Szélkerék 1-3

Szélkerék

Kimerülten roskadt le az ágy szélére. Remegett a keze, és émelygett a gyomra.
- Nem tudta becsukni a szemét – nyögte iszonyodva. – Nem volt szemhéja.
Meddig kell még erősnek látszania?
Mindenki annak hitte. Nem volt az. Mégis elindult minden este. Tette, amit vállalt: őrizte a várost.
A kora reggeli órákban hazatérve mindig megállt egy percre az útkereszteződésben. A külkerület legutolsó utcájában lakott, innen széles panoráma nyílt a várost övező földekre – és a szomszéd település határában álló hatalmas áramfejlesztő erőművekre. Hét torony volt; ebből kettő szinte mindig állt, öt pedig dolgozott. Lassan, szinte méltóságteljesen forogtak a nagy, háromágú propellerek, mindig ugyanazokat a megfontolt, szabályos köríveket vágva a levegőbe.
Veszélyes, legtöbbször életét kockáztató éjszakái után a szélkerekek látványa nyugtatta meg.
Nem, nem egyszerűen csak megnyugtatta. Ha nem lettek volna a szélerőművek, a lány talán már összeomlott volna. Éles határvonal volt ez a néhány másodperces pihenő az éjszakai műszak és az otthona ölén rá váró pihenés között. Egy másik világ, amelybe a légcsavarok forgása billentette át. Szinte kicserélődött: mintha az utca sarkától a házáig hátralévő utat már nem is ő, hanem egy másik lény tette volna meg. Amikor belekapott a szél a hajába, úgy érezte, a röpke fuvallatot is a szélkerekek küldik, azt üzenve: nyugi, kislány, holnap is lesz nap. Túlélted az éjszakát. Mára vége.
Ma éjjel hárman voltak. Titáni, rég kihalt gyárüzem végtelennek ható, sötét folyosóin, hatalmas, szürke termein át üldözték. Égő torokkal, óriási gépszörnyek vas-csontvázai között cikázva menekült. Valahol majd lerázza őket, csak jussanak ki innen, át a halott gyár poros, kiszáradt testén, ki a túloldalon – istenem, merre van a kijárat?! – minél messzebb a várostól, el az ártatlanok közeléből. Csak három, de ennyivel is kevesebb lesz. A határon, a szélben szétfoszlanak majd; ott, ahová csak ő tudja elcsalni őket.
Rohant. Zihálása szinte fájt. Óriási kortyokban nyelte a levegőt, mégis fulladt. Száguldott, mégis ólmos vánszorgásnak érezte a futást: mintha vízben próbálna szaladni. Hallotta üldözői lépteit, morgását maga mögött; majd a szeme sarkából vékony, sötét árnyat látott elsuhanni egy állványzat résein át.
A következő pillanatban a férfi már előtte volt. Sasha nekirohant, megbotlott a lábában, elvágódott. Macskamódra, zuhanás közben perdült meg, a hátára esett. Tágra nyílt szemmel meredt a fölé hajoló férfi arcára.
Férfi? Emberi alakja volt, igen; de egész testét rövid, tömött, sűrű szőr borította, mintha csak egy ápolt vizsla bőrébe bújt volna. Fejét és arcát ugyanez a fényes szőrzet fedte. Szemhéj nélküli szeme őzbarnán, kíváncsi, perverz tekintettel méregette a lányt. Lassan, beteges éhséggel rámosolygott. Sasha torkát rettegés szorította össze: az a mosoly olyan volt, mintha fegyvert szegeztek volna rá. Tudta: nincs ideje, még sikoltani sem; pár másodperc, és a másik kettő is ideér…
