Forradalmárok

Fáj a fejem, a fülem is zúg, a végtagjaim elgyengültek. Mintha csak zuhannék lefele a végtelenbe, és semmi nem állítana meg. Az érzékeim kiélesedtek, hallom, ahogy veszik a levegőt körülöttem, de látni nem látok semmit. Nem tudom mi történt. Elfelejtettem, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok. Kik vannak körülöttem? Nem tudom. A levegőt is nehezebben veszem. Zuhanok, és mégis úgy érzem, áll körülöttem a levegő. Meleg van. Kivert a víz. A szomjúság kaparja a torkom. Mi történik velem?
Ebben a pillanatban felébredt Adam a lidércnyomásos álomból, és megdörzsölte szemeit. A szemhéjai mintha ólomból volnának, de sikerült kinyitnia őket.  Körülnézett, és meglátta a tőle nem messze fekvő Antonio-t. Az egész kis csapat ott volt körülötte, mind hullamerevek.
Csak arra emlékszem, hogy a vasúton voltunk és beszélgettünk amint az úton mentünk. Mi történt? Annyira természetellenes ez az egész. Csak egy álom, egy rossz álom, ami sosem történt meg. Vajon mi lelte a többieket? Látom, hogy szuszognak, tehát ők is élnek, hála az égnek.
Egyszer csak Antonio felemelte a fejét és ránézett Adamre. Szemei üvegesek voltak. Megtörölte az arcát majd megpróbált felállni. Az első próbálkozás sikertelen volt, visszaesett a homokba.
- Várj, megpróbálok én is felállni. - szólalt meg Adam.
- Hol vagyunk? - kérdezte Antonio és sikeresen lábra állt. Megremegett, de nem rogyott össze. – Te jól vagy? Én elég ramatyul. Azok a furcsa érzések… mintha zuhantam volna.
- Ugyan ezt éreztem. Érdekes ez a hely. - majd Adam is felállt nagy nehezen. Leporolta magáról a sok homokot és ránézett a most ébredező barátaira. – Szerinted ugyan azt élték át, mint mi?
- Valószínűnek tartom. - felelte Antonio és odasétált Rebekához, aki felkönyökölt. – Hogy vagy Rebeka?
- Ki vagyok száradva. – felelte rekedten. – Nincs egy kis vizetek véletlenül?
- Nincs sajnos, mi is szomjasak vagyunk. – válaszolta Adam és odalépkedett Ivetthez. Leguggolt hozzá, hátrasimította a haját majd megszólalt. – Ébren vagy?
- Igen. – suttogta Ivett. – Fáj a torkom.
- Mindenkinek fáj sajnos. – mondta, és feltámogatta. Nem állt valami stabilan ezért átrakta a kezét Adam vállán, de pár másodperc múlva már nem szédelgett. Eközben Norbi és Anna is felkeltek, Antonioval beszéltek.
Hirtelen megszólalt Adam. – Akkor mindenki jól van? Azt leszámítva, hogy szomjas. – Motyogtak valami igen félét, de nem lehetett rendesen kivenni, hogy mit mondanak. – Na, már most. Ahogy így elnézem, elég érdekes szituációban vagyunk. Nem túl fényes a helyzetünk, ha már csak azt nézem, hogy mindenki szomjas és egy csepp vizünk sincs. Ugyanakkor, ha a szemem nem csal, akkor ez a hely nekem nagyon is sivatagnak tűnik, ami szintén nem túl jó hír a számunkra. Valakinek van valami építő jellegű gondolata, hogy most mi tévők legyünk?
-  Én azt mondom, nézzünk körül. – kezdett el beszélni Antonio. – A sivatagokban is van víz, az oázisokban, hátha szerencsénk lesz és találunk egyet. Más ötletem nincs, minthogy induljunk el valamerre. – Mindenki bólogatott rá.
- Na de merre? – tette fel a jogos kérdést Adam.
Körülöttük egy hatalmas sivatag húzódott. Se vége se hossza nem volt, csak végeláthatatlan homoktenger. Tőlük nem messze egy domb, félkör alakban nyúlt el a pusztán. Ez volt az egyetlen magasabb hely. A szél nem járt, ezért a levegő fülledt volt. A nap magasan járt az égen, alig múlhatott el dél. Csak úgy ontotta magából a meleget és a fénysugarakat, amik meg-megcsillantak a homokban lévő kisebb kavicsokon. A távolban mintha valami folyt volna, talán egy kis patak. Lehet, hogy csak hallucináltak a szomjúságtól, de vízcsobogást hallottak.
- Akkor merre hogyan? – kérdezte a szomjúságtól rekedten Anna.
- Szerintem előre, mintha onnan hallanék valami vízcsobogást. – próbálta átvenni a vezető szerepet Adam.
- Igaz, én is hallok valamit, egyetértek, arra menjünk. – mondta Antonio és már el is indult egyedül előre.
A többiek is mind megindultak. Összesen hatan voltak: Adam, Antonio, Ivett, Rebeka, Anna, Norbert. Hat barát, akik csodával határos módon, egy számukra ismeretlen sivatagba kerültek, víz és élelem hiányában. Magasan mintha egy keselyű körözött volna felettük. Már várta, hátha finomabb élelemre is szert tehet a kígyókon és gyíkokon kívül. Onnan fentről csak apró kis porszemeknek tűntek, így segítségre nem is számíthattak a levegőből. Kihalt volt a sivatag. Hamarosan elérték a vizet, amit jól gondoltak, hogy ott van. Egy patak, ami alig folydogált, és mégis hatalmas medre volt.
- Szerintem ez egy kiszáradt folyó. – állapította meg Anna, ahogy meglátta a nevetségesen sekély vizet, és a hozzá tartozó aránytalanul nagy medrét.
- Itt ne is várj mást, hacsak nem kötünk ki valamilyen csoda folytán egy oázisban. Kár, hogy a közelben semmi arra utaló jelet nem látok, hogy a közelünkben lenne egy. Sőt, ennek a folyónak… vagy pataknak, vagy nem is tudom, minek nevezzem… ennek a vize sem tűnik túl tisztának. De ez van, ezzel kell beérni. – mondta Adam. Lerítt róla, hogy kétségbe van esve, de próbálta tartani magában a lelket, hátha van kiút ebből a rémálomból.
- Az addig rendben van, hogy iszunk belőle, de elvinni, hogy fogjuk? Nincs kulacsunk, se üvegünk, se semmink, amiben bele tudnánk önteni.
