Az összeomlás

Az átjáró

1.

 „A Természetnek, a Teremtőnek, a Láthatatlannak, akit mi már kétszer cserbenhagytunk, szigorú, kérlelhetetlen törvényei vannak; (…) most újból próba alatt állunk s e megpróbáltatásból vagy kikerülünk ősi energiával, mint hunok, avagy energia hiányában, mint hontalanok…”

Csontváry Kosztka Tivadar: Energia és művészet…

„Adam! Ez nem álom!” – ezzel a mondattal kezdődött, és ért véget valami, ami túlságosan is álomszerű volt ahhoz, hogy e mivoltát tagadni lehessen. És mégis! A hang olyan átható volt, annyira tiszta, egyértelmű és világos, akárcsak a képek, melyeket bevezetett és lezárt: a palota hatalmas oszlopcsarnokától, a távoli termekből szűrődő fények és hangok kavalkádján át egészen az ajtót beborító tükörig.

Akárhányszor tért vissza az álom mindig ugyanott, ugyanúgy kezdődött. Állt az ajtó előtt és be akart lépni. Talán a fény vonzotta, talán a zene, talán a mulatozók zsivaja, a nők csilingelő nevetése, a férfiak öblös kacagása; és minden, ami e mögött rejtőzhetett: fényűzés, pompa, hatalom, és talán a múlt; a múlt igézete. Nem volt ura önmagának, a keze már lendült a kilincs felé. A háttérben, a völgyet koszorúzó hegyláncok mögött lebukni készült a nap, a csúcsokon, mint megannyi csillag, őrtüzek lángja lobbant. Talán az alkonyi fény űzött csúfot Adammal, talán más, annyi bizonyos csak, a fiú, aztán a legény, majd a férfi soha sem pillanthatta meg önmagát abban a tükörben. Eleinte csak egy árnyat látott, mintha feketén lobogó lángok festették volna az üveg felszínére. Aztán parázsló szempár jelent meg ott, ahol tán az arcnak kellett volna lennie. E látomás mindig elriasztotta. Mintha eleven tűz égette volna, úgy kapta vissza a kezét, sarkon perdült, és rohant, rohant egyre távolabb, a hegyek felé, egészen odáig, ahol elfogytak az oszlopok. Onnan már látni lehetett a palotát a hegykoszorútól elválasztó szakadék végtelen jeges mélységeit: az űrt, mely egyszerre töltötte ki lelkét és a meredélyt.

Az oszlopcsarnok szélét, a két világ határát a rettegés uralta; a rettegés, mit épphogy csak enyhíteni tudtak az őrtüzek fellobbanó lángjai által az égre festett csillagképek. E vissza-visszatérő álomnak csupán ez az egyetlen részlete változott az évek során. A palota, az oszlopok, a tükörajtó, a tükörkép, az űr mind-mind oly állandó volt, mint az időmúlása, a nap- a hold- és az évszakok változása. Ám az őrtüzek fogytak, s ahogy egymást követve sorra ellobbantak, úgy nőtt a tömeg, a zsivaj, s vele a rettegés.

És elérkezett a nap, amikor Adam utószor látta az álmot. Történt mindez az Úr, a Sötét Úr 2031. évében, Szent Iván éjjelén, a Dunai Limes Észak-keleti Őrkerületében, ott, ahol a vén folyó délnek fordulva egy hosszan elnyúló szigetet ölelt körül.

Fülsértő zsivajjal kezdődött. Az ajtó mögött önfeledt tömeg tombolt, s mindent megtett, hogy ön-ön figyelmét elvonja a palotát körülölelő űr fenyegető valóságáról. Mert a fény, a pompa, a mulatság hazugság volt, egyetlen soha véget nem érő hazugság. A tükörkép viszont igaz. Az árny végre felfedte valódi alakját. Akkor, ott abban az álomképben a Társaság szürke eminenciásaként jelent meg, kit a háta mögött csak Blacknek hívtak azon kevesek, akik egyáltalán utalni mertek rá. Adam, Adam McCain halványan emlékezett rá, hogy más világokban, más helyzetekben másként nevezték. Kansas-ben Randall Flagg, Roxfortban Woldemort Középföldén Szauron volt, és valahol, valamikor Luciferként körbevezette Ádámot e világon, a kezdetektől egészen a végső időkig. Ez utóbbi kép szinte gyerekkorától kísértette McCaint. Ezért tanult meg magyarul. Emiatt olvasta el eredeti nyelven egy XIX. századi szerző ódon drámáját az Ember tragédiájáról. És most már az is világossá vált számára, hogy az álom valamiképpen ezzel a művel függött össze. Ha belép az ajtón Ádám szerepébe kényszerülve járta volna be a világokat. Az ajtó válaszutat rejtett. Mintha nem ugyanaz a múlt várt volna rá, odabent, mint amit itt kint átélt. Ott bent, a meleg fényben hideg Sötétség uralkodott, és ami a Fényből még maradt, az a kinti sötétben reszketett az egyre fogyatkozó őrtüzek tétova lángjaiban.