Mégsem tudta visszafojtani a sikolyt. Az iszonyodó, ugyanakkor dühödten acsargó hang akkor szakadt ki belőle, amikor keze gyors, nagy ívű mozdulattal a lény arcához vágódott. Látta a karom-gyűrű nyomán felszakadó bőrt; látta, hogy vér csordul a lakkfényű szőrre. Kibelezett állatok képe villant át rajta. A fajzat felhördült kínjában és meglepetésében, és amíg hátratántorodott, addig a lány előrelendült. Combjának hosszú izmai feszülő húrokként lökték előre, csípője oldalirányba penderítette; elrugaszkodott. Lassú és végtelenül nehéz volt az első lépés – nem lesz elég a lendület, elkéstél, véged! –, biztosra vette, hogy rögtön a bokájára kulcsolódik egy kéz szőrösen, véresen… De nem történt ilyesmi, és bár mozogni továbbra sem volt könnyű, azért mégis csak sikerült valahogyan – fordul a szélkerék – továbbjutnia.
Vasalt sarkú faládák sorai között rohant, szagtalan homályban. A folyosó nagy, dupla vasajtóhoz vezetett. El fog akadni a retesz, gondolta; de már oda is ért, elrántotta a zárat – nem akadt el – és vállával előretaszította az ajtót.
Erős, de homályos sárgásfehér fény köszöntötte; friss levegő tódult a tüdejébe. A súlyos kaput azonban már nem volt ideje bevágni: hosszú, kutyakarmokban végződő ujjak téptek a hajába. A férfi hátrarántotta. Sasha csúnyán beütötte a tarkóját és a lapockáját az ajtó fixált szárnyának élébe, de épp ez tartotta meg. Erősen nekifeszült a vaslemeznek, és egyik kezével hátranyúlva vállhajlatába ölelte a lény fejét. Talán megmarja ez a dög – de ha visszaesik vele a homályba, szét is tépi.
Nyers hús szagát és a lény vadállati erejét érezte. Egyik talpát is az ajtóhoz támasztotta – közben tényleg belemart a nyakába a félállat, és ő újra felsikoltott – és tudta, ha elsőre nem sikerül kiszabadulnia, hát nem fog soha többé. Minden erejét összeszedve elrúgta magát.
Sikerült. Kizuhantak a fénybe. A föld sem volt puha: most arcát és mellét ütötte meg. Ezek viszont elhanyagolható sérülések voltak ahhoz képest, amiket a kutyafajzatnak kellett kiállnia: őt bizony szétmarta a hajnal. Teste másodperceken belül kiszáradt – a lány még látta lapos fogain a saját vérét, szemében a döbbent felismerést –, majd atomjaira hullott. Üvöltése vele együtt enyészett el a szélben. Két másik társa, akik eszüket vesztve, indulatból ugrottak utánuk, a határvonalon pusztultak el. Egyikük derékban vált ketté, és míg felsőteste semmivé foszlott, csípőtől lefelé hasznavehetetlenül esett a küszöbre; a másik pedig egyszerűen fejét vesztette.
Sasha nyögve ült fel. Úgy érezte, egy életre a retinájára égett a látvány, ahogy a kíváncsi szemű, de rosszindulatú vadász a szemét becsukni képtelenül a halál arcába nézett. A lány körülhordozta tekintetét, kétségbeesetten keresve valami más látványt. Egy sötét hajcsomó a sörényéből: ennyi maradt a fűben azon a helyen, ahol az imént még a lény keze volt.
Fogalma sem volt, hogyan keveredett haza. Arra csak a legritkább esetben emlékezett. Télen még sötét volt, amikor hazament, nyáron már világos – körülbelül ennyi érintette meg a hajnalból. A többit csak a szélerőművek propellerei tudták elvágni, amikor az utca végére ért. Hétköznapi teendői közben aztán lassan megemésztette az éjjel történteket. Ivott egy erős kávét, ruhákat dobált a mosógépbe, besétált a városba vásárolni, majd a könyvtárba. Hazafelé megállt egy pillanatra az utca sarkán.
A szélkerekek ott voltak; a hatalmas propellerlapátok rendületlenül rajzolták a láthatatlan, nyugodt köríveket a levegőbe.