Hirtelen elkezdett remegni a föld. Először csak alig-alig, de egyre erősödtek a rengések. Halk, mormogó hangot hallottak, mintha a föld beszélne. De nem az beszélt, váratlanul egy forgó tűhegyes, csavar szerűség furakodott elő a tó medre mellet pár méterrel, majd egyre nagyobb lett a fúrófej, mígnem meg nem jelent a fejhez tartozó test. Egy mozgó fúrógép fulladt le mellettük hatalmas port kavarva. Köhögtek és a szemüket dörzsölték, amíg el nem oszlott a porfelhő. Csak álltak mereven, és csodálkozva nézték a földből jött masinát. Várták, hátha kiszáll belőle valaki, de hiába. ütött kopott járgány volt, a szélein hatalmas karcolások éktelenkedtek, az ajtón pedig egy nagy horpadás volt.
- Min mehetett keresztül ez a szerencsétlen masina ott lent a föld alatt? – kérdezte szinte csak magától Adam. – Nem száll ki belőle senki, pedig valaki biztos felvezette a felszínre.
- Van benne valami. Lehet, hogy be kéne mennünk, megnézni mi a helyzet ennek a roncsnak a belsejében? Nem hinném, hogy tudnánk vele menni. Illetve azt sem hiszem, hogy a hátuljából felszálló füst jót jelent.
- Jó akkor megyek előre. Antonio, te mindig légy mögöttem. – adta ki az utasítást Adam, de ekkor megállította Ivett, megölelte és azt súgta a fülébe: Vigyázz magadra! – Rendben. – felelte és rámosolygott, ő pedig viszonozta.
Az ajtót könnyen ki tudták nyitni, mivel akkora ütés érte, hogy nem csak hogy behorpadt, hanem szét is tört benne a zár. Kinyitotta Adam az ajtót és belépett a szűk kabinba. Alig látott valamit, sötétség uralkodott bent. Csend volt, mindenki csak hallgatott és lassan vette a levegőt. Hallotta, vagy hallani vélte a saját gondolatait: Vajon mi ez a szerkezet? Nem lehet véletlen, hogy pont most jött elő a földből. És ki vezeti? Ez a legaggasztóbb kérdés számomra. Arra eszmélt fel, hogy Antonio meglökte a vállát, hogy miért állt meg. Kicsit beljebb ment, hogy ő is beférjen. Első látásra is szűknek tűnt a helyiség, de most hogy bent állt, még kisebbnek találta.
- Nem látsz villanykapcsolót vagy valamit? – kérdezte Adam.
Ebben a pillanatban világos lett a kabin.
- Kérni sem kellett volna. – vigyorgott Antonio.
Végre látták, hogy mi van a kicsi helyiségben. Jobboldalon, közvetlen a fal mellet, három szék foglalt helyet egymás mellett. Velük szemben, párhuzamosan ugyan ennyi szék, de ezek fölött, kisebb mélyedések voltak a falban, talán polcnak használták őket. A jármű hátulján pedig egy nagy szekrény volt. Poros volt minden, látszott, hogy itt nem ismerik a takarítás fogalmát. Odalépkedtek hozzá, majd kinyitották. Benne néhány szerszám volt csak, de Adam nyugodtabb volt, ha volt valami a kezében, még ha az egy rozsdás kalapács is. Antonio nem vitt magával semmit, csak hátulról fedezte Adamet.  Elindultak a vezetőfülkébe nyíló ajtó felé. Nyomasztó csend lett, egyikőjük, sem mert megszólalni, csak feszülten figyelte az ajtót, mely alól baljós fény szűrődött ki. Adam megállt közvetlen az ajtó előtt, rátapasztotta a fülét, és hallgatózott. Semmit nem hallott, csak a lélegzetvételeiket. Megemberelte magát és félretolta a tömör acél húzóajtót. Először csak a műszerfalat látta meg, majd amikor balra tekintett, meglátta a rajta fekvő embert. Elsápadt a látványtól, a kalapács kiesett a kezéből. Nem tudott megszólalni csak állt az ember előtt. Arra eszmélt fel, hogy Antonio megint rázza a vállát.
- Héj, mi van odabent? Engedj engem is oda! – mondta parancsolóan.
Adam csak engedelmesen félre állt. Már többnyire magához tért, és végig mérte a testet. Tudta… érezte, hogy aki ott fekszik, már nem él. Antonio csak állt, nem szólalt meg, majd félretolta Adamet és kisétált a járműből. Adam követte.
A többiek csak bámultak maguk elé, amikor elmondták, hogy mi van ott bent. Mindenki megdöbbent, és megrémült. Egyesével bementek, és megnézték a halottat. Magas, vékony ember volt. Az arcát nem látták, elfedte az egész fejét betakaró gallér. Nagy, barna keménykalapot hordott. Közvetlen a karimája felett, egy szemüveg volt. Nagy kerek lencséit bőr keret fogta közre. Szakadt barna kabát volt rajta, leginkább egy orvosi köpenyre hasonlított csak barna volt, szakadt, és csillagok meg hullámzó vonalak voltak belehímezve. Lábán egy elhasznált bakancs volt, a nadrágja pedig szintén barna színű volt, de nem látszott rajta, hogy sokat használták volna. Elsőnek Antonio szólalt meg.
- Szerintem ki kéne hozni onnan a levegőre, ott bent hamarabb el kezd bomlani. Én megyek, de egyedül nem fog menni, valaki jönne segíteni?
- Én! – mondta Adam.
Háttal álltak az ajtónak, ezért már csak arra eszméltek föl, hogy mögöttük áll, a halottnak hitt ember, és egy pisztolyt tart a kezében, ami rájuk céloz. Régi pisztolynak nézett ki, leginkább a western filmekben használatos hatlövetűhöz hasonlított, de mégis valahogy más volt. A fegyvert tartó, kesztyűs kéz remegett. Magasabb, sokkal magasabb volt, mint hitték. A ruháján valami furcsa jelvény volt: kék körön egy aranyszínű fogaskerék. Talán kitűntetés? Nem tudták volna megmondani. Ekkor egy zümmögés szerű hang szólalt meg:
- K-k… kik… v-va… vagytok? -  Kérdezte az ember. A pisztolyt egy pillanatra sem eresztette le.
- Ezt akár mi is kérdezhetnénk! – mondta Adam. – Azt hittük halott.
- Nem, nem vagyok… de most nem ez a lényeg. Kik vagytok?! – Kiáltott rájuk fenyegetően.
- Nyugalom! Engem Adamnek hívnak, ő itt mellettem – rámutatott Antoniora – Antonionak hívják, a másik fiút Norbertnek. A lányok közül a legmagasabbat Rebekának, a középsőt Annának, a legkisebbet Ivettnek. És téged… magát?
