A láthatatlan gorr I.

Azon az éjszakán nem kellett volna kimennem a városba Gobbával. Ha nem teszem meg, akkor most is szabadon élhetném a gorrok otromba, de vidám hétköznapjait. Nekem azonban hallgatnom kellett falubeli cimborámra, akinek még a neve is bénát, kétbalkezest jelent.

Gobbával, egyszerre határoztuk el annak idején, hogy elhagyjuk mocskos sárkunyhóinkat, és beállunk a Szellemúr seregébe. Ez még nem is lett volna baj, hiszen a bunkóforgatás helyett megtanultuk a fegyverforgatást, majd élve kerültünk ki abból a démoni küzdelemből, melynek során Nelladallimel városa elesett.

A hatalmas és erős várost, a dellírek büszkeségét borzalmas áldozatok árán igáztuk le, mert a hitvány kis védők fegyverei sokkal hatékonyabbnak bizonyultak a mieinknél. A nyílvesszőik hamar átütötték gyenge páncéljainkat, és sokkal messzebbre hordtak fegyvereinknél. Kardjaik pengéje erősebb volt minden általunk készített fémnél, de amikor a Szellemúr túlvilági lényeket idézett meg, ellenfeleink ereje mégis elfogyott, nem dacolhattak félelmetes urunk mágikus hatalmával.

A győzelem után arany életünk lett. A nyamvadt kis dellíreken véres bosszút álltunk, amiért olyan keményen harcoltak ellenünk, majd az életben maradottakat dolgoztattuk, hogy ellássanak bennünket étellel, itallal. Ezután seregünk leggyatrább harcosai is, azaz én és Gobba, kiskirályként élhettünk a Szellemúr várának fekete kövekből épített falai között, a többi gorral együtt.

Igazán nem volt okunk panaszra.

- Aona legszerencsésebb gorrjai vagytok! – hangoztatták parancsnokaink, két korbácsütés között.

Bárcsak megmaradtam volna a sötét vár védelmében, a roskadásig rakott asztalok, és az idomtalan gorr nőstények ölelésében!

De nem! Nekem több kellett…

Gobba, az a béna és féleszű cimborám addig rágta a fülemet, hogy nézzük meg a dellír nőket közelebbről, mikor azzal a meggondolatlan és busa fejemmel, végül rábólintottam.

Ha ma kérné ugyanezt, olyat kapna a hiányos agyarai közé, hogy utána csak pépeset tudna zabálni élete végéig.

A mostani állapotomban azonban nemhogy megütni, de még csak megérinteni sem tudnék senkit! Ha manapság a gorr nőstények elém kerülnek, csak vágyakozva gondolhatok kemény testükre, kérges bőrükre, mert kizárólag nézni tudom őket.

Pedig azelőtt soha nem kellett nélkülöznöm a másik nem közelségét, még itt a seregben sem, mert győzedelmes fajunk lányai olyan masszív testalkattal rendelkeznek, hogy ők is harcolhatnak. A falunkban bevett szokás volt, hogy a férfiak, a „leánykérés” műveletéhez vasalt bunkót is vittek, mert puszta kézzel nem boldogultak a nagydarab gorr nőstényekkel.

A Szellemúr katonáinak majdnem a fele különböző nemű volt, ellenben a dellír nők közül nagyon kevesen harcoltak. Én is csak hallottam róluk, nem láttam egyet sem az ostrom közben… egészen addig a végzetes éjszakáig.

Gobba azt mondta: a nyamvadt dellírek lányainak olyan sima tapintású a bőre, mint a folyóparti homok. Teljesen más, mint a vén fák kérgéhez hasonlatos gorr nőké. Hosszasan ecsetelte, milyen hosszú szálú és dús hajuk van, de a leghihetetlenebb állításnak az tűnt, hogy a dellír nők arcán nem serken soha borosta.

