Fekete Csillag - I. fejezet (Prológus után)

 

 

Éhes mágus

 

 

Valahol a lét peremén sodródtam, távol időtől, tértől. Tisztán nyert értelmet bennem egy érzés: vagyok.  

Azt sem tudom mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, már amennyiben a tiszta létezés állapotnak számít… Arra viszont emlékszem, hogy egy zuhanásszerű érzés zökkentett ki testi-lelki békémből. Felpattant a szemem.

A hold fénysugarai próbálták áttörni a sötét légtömeget, ám a felhők úgy burkolták azokat körül, mint piszkos petróleumlámpa ragyogását egy fekete selyemkendő. Egy tücsök fakadt nótára a közelben.

Lassan visszatért végtagjaimba az élet, ám legszívesebben feküdtem volna tovább a sáros úton. Lassan felálltam, egyensúlyba hoztam magam.

Biztosan megint felöntöttünk a garatra. Alex ugyan visszafogott volt ilyen téren, általában én vittem a rosszba.

A mobilom után kutattam a zsebemben. Karcos kijelzőjén három olvasatlan SMS-t fedeztem fel, és egy tucat nem fogadott hívást. A legutolsó üzenet hajnali kettőkor érkezett, de az már jócskán eltelt.

Alig maradt erőm hazabotorkálni. Különös volt, de nem szédültem, nem fájt a gyomrom, sőt, teljesen magamnál voltam. Inkább egy nagyon erős fáradtság vett rajtam erőt. Az utolsó métereket a házig a dagonyás ösvényen mintha nem én tettem volna meg. Éreztem, hogy a testem halad, de elmémben teljes volt a káosz. Semmire nem emlékeztem.

Felkúsztam a huszonöt lépcsőn, majd újra összeroskadtam az ágy előtt.

 

 

***

 

 

Megragadtam a króm csaptelep fogantyúit, majd kinyitottam a hideg és a meleg vizet. A zuhogás olyan hangos volt akár egy vízesés. Minden zaj élesnek hatott, minden érzés túl erősnek. Olyan volt mintha kómából ébredtem volna.

A villanyfény vakított, úgy döntöttem bekapcsolom helyette a kád peremében elhelyezett LED hangulatvilágítást – az pont elég lesz. Alig értem a fő villanykapcsolóhoz, a lámpa villogni és sisteregni kezdett. Kiégett.

Miközben azon gondolkodtam, mi legyen az elfáradt lámpával, lassú léptekkel a tükörhöz mentem. Arra számítottam, egy bevérzett szemű, kiégett fejű önmagam néz vissza rám, ahogyan szokott egy hosszú éjszaka után. Tévedtem. Ínhártyám, barnás zöld íriszem és szembogaram tisztán elkülönült, bár tekintetem fáradt volt. Bőrömet több helyen is elaludtam, a nyakam lassan forgott.

Bemásztam a kádba. Éreztem, ahogy elmerülök a forró vízben.  Még az sem érdekelt, hogy elfelejtettem a habfürdőt. Szerettem volna egy órát így csücsülni.

Hátrahajtottam a fejem és becsuktam a szemem.

Megnyílt alattam valami tér. Merülni kezdtem, süllyedtem a kádban. Egyre a víz alá, a levegőt úgy vettem akár a körülöttem elsuhanó nyílhegy alakú halak. Buborékok pezsegtek arcom előtt. Egyre lejjebb merültem, valami erő húzott lefelé.

A csatorna volt az. Gyorsuló tempóban kezdtem forogni, az örvény csak vitt és vitt. Amikor kiabálni próbáltam, a víz beömlött a számon. Kapálódzásom mit sem ért.

Egy villanás keltett fel álomszerű állapotomból. Nem tudom, a lámpa hogy lépett újra üzemszerű állapotba, de végtelenül hálás voltam neki.

 

 

 

Felpattantam a jó öreg Simsonom hátára, felvettem a II. világháborús rohamsisakot, megigazítottam hátamon a táskát, majd kilőttem a két kis tuja közül, a garázsunk mellől. Alex a falu szélén, egy kidőlt fánál várt rám. Mindig itt találkoztunk.