- Egyelőre még hagyjuk a nevemet. Hogy kerültetek ide?
- Ezt mi is szeretnénk tudni. – és körülnézett. – Egyre furcsább ez a hely. Elmondanád, hogy hol vagyunk?
- A hely neve Rón sivatag, a patak, amit most láttok, az az egykori Rónnak a maradványa. Ez a hely már régóta lepusztult, viszont ércekben gazdag. Épp most jövök a délnyugati bányából, ellenőr vagyok, jelentést teszek a bánya állapotáról, statisztikákat csinálok, hogy miből mennyi van, de a munkám most mellékes.
- Ez egyre érdekesebb lesz, és mi lelte a fúródat? Ha ez egyáltalán fúró, már semmiben sem vagyok biztos. – kérdezte Antonio, a többiek csak hallgattak.
- Így is nagyon sokat mondtam, nem vagyok benne biztos, hogy szabadna beszélnem… azt mondjátok, nem tudjátok, hol vagytok, nos, elmondhatom. Az 1-es zónában, a napkirály fenségterületén. Nem mond nektek ez a név semmit?
- Nem tudom, hogy a többieknek mit, de nekem a napkirály az XIV. Lajost jelenti. De, tudtommal ő már meghalt. – nézett Antonio sanda szemmel az emberre. Nem volt benne biztos, hogy egy ép elmeállapotú emberrel van dolguk.
- Igen, pár 1000 éve halott volt. Tudjátok, milyen évet írunk?
- 2012-t nem? – kérdezte Rebeka.
- Éppenséggel nem. 4035-öt írunk. Látom, tényleg nem tudjátok, hogy hol vagytok.
A társaság csak bámult maga elé, nem tudták elhinni, hogy 4035 van. Akkor a szüleik már nem is élnek. Szédültek, teljesen összezavarodtak. Majd megszólalt Adam.
- Akkor mi nagyon eltévedtünk. – vágott fancsali képet. – Ez az 1-es zóna mit takar? Országot vagy területet?
- Az egyes zóna az egykori Francia Birodalmat, Belgiumot, Luxemburgot, Hollandiát, illetve a Pireneusokat foglalja magába. Nagy kiterjedésű befolyásos birodalom. A vezetője a már említett XIV. Lajos. Én csak ellenőr, futár vagyok. És a legközelebbi városba tartottam, amikor valami nekem ütközött. Lehet, hogy a 2. zónából jött ellenséges fúrok, a kémek nem rég tettek jelentést, hogy veszélyben van a bányarendszerünk, úgyhogy aggodalomra semmi ok, megvannak a szükséges óvintézkedések. Csak a gépem sajnálom, most mehet szegény szervizbe. A legközelebbi városban tudok, egy helyet ahol kikalapálják.
- Nem vinnél el esetleg minket is? – kérdezte Anna, és boci szemekkel nézett rá.
- De elviszlek, utána megyünk a fővárosba, elviszlek titeket a királyunkhoz. Tudnia kell róla, hogy itt vagytok.
- Figyelj, sok mindent elmondtál, de az arcod még nem láttuk. Megmutatnád? – nézett rá gyanakvóan Antonio.
- Mindent a maga idejében. – felelte – Na, gyerünk, beszállás, szűkösen ugyan de elfértek. A legközelebbi város úgy 20 mérföldre van. Hamar ott leszünk.
Mind beültek, Adam viszont azt kérte, hogy hagy üljön előre, szeretne beszélni vele.
- Övek ott vannak az ülés mögött. Csatoljátok be magatokat, rázós lesz az út. A város neve, ahová most megyünk L’bag. Ismerem a fogadóst, Nogg-nak hívják. Régi jó barátom, még anno matróz volt, de már visszavonult és nyitott egy kis kocsmát a semmi közepén. Vicces történetei vannak, ha gondoljátok, bemutatlak titeket neki.
- Még a neved sem tudjuk. Elmondod? – kérdezte Ivett, aki eddig meg sem szólalt, de látszott rajta hogy örül a semmiből jött segítségnek.
- Zachariah Trehy Parke a becsületes nevem. És a tied? Várj… - gondolkodott egy kicsit majd kibökte. – Te vagy Ivett!
- Igen az lennék. – rámosolygott, erőltette a szemét hátha lát valamit az arcából, de semmit nem tudott kivenni belőle.
- Na, akkor indulunk. – kiáltott hátra és már hallották is a motor zaját.
Nagyon nehezen indult el a fúró, sok ütés érte a motort is. De valahogy csak beástak a földbe. Elöl Adam nem látott semmit csak nagy barnaságot. Parke sem a kicsi ablakokat figyelte, hanem a radart. Adam úgy érezte magát mintha egy tengeralattjáróban lenne, csak éppen barna lenne a víz. Ránézett Parkera, és újra megakadt a szeme a jelvényen.
- Mi az ott a ruhádon? Kitüntetés? – kérdezte
- Nem, nem, dehogy, ez az 1-es zóna jelvénye. A zászlón is ez van. Kék alapon egy arany fogaskerék. A kék szín a szabadság, míg az arany fogaskerék, a gazdagság és a technológia jelképe.
- És a 2-es zónáról mondanál egy kicsit többet? – a többiek hátul csendben hallgatóztak.
- A kettes zóna egy agresszív birodalom, szinte mindenkivel hadban áll, de sajnos katonailag fölényben van. Sok mindent én se tudok róluk, azt viszont igen, hogy a vezetőjük és egyben az uralkodójuk Eog Kfaa. Kegyetlen, befolyásos uralkodó és egyben nagy hadvezér is. Ennyi az én tudásom.
- Értem. Az egyes zónáról már tudunk egy-s mást, de azért még nem eleget.
- Nem szeretnék még beszélni róla. Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen tenném. Még 10 mérföld és ott vagyunk.
- Ha nem, hát nem.
Az út hátralévő szakaszában már nem beszéltek. Adam nézte     a zölden világító műszerfalat, próbálta kikövetkeztetni, hogy melyik gomb mire jó. Közben a fúró, csak ment ment előre. Hátul a többiek is csendben voltak, mindenki el volt mélyedve a gondolataiban. Nemsokára, abbamaradt a zötykölődés, és a fúrófej halk moraja is elnémult. Mind kitekintettek az ablakon, és észrevették, hogy egy előre kivájt alagútban vannak. Még világítás is volt. Ez volt a városban a fúró állomás. Begördültek a parkolóba. Több jármű nem volt ott. A parkoló sötét volt, kiégtek a lámpák, csak egy kis helyiségből szüremlett ki a halovány, sárgás fény.