A mi nőstényeink szabálytalan fején ritkás szőrhaj leledzik, amit – talán nem véletlenül – nehéz megmarkolni, így eléggé gátolja a becserkészésüket is. Ügyefogyott cimborám, még azt is mondta, hogy némelyik dellír nő kifejezetten keresi a gorr férfiak társaságát, tehát meg sem kell fenyíteni őket, könnyebben rávehetők egy kis reszelésre.

Persze azt nem árulta el, kitől származnak ezek az értesülések, mivel a Szellemúr tiltott mindenfajta közeledést a két nép között.

- Solloth, a fékezhetetlen allíri teremtményei vagyunk. Ő a leghatalmasabb isten Aonán, aki sokkal erősebbnek, ellenállóbbnak alkotott minket, mint a visszamaradott dellíreket! Velük nem keveredhetünk, mert korcs és satnya porontyok születnének! A mocskos kis dellírek egyedül azért élnek, hogy szolgáljanak minket! – harsogta szónoklataiban minduntalan, és hozzá félelmetesen villantak vörösen izzó szemei.

Ám a gorrok nem az engedelmességükről és a jó emlékezőtehetségükről voltak híresek, így történhetett meg, hogy némelyikünk időről időre elcsábult. Pedig a két nép között - világunk történelme során - eddig csak nyílvesszők cserélődtek, szúró és vágó szerszámokkal közeledtünk, mikor azonban egymás szomszédságában kellett élnünk, bizony előbukkantak az öv alatti fegyverek is, és titokban a ruhák is lekerültek.

 Azon az estén mi is erre vágytunk, és Gobba olyan hevesen győzködött, hogy karmos kezeivel fájdalmasan a vállamba markolt.

- A puhány dellír nők nagyobb örömet nyújtanak, mert hajlékonyabbak, és úgy mozgatják a csípőjüket, hogy arra még a holtak is begerjednek! – suttogta kaján arckifejezéssel a fülembe, miközben ronda szája mosolyra húzódott.

Ellenkezésem utolsó bástyái ekkor dőltek le. Beleegyezésül nagyot csaptam társam tenyerébe.

Persze, azt már nekem kellett volna kitalálnom, hogyan is szökjünk el észrevétlenül a Nelladallimel fölé tornyosuló várból, ki a városba. Ám a véletlen a segítségünkre sietett.

Néhány ökölcsapással sikerült meglágyítanom az egyik őrparancsnok szívét, aki így beosztott egy éjjeli őrjáratba, Gobbával együtt. Gondoltam, kezdetnek feltérképezzük a várost, ám a véletlen megint közbeszólt: olyan felettest kaptunk, aki nem tudott ellenállni az erjesztett toktoklé illatának. Ezért térített bennünket a „Kis éji veszekedő” nevű csehóba, mondván, hogy a lázadó elemek oda szokták magukat befészkelni. Ott azonnal ráborította a pultot a dellír csaposra, és ő fészkelte be magát a toktoklével töltött hordó alá, hogy könnyebben vedelhessen.

Gobba és én elszörnyedve néztük a jelenetet, ám aztán mi is letelepedtünk egy asztal mellé, és kértünk egy-egy korsóval az erős szeszes italból, csak hogy ne lógjunk ki a sorból.

- Ez az istenek itala! – mondta Gobba az első korty után elégedetten. - Azt mondják, maga Solloth erjesztette nedűit először.

Társam nem volt kifejezetten észlény, bár ez a gorrok között egyáltalán nem számított kirívónak.

- Te szerencsétlen! Hogy hihetsz el ilyen zagyvaságot? Solloth, a fékezhetetlen allíri és egy ital? Ő egy testetlen isten, és ha nincs teste, nem is kell innia! – oktattam, mire Gobba együgyű arca megnyúlt.

- Tényleg! Erre nem is gondoltam még soha… milyen rossz lehet neki.

Röhögnöm kellett. Valóban rossz lehet egy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező, halhatatlan lénynek, de nem volt kedvem tovább magyarázni Gobbának.

