek lepték el a kicsiny tisztást. Pillanatok alatt megelevenedett előttem a festmény; még azt is láttam, ahogy a lombokat átszűrték a nap sugarai. Fénynyalábjaikban szikrázó tündérpor kavargott.

    – Ez nem igaz! – szaladt ki a számon. Szerintem még sosem nyílt olyan tágra a szemem, mint akkor. Teljesen elfehéredtem a döbbenettől. Mégis hogyan érhetett el ilyen hatást?! Lucas Ferguson egyre érthetetlenebbé vált a szememben. Én sosem tudtam ilyen gyönyörűségeket lefesteni. – Ti is látjátok, hogy minden… mozog… él rajta?

    – Igen – bólintott Adam, aki ugyanúgy bámult, mint mi lányok. Azt még megértettem, hogy mi nők miért szerettünk bele ebbe a festménybe, de Adamet mi ragadhatta meg?

    – Mások azt mondják, hogy ők nem látják – vont vállat Catherine. – Ezért akartam, hogy eljöjj velünk. De ezek szerint te is látod. Úgyhogy nem vagyunk bolondok.

    – Lehet, hogy valami optikai csalódás, és csak a mi szemünk látja – motyogta Adam, és elbattyogott a következő képhez. Úgy vettem észre, hogy kezd kimeríteni minket ez a sok tömény gyönyörűség.

    Bevallom, akkor rögtön a beszélő madárhoz, és az erdő furcsaságaihoz kötöttem Lucas festményeit. Tudtam, hogy nem tévedek. Itt valami nagyon nem volt rendben, és tudni akartam, hogy mi az. Beszélnem kellett a kalapos férfival, csak nem tudtam, hogy hol keressem.

    Még két órán keresztül nézegettük Lucas lenyűgöző alkotásait. Láttunk manókat, tündéreket, vízi szörnyeket, boszorkányokat, szárnyas lovakat, vicsorgó farkasokat, egyszerre rémisztő és csodálatos tájakat. Nagyon nehéz volt elszakadni ebből a másik birodalomból, mert elragadott minket a valóság kemény talajától. Úgy éreztem, hogy vigyázni kell ezzel, ugyanis mégiscsak a való világban élünk. Catherine és Adam ámulatát viszont nem tudtam hová tenni. Nem művészek voltak, és nem látták azokat a furcsaságokat, amelyek körülöttem éltek az erdőben. Na és nem beszélgettek egy udvarias madárral.

    Amíg a főtér felé sétáltunk, újra csevegni kezdtünk mindenféléről. Szép lassan elfelejtettük azt a delejező érzést, amely a múzeumban lett úrrá rajtunk. Dumáltunk a kertemről, a házamról, a kilwitch-i emberekről, Lucasról, a munkájukról, tényleg sok mindenről. Aztán megjegyeztem végre, hogy szívesen vendégül látnám őket a házamban. Megköszönték, és úgy döntöttünk, hogy szombaton tartunk egy kis kirándulást is az erdőben.

    Hamarosan kiértünk a kacskaringós utcából, és akkor ismét a munkájuk felől érdeklődtem. Nem értettem, hogy ez a két velem egykorú fiatal miért választotta az élelmiszerboltot. Különbnek tűntek, mint az átlagemberek, nem illett hozzájuk a pénztárosság, árufeltöltés és hasonlók. Elárulták, hogy nem vették fel őket a Glasgow-i Művészeti Egyetemre, ahová én is jártam. Kiderült, hogy szeretnek rajzolni, és Adam ért a számítógépes animációkhoz. Mindemellett el akarták hagyni az apró otthonukat, vágytak a nagyvárosi életre. Ugye milyen érdekes, hogy senki sincs megelégedve a saját helyzetével? Mindig mindenki másra vágyik. De a jó kérdés az, hogy vajon ez a „más” megadja-e mindazt, amire vágyunk?

    Öt órakor beültünk a kávézóba, és ittunk egy finom forrócsokit. Akkor is Lucast kerestem fürkésző tekintetemmel, de nem találtam. Ellenben Angus, a feketerigó a biciklim kormányán üldögélt. Bosszúsan néztem rá az üvegfal mögül, remélve, hogy nem fogja bepiszkítani a bicajomat. Adam is hátrafordult, és nevetve szólt hozzám:

    – Téged folyton követnek ezek a rigók!

    Elpirultam – fogalmam sincs, hogy miért –, és így feleltem:

    – Nem, csak ez az egy.