**

Délután kocsiba ült, és kihajtott a városból. Messzire elkerülte a sztráda zsúfolt, lapos aszfaltját; apróbb-nagyobb települések között, barátságosan zötyögős, régi utakon, öreg fák lombjai alatt suhant az autó. Gazdája türelmesen előzgette a bicikliseket, csöppnyi bevásárlóautókat, lassú járműveket. Úgy egy óra múlva érte el úti célját, és parkolt le egy külváros utcáinak egyikében, egy néma, idős ház előtt.
A lány felemelte a telefont, és kikereste az ismerős számot. Nem kellett sokat keresgélnie; a híváslistában alig szerepelt más szám ezen kívül.
- Beengedsz? – kérdezte, amikor a telefonszám birtokosa bejelentkezett a vonal túloldalán.
- Itt vagy? Persze, jövök – felelte a hívott fél; de Sasha meg sem várta, hogy befejezze. Bontotta a vonalat, felkapta a táskáját, kiszállt, lezárta a kocsit. Azonnal és végig látni akarta társát: ne akkor kelljen nőies ostobaságokkal húzni az időt, amikor ő már az ajtóban várja.
A hosszú hajú, feketébe öltözött férfi alakja így is elmosódott látótere szélén, mire a kulcs elfordult az autó zárjában. A továbbiakban is egymásra torlódtak a pillanatok – fordult a szélkerék, és ő már társa karjaiban volt. A szél az arcába fújta a férfi haját, amikor röviden megölelték egymást, és a lány elmosolyodott, ahogy elöntötte az az ismerős, leírhatatlan nyugalom.
Kevésbé nyugtatta azonban meg, amit felnézve Ghyd arcán látott. A férfin is nyomot hagyott az állandó éjszakai műszak. Fáradtnak tűnt; sötét szeme alatt szürke árkok húzódtak.
- Te sem aludtál valami sokat – összegezte Sasha a látottak eredményét.
Ghyd egy könnyednek szánt, fanyar félmosollyal vállat vont.
- A szokásos, tudod – mondta. – Gyere be.
- Mi volt ma? – kérdezte Sasha, amikor leültek odabent.
- Élőholtak – felelte a férfi, majd a lány aggodalma láttán előrehajolt, és bátorító mozdulattal megszorította Sasha vállát. – Ne törődj vele, kicsi… Hé, most meg mi a baj? – vonta össze a szemöldökét, mert a lány arcán fájdalmas fintor futott át.
- Nem érdekes, hagyd… – kezdte Sasha. Teljesen feleslegesen, mert a Ghyd ekkor már az ingét gombolgatta. – Fejezd ezt be, hallod?
Felkavarta, hogy még mindig úgy reagál a férfi érintésére, mint két éve, a szakításuk előtt. Kettejük közül azonban csak ő jött zavarba. Ghyd könnyedén lehúzta róla az inget. Fel is szisszent, amikor meglátta a csúnya, harapott sebet.
- A fenébe, kicsi – mormolta. – Miért nem mentél be a Központba?
A lány morcosan vállat vont. Ő még ott tartott, hogy nagyon szerette volna összefonni karját fedetlenül maradt melle előtt, és közben valahol mélyen még mindig fájt benne, hogy társa olyan közömbösen tud nézni rá, mint egy kirakatbábura.
- A Központba te sem szeretsz bemenni túlságosan – mondta, valamivel élesebb hangon, mint szerette volna. – Igazság szerint el is feledkeztem a sebről. Mindig elmúlik, tudod jól.
A férfi nem felelt; komolyan nézett rá.
Miért érzi magát mindig nyolcéves kislánynak előtte? A Város Őreinek egyike, képzett gyilkos, a legtöbben félnek tőle – de ennek a sötét szempárnak a tükrében mindig csak a kicsi volt.
Dacosan összehúzta magán az inget, amikor Ghyd szótlanul felállt, és eltűnt a ház helyiségeinek útvesztőjében. Megspórolhatta volna a fáradságot: társa néhány perc múlva egy apró, áttetsző fecskendővel tért vissza. Sasha felnyögött.
- Hová? – kérdezte.
- Csípőbe – hangzott a szenvtelen válasz.
- Tényleg a Központba kellett volna mennem inkább – forgatta a szemét a lány, miközben kigombolta farmerja övrészét, és elfordult.
- Ne csináld – mondta a férfi barátságos hangon, és lejjebb húzta Sasha derekáról a nadrágot. – A bőröd minden négyzetcentiméterét ismerem; miért szégyenlősködsz?
- Ha tudnám, mondanám – felelte a lány. Még csak a fogait sem szorította össze; fel sem vette a könnyű szúrást. Sosem félt a tűtől.
- Kész, felhúzhatod. Aztán mutasd a nyakad.
Zavartan gombolta be a nadrágot, és lesütött szemmel fordult vissza társa felé. Az újra szemügyre vette a sebet a nyakán, majd egy szúrós szagú folyadékba mártott gézdarabkával letörölgette. A lány összerezzent, amikor hozzáért.
- Nicsak, hogy elvadult valaki – nevetett a férfi halkan.
Mégis, mit lehet erre mondani? Lehet, hogy sosem hitted el igazán, de ragadozó vagyok, mint te. Képes vagyok eltűrni, sőt, megszokni, hogy megérintsenek, de ha ez sokáig elmarad, hát elszokom tőle – épp neked magyarázzam?
- Igyekezz; hamarosan mennem kell – mondta végül.
- Jobb, ha itt alszol.
- Mi? – nézett fel a lány döbbenten. – Miért?
- Ki fog ütni a szer. – Ghyd tekintete újra a sebre vándorolt. Fojtott düh villant a szemében. – Megölted? – kérdezte.
- Itt lennék, ha nem? – méltatlankodott a lány. – Mióta kérdezel te ostobaságokat? Mi a fenét adtál be nekem?
- Mert te nem kérdezel ostobaságokat? Azt adtam be, amit kellett. Mi tette ezt veled?
- Nem mindegy most már? Miért mész az idegeimre?
- Én?! – A férfi szeme meglepetten kikerekedett. – Én megyek az idegeidre? Na, mars a szobába, kislány!
Sasha felállt. Szeretett volna visszavágni, már a nyelve hegyén volt a válasz; de ahogy felemelkedett, hirtelen megszédült. Az injekció hatni kezdett.
Tűrte, hogy a férfi könyökénél fogva a szobába vezesse.
Alkonyodott.
- Mégis be kell mennem a Központba – motyogta, miközben vetkőzni kezdett. Társának igaza volt: ugyan miért szégyenlősködjön? – Magyarázkodhatok, miért nem mentem ma dolgozni.
- Megsérültél – mondta a férfi. – Nem lehet ellenvetésük. Egy jó Őr megér egy kiesett éjszakát, és másnap kétszer annyit irt. – Most a hangján volt érezhető a düh. Sasha nem tudta mire vélni, de igazság szerint ekkor már nem érzett magában annyi erőt, hogy rákérdezzen, aztán pedig elviselje a választ.
Lefeküdt. Közömbösen tűrte, hogy a férfi betakarja. Érezte, hogy a másik melléje fekszik, de nem látta: háttal feküdt neki. Mivel Ghyd sem láthatta, megengedte magának, hogy könnyek fussák el a szemét. Az injekció. Attól vagyok ilyen érzékeny.
- Miért maradtál a Társam? – kérdezte. Nem volt biztos benne, hogy valóban feltette a kérdést. Zenét vélt hallani, tudata kilobbanni készült.
Csend volt. Ghyd talán tűnődött, talán nem is akart válaszolni; a lány szeme pedig lecsukódott.
Azt már nem érezte, amikor a férfi keze szelíden a derekára simult.

