TengerÁszok

Prológus

Őfelsége az ablak előtti komódnak támasztotta a kezét, s a kint dúló vihart figyelte. Kék szemében villámok táncoltak, fülében csak úgy dörgött az ég. A villanások csatáját ekkor egy robbanás rázta meg, mintha ágyúk szóltak volna. A férfi visszafordult vendége felé.

- Hozza el nekem azokat a hajókat, Monsieur - mondta.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, uram - bólintott az idegen.

- Az nem elég. Sokkal több energiát kell befektetnie.

- Értettem – hajtotta le a fejét a vendég.

- A parancsokat az asztalon találja - mutatta az iratok pontos
helyét a király. - Ne térjen el tőlük, csak ha nagyon szükséges.

- Úgy hajtom végre az utasításokat, ahogy őfelsége rendelkezett - vágta rá a férfi.

- Jó - mosolyodott el a király. - Távozhat. A hét végére vételezze a hajójára szükséges rakományt, és induljon útnak!

A vele szemben álló kapitány helyeselt.

- Ne feledje, a becsvágyó sorhajókapitányok azonnal lenyugszanak, ha egy kevés aranyról van szó. Remélem, sejti, miért mondom ezt.

- Igen, felségem - mondta a férfi. - Ám ha elfognak, több aranyat zsebelhetnek, mintha...

- Akkor hát sok pénzre lesz szükségünk - vágott közbe a király. - No, eredjen!

A kapitány mögött bezáródott az ajtó és őfelsége egyedül maradt a félhomályban úszó helyiségben. Ásított, majd újra kipillantott a hadakozó villámok összevisszaságába. Már roppant közel járt terve megvalósításához.

1. Fejezet

Az indulás

1759. Október 23.

Az angliai Barton-le-Clay falu fölül a vihar már elvitte sátorfáját, csupán bágyadtan szemerkélő eső maradt utána.

Lawrence Tonkin bosszúsan vágta be régi munkahelyének ajtaját. Tehetetlen dühében fortyogva indult el az otthonába vezető úton, de néhány lépés után máris elszállt bosszúsága. Mindig ez történt, és sajnálta, hogy képtelen néhány percnél hosszabb ideig dühös lenni.

A korábbi heves vihar eloltotta az utcai lámpásokat, így csak a megérzésére hagyatkozhatott. Sok-sok évig sétált ezen a járáson mindkét irányba. A hajnali ébredések után ezt a macskaköves járdát koptatta útban munkahelye felé, este pedig fáradtan és nyűgösen botorkált rajta haza szeretett családjához.

Kastélyra emlékeztető házuk a falu szélén álldogált. Lawrence örökké hálás lesz felesége, Isabella Winbolt apjának, Jack Winboltnak, aki megvásárolta e csodálatos épületet a kis család számára. Ugyanakkor kettős érzések szorongatták már hosszú ideje. Míg Jack tette megmelengette a szívét és örült, hogy megkönnyítette a dolgukat, addig belül keményen ostorozta magát, amiért képtelen pénzügyi biztonságot biztosítani feleségének és lányának.

Szegénysége legfőképp múltjából eredt. Fiatalkorában egy kalózhajóra szegődött, s ez az esemény végigkísérte - vagy végigkísértette - egész életét. A hajónak nem is lehetett más a sorsa, mint hogy elfogják. Ő szerencsésen megmenekült, de, hogy barátaival azóta mi történt, azt homály fedte. A túlélőket nagy valószínűség szerint börtönbe vetették, ahol hosszú sínylődést követően meghaltak, vagy éppen már szabadlábon vannak. Remélte az utóbbit, azonban jól tudta, hogy mindannyian nem vészelhették át szabadságuk elvesztését. Mindmáig emésztette a tudat, hogy egyedül ő vetette magát a vízbe, miután elfogták a hajót.

Az anyagiak terén Isabella sem tudott sokat hozzátenni a családi kasszához. Munkáját tekintve ruhatervezőként dolgozott egy neves vállalkozásnál, Londonban. A baj csupán az, hogy a vészterhes idők súlya alatt igen veszélyesnek bizonyult bejárnia a nem túl közeli városba. Vészterhes idők? Nos, háború tizedelte a világ országainak népességét, lassan már négy éve. Valamiféle csoda folytán Anglia földjét még egyetlen puskalövés sem érte, de a kiküldött csapatok már javában csatároztak az ellenséggel.
Lawrence végre elérte az utca végét, és ráfordult a faluból kivezető rövid porútra. Itt már annyi fény sem volt, ami a település házainak ablakaiból kiszűrődött. Egyetlen világ az ő otthona felől látszott, s a nagy sötétségben ez vezette.