- Itt volnánk. – mondta Parke, és kicsatolta az övét. – Akkor kiszállás emberek. – és már kint is volt a gépből. Hátrament és kinyitotta a társaság többi tagjának a rozsdás, meggyötört ajtót. – Én most gyorsan elmegyek a portára, bejelentem az érkezésünket. Utána bemegyünk a városba. Titeket a fogadóban hagylak, nekem még dolgom van itt pár emberrel.
- Elindultak a lépcső felé, ami a felszínre viszi őket. Elhaladtak a kicsi szoba előtt, aminek a tetejére egy kis táblát szögeltek, rajta a felirat: Porta. Nem láttak bent senkit, mivel az üveg sötét volt, de érezték, hogy figyelik őket. Nagy, boltíves kapu vezetett a feljáróhoz. Mestermunka volt, nem is kétséges. Nem látszottak rajta kopás nyomok, se rozsda, mivel vasból készült. Ajtószárnyai kitárva álltak, mind a kettőt egy-egy nagy kővel támasztották ki. A köveket gömb alakúra faragták, csak az alját csiszolták laposra, hogy ne guruljanak el. Felértek a lépcsőn. Bántotta a szemüket a napfény, még nem szoktak hozzá. Poros kisvárosba érkeztek. Ez is a western filmekre emlékeztetett, mint a pisztoly. Apró faházak sorakoztak egymás mellett, egy magas épület sem volt az egész városban. Egy kőépület volt, az egykori templom, de azt már nem használták. Úgy vélték gonosz hely lett belőle. Régen még hittek az erejében, de a nemrégiben történt halálos esetek miatt úgy gondolták erejét vesztette és többet nem is mentek oda imádkozni. Azóta a viharok és egyéb más dolgok szépen lassan lebontották. Már csak a falai vannak meg, keskeny magas tornya leomlott, teteje beszakadt. A város, talán legmagasabb építménye a fogadó volt, felette rögtön a városház foglalt helyet, ami egy nagy, szobából állt. Ez volt a kisváros egyetlen emeletes építménye, de sokkal nem volt nagyobb többi háznál. Ők, egyenesen afelé tartottak. Parke nagyon otthonosan mozgott, köszönt az embereknek, látszott, hogy sok időt töltött L’bag-ben. Az embereken átlagosan néztek ki. A férfiak többségén ing és farmer volt, de volt, akin fekete vászonnadrág és frakk. Ők voltak a városban élő módosabb családok. A nőkön szoknya volt, a gazdagabb asszonyok öltözete viszont érdekes volt. Földig érő fekete, habos szoknyát hordtak, felül pedig testhez simuló fekete szövet, majdhogynem átlátszó. Olyan volt mintha visszafele fejlődött volna a világ, pedig 4035 volt. Arra számítottak, hogy repülőktől lesznek hangosak az utcák, de még csak szekeret sem láttak. Miközben csodálták a várost, elértek a fogadó bejáratához. A fogadó ajtaja nyitva volt, az ajtó felet pedig egy tábla volt melyen ez állt: Algen.
- Rég voltam már itt és Nogg-al is rég beszéltem. – szólalt meg hirtelen Parke. Beléptek a kocsmába. Otthonos kis hely volt. Nem sokan voltak bent, csak néhány szakadt ember, úgy vélték ők is csak átutazóban lehetnek a városban. – Szervusz Nogg! – kiáltott oda a csaposnak, aki rögtön hátra fordult. Alacsony, testes ember volt Nogg. Haja nem volt, viszont bajusza annál nagyobb. Fehér kötény volt rajta, mint általában a kocsmárosokon. Amint meglátta Zachariah-ot sietős léptekkel elindult feléjük.
- Öreg barátom!  - kiáltotta. – De rég láttalak! Mi járatban? És ezek itt kik?
- Gyere, üljünk le, ott mindent elmondok.
Gyorsan odamentek a legnagyobb asztalhoz hogy mindenki elférjen és Parke elkezdett beszélni. Elmondott mindent, ami eddig történt velük. Nogg csak nézett a nagy kerek fekete szemeivel, néha megvakarta a fejét. Közben a társaság nézelődött. Nem volt nagy a kocsma, csak öt asztal volt bent. Az ablakai kicsik voltak és kerekek, talán Nogg matróz múltjának emlékére. A pult mögött a falon ereklyék csüngtek. Egy horgaony, egy mentőöv és egy szigony. A lépcsőfeljáró előtt egy érdekes kinézetű őr állott, a hátán egy teknőspáncélhoz hasonlító páncél volt a fején sisak és egy olyan szemüveg amilyen Parke-é is volt. Fegyvert nem láttak a kezében, csak az övén függött egy pisztolytáska. Eközben Zachariah a történet végére ért és sok mindent elmondott Nogg-nak, aki még mindig csak nézett rá.
- Nos, így állnánk. – mondta Parke – Mára itt maradunk, de holnap elindulunk Párizs fele. - A név hallatán Adam-ék felnéztek és megcsillant a szemük. Egyikőjük sem járt még Párizsban. – Van, egy szobád ahol esetleg megszállhatnánk éjszakára?
- Hát most éppenséggel nincs, de kerítünk szállást neked meg a gyerekeknek. – és eleresztett egy mosolyt a gyerekek fele, mert még azok voltak, 16 éves fiatalok. – Mostanság nem túl rózsás a helyzet a városban, sokan költöztek ezért van pár ház, ami üresen áll, azok közül nézünk egyet.
- Miért költöztek el annyian? – kérdezte Parke
- Tudod, nagyon megszaporodtak a teknősök őrjáratai és ez nagyon zavarja az itt lakókat. Meg aztán a kettes is nagyon sokat támad a bányákra, mi meg pont útba esünk az ellenség fúróinak. Tegnap is alattunk haladtak el, hála az égnek nem okoztak károkat. Legutóbb pár mérföldre innét még csata is volt. A teknősök rajta ütöttek az egyik táborukon.
- Mindent értek.
Kiléptek a fogadóból a poros utcára, immár estefelé járt az idő, alkonyodott. Elindultak az egyik ház felé, hogy megnézzék, milyen lenne szállás gyanánt. Nem volt messze a fogadótól, talán ha volt 20 méter. Kicsi, lakatlan ház volt, de minden volt benne, ami kell. Néhány bútor, két ágy és egy asztal néhány székkel.