- Inkább igyál, és azon gondolkozz, hol találhatnánk meg a dellír nőket.

A füstös lebujban kizárólag férfiak iszogattak, de elég sokan. Ezt meg tudtam ítélni, bár a számokat csak háromig tudom sorba rendezni.

- Nézz csak körbe, Gurrha! – bökött oldalba a társam. – Milyen gyűlölettel izzó szemekkel figyelnek bennünket ezek az alattomos dellírek!

- Csak jöjjön ide valamelyikük, olyat bemosok neki, hogy a szemeit elő sem tudják majd keresni a koponyájából! – válaszoltam félhangosan, mire dühös mormogás hallatszott mindenfelől.

Én azonban nyugodt voltam, mert az utcán megfigyeltem, hogy a dellírek, milyen rettegve húzódnak félre az utunkból. Persze tudtam jól: a páni félelmet nem feltétlenül a mi személyünk, hanem a Szellemúr veszedelmes alakja táplálja.

Gobba is ijedten suttogott:

- Csendesebben, te tuskó! Most nem nyílt terepen vagyunk. Úgy érzem magam, mintha egy ragadozó barlangjába sétáltunk volna be!

- Te beteg lárva! - legyintettem fültövön. – Ha visszamegyünk a várba, javasolni fogom, hogy a nevedhez rakjanak hozzá egy jelzőt: Gobba a félénk gorr! – röhögtem hangosan.

Ám cimborám nem értette a tréfát. Talán az idegesség tette, de rendesen feldühödött.

- Te beszélsz, Gurrha! Akinek a nevét csak kegyetlenül büdös és szutykos dolgokra szokták használni?

A „gurrha” valóban ilyesmit jelent, ám nagyon nem szerettem, ha emlékeztetnek rá, ezért hirtelen felindulásból a kezemben lévő korsót Gobba fejébe nyomtam.

Élénk kacagás hangzott fel a mellettünk levő asztalnál, amikor társam csúf arcán végigcsorgott a zöldes ital, és a korsó néhány cserépdarabja is a homlokára tapadt. Elég mókásan nézett ki. Vastag alsó ajkai egyébként is előreálltak, soha nem tudta becsukni rendesen a száját, de bárgyú arckifejezése most a meglepetéstől jobban felerősödött. Én mégsem tudtam nevetni rajta, mert a felháborodás elsöpörte jókedvemet.

- Te csenevész kis dellír! - fordultam a közeli asztal felé, ahonnan a nevetés felhangzott. - Hogy mered kiröhögni a cimborámat?

Ketten ültek ott, lassan kortyolgatva italukat, ám nem tudtam megnézni őket tüzetesebben, mert féleszű társam hátulról úgy nekem rontott, hogy ráhasaltam a dellírek asztalára.

Ők felugrottak.

Most már közelről néztem rájuk, és az egyik szakállas ábrázatán ülő vigyor borzasztóan feldühített. Két fejjel kisebb volt nálam, mégsem ijedt meg. Tovább vigyorgott, fényes fegyverének markolatát magabiztosan szorítva. Pimasz tekintetével rezzenéstelenül meredt rám, igazán haragos azonban csak akkor lettem, amikor az a koszos korcs nevetve ezt mondta:

- Nyírjátok ki egymást! Nekünk kevesebb dolgunk lesz!

Teljesen elborult az agyam, ordítva vágtam hozzájuk az asztalt, mire több métert hátrarepültek. Az asztal összetört, ők pedig szitkozódva nézegettek a maradványok alól.

Ám ekkor a csehó összes dellírje felállt, és kardot rántva, villámgyorsan körbevett minket.

Gobba rémült arccal állt mellém, míg én parancsnokunk felé pillantottam, aki félreborult fejjel hortyogott a toktoklével teli hordó mellett. Rá nem számíthattunk.