Megérkezvén ránehezedett a kilincsre és kitárta a súlyos ajtót. Alig lépett be az előszobába, a gyertyák fénye kirajzolta vonásait Középmagas termete és széles válla ellenére igencsak soványnak tűnt. A krisztusi korban lévő férfi jóval idősebbnek látszott éveinek számánál, ráadásul arcát több kisebb-nagyobb heg is tarkította, ám mindez cseppet sem hátráltatta abban, hogy még Isabella megismerése előtt bármelyik nőt megszerezze. A hölgyek általában epekedtek vonzó kinézetéért, de amikor beléjük hasított a tudat, hogy egy szegényes szabóval állnak szemben, rögtön kihátráltak a közeledésből. Isabellával viszont másként történt: feleségével találkozásuk első pillanatától fogva kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak, s Lawrence meglepetésére Isabella nem szaladt el hanyatt-homlok a szörnyű hírtől, hogy ő munkanélküli. Kettejük kapcsolata végig tökéletesen működött: semmi veszekedés, semmi civakodás, csak a szerelem. Ebből a szerelemből született kislányuk, Nia Tonkin. Csakhogy Isabella családja, a Winboltok, cseppet sem voltak derűlátóak kislányuk férjével és unokájuk apjával kapcsolatosan, ugyanis a mai napig képtelenek felfogni, hogyan mehetett hozzá Isabella egy ilyen csavargóhoz, ahogy ők emlegették Lawrence-t. Házasságukkal tehát mindketten ki lettek utálva a családi fészekből, noha Mr. Winbolt mintha szimpatizált volna a vejével.

Érdemes megemlíteni, hogy a Winbolt évtizedek óta befolyásos család, így némiképp érthető viszolygásuk Lawrence irányában.
Levette sáros cipőjét, és feszengve turkált sötét, borzos hajában. Hirtelen isteni illatok csapták meg az orrát, egyúttal csörömpölés hallatszott a konyhából.

- Ó, Law! - sóhajtott Isabella a tűzhely előtt állva. - Azt hittem, már elvitte a vihar azt a kis kalyibát.

- Bárcsak ezért késem volna - mondta Lawrence, és leült egy székre.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte a felesége és kíváncsisága jeléül otthagyta a készülő ételt.

Lélegzetvételnyi szünet következett. Nyögd ki!, biztatta magát Lawrence. Kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. Az isten szerelmére, nyögd már ki!

- Kirúgott... Mr. Murray kirúgott...

- Ne! - hőkölt hátra Isabella. - Ugye, ugye csak viccelsz?

Law fejét rázta.

Felesége arcára teljes értetlenség ült ki.

- De hát miért? Elszóltad magad? Megtudta, hogy ki vagy?

- Szó sincs róla - legyintett Lawrence. - Mr. Murray elköltözik és bezárja a boltot. Nekem pedig nincs pénzem tovább üzemben tartani.

Law sejtette, hogy Isabella azonnal a lelepleződésre fog gondolni, ugyanis szökése után komoly értékű kézre kerítési díjat tűztek ki a fejére, amely igencsak megnehezítette a mindennapjait. Hetekig bujkált különféle települések határában, s csupán éjszaka merészkedett be a városokba élelmet lopni. A dolog apropója az volt, hogy mivel ő tengeri szökevénynek számított, a személyleírását és ismertetőjeleit az összes kikötőnek elküldték szerte az országban.

Jelenleg álnévvel birtokolta a házat, és így járt-kelt az utcákon is. Alkalomadtán már kikötőkbe is volt bátorsága lesétálni, mert úgy tartotta, hogy időközben mindenki elfelejtette az arcát, hisz tíz év is eltelt a történtek óta.

- Nem tudnád valahogy marasztalni? - kérdezte a felesége.

- Egy üzletembert marasztalni, aki talált egy sokkal jobb pénzforrást? - megrázta a fejét. - Értelmetlen.

Isabella lerogyott egy székre és elnyújtott percekig a padlót bámulta. Gyönyörű vagy! - gondolta magában Law, ahogy végignézett feleségén. Egyszerű, otthoni ruhát viselt, amit a főzéshez felvett kötényke takart. Világosbarna haja a két vállát simogatta, ugyancsak barna szemében elkeseredettség tükröződött. Talán ez volt az első alkalom, hogy csalódottságot vélt felfedezni feleségén. S ez most csak neki szólt. Isabella nem a helyzeten kesergett, hanem magában Lawrence-ben csalódott. A már így is gondterhelt nő most végképp megtört. Nem volt elég, hogy rengeteg támadást kapott az utóbbi időben, főleg családjától és a falubéliektől, akik öntelt és fukar nőnek állították be, ami persze nem igaz, még ez is bekövetkezett. Nem volt több lehetőség, nem teketóriázhatott többet. Cselekednie kellett.