- Figyelj már Parke, én átmegyek, a fogadóba ott úgy hiszem, van még ott pár összecsukható ágy, azokat áthozom ide, mert, ahogy nézem nincs elég mindenkinek.
- Rendben, ha berendezkedtünk a gyerekek átmennek az Algenbe addig, nekem még van néhány elintézni valóm, foglalkozz velük légyszives.
- Úgy lesz. – és rájuk mosolygott.
Fél óra múlva megérkeztek az ágyak, Nogg és két városbeli segítségével. Lerakták őket, a társaság megmosakodott és követte Noggot a fogadóba. Az ajtó előtt elváltak Parke-tól. A kocsmában leültek az egyik asztalhoz és elkezdtek beszélgetni.
- Na, szóval – mondta Nogg – hogy is hívnak titeket?
Egyesével mindenki bemutatkozott.
- Engem Noggnak mint már hallhattátok. Hallottam történeteteket, sőt fogalmam is van róla hogy, hogy kerültetek ide, de sajnálom, egyelőre többet nem mondhatok. Viszont azt nem tudom, hogy honnan jöttetek… megtudhatnám?
- Igen meg – mondta Adam – Magyarországról, Bodajkról, gondolom, nem mond sokat ez a név.
- De, de nagyon is. Tudom, hol van Magyarország, a 2-es zóna közepe táján, hatalmas ipari körzet, csak úgy okádja a füstöt. Rossz hely.
- De mi a múltból jöttünk, ha jól értelmezem a dolgokat, ott pedig még semmi jele annak, hogy Magyarország egy ipari körzet, sőt még zónák sincsenek.
- Nem a múltból jöttetek… nem mondhatok többet, ezt sem kellett volna, de már teljesen mindegy. Tanultunk a ti világotokról, még legénykoromban, talán olyan forma lehettem, mint ti. A mi világunk sokkal fejlettebb, mint a tietek, de tartjuk a kapcsolatot velük. Még sosem voltam ott, igazából csak néhány küldönc szokott oda menni fontosabb ügyek intézése végett. Mesélhetnétek egy kicsit Bodakról.
- Nem Bodak, Bodajk. – javította ki Antonio.
Hosszan beszélgettek, már pirkadt amikor Parke beállított, hogy indulniuk kell.
- Gyerünk, szedelődzködjetek indulnunk, kell. Jól elbeszélgettetek Noggal?
- Igen, jó volt nagyon. – mondta Rebeka.
- Én is nagyon élveztem, sok mindent tudtam meg Bodajkról, szép hely lehet, rég nem beszélgettem ilyen jót. – mondta Nogg is, teljesen ki volt pirulva a sok beszédtől. – Elkísérlek titeket a fúróig. Ekkor egy hatalmas dördülés szakította félbe a beszélgetés. A következő pillanatban a fúrókhoz vezető lejárat hatalmas robajjal leomlott.
- A fenébe, már a sokadik alkalom hogy berobbantják. - kiabáta Nogg.
Kurjongatás és fegyverlövések ütötték meg a fülüket. A távolban felbukkanó lovas alakok vészesen közeledtek a város felé, a leomlott járatnál pedig már heves küzdelem folyt.
- A fenébe is megint itt vannak. - mondta Nogg szinte csak magának és eliszkolt be a fogadóba.Mire visszatért már egy mordályt tartott a kezében. Méretes darab volt, a méreténél már csak az ereje lehetett nagyobb. Zachariah a pisztolyát kapta elő hirtelen és tüzet nyitott a gyerekek számára ismeretlen ellenségre.
- Parke, fedezz minket, a fiatalokat fedezékbe viszem. - majd odavakkantott valamit a társaságnak, talán hogy kövessék, és elindult a fogadó utcájának a vége felé. Velük szembe már futottak az önkéntesek hogy az életük árán is megvédjék a városukat. A lovasok már bent voltak és segítették a merénylőket, akik felrobbantották a járatot. A vaskapunak semmi baja nem lett csak a kő és a föld zúdult be a fúróparkolóba. Kétségbeesett küzdelem folyt a két fél között, bár a banditák jóval többen voltak. Adam hátranézett miközben loholt Nogg után és még látta, ahogy Parke egy lövés alkalmával leterít egy lovast. Váratlanul egy bandita tűnt fel az utca végén puskával a kezében és vészesen közeledett feléjük. A gyerekek és Nogg megálltak, majd Nogg ráfogta a fegyvert az ellenségre. Amaz pár lépéssel előttük megállt és szintén rájuk emelte a fegyverét. A kocsmáros nem habozott, egyből lőtt és le is terítette ellenségét, aki mielőtt kilehelte a lelkét egy utolsó golyót szánt még gyilkosának. Szerencsére senkit nem talált el, és bebizonyosodott, hogy tényleg nagy ereje van annak a mordálynak. A töltény az áldozat mellkasán ütött egy ökölnyi lyukat, semmi esélye nem volt a túlélésre. A banditák szokatlanul néztek ki, ők már nem tartották meg a jó öreg vadnyugati módit. Fekete, csuklyás köpenyt hordtak, alatta szürke egyenruhát. Az arcukat kendővel takarták el, a kezükön kesztyűt viseltek. Náluk már csak a lovaik voltak szokatlanabbak. Közelebbről is megnézhettek egyet, mert, ahogy továbbhaladtak elszáguldott mellettük egy, majd pár méterrel odébb összerogyott és maga alá temette a lovasát. Nem is volt teljesen ló, az egyik fele apró fogaskerekekből állt, míg a másik olyan volt, mint egy rendes ló. A legjobb szó rá talán az, hogy kiborg-ló. Mint később kiderült a valódi nevük: Zio. Amikor az utca végére értek, befutottak az egyik elhagyatott házba és ott meghúzták magukat. Nogg néha kikukucskált, hogy megnézze, hogy áll a csata. Óráknak tűnő várakozás után, ami mindössze csak 15 perc volt, elült a csatazaj és a fegyverek ropogása. Kimentek a házból, de rosszul tették. Ahogy kiléptek, felkerepelt egy géppuska, és a golyók Antonio orra előtt húztak el. Nem sokon múlott, hogy mind odavesszenek. Egyből visszabújtak a fedezékbe, de nem volt rá szükség. A lövés után egyből egy kiáltás hallatszott. Parke kiabált, és azt, hogy ne lőjenek, ők barátok. A következő pillanatban feltűnt az ajtóban Parke, 2 zömök, olyasféle katonával, amilyen a városházhoz felvezető lépcső előtt is állt.