Közben a szakállas és társa feltápászkodtak. Már a csapos is közelebb oldalgott, és kezeit tördelve könyörgött az elszánt tekintettel ránk meredő dellír férfiaknak:

- Kérem, rakják le a fegyvereiket… ha… esetleg valaki sajnálatos módon itt elhalálozna, a többi gorr katona bosszúból földig fogja rombolni a házamat!

- Igazad van! Inkább kint öljük meg őket – felelt nyugodtan a vigyorgó dellír, ám ebben a pillanatban nyikorogva kinyílt a lebuj ajtaja, és egy szőke hajkoronájú nő lépett be.

Mindenki felé fordult, de ő csak megállt az ajtóban, és tekintetét meglepődés nélkül végighordozta rajtunk.

Dellír volt!

Ki más lett volna? Szőke gorr még nem született Aona gömbvilágára!

Még a szám is tátva maradt, ahogy néztem makulátlanul sima és fakó bőrét. A haja úgy világított a sötét helységben, mint az égfény, annál csak a fehér ruhája és a karjaira tekert kendők vakítottak erősebben.

Oldalt pillantva láttam: Gobbának is majd leesett az álla, ám a dellírek arcán félelem tükröződött. Nagy meglepetésemre mindegyik elrakta a kardját, kimért mozdulatokkal visszasétáltak asztalaikhoz, és csendesen leültek.

A vigyorgó férfi felém sziszegett, mielőtt leült:

- Most megúsztad, de úgy sejtem, a sorsod borzalmasabb lesz, mintha egyenesen a túlvilágra küldtelek volna.

Akkor még nem tudhattam, mennyire igaza lesz, de szavai mégis megdöbbentettek. Érdekes módon a haragom is elszállt, helyét valami lágy puhasággal hullámzó fuvallat vette át, ami a dellír nőből áradt felénk.

Ő metsző tekintettel figyelt a bejárathoz vezető lépcső mellett. Meg sem moccant, amíg mindenki el nem helyezkedett az asztaloknál. Egyedül mi álltunk Gobbával, a meglepetéstől még mindig megdermedve, mikor a csendet parancsnokunk váratlan horkanása törte meg.

A világosszőke nő követhetetlen mozdulattal emelte fel a karját, furcsa fény villant körülötte, hullámos haja fellebbent, de aztán látta, hogy a földön elterülő gorr mélyen alszik, és kezét nyugodt arckifejezéssel visszaengedte.

Már ekkor gyanús lehetett volna a dolog. De ilyen közelről nem találkoztam mágiával addig. Ki kellett volna rohannom abból az elátkozott csehóból, de úgy, hogy vissza sem nézek arra a démoni teremtésre. Kíváncsiságom azonban legyőzte ijedtségemet, bambán bámultam rá.

Tiszta arcán mosoly játszadozott, törékeny teste kecsesen hajlott, amikor elindult a terem közepe felé. Mozdulatai hihetetlenül légieseknek tűntek, semmi fenyegetőt nem éreztem bennük, ám a székeken ülő dellírek próbálták magukat kisebbre összehúzni, és a nő közeledtére önkéntelenül is hátrább csúsztak.

A fagyos hangulat akkor enyhült meg, amikor a nő egyenesen rám szegezte tekintetét. Mintha megkönnyebbült sóhaj hagyta volna el minden jelenlévő ajkát, és a csapos is derűsen kiáltott felénk:

- Telepedjenek le katona urak…

De a torkán akadt a szó, mert a dellír nő villámgyorsan a magasba emelte kezeit, és nagyon lassú ritmusban tapsolni kezdett a feje fölött.

Eközben végig a szemembe nézett, és ártatlanul törékeny alakjával, fehér ruhájával éles ellentétben állt, az a lehetetlenül világoskék pillantás, amellyel engem bámult. Mintha víz lett volna szembogarai helyén, tekintete folyékony hideget sugárzott, mire a szívemet soha nem tapasztalt görcs rántotta össze, és akkor már gyötörni kezdett a balsejtelem, hogy egyáltalán nem kellett volna odamennem.