**

A főváros paneldzsungelének rengetegében, az unásig egyforma épületek között nem tűnt ki az alig néhány emeletes ház. Olyan volt, akár a többi: üveg és beton, színes reklámplakátokkal és a forgalom állandó zúgásával körülvéve.
A házon belül is pontosan olyan élet folyt, mint bármely más irodaházban: öltönyös, kosztümös alkalmazottak jöttek-mentek, illetve ültek a számítógépeik előtt. A cég vezetősége sikerrel rejtette a másságot a hétköznapi élet látszata mögé.
A legfelső szint belső terét nem osztották fel helyiségekre: egyetlen hatalmas terem uralta az emelet egészét. A falakat összefüggő sorokban, négyzetcentiméternyi üres helyet sem hagyva, monitorok takarták. Több száz üvegszem – nem is túl sok ahhoz képest, hogy az egész város Őreinek életét közvetítették egyenes adásban.
A képernyőkön a szokásos, eseménytelen nappali élet zajlott: a legtöbb Őr aludt, vagy álmosan tett-vett lakásában. Ilyenkor nem kellett túl sok gondot fordítani rájuk. Megfeszített figyelemre akkor volt szükség, amikor leszállt az est, és az Őrök munkába indultak. Az Őrök tisztában voltak vele, milyen munkát végeznek, de azzal nem, hogy sajátos altudati képességeikkel, álmukban teszik azt. A Szervezet arctalan kondicionálói gondoskodtak róla, hogy agyuk éberen is valóságként adja vissza álmaikat.
Persze mindig akadtak néhányan közülük, akik rejtélyes módon minden ezzel kapcsolatos, elvileg észrevehetetlen manipuláció ellenére megsejtettek valamit. Mivel ezek javarészt a legjobbak közül kerültek ki, velük kapcsolatban igen óvatosan kellett eljárni. Elvesztésüket a Szervezet nem engedhette meg magának, tehát rendszerint különféle módszerekkel elszigetelték őket mind társaiktól, mind az átlagemberektől, olyan furfangosan, hogy az alanyok azt hitték, már eleve ilyen különcnek születtek.
Ilyen volt a hatvanas számú is, Ghyd Nrhai. A férfit az egyik Látó találta meg, azokban az időkben, amikor a Külső Síkokról érkezett lények kezdtek beszivárogni a földlakók életébe, tudatába. Ghyd könnyedén, különösebb fennakadás nélkül pusztította a betolakodókat már akkoriban is, amikor a Szervezet még épp csak kapizsgálta, hogyan lehet harcolni ellenük, és a különleges képességű embereket felismerni képes Látók segítségével gyűjteni kezdte a jövő Őreit.
Az idegen tudat az emberek álmaiba folyt bele. Egyre többen érezték úgy, mintha álmaik valóságosak lennének; egyre többen ébredtek reggelente zúzódásokkal, furcsa sebekkel teli testtel, vagy épp eufórikus hangulatban, hogy aztán rendes teendőik intézése helyett kábultan, rózsaszín felhők között lebegve őgyelegjenek egész nap. Az álmok egyre valóságosabbnak tűntek, és egyre nagyobb hatást tettek az emberek nappali életére. Családtagok, barátok, jól működő közösségek tagjai fordultak egymás ellen. Később ijesztően megnövekedett a befolyásoltak száma: fontos egyházi és politikai vezetők kezdtek különösebbnél különösebb dolgokat tenni. Megbízható honatyák tették nevetségessé magukat egy életre, vagy épp öngyilkosságot követtek el, hogy aztán helyükre egy határozottabb fellépésű, ám valójában marionett-báb módjára rángatható figura kerüljön. Aztán megtörtént az első megmagyarázhatatlan gyilkosság… Rövid időn belül pedig kétségtelenné vált, hogy amennyiben ez így folytatódik, az egész bolygó egy – vagy több – idegen akarat játszóterévé válik.
Nrhai az elsők között volt, akinél bizonyítani tudták, hogy az ellenség, akivel álmában végez, többé nem tér vissza. Az akkor még tejfelesszájú suhanc egymaga került ki győztesen egy olyan csatából, melyben két másik Álmodó is otthagyta a fogát.