    Már hét óra volt, amikor elbúcsúztunk, s nekem úgy rémlett, hogy még soha nem beszéltem ilyen sokat egy nap alatt. Ezt az új barátaimnak köszönhettem, akiket tényleg minden érdekelt, amiről csak locsogni tudtam. Valami összekötött minket… Hogy mi? Ezt kérdezitek? Hát, erre akkoriban nem tudtam válaszolni. Próbáltam a közös érdeklődési körökre fogni, de tudtam, hogy ez nem a megfelelő válasz.

    Este már sötétben bicikliztem hazafelé. Az ég újra beborult, esőfelhők takarták el a kerek holdat. De miért is kellett nekem mindig az erdei ösvényen haladnom?! Most sem volt jó ötlet… Ijesztő állathangok visszhangzottak a hideg levegőben: baglyok, bogarak, vadkanok és farkasok zajongtak körülöttem. Az utóbbiak félelmetesen vonyítottak, és ekkor elszorult a gyomrom, a torkomban meg gombócot éreztem. Próbáltam nyugtatgatni magam, elképzeltem, hogy ezek csak vadászatról jövő kutyák. De egyre közelebbinek éreztem a hangokat. Már mélyen az erdőben tekertem, az eső zuhogni kezdett, és az út felpuhult. Aztán amikor hátranéztem, láttam, hogy szürke farkasok loholnak utánam. Felnyögtem, és egyre jobban tekertem a bicajt. Eddig még csak állatkertben láttam farkasokat, és ott kicsit barátságosabbnak tűntek. Ezek az állatok morogtak, vicsorogtak, lelapult a fülük és megfeszültek az izmaik.

    Rémesen döcögtem a domb menti ösvényen, és attól tartottam, hogy a farkasokkal együtt zúgok a mélybe. Mindenesetre lehunytam a szemem egy fél percre, hátha csak álmodom az egészet. De valami rögtön figyelmeztetett rá, hogy ez itt csakis a valóság lehet. Az egyik dög elkapta a nadrágszáramat, és leestem a bicikliről. Gurulni kezdtem, csupa sár lett a ruhám, felhorzsoltam a tenyeremet, majd zokogva rugdostam a farkas felé. A fejem már a lejtő szélére került, azt hittem, hogy most szépen le fogok csúszni a nedves füvön, és nekimegyek egy fának. De Lucas váratlanul felbukkant előttem, és üvöltve zavarta el a farkasokat. Kezében egy nagy furkósbotot szorongatott, és azt lóbálta feléjük. Úgy nézett ki, mint egy skót barbár a régi legendákból. Ez eszembe is juttatta a misztikus festményeit. Miután a farkasok nyüszítve elrohantak a göcsörtös fák közé, Lucas felhúzott a földről, és aggódva vizslatta elfehérült arcomat. Kalapja félrebillent a fején, és teljesen elázott. Sötétbarna hajszálai csatakosan izegtek-mozogtak a szélben.

    – Minden rendben? – kérdezte elhaló hangon, és minden második másodpercben visszanézett az ösvény másik oldalára.

    – Hát… ha… Ha nem vagy itt, megesznek – nyögtem lihegve. Szörnyen kifárasztott ez a veszélyes kaland, és rémes tempóban vert a szívem. Aztán a vérző tenyeremre néztem, és megint úrrá lett rajtam a pánik. Sírtam, nem is halkan.

    – Csitt, Liliana, nincs semmi baj! – mondta kedvesen, és olyan szelíden, hogy sikerült valamennyire megnyugtatnia. A kezét az enyémre helyezte, aztán valami hihetetlen dolog történt. A horzsolás gyorsan visszahúzódott, s szinte teljesen helyrejött. Már nem vérzett.

    – Ezt… ezt, hogy csináltad? – kérdeztem meglepődve, és alaposan megbámultam a tenyeremet. Míg én az ép bőrömet vizslattam, Lucas Ferguson eltűnt. Elfutott. Pont arra, amerre a farkasok szaladtak. – Várj, még… még meg sem köszöntem!

    De hiába kiabáltam utána, nem jött vissza. Ez szépen betetőzte a napomat. Csurom vizesen ácsorogtam a latyakban, és a sustorgó erdőt figyeltem. A sűrűn szakadó eső alatt megremegtek a gallyak, a bokrok és a fűszálak. Aztán amint újfent meghallottam a farkasok vonyítását, gyorsan felállítottam a biciklit, ráültem, és nem törődve sajgó testrészeimmel, elindultam hazafelé. Nem szerettem volna megint bajba kerülni. De abban biztos voltam, hogy Lucas mindenképpen megmentene.

    Csak előre néztem, nem törődve az ijesztő körülményekkel, a rémes zajokkal, az előbbi őrülettel. De a szemem sarkából is láttam, hogy reszket az erdő.