Vérvonal (Előszó + első fejezet)

Előszó, avagy rettentsünk el már most mindenkit a továbbolvasástól!

 

Van egy nem túl népes, de igen zajos kisváros valahol Észak-Angliában, hatalmas erdőkkel övezve, egy régen lerombolt boszorkánytemplom köré építették még a XVI. században. Mint az ilyen sablonsztorikban lenni szokott, ez a környék is mágnseként vonzza a bajt, mindig megmagyarázhatatlan dolgok történnek.

Az itt élők hisznek a mesebelinek nevezett lényekben, elvégre nem hülyék, tudják jól, hogy léteznek. A holtak szájába kis ezüstkereszteket dugnak, mielőtt egyszer arra ébrednének az éjszaka közepén, hogy a nemrég eltemetett családtagjuk vagy barátjuk épp készül kiszívni a vérüket a cuki vámpírfogaival. Az erdő tiltott terület, mert sokféle szerzet bujkál a sötétben, például a köztudottan szelíd kezesbárányként viselkedő vérfarkasok.

Ez Raven Hall, a város, ahol élek.

Hogyan?! Nem hallottál még róla?!  Ja, persze, bárkit is kérdezz, senki sem tudja neked megmondani, pontosan hol van ez a város. Miért nem jelöli egyetlen térkép sem? Miért nem hallott még róla senki? Most már rejtély marad.

De egyet tudunk: élt ott egy lány. Nem törekedett megváltani a világot, nem akart repülni, nem akart semmi különlegeset csinálni, csak nyugodtan élni. A történetemből kiderül: egyik sem jött össze neki. Ha még nem lenne világos: ez a lány én volnék.

Mivel a lant, a hősregék gajdolása a középkorban volt divat, ez pedig a 21. század, inkább gitárral és egyéb szépségekkel készültem. Csapjunk is a húrok közé!

 

 

1. fejezet – Ami sok, az sok! (Otthon, édes otthon?!)

 

Melankolikus zenebömböltetésemből a csengő türelmetlen hangja riasztott fel. Egy laza karatemozdulattal sikerült kikapcsolnom a dobhártyarepesztő számot, majd a fülem zúgását túlüvöltve tettem helyre az alkalmatlankodót.

− Zárva vagyunk! Ha fontos, jöjjön vissza holnap!

Az a hülye csengő csak nem hallgatott el, sőt egyre hangosabb lett. Egy sebzett oroszlánt megszégyenítő „Ó, hogy rohadnál meg ott, ahol vagy!” felkiáltással dobtam le a viking sámán koponyáját az ágyra, a nagy halom papírral meg a tollammal együtt, majd az elpakolásra váró dobozokon keresztülvergődve lerobogtam a lépcsőn, kis híján felbukva a saját lábamban.

− Ha már olvasni nem tud, legalább megtenné, hogy nem tetteti süketnek magát? − kérdeztem kedvesen, miután feltéptem az ajtót. Az első dolog, ami a szemem elé került, egy röhejes, lila cilinder volt mindenféle ákombákom mintával. A fejfedőt követve betájoltam a derékmagasságomban feszengő úriembert, de csöppet sem zavart bűnbánó ábrázata abban, hogy folytassam a kirohanást: − Ha esetleg problémája lenne a szöveg kibetűzésével, elismétlem: Z-Á-R-V-A V-A-GY-U-N-K!

− Segítenie kell! Kérem! − nyüszögte héliumos hangon a cirka száznegyven centi magas apróság. Csak ekkor tűnt fel, hogy valami nagyon nem stimmel a pacákkal, ugyanis eléggé zöld volt, feltételezhetően nem egy szimpla gyomorrontástól. Nagy sóhajjal intettem a törpének, hogy fáradjon beljebb, jelképesen elbúcsúzva a békés rockbömböltetéssel teli óráktól.

Mikor szívélyes invitálásomra eldöcögött mellettem a cilinder, még megálltam vihogás nélkül, mivelhogy vészhelyzet forgott fenn, olyankor pedig kerülendő az ügyfelek körberöhögése. Szemem automatikusan követte a bugyuta kalap mozgását. Jobbra, balra, jobbra, balra, majd magasra és vissza, ahogy látogatóm helyet foglalt a fotelben.