Mire Adam az oszlopcsarnok szélén ásító szakadék peremére ért, már csak egyetlenegy tűz ragyogott magányos csillagként az éjszakában. Ekkor a lárma végre kitört a teremből, a mulatozók, mint gátját tört folyó, hömpölyögtek végig az évezredes oszlopok között a kikerülhetetlen vég felé.

Adam meg akarta állítani őket, de a teste nem engedelmeskedett. Karja elzsibbadt, lába nem mozdult, szája kiszáradt, sem szólni, sem mozdulni nem bírt, csak a hidegveríték csorgott végig a hátán. Amikor azonban a tükörből kiszabadult árny is alakot öltött, végre megtalálta a hangját, ám hiába üvöltözött, a zene, a bor, az asszonyok csengő kacagása vakká és süketté tette társait. Csak táncoltak, forogtak, pörögtek, hogy végezetül egy emberként hulljanak alá éj sötét verembe. És e pillanatban megszólította őt az árny: – „Ádám! Ez nem álom!” –, mire a kép elszállt…

„A csönd oda, mint a bomba, robban szét.”

…és Adam McCain a Dunai Limes Észak-keleti Őrkerületének parancsnoka végre felriadt álmából. Eleinte nem értette, mi is történt vele. Támpontokat keresett, emlékeket az éjszaka előtti időkről, de hiába erőltette az agyát, a szirénák mindent túlharsogó üvöltése szétkergette gondolatait. Nem ez volt az első riasztás, amit az őrkerület parancsnokaként átélt, de ehhez fogható hanggal még soha sem találkozott. Persze más-más szirénaszó, más-más jelentést hordozott. E gondolat megfelelő kapaszkodónak bizonyult. McCain kibotorkált a fürdőbe, hideg vizet engedett a fejére. Ettől végre magához tért. De még most sem tudta igazán, mit is kell tennie. Kisietett a folyosóra, a kommunikátorhoz hajolt – Hallgattassák el már végre ezt a vackot! – üvöltötte teljesen hiábavalóan. Ezt a riasztást gépek vezérelték, nem lehetett kikapcsolni. McCain káromkodva indult a vezérlő felé, bár már tisztában volt vele, úgy sem tehet semmit. Az ajtóban az egyik szolgálatos altisztbe botlott – Uram! Uram! – kiáltott a katona, de ő egy intéssel elhallgattatta. – Tudom – mondta –, valaki megnyitotta az átjárót. – Az őr értetlenkedését látva döbbent csak rá, magyarul beszélt. – Talán az álom hatása – gondolta, majd a társaság hivatalos nyelvén is elismételte a mondatot.  

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2013-02-02 17:01 craz

craz képe

„A Természetnek, a Teremtőnek, a Láthatatlannak, akit mi már kétszer cserbenhagytunk, szigorú, kérlelhetetlen törvényei vannak; (…) most újból próba alatt állunk s e megpróbáltatásból / hümm, ezt csak egy helyen találtam meg a neten (egy Molnár Géza regényrészletben), de ott is vessző nélkül van az s betű :/

„Adam! Ez nem álom!” – ezzel a mondattal kezdődött, és ért véget valami, ami túlságosan is álomszerű volt ahhoz, hogy e mivoltát tagadni lehessen. És mégis! A hang olyan átható volt, annyira tiszta, egyértelmű és világos, akárcsak a képek, melyeket bevezetett és lezárt: a palota hatalmas oszlopcsarnokától, a távoli termekből szűrődő fények és hangok kavalkádján át egészen az ajtót beborító tükörig. / Ezt azért kétszer kellett elolvasnom, hogy megértsem, mit is mondasz - lehet bennem a hiba - (lehet mégis kacifántos kezdés, nem biztatja az olvasót, hogy a folytatás nem lesz hasonló).

Talán a fény vonzotta, talán a zene, talán a mulatozók zsivaja, a nők csilingelő nevetése, a férfiak öblös kacagása; és minden, ami e mögött rejtőzhetett: fényűzés, pompa, hatalom, és talán a múlt; a múlt igézete. / szép kis mondat - kilenc vessző, kettőspont, pontosvessző - (megmondtam :))

A háttérben, a völgyet koszorúzó hegyláncok mögött lebukni készült a nap, a csúcsokon, mint megannyi csillag, őrtüzek lángja lobbant. / Most komolyan? Őrtűz? Mit őriztek a hegyláncok csúcsain. Tudod milyen macerás felmászni egy-egy hegycsúcsra, pláne felcipelni az őrtűzhöz szükséges anyagokat - ha meg magashegység, melynek csúcsain már nincs növényzet, akkor még macerásabb. Egy jelzőtűznek esetleg még több értelme lenne - mint a GYU-ban -, de akkor is macerás. :(