Timothy Spurce, a belügyminiszter akkoriban már jó ideje nyomasztó víziókkal küszködött: ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy az utca közepén letolja a nadrágját, mert úgy érezte, láthatatlan lények kényszerítik erre fegyverrel a kezükben. A férfi aznap éjjel álmában éppen ebben a kínos helyzetben feszengett, amikor egy hosszú hajú, vad tekintetű, izmos kamasz tűnt fel, és egy tőrrel a kezében fejmagasságban a semmibe hasított. Fekete vér fröccsent, széles seb nyílt a levegőben ott, ahol látszólag senki sem állt. Haldokoltában vált láthatóvá az első szörnyeteg, amint hörögve, saját vérében fürödve összeesett. Mire tarajos feje az út aszfaltjához csapódott, addigra a srác még négyszer vágott a levegőbe olyan biztos kézzel, mintha látná, hol vannak a lények. Eközben századmásodperce sem jutott arra, hogy két épp felbukkanó, hasonló korú társát irányítsa.
- Ne vérezzétek össze magatokat! – figyelmeztette őket. Ennél többet nem tehetett.
Pillanatok alatt történt minden. Nyolc dög nyúlt el a fiúk lábánál. A hosszú hajú nem vesztegette az időt: lehajolt, letépte a nadrágja szárát, és vadul dörzsölni kezdte vele magát ott, ahol az idegen vér ráfröccsent. Közben ordított:
- Töröljétek le magatokat, gyor…! - Nem tudta befejezni a mondatot. A két másik szinte egyszerre üvöltött fel, amikor a lények vére marni kezdte a bőrüket. A harc hevében nem érezték a gyilkos savat, most pedig már késő volt: egyikük a szeme világát veszítette el, a másiknak pedig nyaki ütőere felett foszlott szét a vékony bőr. A fiú saját sebeit feledve ez utóbbihoz ugrott, és megpróbálta elszorítani a sérült eret – hiába.
- Az a rohadt, kibaszott… – kezdte a srác nekikeseredve. Megint nem tudta befejezni, mert haldokló társa a keze után nyúlt, és reszketve felsóhajtott:
- Ghyd… fázom…
Nem ismert könnyeket az a vad szempár. A fiú fogai összecsikordultak, arcán embertelen fájdalom vonaglott át – majd pengevékonnyá préselte ajkát, és elemelte ujjait a sebről.
Ghyd a miniszterre nézett. A honatya soha többé nem felejtette el azt az őrület szélén lángoló, mégis színjózan tekintetet.
- Csak álom – mondta a fiú. Mintha kövek csikorogtak volna a hangjában. Társa vére ritmikusan pulzálva, de egyre gyengülő ütemben ömlött a kezére. A másik srác is ekkor rúgta az utolsókat: a sav a szemüregén át az agyába hatolt. – Álmodban bármit megtehetsz… De fel nem támaszthatod őket – mutatott halott társaira. – Ezek itt – intett a fejével a szörnyek hullái felé – hamarosan felkelnek. Utánam jönnek majd, elviszem őket a reggelbe. Te gondoskodj a holtakról!
- Ki vagy te? – nyögte a honatya.
- Nrhai. A hatvanas – mondta a fiú. Felállt. A miniszter döbbenten látta, hogy mellkasa és válla, ahol a lények vére érte, átlátszóvá vált. – Ne törődj vele. A nagyját letöröltem, a többi majd elmúlik. Gondoskodj a holtakról! – ismételte Ghyd, majd sarkon fordult, és meglódult.
A legjobbkor: a dögök lassan megremegtek, feltápászkodtak, egyik a másik után, és szögletes zombi-léptekkel – viszont egyre gyorsulva – a fiú után indultak.
Az felszökkent egy törmelékkupacra – mellkasán, vállán sújtásszerű sávokban áttűnt az utca képe, és néhány vértől, verítéktől csatakos, sötét hajtincs –, és már ott sem volt.
A miniszter, aki soha többé nem érzett semmiféle megmagyarázhatatlan kényszert, és aki alig fél év múlva a Szervezet aligazgatója lett, most tűnődve nézte Nrhai hálószobájának képét az egyik monitoron.
Húsz év telt el. Sosem volt vele semmi baj – gondolta. – Sosem késett, sosem hibázott, pontosan, némán dolgozott. Társak nélkül, mióta az a kettő meghalt… mindig egyedül; de annyit irtott, mint egy egész csoport. A hipnózis meg sem kottyant neki, nem tudta, hogy manipuláltuk. A legjobb volt, a fenébe is. Míg meg nem ismerte ezt a nőt. – Timothy Spurce tekintete a férfi ölelésében alvó lányra vándorolt.
Sasha… valami torz, talán franciás neve van, Chi’que, Chiqé, Chic…? Mindegy. A Kilences.
A Kilences egy óvatlan pillanatban megismerkedett Nrhai-jal, és a férfi napokon belül kezelhetetlenné vált. Álmában többé nem a Várost: a nőt óvta. Továbbra is józanul élte az életét, tette a dolgát; de már nem szívvel-lélekkel: gondolatai mélyén egyre egy borostyánszínű szempár fénylett. Többé nem halott társai kihunyó, megüvegesedő szemének látványát, hanem a nő tekintetét őrizte szívén.