− Miről lenne szó? − vetődtem le a kanapéra, ami egy halk nyikorgással jelezte, hogy kezd elege lenni a kamikaze-akcióimból. A törpe nem szólt egy szót sem, csak megdörgölte az állát, majd a mozdulatsort folytatva a jelenleg leginkább éretlen krumplira emlékeztető orrát is részesítette némi kényeztetésben. A háttérben kattogó óra szerint már kerek hat perce szobroztunk totál némán, amikor végre kibökte:

− A feleségem boszorkány.

Egy „mindent értek” bólintással már pattantam is fel a csak nemrég birtokba vett kanapéról, majd egy hátravetett „Ne nyúljon semmihez!” után elrobogtam a raktárba. Néhány kék-zöld folttal gazdagabban sasszéztam vissza a tízpercnyi kínkeserves kotorászás árán megszerzett maréknyi szárított frung-levéllel.

− Elég gyakori, hogy a boszorkányok speciális parfümöt használnak, hogy ellenállhatatlanná tegyék magukat a férfiak számára − vettem elő a legtudálékosabb szövegem, mint egy jól nevelt iskolás, akinek most lehetősége nyílt arra, hogy bebizonyítsa: igenis megtanulta a házit. − Általában olyan anyagokból keverik ki az illatokat, amikre sokan rosszul reagálnak − biccentettem a zöldre színeződött manus felé. − Ezekből a levelekből készítsen teát, aztán igya is meg. Egykettőre elmulasztja a kellemetlen mellékhatásokat.

− El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! − sipákolta a törpe a kezemet szorongatva, majd néhány bankóval szegényebben kiszökdécselt az ajtón, halkan dudorászva. Borzadva néztem az ugrándozó cilinder után, míg az eltűnt a szomszédos sarkon.

Erőt véve magamon visszavánszorogtam a szobámba, újra a kezembe véve a jegyzeteimet. 

Megnevezés: Viking sámán koponyája. Kor: úgy a VI-VII. századra tehető. Besorolás: Bűbájkellékek; Átoktárgyak. Ár: Húszezer gencs... − motyogtam a leírandó szöveget, miközben a tollam végét rágcsálva szemeztem a kérdéses fejjel. − Kíváncsi lennék, mi végzett a pacákkal. Sehol egy csinos fejszenyom, egyéb sérülés, pedig akkoriban nem volt túl gyakori, hogy csak úgy meghaljon valaki...

Beleborzoltam a hajamba, mint mindig, ha valami nagyon fúrja az oldalam. A rengeteg dobozt kikerülve léptem ki ismét a szobából, miközben még mindig a lehetséges halálnemeken agyaltam, és a nagyapám laborja felé vettem az irányt. Nem tudtam nem észrevenni a gesztus hamleti mivoltát.

− Lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés... − néztem a koponyára, ami egyetértően bámult vissza rám a kezemből.

A ház emeleti része korántsem volt olyan tágas, mint a lenti üzlet, de azért néhány kanyargós folyosót ide is sikeresen beépítettek. Mire végre elbotorkáltam a célul kitűzött, fehérre mázolt ajtóig, a lábam már készült beadni a kulcsot.

Aztán gyökeret vertem a küszöbön.

Érdekes, jóllehet teljesen megszokott látvány tárult a szemem elé. Nagyapa a boncolós köpenyét viselte, amely felett bizony eljárt már az idő, tehát a színét nemigen lehetett megállapítani. Előtte az asztalon gusztusosan felvágott halott heverészett, kiélvezve a délutáni sziesztát. Ami viszont egyáltalán nem nevezhető megszokottnak, sőt teljesen nonszensz, az a hullát békésen szaglászó kígyó volt.

− Merlin! − vetődtem rá egy kisebb sikkantással. Gyors mentőakciómnak köszönhetően az albínó hüllő pár pillanat múlva már a karomon díszelgett, körbe-körbe hurkolva, mint egy fehér kötélcsomó, ami igen élénken érdeklődött a kezemben tartott koponya iránt. Csak alapos ellenőrzés − nincs láza, nem harapta le a nyelvét, megvan minden egyes pikkelye, nem vakult meg és a szaglása is kiváló − után fordultam őrülten vigyorgó, pszichopata ősömhöz:

− Mégis mi a francot keres itt? Hogy merted idehozni az engedélyem nélkül? Mit adtál be neki?! Ha elkapott valamit, azt nagyon meg fogod bánni!