De már nem szabadulhattam. Láthatatlan erő kényszerített arra, hogy én is leüljek, s agyamat megfoghatatlan üresség ülte meg. Úgy éreztem, mintha sűrű ködben mozognék, minden homályossá vált, csak a titokzatos nő alakja fénylett élesen, minden mást kiszűrve a környezetemből. Megbabonázva néztem, ahogy lassú mozdulatokkal tapsol, mialatt a csehóban tartózkodó dellírek ugyanerre a ritmusra verni kezdték az asztalokat.

- Imádd és féld Sillrut, hogy te is a szolgája lehess! - szólalt meg váratlanul, iszonyúan mély hangon a nő, majd kedves mosollyal táncolni kezdett.

Mozdulatai finomak, mégis határozottak voltak, s rejtélyes erő áradt belőlük. Nem bírtam sehogy sem elszakítani róla a tekintetemet, és ő ellenállhatatlanul közeledett felém, mint ragadozó, aki becserkészi sarokba szorított áldozatát. Majd mikor tapsoló kezeinek ritmusa gyorsult, vele együtt a dellírek dobolása is fokozódott, és csípőjének ringása annyira szenvedélyes lett, hogy buja idomai életre keltek a ruhája alatt. Lassú mozdulatait, hirtelen rángások törték meg, lépései érzékien siklottak a padlón, és a karjaira tekert fehér kendők úgy forogtak táncának ritmusára, hogy beleszédültem. Aztán behunyta fagyos szemeit, engem pedig hőség árasztott el.

Gobba nem hazudott. A dellír nő tánca olyan igéző volt, hogy gorr nőim pikkelyes bőrének minden titkos völgyét elfeledtette velem. A dobolás csak gyorsult és gyorsult, ő pedig már vonaglott. Vadul rázta magát a sebes ritmusra, ruhájából izgalmas dombok emelkedtek, és amikor előbukkant csont simaságú bőre, szinte vakító látvány volt.

A gorrok nem szívelik a fényt, sokkal jobban érzik magukat az erdők mélyén, az éj sötétjében, de az ő világossága nem esett rosszul. Testének minden villanása mélyebb és mélyebb szakadékba rántott, és amikor az őrjítő tánc abbamaradt, arra eszméltem, hogy térdelek…

Méghozzá a dellír nő előtt!

És nem egyedül, mert a vigyorgó szakállas is mellettünk térdelt.

A nő kinyitotta szemeit. Fehér ruhája teljesen szétnyílt, ívelt szemöldöke alatt ravaszul nézett ránk, majd csengő hangon felkacagott. Durva lelkembe késként hatoltak nevetésének szilánkjai, eszeveszett forróság kavargott szemeim előtt, és mikor egészen közel hajolva hozzánk ezt súgta:

- Harcoljatok Sillruért! - Olyan féktelen düh szorította össze mellkasomat, hogy azt hittem, felrobbanok. Üvöltve vetettem rá magamat a vigyorgó dellírre, aki már nem is vigyorgott. Mintha a saját haragomat láttam volna a szemében, őt is ugyanolyan fékeveszett révület kerítette hatalmába, mint engem.

Egy mindent eldöntő, letaglózó erejű csapással a földre akartam küldeni, ám fürgén kitért előlem. Én a lendülettől majdnem orra estem, míg ő kardot rántott. A veszéllyel nem törődve ugrottam felé, lábam rettenetes erővel lendült, és kirúgtam a kezéből a fegyvert.

Engem már nem lehetett megállítani. Megragadtam a szerencsétlen fickót, téptem, szaggattam, haraptam, mint valami vadállat. Karmaim belevájtak a ruhájába, bőrébe, felszakították az arcát, majd a földre nyomtam. Ujjaim rászorultak a nyakára, mikor vad nevetés, kéjes rikoltozás nyomta el harcunk lármáját.