A vezetőségnek persze azonnal feltűnt a dolog, ám sokáig nem tettek ellene, mert Nrhai és a nő remek párost alkottak. Összefonódó álmaik, melyekben immár együtt harcoltak az ellenséggel, vakító fénnyel ragyogtak a Síkokon. Semmi sem állíthatta meg őket: ketten egyetlen lélekké válva küzdöttek a homály szörnyei ellen, egyik csapást a másik után mérve a Külsők erőire.
Nagyon jól kiegészítették egymást. Ez a harcban nagyszerűen bevált, de akadt hátulütője is: olyan szintű megértés, összhang a két álomharcos között, ami a Szervezetre nézve veszélyes lehetett. A gyanakvó természetű férfi soha senki mással, de a Kilencessel megosztotta legbensőbb gondolatait. Elmondta, hogy gyakran érzi úgy, mintha az egész élete és a munkája csak egy rémálom lenne, és eltűnődött már azon, hogy ha – persze csak feltételezés szintjén – csakugyan így van, és az élet álom, akkor mi az igazság? Beszámolt a lánynak arról is, hogy minden reggel, amikor hazaér a munkából, mindig lát valakit befordulni a sarkon.
- Ghyd, ez egy nagyváros – nevetett a lány. – Itt átlag kétpercenként befordul valaki a sarkon.
- A kora reggeli órákban nem olyan nagy a forgalom; és az, hogy valaki mindig épp akkor érjen oda és tűnjön el a következő másodpercben, amikor én hazajövök… Télen vagy nyáron, mindegy, de mindig ugyanúgy… Olyan ez is, mint egy visszatérő álom. Először idegesített, később már úgyszólván vártam. Nevetséges, tudom, de ma már szinte megnyugtat. Néha már attól félek, az lesz a végzetem, ha egy napon senki sem fordul be a sarkon, amikor hazaérek.
- Paranoiás vagy, drágám – simult hozzá Sasha.
A férfi belefeledkezett a mézszínű szempárba. – Nos, legyen bár álom, valamire mégiscsak jó: álmodban bármit megtehetsz – mosolygott, és szavait nyomatékosítandó vetkőztetni kezdte a nőt.
Együtt mindenre rájöhettek volna. Ennek véget kellett vetni.
Miután – úgy hitték, saját elhatározásukból – szakítottak, még jobbak lettek. Dolgoztak, mint a gép. A férfit a saját mássága felett érzett indulatok hajszolták – maga sem értette, miért nem képes a kapcsolatot megtartani egy olyan nővel, akit pedig őszintén szeret. A nőt a csalódás, a pokoli fájdalom tette fúriává. A Hatvanas és a Kilences immár magányosan, ám megkétszerezett erővel irtotta az álom-lidérceket. A Szervezet vezetősége elégedett lehetett. Nem derültek ki államtitkok, csak kiégett két lélek. Nem nagy veszteség.
Spurce meg sem rezzent, amikor valaki váratlanul melléje lépett. Jól tudta, ki az.
- Már megint együtt vannak? – kérdezte felettese rozsdás hangon.
Az aligazgató szája megrándult; de továbbra is úgy tett, mintha feszülten fürkészné a monitort.
- Igen, uram – felelte.
- Mit gondol, Spurce – kezdte lassan az a nyikorgó hang –, nem kellene tennünk ez ellen?
Az ex-miniszternek újra eszébe jutott a húsz évvel ezelőtti lidércnyomás.
Az a fájdalomtól lobogó, vad tekintetű szempár.
- Felesleges, uram – válaszolta. – Hiszen csak barátok. Ha még ennél is jobban eltávolítjuk őket egymástól, feltűnést keltünk vele a közös ismerőseik között. Egyre többen gyanakodhatnak majd… Valamire.
- Kihelyezhetnénk a Hatvanast külföldre. Vagy akár a nőt. Éppenséggel a francia Zónákban is tudna mit tenni.
Spurce a Hatvanas kezét nézte a képernyőn. Gyilkos, inas kéz. Ez a kéz nem tétovázott egyetlen lendülettel halált metszeni az álomlényekbe. Ez a kéz kísérelte meg visszatartani barátja kiömlő vérét, ez próbálta megtenni újra és újra a lehetetlent – és ez utóbbi időnként sikerült is neki. Ez a kéz simul most az egyetlen emberi lény derekára, akit valaha maga mellett akart tudni. Ennyi engedményt talán kaphat. Néha.
Spurce kihúzta magát.
- Szükségtelen, uram – mondta határozottan.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2009-07-20 20:40 Blade