− Csak kíváncsi voltam, hogyan reagál rá a kicsike − paskolta meg széles vigyorral a hulla lábát, majd elérzékenyült pillantással tudatta, hogy ő a mai kedvence. − A legújabb kutatások szerint a halottak lelki békéjére nagy hatással vannak az állatok, George-dzsal pedig fogadtunk, hogy meg tudom-e cáfolni.

Hirtelen erős ingert éreztem arra, hogy felsírjak. Ha valaki netán megkérne egyszer, hogy jellemezzem a nagyapámat, röviden válaszolnék: őrült. Sőt flúgos, totál zakkant. Élete értelme a túlvilágon lebzselők zargatása és minél hülyébb fogadások kötése. Kitagadom, nem ismerem! Semmi közöm nincs ehhez a boncmániás pszichopatához!

− Kísérletezz Döggel! − vágtam oda fél kézzel a boncalany mellé a lábamhoz sompolygó fekete macskát, koppant is egy szépet a fémlapon. A cicus sértődött vernyogással nézett rám, majd tüntetően összegömbölyödött, fejét a csinos Y alakú vágásra hajtva.

− Már megvolt − vonta meg a vállát felmenőm. Megsimogatta a szőrgolyót, mire az halkan dorombolni kezdett. Megáll az eszem! Férfiember létére jól elvan ezzel a gombóccal, és nem is tagadja! − Nem is kellett kérnem rá, tudod, hogy mindenbe beleüti az orrát.

− Vajon kire hasonlít? − morogtam magam elé, épp elég hangosan ahhoz, hogy azért meghallja.

− Amúgy is: a macskák köztudottan jóban vannak a halottakkal. Az a szárítókötél meg úgysem jó semmire − bökött a karomon sziszegő kígyóra. − Túlságosan elkényezteted.

Valami nagy gorombaságot akartam a fejéhez vágni, de eszembe jutott, hogy nem nagyon szokta meghatni a széleskörű szókincsem. Fenyegető pillantást vetettem a hullára, mintha a puszta tekintetemmel elátkozhatnám, majd királynői tartással sétáltam ki. Alaposan bevágtam az ajtót, a szemerkélő vakolat nagy örömére.

Csak félúton jöttem rá, miért is caplattam el odáig, de a büszkeségem nem engedte, hogy visszaforduljak. Beérve a szobámba, Merlin rövid úton a terráriumában végezte, kis híján lakat alatt. A sok ácsingózó doboz mögül előbányásztam a patkányos ketrecet.

− Sorsot húztok, vagy bökjek rá valakire? − tettem fel a merőben felesleges kérdést. Nem törődve a kialakulófélben lévő visítókoncerttel, az egyik rágcsálót elkaptam a farkánál fogva, és behajítottam az ártatlanul figyelő kötéltekercsnek. − Nesze! Nem mintha megérdemelnéd...

Egykedvűen szemléltem a vadászat élvezetétől kővé dermedt Merlint. Szerencsétlen patkány se élő, se holt nem volt, azt hittem, ott kap szívinfarktust, amikor ebédpartnere közelebb csusszant hozzá. Pár percnyi szemezés, rövid űzőcskézés a terráriumban körbe-körbe, aztán csak egy fehér villanást láttam, ahogy kis kedvencem elkapta a zsákmányt. Keze nem lévén, egész testével szorongatta meg a falatkát. Gyengéd szerető módjára először a nyakából kóstolt egy kicsit, majd ráérősen, egyben meghamikázta.

Az ebédelő kígyó tanulmányozását megunva hátraarcot vágtam, szembetalálva magam a falitükörrel. Csak most tűnt fel, hogy a díszes keretű, kerek kis alkalmatosságra sietős üzenetet firkantottak − vörös rúzzsal, hogy stílusos legyen: „Hiba volt visszajönnöd.” Rögtön tudtam, ki áll − jelenlegi helyzetét tekintve inkább lapul − a dolog mögött.

− Hééé, Jess! − énekeltem vigyorogva. A szekrényből kuncogás szűrődött ki, majd a „rejtélyes” üzenetküldő vágódott a nyakamba egy hangos „Lizzie!” kiáltással, a hozzá tartozó aranyszőke hajzuhataggal, tökéletesen kisminkelve és manikűrözve, a legmakulátlanabb és legpuccosabb ruhákban, mint az teljesen megszokott volt tőle.