Egyesbe rakta roncsdervis járgányát, mely a sok-sok cserebere eredményeként született, majd játszani kezdett egy kicsit a gázkarral. A motor felbúgott, a kipufogó akár egy öreg traktor, ontani kezdte magából a kormot és a füstöt.

 A hegyen át, rengeteg kis erdei ösvény vezetett a városba, melyek hálózatát úgy ismertük, akár a tenyerünket. Negyed óra alatt meg is érkeztünk.

Jobb helyet keresve sem találhattunk volna egy beszélgetésre, mint a Terasz kávézót. A balkonon ülve beláttuk a gesztenyefák által közrefogott főutat, a kirakatokat, a rohangáló embereket – egészen más volt itt minden.

Tíz perc néma csönd és farkasszem következett.

- Na, mi van? – Alex nem bírta tovább.

- Vége, hála neked! – a szomszéd asztalok felfigyeltek hirtelen kirohanásomra, így hát megpróbáltam türtőztetni magam.

- Ádám, te mit tettél volna az én helyemben?! Abból hogy nem vetted fel az otthonit, csak arra következtethettem, hogy Rékához mentél.

- Ne mondd ki a nevét!  - még a nevére is haragudtam, pedig nem ő volt a hibás.

- Nyugi, szóval azt mondod, vannak emlékeid?

A napszemüvegemmel játszottam, és közben a felszolgálónőt néztem.

- Mielőtt felébredtem, volt valami, ami bevillant. Például a nagy köd.

- Igen, ez stimmel. Ennyi?

- Egy alak tetőtől talpig feketében.

- Az meg alighanem a Halál volt, lehet, hogy összetévesztett valakivel.

Alex morbid humora egy kicsit sem kopott meg.

- És mi van, ha leütöttek? – ötlött fel bennem hirtelen.

- Akkor már nem lenne telefonod.

Ekképpen próbáltuk megfejteni a talányt, miközben haragom egyre inkább kezdett felengedni.

- Egy utolsó kérdés. Miért hívtál fel az után, hogy elindultam haza?

- Ottmaradt a dzsekid.

Egész visszaúton töprengtem. Szerettem, kiöntöttem a lelkemet, de valahogy az ő részéről ez mindig elmaradt. Kezdettől fogva halálra volt ítélve ez a kapcsolat. Úgy éreztem el vagyok átkozva.

Aggódtam is. A doktor valami vérkeringési problémára tippelt, ami az ilyen fiataloknál szokott előfordulni. Hülyeség! Nem voltam magamnál két napig, átaludtam az egész hétvégét egyhuzamban. Ehhez egy doboz nyugtató is kevés lett volna…

 

 

Nem emlékeztem, hogy nyitva hagytam volna a bejárati ajtót. Résnyire tártam, majd benéztem az előszobába. Nem felejthettem el bezárni!

Nesztelen léptekkel megindultam, hogy körülnézzek. Jócskán felment bennem az adrenalin. Furcsán hangzik, de egy betörőn le tudtam volna vezetni a problémákból eredő dühömet.

A konyhából matatás hallatszott.

Beigazolódott a gyanúm. Egy férfi túrt a hűtőben, félig elmerülve abban, az én ruháimban!

- Maga meg ki a franc?! Tűnjön innét, vagy hívom a rendőröket!

Az alak felnézett.

- Ádám, tudod te, mennyire megéhezik az ember egy tércsere után? – túrt hosszú hajába szánakozva rajtam.

- Bolond, nem tudom, miről beszél! És honnan tudja a nevem?

- Ki van írva a szobád ajtajára – kivett egy kolbászt és beleharapott.

- Hagyja abba!  Adja ide a ruháimat, és tűnjön innét, vagy megütöm!

- Tartogasd az energiádat a visszaemlékezésre, nagy szükségünk lesz rá – megkerülte a pultot, és elém került.

Nem tudtam magam türtőztetni. Lendült a kezem.

A bal horgom valami kő keménybe ütközött, ami nem az arca volt. Attól öt centire állt meg a levegőben! A köztünk lévő tér valami átlátszó falat képezett.