Blade képe

Kisregény részlet. Nagyon véres!

Te azt is kikötöd, mit bírálhatunk el itt és mit nem? :)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

k, 2009-07-21 14:05 Sren

Sren képe

Bocs, Blade, tudom én, csak nem akartam nagyképűsködni a ˝kisregény˝- titulussal, mivel még az sem biztos, hogy megírom. Véres, persze. Picit máris több vérembe került, mint szerettem volna.
Ha az említett szójáték rólam szólna, sosem tettem volna ily szemtelen megjegyzést, kedves, harapós Mágus. :) Köszönöm, hogy belenéztél!

h, 2009-07-20 21:18 Ndy

Ndy képe

Már mondtam korábban, hogy jól lesz, csak a dramaturgiai ívet el ne sz*rd. Eredeti a világ, érzékletes, de igazából már most annyi infót adsz át, amihez két-háromszor ennyi sztori kell majd.

k, 2009-07-21 14:06 Sren

Sren képe

Köszi. Sajnos nem annyira eredeti, ezzel épp a napokban szembesültem; igaz, nem írás volt a bűnös. De párhuzamot vonni, ha nem is képtelenség, de nehéz volna, mivel a témát még a téli rossz álmok adták, a többit meg már csak köré kellett építeni.
A szerkezeti felépítés a Lélekaljához hasonlóan ˝lassú víz˝- típusú, a dinamika fokozatosan emelkedő, néhol szusszanásnyi pihenővel. Ha megírom, ilyen marad végig, csak emelkedő hangerővel. A cselekmény akciós-elgondolkodó váltakozva, mint eddig. Ha gáz, szólj. Az érzékeltetés nem gond, ez az egy elég jól megy.

k, 2009-07-21 07:30 Maggoth

Maggoth képe

- Maggoth
Nekem nagyon tetszik a hangulata, olyan, mintha Dean R. Koont-ot
megbolondítanánk némi Fabléval, szerintem óriási. Amúgy ritkán olvasok
regényrészleteket, de ez nagyon király - szeretnék egyszer én is eljutni
az érzelmek íráson keresztüli közlésének erre a szintjére.
Én asszem, adok öt csillagot, mert pillanatnyilag nem találom a
csipetkeszaggatót :)
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

k, 2009-07-21 14:07 Sren

Sren képe

Ha a karakterek miatt nem kellene óvatoskodnom, még gorombább lenne. :D És akkor képzeld el, ha úgy igazi dühből írnám! Leégne a szerver, Koontz meg térden állva könyörögne receptért. :D De ki tudja, felfelé zuhanás közben sok minden megtörténhetik…
Köszönöm, Maggoth.

szo, 2009-07-25 19:57 Adachi

Adachi képe

Az érzékeltetés az, ami a legjobban ment, amivel soha nem volt, és soha nem is lesz semmi baj. A szójáték meg úgy jó, ahogy van; a magam részéről az egész történet úgy jó, ahogy van. Persze... persze. Te is tudod.
De én szeretem, és kész. :) A folytatást pedig várom, ha lesz.