− Megijedtél? − nevetett rám cinkosan legjobb barátnőm és bűntársam.

− Majd’ betojtam a félelemtől, nem láttad? De − emeltem fel a mutatóujjam álfenyegetően − ha még egyszer berúzsozod a tükröt, te biztosan meg fogsz ijedni...

− Jaj, de félek! − visított fel, mire a dobozokon átugrálva meg is kergettem egy kicsit. Lihegve, de töretlenül vigyorogva vetődtünk le az ágyra, lepaterolva a jegyzeteket. Jess kiskutyaszemeket meresztve, pletykára és hírekre éhesen nézett rám:

− Na mesélj! Milyen volt Egyiptom?

Rövidke három és fél órában vázoltam neki mindent, ami a nyáron történt, kicsit kibővítve a telefonbeszélgetések és sms-váltások során már elmondottakat. Tudniillik, a néhány folyosóval odébb vagdalózó nagyapámat elhívták egy ásatást felügyelni, én meg nem akartam kihagyni a múmiákat és egyéb gyönyörűségeket, így amint vége lett a sulinak, összecókmókoltunk, és az első repülővel szálltunk is Egyiptom felé.

− Látom, szuvenírt is bőven hoztatok − vigyorgott a szerteszét hányt dobozokra pillogva. Kíváncsian vette kezébe a földre száműzött koponyát, majd egy finnyás fintorral vissza is ejtette. Meg sem próbáltam felvilágosítani, hogy az éppenséggel nem Egyiptomból származik, hanem a szokásos szállítmány egyik gyöngyszeme. Elvégre a piramisok környékén nem nagyon járkáltak viking sámánok, de neki aztán beszélhet az ember.

Már épp nekiálltam volna megosztani vele a kérdéses norvég úriember elhalálozási körülményeit latolgató elméleteimet, de ezt a pillanatot választotta arra egy titokzatos valaki, hogy a szomszédos szobában megszólaltassa a szent és sérthetetlen gitáromat. Egy kicsit megbocsátottam neki ezt a főbenjáró bűnt, mert szépen játszott, de Jess mindentudó mosolya elborzasztott. Mibe kevertél bele megint?!

Ezúttal kevésbé idegbajosan kukkantottam be az ajtón, de csak addig tettem takarékra a hangom, amíg meg nem láttam a gitáromat próbálgató srácot, akit történetesen nagyon is jól ismertem. Két másodpercembe tellett, mire felfogtam, hogy kit látok. A következő pillanatban eszemet vesztve estem neki, mint kanos mókus a makknak, csak nem éppen szexuális célból, inkább a minél előbbi kétdimenziósra verése izgatott.

− Mégis mit képzeltél magadról, he?! Csak úgy eltűnsz két évre, aztán meg ideállítasz, mintha mi sem történt volna?! Mégis hol voltál, te gyökér?! Tudod, mennyire aggódtam érted?! Ha azt hiszed, azzal, hogy idevillantasz egy mosolyt, megúszod, hát nagyon tévedsz! − Úgy öt percig püföltem a mellkasát, közben újfent bebizonyítottam kreatív szókincsemet, ugyanis az elhangzott szidalmazások fele még sosem látott napvilágot azelőtt.

J tűrte egy darabig a kirohanásomat, aztán egy laza mozdulattal satuba fogta a karom. Persze nem álltam le, rúgtam és haraptam, ahol csak értem. Hátrakötött kézzel is simán elgyepálok bárkit. Kivéve, ha sokkal erősebb nálam, de akkor sem ússza meg szárazon.

− Higgadj már le! − jött oda Jess is nagy nevetve, akit módfelett szórakoztatott, hogy szétverem a drága bátyját. A „lehiggadást” véghezvittem, legalábbis felfüggesztettem egy ideig cséphadarást, ugyanis mindössze két kézzel nehézkes verekedni és ölelkezni is egyszerre.

− Kicsi a rakás! − rikkantotta el magát Jess.

Három másodpercen belül már a földön hemperegtünk egy csinos kis kupacban. Ahogy vinnyogva igyekeztem kimászni a rajtam hevergetők alól − magamban megjegyezve, hogy mintha felszedtek volna egy-két plusz kilót −, egyszerre elkapott a nosztalgia. Nocsak, kezdek szentimentális lenni?

 

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam a világ leghülyébb és legbalhésabb trióját.