- Semmi gond nincs, embert nem vesztettünk csak néhány sérült van. – magyarázta Zachariah Noggnak – A banditákkal leszámoltunk, néhányan elmenekültek, de a közeljövőben nem fognak háborgatni titeket. Most megkapták a magukét, a teknősökre nem számítottak. – majd biccentett a 2 katonának, akik tisztelegtek egyet, és elmentek – Viszont ma nem tudunk tovább menni, mivel nincs fúrónk, más járművet meg L’bag-ben nem nagyon találni.
- Ami azt illeti, van egy járgány, amivel talán el tudtok menni. – mondta Nogg sejtetően – Emlékszel Parke, amikor lementünk a fogadó pincéjébe, és megmutattam azt a régi autót? Azzal talán sikerülhet elmenni.
- Ó Nogg, egy zseni vagy. – mondta Parke – Persze hogy emlékszem, de a garázs bejárata még mindig jól működik?
- Öreg, rozsdás, de még működőképes. Akkor várjatok egy pillanatot, felhozom a kicsikét.
Néhány perc múlva, motorzúgásra lettek figyelmesek, majd feltűnt egy autónak az eleje, aztán szépen lassan a többi része is, majd amikor odaért megállt előttük. A nap megcsillant a poros, de még újszerű autón, Teljes pompájában állt előttük egy 1959-es Cadillac Eldorado. A gyerekeknek leesett az álluk, mert még nem láttak veterán autókat, és ez a Cadillac 4035-ben nagyon is veteránnak számított.
- Ez már valami! – csillant fel a szeme Annának, végre egy lány is megszólalt – De hogy fogunk ebbe mind beférni?
- Valahogy majd betuszkoljuk magunkat, de mehet valaki a csomagtartóba is. – mondta Zachariah
Adam felnevetett.
- Min nevetsz? Én komolyan gondoltam a csomagtartót. Noggal leszedjük a tetejét és oda akkor még két ember befér.
- Végül is mért ne. – mondta Anna
Nogg és Parke pillanatok alatt levarázsolta a csomagtartó fedelét, majd mindenki elhelyezkedett a veterán autóban.
- Azt megkérdezhetném, hogy hogyan jött ki a pincéből ez a járgány? – kérdezte Rebeka
- A fogadó mögött van a lejáró, ti ezt nem tudhattátok, mert nem voltatok még ott. Ott a homok alatt van egy felnyitható tető, így tudtam kihozni.
- Értem. – válaszolta Rebeka
Elköszöntek Noggtól, bekászálódtak a kocsiba és útnak indultak. Parke ült a kormánynál, mellette Antonio, hátul szorosan egymás mellett Anna, Rebeka és Norbi, leghátul a csomagtartóban pedig Adam és Ivett utazott. Zachariah útközben elmondta, hogy 100 mérföld és ott vannak. A társaság hitetlenkedve nézett rá, de ő csak az utat figyelte és nem szólt semmit. Kínkeserves 40 mérföld a hőségben teljességgel elviselhetetlen lenne, ha nem egy tetőtlen száguldó autóban ül az ember, mert a Cadillacnek nem volt teteje. Eszméletlen gyorsan haladtak, a torkuk kiszáradt, a szél kiszárította még az arcukat is. A horizonton feltűnt hirtelen egy épület. Valamilyen hangárféleség lehetett, szögesdrót zárta körül, hogy illetéktelenek ne mehessenek be. Ők pont az felé az épület felé tartottak. Megálltak a kapu előtt az autóval. A kapu mellett rögtön egy kicsi bádog ház állt. Onnan cammogott ki egy szintén ugyan olyan katona amilyet láttak még a fogadóba, meg amilyenek lőttek rájuk. Suttogva váltott néhány szót Park-kal és intett valakinek. A rozsdás kapu kinyílt magától, ami elég kísértetiesnek tetszett, bár tudták, hogy valaki egy gép segítségével nyitotta ki. A kocsi begördült a „hangárba”. Az épület komplexum közepén, mert mint kiderült ez mögött az épület mögött még sok kicsi foglalt helyet, egy hatalmas kör foglalt helyet. A körív kéken izzott, a közepén a padlóra festve, ami valamilyen fekete fémszerű anyagból volt, egy arany fogaskerék.
- Szálljatok ki, innen gyalog megyünk. – mondta Parke
Kiszálltak a Cadillacből, bár nem szívesen hagyták ott a kényelmes üléseket, Adam meg Ivett viszont annál inkább, mert ők végig térdelték az utat. A gyerekek megmozgatták elgémberedett tagjaikat és követték Zachariahot. Parke az egyik ajtó felé vette az irányt, ami egy kisebb terembe vezetett az épület túlsó végén. A fiatalokra ráparancsolt, hogy várják meg őt az ajtó előtt. Amíg ő bent beszélt, ők körülnéztek és váltottak néhány szót.
- Nem tudom ki, hogy van vele, de én most elkezdtem izgulni. – mondta Adam suttogva, mintha attól félne, hogy valaki meghallja, pedig az egész terem üres volt – Szerintem itt valami készül, biztos, hogy nem fogunk Párizsig gyalogolni, nem-nem az lehetetlen.
- Lehet, hogy csak benzinért álltunk meg, ki tudja milyenek a jövőben a benzinkutak. – mondta Rebeka
- Majd meglátjuk, mindenesetre most szerintem lesz valami fordulat.
Amint befejezte a mondandóját, kitárult az ajtó és Parke lépett ki rajta, mögötte az ajtóban pedig egy szemüveges, kék orvosi köpenyhez hasonlító ruhában álló ember. Odaszólt a társaságnak.
- Sziasztok! Legyetek szívesek és kövessétek Parkeot a kör közepére. Ha van rajtatok, vagy nálatok valamilyen tárgy, ami fémet tartalmaz, azt kérlek, adjátok ide, mert megzavarja a teleportáló folyamatot, és nem kívánt dolgok is történhetnek.