- Hagyd már abba! – üvöltött rám -, Nem azért jöttem ide, hogy bármit is elraboljak, ne nehezítsd a dolgom!

- Ki vagy te? – hátrálni kezdtem.

- A nevem Sham-Salaral.

Miközben kimondta nevét, egy pillanatig törpének éreztem magam a férfi előtt. Ápolatlan külseje ellenére valami erő sugárzott belőle. Zöld szemét tekintetembe fúrta. A torkomban dobogott a szívem.

- Ülj le! – kínált hellyel a saját házamban.

A legtávolabbra igyekeztem helyet foglalni tőle.

- Amennyiben nem érted meg, amit mondok, már csak órák vannak hátra az életedből.

- Micsoda? – ugrottam fel a székről -, Maga fenyeget engem!

- Két választásod van, vagy végighallgatsz, vagy megöllek.

Ledermedtem.

- A jóslat így szól: „Amikor a hegyeken túl feltűnik egy új csillag, a sötétség elindul, hogy eleméssze azt. Akkor majd a Fekete Csillag vérrel borítja be a földeket, és a sírok megnyílnak.”

A férfi odament az ablak elé és bámulni kezdett kifelé. Zaklatottnak tűnt.

- Mi közöm nekem ehhez?

- Te vagy az a csillag, és én nem engedhetem, hogy a jóslat valóra váljon. Tudom, addig nem fogod elhinni egy szavamat sem, míg bele nem csöppensz ebbe a kis tündérmesébe.

- Hajlandó vagyok végighallgatni magát, az udvaron – megnyugvást jelentett volna kinn tudni a házból ezt az embert.

- Nem, itt biztonságosabb – dünnyögte egy jókora kenyérdarabbal a szájában, majd megint odarohant az ablakhoz – Van valami iható?

- Várunk valakit, vagy miért nézeget annyit kifelé?

- Igen. Pontosabban kettő valakit. Elumej hoz neked is követ. Az én feladatom csak az volt, hogy megtaláljalak.

- Nem kell nekem semmilyen kő! Kezd nagyon összezavarni ez az egész.

- Hidd el, nem így terveztem. Szerettem volna neked időt hagyni a búcsúzásra, de félek ez most nem áll módunkban.

- Viccel? Nem megyek sehova!

- Az senkinek nem lenne jó – szólt. -  Imádkozz, hogy a barátunk előbb ideérjen, mint a gyilkosunk!

- Miért, ki akar engem megölni?

- A sötétség jön el érted.

- Itt van, igyon! – löktem elé egy pohár vizet.

- Az mit mutat? – bökött Salaral a faliórára.

- Életében nem látott még faliórát? Az időt mutatja percekben, másodpercekben…

- Nem ismerem a világodat – a ketyegőn pihentette szemét -, Rájössz majd, az idő mekkora úr.

 

Na persze, mondja ezt, aki már lassan tíz perce rabolja az enyémet, és még csak nem is ismer.

-  Nem ismeri a világomat?

- Várj itt! – kifutott a konyhából.

Hallottam, hogy elhagyta a házat. Az erdő irányába rohant, majd hirtelen megállt. Percekig a fák sűrűjét kémlelte.

Addig vártam, míg újra megjelent a konyhaajtóban aggodalmas arccal. Izzadt.

- Nem Elumej fog elsőnek érkezni – ujjáról lehúzott egy rubint berakásos gyűrűt – Fogd meg! Jól jegyezd meg, a kristályvárosba, Amarathba kell menned! Nagyon sajnálok mindent, ami történni fog veled, később majd megérted. Csak ezt tehettük.

Megragadta a másik kezemet, majd érthetetlen nyelven kántálni kezdett valamit. A gyűrű egyre melegebb lett a bal tenyeremben, pillanatokon belül izzani kezdett.

- Akármilyen forró, el ne dobd!

- Éget ez az izé! - pánikba estem.

- Tartsd a markodban, nem szabad eldobnod!

Egy energialöket vágott végig bennem a lábamtól a fejem tetejéig. Salaral továbbra is az ismeretlen nyelven beszélt. A gyűrű vörösen felizzott, én pedig röpültem a semmibe.