Ez a szőke istencsapása itt a legjobb barátnőm, a mindig tökéletesen sminkelt, divatos és rohadtul drága ruhákban és cipőkben tipegő angyal, Jessica Morris, vagyis Jess, aki korántsem olyan „ártatlan”, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Nagy pletykafészek, a legkisebb hírre is úgy ugrik, mint a kiéhezett kutya. Sosem tudja tartani a száját.

A mellette vigyorgó, bőrbe öltözött rockgyerek meg a bátyja, Johnny, aki a J becenevet kapta a bandakeresztségben. Az apjától örökölte a haját, szép rézvörös árnyalatú, a szélrózsa minden irányába áll egy-két szál, de sokszor úgy érzi, nem kelt elég kócos, netán áramütött hatást, ezért némi zselével is rásegít. Azzal a töméntelen mennyiségű fémmel, amit magára aggat, már kovácsműhelyt vagy pénzverdét lehetne nyitni: bolondul a szegecses kiegészítőkért. A legnagyobb bajkeverő, akit ismerek, mindig valami huncutságon jár az esze.

Jómagam Lisa Blake vagyok, a helyi okkult bűbájbolt „kedves és figyelmes” vezetője, mivel a drága nagyapám napi huszonnégy órában a hullákat bújja. Javíthatatlan álmodozó és okostojás, aki nagyon jóban van a könyvekkel, de sokszor azt veszem észre, hogy ők nem annyira csípnek engem. És persze mindenkitől megkapom, hogy milyen „szépen” beszélek. Hiába, ha egyszer ilyen gyönyörű nyelv ez az angol, használjuk ki fenékig, nemde?

Mi hárman elég régóta állunk szövetségben és nagy barátságban. Ha egyikünk benne volt a buliban, akkor mind benne voltunk, célul tűztük ki a tanárok és mindenki más őrületbe kergetését a legváltozatosabb formákban. J egy igazi bandavezér leleményével találta ki az újabb balhékat, és csodával határos módon szinte mindig megúsztuk, persze azért nem egyszer kapták el a grabancunkat. Szép évekkel a hátunk mögött aztán az uraság fogta magát, és lelépett. Ennek már két éve, de bármennyire is haragszom rá, azért piszkosul hiányzott!

 

Úgy negyedóra fetrengés után végre összeszedtük magunkat, és felálltunk a földről, mintha komoly felnőttek lennénk, akik pár perce nem azon voltak, hogy halálra csikizzék egymást. Nem nagyon tudtunk mit mondani, így csak meredten bámultuk a másikat, alig-alig pislogva.

Alaposan végigmértem rég látott csínybálványom, nehogy elmulasszak akár egy apró részletet is. Az alatt a két év alatt, amíg ki tudja merre járt, magára szedett némi izmot, ezt még a pólóján keresztül is láttam. Szégyen és gyalázat, fiú létére hosszabb haja volt, mint nekem, de mintha a fülében is kettővel-hárommal több piercing és fülgyűrű villant volna, mint legutoljára.

− Látom, még mindig megvan − törte meg a hosszúra nyúló csendet és néma szemezést J, ahogy a gitáromra mutatott, ami most békésen feküdt a széken. Egy „hülye vagy” üzenetű pillantást küldtem felé, jelezve: Még szép, hogy megvan, te fatökű!

Nyolc éves lehettem, ő tíz, amikor egyszer rányitottam gyakorlás közben. Előtte is hallottam már gitározni, de az a szám, amit akkor játszott, egészen elbűvölt. Addig nyaggattam, amíg meg nem ígérte, hogy megtanít rá. A fent említett szépséget is tőle kaptam, azóta is csak különleges alkalmakkor veszem elő.

− Sokat változtál − nyögtem ki egy újabb tartós csend után. Az ember azt hinné, hogy ha a rég nem látott legjobb haverja hirtelen betoppan, inkább be kellene varrni az ugrándozva és nevetve mesélők száját. Ne felejtsem el felírni a noteszomba az „Ezer és egy dolog, amiben rohadt nagyot tévedtem” feliratú fejezetbe!

− Te viszont semmit. Még mindig nem nézel ki lánynak, pedig akkor lenne mit fogni rajtad − vigyorgott sokat mondóan a mellkasomra, ahol a halvány dombocskáim lapultak a háromszor nagyobb póló alatt. Itt telt be a pohár, ma már sokadjára.