Az oszlopcsarnok szélét, a két világ határát a rettegés uralta; a rettegés, mit épphogy csak enyhíteni tudtak az őrtüzek fellobbanó lángjai által az égre festett csillagképek. / Nono, álljunk csak meg, a csillagok nehogymár az őrtüzek fellobbanó lángjait verjék már vissza! Van azoknak saját fényük - a csillagoknak -, ha pedig más égitestek (bolygók, hholdak), akkor idő kell ahhoz, hogy bármilyen fény elérjen hozzájuk, és visszaverődjön. De még ha egy atomvillanás fényével is világítanának, akkor se hinném el. És ott van a fényszennyeződés is. Úgy pláne nem lehetne látni a csillagokat, csak halványabban, a földi fény mértékének függvényében.

mint az időmúlása, / idő múlása

a nap- a hold- és az évszakok változása. / ide minek kötőjel? inkább csak vessző

s mindent megtett, / miért s?

Kansas-ben Randall Flagg, Roxfortban Woldemort Középföldén Szauron volt, / még egy vesssző

Ekkor a lárma végre kitört a teremből, a mulatozók, mint gátját tört folyó, / tört, tört

őt az árny: – „Ádám! Ez nem álom!” –, mire a kép elszállt… / inkább őt az árny: – „Ádám! Ez nem álom!” – Mire a kép elszállt…, vagy őt az árny – „Ádám! Ez nem álom!” –, mire a kép elszállt…

a kommunikátorhoz hajolt – Hallgattassák el már végre ezt a vackot! – üvöltötte teljesen hiábavalóan. Ezt a riasztást gépek vezérelték, nem lehetett kikapcsolni. McCain káromkodva indult a vezérlő felé, bár már tisztában volt vele, úgy sem tehet semmit. Az ajtóban az egyik szolgálatos altisztbe botlott – Uram! Uram! – kiáltott a katona, de ő egy intéssel elhallgattatta. – Tudom – mondta –, valaki megnyitotta az átjárót. – Az őr értetlenkedését látva döbbent csak rá, magyarul beszélt. – Talán az álom hatása – gondolta, majd a társaság hivatalos nyelvén is elismételte a mondatot. / Ezt inkább tagolni kellene, így túl sűrű

Oké, ad egy bizonyos alaphangulatot a kezdés, egészen a Heripotteres, meg Gyűrűkúrás hasonlatig. Az csak zavaró szerintem, kizökkentő.

Viszont a közelmúltban látott regényrészletekhez képes egészében jó. :P :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

szo, 2013-02-02 21:24 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Az első felvetésre: ugyanezt az idézetet megtalálod "Az Ember és Természet - Természet és Ember c. könyvben is, és ott is vessző nélkül van az s betű. A könyvtáram sajna darabokban, így Csontváry írását nem tudtam ellenőrizni, lehet, hogy annak idején benéztem, és most görgetem tovább a hibát, de az sem kizárt, hogy így van az eredetiben. Ha a dolog végére tudok járni, akkor jelzem az eredményt.

Az őrtüzekről: Tényleg őrtüzek bármilyen macera is megrakni őket, az Átjárót vigyázók rakják őket. Ugyanakkor jelzőtüzek is egyben mert jelzik: nyitva az átjáró. Ez egyébként elvben kiderül a regény más részleteiből.

A Gyűrűk Ura és Roxfort talán valóban túlzás. Madách kell, nélküle nem áll meg a történet, egyedül viszont rosszul mutatna, ezért rángattam elő másokat is. Itt viszont úgy jártam, mint a bűvész, aki túl sok nyulat varázsol elő a kalapból. Ezt kellő megfontolás után javítom.

A tagolási is jó ötlet, ha nem leszek ennyire nyúzott azt is átírom, és majdan a vesszőket is a helyükre teszem.

A megjegyzéseket köszönöm.

sze, 2013-02-06 19:03 Esvy

Esvy képe

A regény címe kissé B-kategóriásan hat, de az első fejezet egész jó, kissé homályos, de felkelti az érdeklődést. A Gyűrűk Ura és a Harry Potter belekeverése szerintem is túlzás. Voldemort meg ha jól tudom, szimpla v. Madách viszont kifejezetten illik a képbe. :)

 

A korlátok is korlátoltak.

sze, 2013-02-06 19:30 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszi az észrevételt.

Még nem tudtam eldönteni, hogyan is javítsam, de biztos, hogy a végére kiötlök valamit, csak aludnom kell rá még néhányat. Most úgy vagyok vele, hogy roxfort biztos kiesik. Középföldén vívódom. Ha találok jobbat, lecserélem.