- Megkapod az e heti fizetésedet? - kérdezte Isabella.

- Nem - felelte Lawrence. - Hiába kértem, hiába erősködtem…

Felesége a kezébe temette arcát, és nagyokat sóhajtott. Ebben a pózban üldögélt egy ideig, s csak akkor pattant fel, amikor a konyhát beborította az égő burgonya szaga.

- Istenkém - kesergett az ételen végzett utolsó simítások közben. - Teljesen hasznavehetetlen vagyok...

Lawrence felállt, és átölelte feleségét.

- Nem a te hibád. Miattam van ez is.

- Nem, nem - rázta a fejét Isabella. - Ne is próbált bemagyarázni nekem, hogy mindenről te tehetsz. Ez annyira jellemző rád.

- Akkor vedd magadra az egész problémát – gúnyolódott Law. - Nekem édes mindegy.

- Gondold át, szerelmem! Gondold át! - mondta Isabella. - Nem keresek pénzt, és itthon is...

- Ne beszéljünk róla – javasolta feleségének. - Élvezzük ezt az estét, és aludjunk egy jót! Holnap megbeszéljük.

Az eddigieknél sokkal hosszabb csönd ült a konyhára. Mindketten gondolataikba mélyedtek, bár Lawnak egyre jobban korgott a gyomra, így nem tudott koncentrálni.

- Nincs más lehetőség, minthogy... - szólalt meg Isabella.

- Minthogy?

- El kell menned Ipswich-be.

- Ipswich-be? Mi a fenének? - kérdezte Law, de aztán rájött, hogy nem kellett volna értetlenkednie. A Winbolt család birtokai Ipswich-ben találhatóak. - Tehát azt akarod, hogy szerezzek pénzt.

- Igen - bólintott a felesége.

- Tudom, a kapcsolatod a családoddal nem tökéletes, ugyanakkor...- kezdte Lawrence.

- Értsd meg, engem be sem engednének a házba. Gyűlölnek. Gyűlölnek, amiért szeretlek.

- Mégiscsak a vérük vagy - próbálkozott Lawrence. - Nem tilthattak ki végleg.

- Kérlek, menj el - mondta Isabella, és rövid csókot nyomott férje szájára. - Apámmal egészen jól kijöttök. Csak vele beszélj, rá se nézz anyámra.

- Úgy gondolod, anyád szó nélkül fogja hagyni, ha az utált családtag besétál a kúriába? - nevetett gúnyosan Law. - Nem úgy ismerem.

- A háznál apám az úr - szögezte le a felesége. - Anyám nagyhangú, az igaz, de apámnak ő sem mondhat ellent.

- Jól van, megteszem, amit kérsz - vágta rá Lawrence. - De most már együnk.

- Ez a te érdeked is - mondta Isabella, és elkezdte kiszedni a tálalószekrényből az evőeszközöket. - Szólnál Niának?

Law sarkon fordult, és bement a nappaliba. A helyiség közepén lépcsőfeljáró állt, amely további emeletekre és a padlásra vitte fel az embert. Ők, mivel mindössze hárman laktak egy királyi udvartartást is elszállásolni képes palotában, az alsó szinten kívül csupán az első emelet egyetlen szobáját használták ki, ez volt kislányuk birodalma.

- Drágám! - Isabella dugta ki a fejét a konyha boltíve mögül.

Lawrence hátrafordult.

- Egyelőre ne szóljunk neki - mondta felesége.

Law bólintott, és a kislány nevét kiáltotta. A harmadik próbálkozásnál aztán kivágódott az ajtó, s Nia dübörgött le a lépcsőfokokon.

- Szia, apa! - ölelte meg a kislány. - Milyen volt a napod?

- Tűrhető - morogta Lawrence. - Kész a vacsora, foglalj helyet!

Nia elsuhant mellette, szőke haja lobogott. Kék szeme és átlagnál alacsonyabb termete miatt egyik családtagjára sem hasonlított. Borongós hangulatú napjain Lawrence elgondolkodott, hogy van-e köze egyáltalán a kislányhoz, de aztán hamar elvetette e képtelen gondolatot, mert feltétel nélkül bízott feleségében, ráadásul emlékezett is Nia fogantatásának éjszakájára. A kilencéves kislány a Barton-le-Clay-i elemi iskolába járt, s figyelemreméltó tanulmányi eredményeivel, valamint a matematika iránt tanúsított érdeklődésével jócskán meglepte szüleit. Lawrence nem volt tanult ember, noha lehetett volna, ha nem kerüli el nagy ívben az iskolát annak idején. Egyedül a hajózáshoz szükséges tudományokból ragadt rá egy s más, de az is csak gyakorlati szinten. Isabellát ugyan tanítgatták otthon, ám az irodalmon kívül semmit sem tudtak megkedveltetni vele, azt viszont a mai napig szerette, hisz rengeteget olvasott.