− Ezt mondd a szemembe, te perverz állat! − estem neki a fejének megint, de ezúttal résen volt, ügyesen kitért az automata üzemmódba kapcsolt karom elől. − Szétkaplak! Szétcincállak, te kéjenc!

Röhögve menekült előlem, én pedig cirka öt perc után meg is elégeltem a kergetését, főleg úgy, hogy kezdtem szédülni a körbe-körbe rohangászástól. Egy morranásnak is beillő „Folytassuk odaát!” után átcaplattunk a még mindig atombunkerre hajazó szobámba. J egyből otthon érezte magát, levette magát az ágyamra, én meg odabújtam mellé, mintha az a két év meg sem történt volna.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy engem néz, majd megéreztem a kezét a hajamba túrni. Morcosan bámultam rá, mert utáltam, amikor ezt csinálja, de azért egy kicsit jól esett. És újfent megállapítottam magamban, mint már annyiszor: J fiam, te aztán rohadtul helyes vagy! Mit helyes?! Egy szexisten! Sose néztem rá másként, mint a tulajdon bátyámra, de azért én sem voltam teljesen vak.

− Srácok, nem akartok szobára menni? − kérdezte vihogva Jess, amikor tartósan nem vettünk róla tudomást. Imádott a rivaldafényben lenni, és főbenjáró bűnnek számított a szemében, ha csak egy pillanatra is elfelejtkeztek a jelenlétéről.

− Ott vagyunk − adtam meg a kézenfekvő választ. Erre fújtatva mászott közénk, mint valami szeretetéhes kiscica. − Hiányoztatok − mondtam ki a legnagyobb természetességgel azt, amit már az első perctől fogva éreztem, miközben szorosan egymáshoz bújtunk. Akár az igazi tesók − futott át az agyamon. Persze némi szívfájdalommal tudatosult bennem, hogy ez csak rám nem igaz, de hát istenem: rossz családba születtem, nem tehetek róla!

− Holnapután kezdődik a suli − sóhajtott nagyot J.

− Muszáj volt elrontani a kedvem? − bokszoltuk egyszerre oldalba Jess-szel.

− Miért? Nem hiányzik egy jó kis balhé? Valami tanárok haját őszbe fordító, szemtelenül nagy ökörség? Hahó, halihó! Ébresztő, emberek! Holnapután kirobbantjuk a negyedik világháborút is, ha az kell, de én valami nagy dobással akarom megünnepelni ezt a visszatérést!

− Előbb a harmadikat kéne, észlénykém − javítottam ki a békesség kedvéért. Aztán egy szép nagyot koppantottam a fejemre, és mini szívecskévé torzuló, csillogó szemmel néztem rá, mint aki most jött rá az évszázad nagy rejtélyére. − Már tudom, miért te vagy a vezér... Imádom, ahogy szónokolsz!

− Kösz a bókot, csinibaba − kacsintott rám, bevetve minden sármját, mire én csak vigyorogtam rajta.

− Ez esetben alaposan fel kell készülnünk − hangsúlyozta ki Jess egy rég látott, pajkos kis fintorral az arcán. Összenéztünk. Bár lassan esteledett már, de senkit nem érdekelt. Sutyorogva vitattuk meg, hogyan és miképpen kivitelezzük a Nagy Dobást.

Biztos voltam benne, hogy ezt az évnyitót nem fogjuk egykönnyen elfelejteni...

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2012-08-27 17:36 Kelvin

Kelvin képe

Hát, részlet. Nem szoksz le róluk, pedig látod, hogy alig olvassa valaki. Nem szeretem az ilyen modoros humort, ennek ellenére tetszett. Jó volt a hangulata.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

sze, 2012-09-19 21:26 sgtGiggsy

sgtGiggsy képe
4

Nekem nagyon tetszett. Szerintem hihetetlenül szórakoztató a stílusod. Elég volt a figyelmeztetést elolvasni és már meg is jött a kedvem az írás elolvasásához, holott a téma úgy összességében nemigazán érdekelt volna. A végére a barátnő bátyjának feltűnésekor egy kicsit leül, meg onnantól akadt egy-két kicsit kacifántosabb mondat, de odáig tényleg nagyszerű. Ha a következő rész is amit felteszel ebből, ilyen tud majd lenni, én biztos, hogy állandó olvasód leszek :)