Ek: MINT - egen, ő is tudja. :) Mint az Ópium. (L)

sze, 2009-11-25 01:07 Angyalka

Angyalka képe
5

Az egyik kedvencem tőled. Nem csak innen... Amúgy is. Meg különben is. :D

Izgalmas, titokzatos, őszinte, meg benne van a bizonyos szál is ami nekem nagyon sokat dob még mindig egy íráson.

Csillagok, csillagok mondjátok el nekem, merre jár, hol lehet... Hát nagyon remélem, hogy már az ágyban, különben olyat teszek, de olyat... Hogy alszom helyetted is. :S :D

Angyalka

sze, 2009-11-25 18:42 Sren

Sren képe

Nosnos, köszi, lányok. :) Remélem, lesz időm, erőm stb. rendesen helyretenni ezt a történetet.

(Az ágyban, őrangyal, hajnal háromig forgolódván, mint a karusszel...:((( Szóval jól tetted, hogy aludtál helyettem.)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

sze, 2010-05-12 22:48 craz

craz képe
5

Hogy állsz a történettel, írtál hozzá, befejezted már?

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

cs, 2010-05-13 10:47 Sren

Sren képe

Igen; négy fejezet van belőle valójában. De befejezve nincs, és egyelőre nem is erőltetem; részben igen sok más írnivalóm van illetve lenne, másrészt pedig egy ilyen művet jobb akkor előszedni, amikor ˝megkapja a startlövést˝.

Köszi, hogy elolvastad, és a csillagokat külön is.:)

Nagyon bejön az aláírásod. :D

 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2014-08-09 23:06 Ajándék

Ajándék képe
5

Meglehetősen kellemes érzés volt olvasni ezt a történetet. Persze az elején a hét tornyos dolog kicsit erőltetett volt, de kedvelhető a harcos amazon története, és a pasi is, pedig gyilkosok, vagy mik. Persze az egymástól folyton elválasztott szerelmes, aki folyton egymásra talál adja meg a pontot az i-re. Valójában nem értem, hogy milyen szörnyek ellen, kik és miért harcolnak, de víziónak így is tökéletes volt. Talán a Mátrixos álmunkban élünk dolog miatt is megfogott, mert imádom a Mátrixot, de attól függetlenül is érdekes volt. Azon morfondíroztam, hogy létezik-e olyan lény, akinek nincs szemhéja. Hm... Biztos van. A szörny, aki férfi, de kutyámajom kicsit nevetséges elképzelés, de ebben az esetben megbocsátható teljes mértékben. Felőlem még csápjai is lehetnek! :D Gratulálok!

v, 2014-08-10 15:31 Sren

Sren képe

Szia itt!

Ezer éve nem láttam ezt a kezdetleges változatát a Szélkeréknek, hihetetlen, hogy ez is előkerült!
És hihetetlen, mennyi mindent meglát az ember egy egyszerű, elfogulatlan olvasói véleményből. Nagyon sok olyan hibára világítottál rá, ami felett ezerszer elsiklott a szemem, mire most, „a Te szemeddel” átfutva észrevettem. Köszönöm szépen!:)

Érdekességképp mondom, mert említetted: a „kutyalényt” valóban megálmodtam, amint az egész történet is jórészt az álmaimból táplálkozik. Egyetlen álomjelenet sincs benne, ami ne az álmaimon alapulna - amint a tornyokból is pontosan hét áll lakóhelyemhez közel. És a legközelebbi, a Nagy Kedvenc a 609-es torony. :) Persze ez tényleg csak érdekesség; írásban csupán egy számnév, amit bármikor módosíthatok.
Szerelem, szeretet… Jaj, de félve állunk hozzá! Mára ezek az érzések szinte teljesen kihaltak a gyakorlottabbak írásaiból, vagy csak szőrmentén említődnek. Megvan az oka; ezeket az érzéseket is sz*rrá csépelték holmi wámpírláwcsy sztorik. Én azért igyekszem kihozni belőle valamit azon a csekély szeletkén, amit a csépelők meghagytak nekünk.

Talán jó hír: a történet több fejezettel gazdagodott az eltelt években, és az eleje sem ilyen gyermekcipős már. A hosszú téli estéken tán-tán be is fejezem.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/