A terített asztalon már várt rájuk az íncsiklandozó illatú vacsora. Mindjárt helyet is foglaltak, aztán Isabella nekiállt a törtburgonyát és a salátát a tányérokra pakolni. Szegényes étkezés volt, s ahhoz méltóan, egy szó nélkül fogyasztották el. Amint Lawrence látta, hogy Nia az asztalra fekteti a villáját, egyből megrohamozta.

- Figyelj csak - pillantott kislányára. - Egy fontos dologról kell beszélnünk.

- Mi történt? - Nia egy kissé megütközött, de aztán apja mosolya visszazökkentette a régi kerékvágásba.

Lawrence megköszörülte a torkát. Nehéz volt ilyen témákat megvitatni Niával, kiváltképp, ha még az igazságot is rejtegetni akarta előle. Felesége kérésére sosem beszéltek vele vagy éppen előtte a pénzről, ami, jól tudták, éppúgy súlyos hiba egy gazdag családban, mint egy szegényben. Law kételkedett benne, hogy kislánya egyáltalán tisztában van-e a pénz tényleges fogalmával. Ezen is változtatni kívánt, ám nem most. Úgy vélte, egy utolsó hazugság még belefér.

- Semmi különös nem történt. Csupán arról van szó, hogy egy időre el kell utaznom a fővárosba.

- Mennyi időre? - kérdezte Nia.

- Csak a szokásos - legyintett zavartan Lawrence -, elintézek néhány ügyet Port Bailnes-ben. Nem maradok sokáig, de az utazás nehézségeiből kifolyólag akár egy hétig is odalehetek.

- Rendben, apa - felelte a kislány. - Mikor indulsz?

Lawrence annyira elgondolkodott Nia válaszán, hogy nem is hallotta az azután feltett kérdést. Nagyon meglepte a reakció. A kislány általában kiborult és sírt, amikor bármelyik szülője huzamosabb időre elhagyta a házat, s így most elég furcsán hatott beletörődése. A változást Isabella is észrevette. Sikerült elmosolyodnia.

- Drágám, Nia arról érdeklődött, mikor indulsz - ismételte meg.

Law felkapta tekintetét üres tányérjáról, és megrázta a fejét.

- Bocsássatok meg, nehéz napom volt - mentegetőzött. - Egyébként úgy tervezem, hogy ma este összepakolom a szükséges útravalót, és hajnalhasadtával indulok is. Ne aggódjatok, ahogy tudok, írok!

- Reméltem is - fonta keresztbe a karját Isabella.

Az étkezés befejeztével a házaspár elmosta és elpakolta a koszos tányérokat. Nia közben felszaladt a szobájába és bezárkózott. Folyton ezt csinálta.

Mikor végeztek, Lawrence benyitott a közös hálószobába. Kitárta az ablakot, rágyújtott egy pipára, majd élvezte a füstöt és a haját borzoló esőszagú szellőt. Néhány perc tétlenkedés után azon kezdett morfondírozni, mire lehet szüksége az út során. Pipával a szájában előkotorta a helyiség végében álló szekrény egyik fiókjából ősrégi utazótáskáját. Eltávolította róla a port, és végigmérte. A kopott, halványsárga színű batyu oldalán a neve állt: Lawrence Tonkin. Felnevetett, és nekilátott, hogy eltűntesse a táskára ragasztott betűket.

Ezzel végezvén bepakolt az utazóládába néhány göncöt, egy távcsövet, egy dobozt az iménti vacsora maradékával, és végül, de nem utolsósorban pisztolyát, elegendő lőszerrel. Sosem lehetünk elég óvatosak, gondolta.

Eloltotta a pipáját, a leégett dohányt pedig a kandallóban táncoló lángok közé borította. Aztán leült az ágy szélére, és elnyomott egy ásítást. Borzasztó fáradtság járta át az egész testét, de illendő lett volna megvárnia feleségét, hogy kellőképpen elbúcsúzhasson tőle.
Sajnos nem sikerült. Éppen a családja jövőjét illetően tanakodott, mikor a csekély számú munkalehetőségek összekeveredtek a fejében, s elaludt.

Nem sokkal később - erre a következtetésre azért jutott, mert a hatalmas franciaágyon Isabella helye ekkor még üresen várakozott - azt vette észre, hogy ruhástul fekszik a térfelén. Félálomban lekapta magáról az ingjét, és a nadrágját, majd bebújt a takarók alá. Az álmok szövevényes rengetegébe az újból eleredő eső cseppjeinek kopogása taszította bele.