A gyerekek a teleportáló folyamat hallatán elámultak. Mind kivették a telefonjaikat, a lányok levették a fülbevalóikat és átnyújtották, a szelíd tekintetű, bajszos úrnak. Elindultak a kör közepe felé. Ahogy a kék körívet átlépték elkezdtek bizseregni, nehezebben tudtak járni, mintha megnőtt volna a közegellenállás. A kör közepén hatványozódott a körülöttük lévő levegő sűrűsége. Mindannyian feszülten figyeltek, megsokszorozódott bennük az adrenalin. Egyszer csak a kék fény megindult fölfelé. Egészen a plafonig elért, így egy kék fényfalat képezett körülöttük. Várták, hogy mi fog történni. A fény a plafonon összeért, így úgy érezhették magukat, mint a lepke, akire ráborítanak egy befőttesüveget. Ugyanakkor, amikor a „befőttesüveg” teteje egyre lejjebb ereszkedett, akkor kezdtek kétségbe esni. Elfogta őket a halálfélelem, bár feleslegesen, de ők ezt még nem tudták. A fény egyre lejjebb ment, mígnem már csak 1 méter választotta el a fejük búbját tőle. Ezután több minden is történt. A fény elérte őket, és mindannyian, mély álomba zuhantak. Mindenki ugyan azt érezte, mint először, amikor abba a furcsa sivatagba kerültek. Most szinte mindenki egyszerre eszmélt fel. Egy kör alakú szobában keltek fel, a változatosság kedvéért. Ez már nem volt akkora, mint ahonnan jöttek. A falak kockakövekből voltak kirakva, a padló viszont ugyan az a fekete fém, ami ott is volt. Itt aranyszínű volt a körív, de ennek a közepén is ott díszelgett az arany fogaskerék. A szoba ajtajában Parke állt, és valakivel beszélt. Az ajtóval szemben egy keskeny ablak volt a falon, mely kereszt alakot formázott, üveg nem volt benne. A nap utolsó sugarai még vörösen bevilágítottak a kicsi szobába, majd végleg eltűntek arra a napra. A gyerekek felálltak és körülnéztek.
- Na, mit mondtam? – kérdezte fennhéjazva Adam
Mindenki hallgatott, még semmi erejük nem volt. Parkenak látszólag meg sem kottyant az „utazás”. Adam odalépkedett az ablakhoz, és kinézett rajta. Nagyon magasan voltak, legalább 100 méterre a földtől, legalább is Adam így becsülte meg. A látvány, ami elé tárult feledhetetlen volt. Egy város, egy gigantikus város melynek se vége, se hossza. A házakban mér égtek a lámpák, így fényárban úszott Párizs. Az utcákra rávetült a lámpák fénye, ezért látták, ahogy emberek ezrei sürögnek-forognak még az utakon. A főúton hatalmas forgalmi dugó volt. Míg L’bag-ben egy darab autót nem láttak, itt túl sok volt belőle. Talán 1 mérföldre volt a főút, de így is tisztán lehetett hallani az autók dudáit. Valahol alattuk, egy hegedű szólalt meg, és kanalak, kések, villák csörömpölése ütötte meg a fülüket. Most tudatosult bennük, hogy ők valójában milyen éhesek. Eközben Parke halkan mögéjük ment, és odaszólt nekik.
- Hogy tetszik Párizs?
- Csodálatos! – áradozott Rebeka – Sokkal szebb, mint amilyenre számítottam.
- Ennek örülök. Most éli fénykorát, de attól tartok már nem sokáig. – mondta komoran Parke – Kövessetek, elvezetlek titeket a szobátokba, ott megmosakodhattok, kaptok ruhát és kicsit pihenhettek is. Én addig elmegyek, még sok dolgom van ma. Utána, ha éhesek vagytok – ekkor felcsillant a szemük – akkor lejöhettek velem a hallba. Ott kaptok meleg ételt. Holnap hosszú napotok lesz, jó lesz kipihenni magatokat. - Lassan mentek a hosszú keskeny folyosón, mind a két oldalon ajtók sokasága sorakozott, rajtuk számokkal: 210, 211 és így tovább. - Megyjegyzem, nagyon rosszul bírjátok a teleportálást. - mondta Parke - Először mindenkinek nehéz, nekem is az volt, de, hogy órákat feküdni utána, az már sok.
- Miért mennyit voltunk eszméletlenek.
- Nagyjából dél lehetett amikor a portálhoz értünk. Most este van, olyan 7 óra körül járhat az idő. 7 órát.
- Az szép. - mondta Rebeka - És ha ilyen meglepően rosszul bírjuk a teleportálást, akkor ebből gondunk is származhat?
- Ami azt illeti igen. Ha rosszul sül el a dolog, akkor akár bele is halhattok. De nem akarlak ijesztgetni titeket, az tényleg csak nagyon rossz esetben következhet be. - mondta Parke - Itt is lennénk.
A szobájuk a 272-es volt, amihez 3 kanyar, és egy pár fokos lépcső után értek el. A szoba ajtaja sötétbarna volt, rajta a szám arany. A kulcslyukba egy cifra tollú kulcs illett amit, miután Zachariah kinyitotta vele az ajtót, Antonionak adott. A szobát több személyre tervezték, ezért egy franciaágy és több kisebb ágy volt. Tágas lakás volt ez, a nappali közepén valamilyen állatnak a bundájából szőnyeg. 2 helyiség volt, a mosdó és a hálószoba meg a nappali egybevonva. A fiatalok csak bámulták a számukra luxus lakosztálynak tűnő szobát. Még erkélye is volt, az erkélyen kint pedig az asztal foglalt helyet. Az erkény érdekessége az volt, hogy a tetején egy ponyva volt, így ha esett vagy hideg volt, egy gombnyomással leengedhették, ezáltal nem esett be az eső, és a hideget is kizárták. Szép, elegáns szoba volt, a bútorok mestermunkák voltak. Mind sötétbarna volt, mint az ajtó.
- Hogy tetszik? - Kérdezte Parke. Hallani lehetett a hangján, hogy vidám.
- Gyönyörű! - fakadt ki Rebeka - Eszméletlen! Álomomba sem hittem volna, hogy Párizsban, egy ilyen helyen fogok lakni... Mert gondolom most itt fogunk lakni.
- Igen egy ideig biztos. - mondta Zachariah - De akkor én elmegyek, egy óra múlva visszajövök. Addig rendezkedjetek be, a nemlétező holmitokat meg tegyétek ahova akarjátok. - nevetett egyet, de senki nem nevetett vele együt
Mindenki megmosakodott, és felvette a ruhát, amit hoztak neki. Egy öregebb nő volt a szobalány. Illedelmesen köszöntek neki, a nő csak biccentett, úgy gondolták nem túl udvarias, dehát idegenek, mit vártak. A ruháknak nem örültek kifejezetten. A fiúk fekete vagy barna vászonnadrágot és frakkot, míg a lányok estélyi ruhát kaptak. A lábbelit is le kellett cserélni, kísérteties módon ez is pont a méretük volt. A lányok magassarkút kaptak, aminek egyáltalán nem örültek, sőt mielőtt a szobalány kiment, a lelkükre kötötte, hogy a hajukat fonják be, vagy rakják copfba, de ne hagyják úgy ahogy van, kiengedve, szétzilálva. A fiúk barna bőrcipőket kaptak, nem volt kifogásuk ellene. Mire elkészültek, mind úgy néztek ki, mint valami előkelő család sarjai, pedig egyikőjük sem származott olyan családból. Zachariah pontban 1 óra elteltével állított be.