Mintha álomból ébrednék, úgy néztem fel. A dellír nő úgy vonaglott felettünk, mintha láthatatlan kezek simogatnák. Ellenfelem eközben lélegzethez jutott, de nem tudott moccanni a súlyom alatt, teljesen kiszolgáltatva feküdt alattam, amikor a nő abbahagyta táncát, két kézzel megragadta fejemet, és rám parancsolt:

- Öld meg! Öld meg, hogy Sillru boldog lehessen! – harsogta fültépő hangon, ám belém gyengeség költözött, úgy éreztem, bábként rángatnak, és már nem vagyok önmagam.

Ujjaim elernyedtek, kezemet a nő felé nyújtottam.

- Sillru! Hát ez a neved!

- Nyámnyila gorr! Erősnek hiszed magad… mégis gyengének bizonyultál! – mondta csalódottan, és a szája széle remegett. Most először hallottam ki szavaiból bizonytalanságot, de egy pillanattal később megkeményedett a hangja, szép vágású szemeit kimeresztette, a szeme fehérje váratlanul bevörösödött, és azon az iszonyúan mély hangján, amelyen először megszólalt, azt mondta: - Most velem jössz! Meg kell adnod Sillrunak, amit kíván!

Az alattam fekvő szakállas dellír erre megint elvigyorodott, de engem már nem érdekelt, kizárólag a nő szemének izzása vezérelt. Még Gobbára sem néztem vissza, úgy lépem ki a nő mögött a nelladallimeli házak közé.

A dellírek Vizivárosnak hívják otthonukat, mert a házak egy részét a mellette elterülő tóra építették, de én azon az éjszakán nem láttam se a vizet, se a cölöpöket, azt sem tudom, hogy az a démoni teremtés merre vezetett és mennyi ideig tartott az út, egyedül tiszta fehér ruhájának libegő mozgását tudom felidézni, ahogy előttem lépked, és én vakon követem, mint egy hűséges állat.

Még a csehóban kellett volna Gobbának, vagy valamelyik dellírnek jól fejbe vernie, hogy magamhoz térjek furcsa kábulatomból, de azt hiszem, Sillruval senki sem bírhatott volna el, és a sorsom már korábban elrendeltetett.

Valamelyik förtelmes bűnöm miatt Solloth színe elé került a lelkem, még időnek előtte, de hogy miért büntetett a fékezhetetlen allíri ilyen kegyetlenül, azt csak sejtem. Talán, mert a nő házában mégis erősnek bizonyultam. De ha nem lettem volna az? Már tudom: akkor a könnyebb halál adódik, és nem az örök szolgaság.

Már késő...

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2013-01-16 17:29 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Mivel megint regényrésztlet, de a cím más, két lehetőség van: vagy a Tiszta varázsló folytatása (illetve egyéb rész, más alcímmel ugyanaból a műből), vagy egy másik regény ugyanarra a világra. Hát... passz. De nyugi, nem eddig tarttott ezen gondolkodni, egyszerűen szűkölünk a regényrészletek láttán. Erősen gondolkodunk a kategória megreformálásán, elvégre ennek így nem sok értelme van, nem? De azért tisztelem a kitartásodat és türelmedet, hogy egyetlen anyázó, kiabáló levéllel nem dobtál még meg bennünket, hogy hol a mű, megettük-e. Ezért jár a virtuális főhajtás.
Vannak kisebb hibák, de a történet megy, olvasható. A regényrészletek nagy hibája, hogy nem fejtheted ki, mi a különbség a gorr és az ork, a dellír és az ember között, és miért ez a nevük. Mint ahogy valahol olvastam (a Boncnokon, de végigbogarásztam az egészet, és nem találom a pontos idézetet), hogy ha egy szőrös, nagy fülű kisállatot "lapikonnak" nevezel, attól az még nyúl marad, csak az olvasó azt hiszi, hülyének nézed. Attól nem lesz eredetibb, hogy más nevet adsz neki.

_____________________
Dr. Bloody Dora