- Itt is lennénk, óó nagyon csinosak vagytok, sokkal jobbak ezek a ruhák, mint a régi gönceitek, de elküldetem őket kimosatni, azokat is hordhatjátok majd. Fiúk, gyerünk, karoljatok egy lányba és utánam. Pont 3 fiú 3 lány, nagyszerű. - Hallatszott a hangján hogy majd kicsattan az örömtől. Kedves volt velük az úton, de ilyen életvidámnak még nem látták. Parke is örült, ők is örültek hát vele. Adam Ivettet, Antonio Annát, Norbert Rebekát karolta át. Kiléptek újra a folyosóra és követték Parkeot. Nem mentek sokat, mindössze néhány szobával odébb nyílt a lift. Pár percen belül meg is érkezett, bennt egy magas, piros ruhás ember állt.
- Hova szabad? - kérdezte
- Az elsőre monsieur. - mondta Parke parancsoló és mégis vidám hangon, mintha csak vicc lett volna
Hamarosan leértek az 1 emeletre, itt kiszálltak és gyalog mentek tovább. A lift csak az első emeletig közlekedett, legalább is ez a lift csak eddig. Ahogy kiléptek egyből egy hatalmas lépcsővel találták szembe magukat, ami lefutott a földszintre. Lent rengeteg szoba nyílt ide is oda is. Mindenhol emberek, mind mások. Volt néger, volt sárga, volt fehér, de mind elegánsan felöltözve. Zachariah is teljesen máshogy nézett ki. Már nem az a megvisel barna ruha volt rajta, ami az úton, hanem egy ezüst színű öltöny, ezüst nadrág és az elmaradhatatlan kalap, ami szintén ezüst volt. Az arcát még mindig sötétség fedte a kalap karimája és az öltöny gallérja miatt. Lementek a lépcsőn. A fiatalok nagyon izgultak, meg voltak illetődve.
- Állj! - hangzott a határozott parancs
Parke megtorpant.
- Barátom! - kiáltott örömében Zachariah, ezzel egy újabb örömhullám futott végig rajta - Hát visszatértél?
- Vissza! - mondta a rövid hajú, karvaly orrú ember, akin arany vállapok díszelegtek. A kezében tartott kard Parke mellének szegeződött, de egyből le is engedte miután köszöntötték egymást
- Mindig is fanyar humorod volt Napoleon barátom. - mondta Parke
- Te meg mindig váratlanul érkezel, tudtom nélkül. - vágott vissza Napoleon. - De üsse kő, most az egyszer, de tényleg most utoljára megbocsájtok. - Mondta nagyvonalúan, majd elnevette magát. Parke is nevetett vele. - És kiket tisztelhetek társaságodban? - a gyerekek felé fordult
- Hosszú történet ez, mindenről tudomást fogsz szerezni, de ha lesz időm, még ma este személyesen elmondok mindent. Egyelőre legyen elég annyi hogy a legkisebb lányt Ivettnek hívják, a középsőt Annának, a legmagasabbat Rebekának.
- És az urak? - kérdezte
- Ivett mellet van Adam, mögötte Antonio, leghátul Norbert.
A lányoknak kezet csókolt, míg a fiúkkal kezett fogott. Határozott volt a kézfogása, a gyerekek meg meg voltak illetődve. Ha ez az a Napoleon, akire gondolnak, akkor hatalmas megtiszteltetésben van részük. Lesz mit újságolni az otthoniaknak, ha valaha hazakerülnek.
- Most ha megbocsájtasz, a király elé kell vezessem őket. - mondta Parke Napoleonnak
- Ez esetben, majd még találkozunk az este folyamán. - felelte Napoleon
- Úgy legyen!

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-12-15 14:30 Sren

Sren képe

Majdnem visszadobtam. Egyedül azért nem tettem, mert nem akarlak azzal hitegetni, hogy érdemes regényt írni gyakorlatlanul, tapasztalatlanul. Nem érdemes. Keresgélj a témában az oldalon, rá fogsz jönni, miért.
Ahhoz viszont talán elég jó vagy, hogy rövidebbekkel kezdj. Csak úgy lehet technikailag kikupálódni annyira, hogy érdemes legyen hosszabb műnek nekiállni.
Sok vesszőhibád van, ezekre ügyelj. Szintúgy sok a központozási hiba. Gyakran emlegettem, elmondom most is: a pont mondatzáró írásjel, és soha, de soha nem teszünk EGY mondatba KÉT pontot. A közbevetések (lett légyen az gondolatjeles vagy másféle) nem feltétlenül jelentenek egyet a mondat lezárásával!
Ez itt (és sok hasonló):
- Végül is mért ne. – mondta Anna. – Ez itt EGY mondat. Az első pont felesleges. A másodikat meg én tettem oda, mert míg a mondat közepére csökönyösen odabiggyeszted a pontot, a végéről többször lehagyod. Klassz, ezt így ki sem szabadna tennem, de ha már ennyit írtam hozzá, nem úszod meg. (Ráadásul a kiemelt mondat kérdőmondat, így kérdőjelet igényelne, csak hogy cifrázzuk kicsit...)
Roppant zavaróak és kiemelés híján súlyos nézőpontváltásnak számítanak az E/1-ből E/3-ba ugrások. Éltem a gyanúperrel, hogy az E/1 talán döntve volt eredetileg, de a feltöltés során a portál elvette a formázást. Ha nem így van, akkor nyomatékosan javaslom, nézz körül az oldalon és próbáld magadévá tenni az írástechnikai segédleteket (GyÍK+kismillió fórum, kommentek mások írásai alatt), mert ezzel a technikával nem fogod tudni itt megvetni a lábadat. Sem sehol, ahol az írást mint olyat, egy kicsit is komolyan veszik.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2012-12-15 21:15 Rain

Rain képe

Semmi tapasztalatom nincs, nem is indult komolyan ez az egész írás. Igazából csak kíváncsi voltam mások véleményére is. A nyelvtannal meg mindig hadilábon álltam, bár tudom, hogy ez nem mentség. Kisebbel talán megpróbálkozom, nem tudom hogy menni fog-e. A kritikát meg köszönöm, nem is számítottam pozitívumokra.