Jégláng

Sötétebb volt a csillagtalan éjszakánál, amely alatt újra a világra született. Karcsú sziluettje óriás dárdaként döfött az égen úszó viharfelhők közé, a le-lecsapó villámok fénye szemet kápráztatva tükröződött vissza fekete kristályfaláról. A Tudás Tornya ezer év után ismét megjelent a Homály-sík közepén.
Tövében eltörpült a kámzsás alak, aki már éjfél óta állt ott. Miután apró tábortüzet szított, a nem emberkéz emelte monstrumot szemlélte. Időnként köpönyege alá nyúlt, elővette mívesen cizellált kulacsát, majd jót húzott belőle. Testét ilyenkor átjárta a maga által készített főzet csodás melege; újult erőre kapott tőle koránt sem legendás türelme. Várt valakire.
Keletről patadobogást sodortak felé a rideg széllökések. A süvítés ellenére tisztán hallotta a sebesen közeledő mén nyerítését is. Ajkai kaján mosolyra húzódtak.
Egy perc múltán ott állt előtte a fehér telivér, s lovasa leugorván a nyeregből üdvözlésként nevén szólította a csuklyát viselő férfit:
- Selimal Suffiah.
- Csakhogy megjöttél, Virtutis. – vetette oda a varázsló.
A csillogó ezüstpáncélt viselő lovag gyanakodva méregette a sötét mágust.
- Tán dögszagot érzel, te keselyű, hogy utad erre vezetett? – nem is próbálta leplezni undorát.
Selimal nyugodtan vigyorgott a harcosra.
- Lassan a testtel, jó uram! – lépett Virtutis herceg mellé – Ne tedd próbára a béketűrésemet. Hamarosan szükséged lesz a tudásomra, s jóindulatom híján kétséges, hogy diadalt aratsz.
- Én a Fényt szolgálom, varázsló! – bökött hüvelykujjával a mellvértjét díszítő arany lótuszvirágra a nemes – Semmi dolgom veled, te mocsárlelkű kalandor!
A mágus felkuncogott. Fejét csóválva nézett a másik arcába.
- Erényes szíved ez egyszer hamis tanácsokkal lát el. Te szentéletű. – tette hozzá nevetve. Hirtelen egészen közel hajolt a lovaghoz, az orruk összeért. Virtutis érezte Selimal fűszeres lehelletét.
- Azt képzeled bejuthatsz egyedül a Toronyba, ostoba? – a csuklya árnyékolta száj már nem mosolygott – Hát azt hiszed elegendő a jó szándék, a nemes lélek elhatározása, és a remény? Számtalan akadály tornyosul odabenn a gyanútlanok elé, nagyuram! – sziszegte.
A herceg lassan, de határozottan eltolta magától. Elgondolkodva pillantott a kezdet és vég titkait rejtő kecses építményre. Kételyei támadtak.
- Mit tudsz, amit én nem, zsarnokok szolgája? – fordította tekintetét Selimalra.
- Én nem tűröm a zsarnokságot, hercegem! – a sötét alak szemei vörösen izzottak fel a kámzsa alatt – De, hogy kérdésedre válaszoljak: enyém az akarat, a vágy és az erő, ami bejuttat minket a Tudás Tornyába!
- Minket? – hökkent meg Virtutis.
- Úgy ám, barátom. Együtt megyünk ugyanis.
Most a lovagon volt a kacagás sora.
- Hah! Nincs istenség, mely rávenne, hogy veled közösködjem! Hisz olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz!
- Elismerem, sokban különbözünk – hümmögött Selimal -, de vess egy pillantást, kérlek, a Torony kapujára!
Virtutis kiragadott a tűzből egy izzó végű ágat, és a falhoz sétált vele. Előrebökte az alkalmi fáklyát, szemei előtt kirajzolódott a bejárat boltíve. A gigászi épületen oly aprócska ajtó látszott, aminek küszöbén csak összegörnyedve lehetett átlépni. Kilincset nem fedezett fel rajta. A lángok vibráló fényénél táncolni látszottak az ősi rúnákkal odarótt sorok.
- El tudod olvasni? – a mágus ott állt közvetlenül mögötte.
- Nem. – vallotta be a lovag.
Selimal legyűrte a késztetést, hogy élces megjegyzést tegyen a másik tudatlanságára. Felolvasta a szöveget a nyelven, amelyen íródott, majd lefordította, hogy Virtutis is értse:
„Egy égbolton nappal és éj,
Imában zeng áldás és kéj,
Föld salakja, tenger kékje,
Kéz a kézben bú és béke,
Forró s hideg szikra pattan,
Átok-ajtó zárja kattan.”
A nemes a varázslóra nézett, s az vissza őrá.
- Várj itt. – mondta a harcos, és lova felé indult. Amikor visszatért, fonott kenderkötelet szorongatott vaskesztyűs kezében. Derekára hurkolta az egyik végét, a másikat Selimal felé nyújtotta. Az szó nélkül magára csomózta az erős zsinórt. A kapu felé fordultak, egyszerre érintették ujjaikkal a fekete felületet.
Az ajtó nyikorogva tárult fel. Bentről baljóslatú zümmögés szűrődött ki.
- Hát igazad lett. – szólt Virtutis, miközben előhúzta kétélű kardját.
- Mint általában! – felelte Selimal nevetve, azzal lehúzódva előre indult.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2005-09-05 23:41 Stonehenge

Stonehenge képe

Elég sajátos alkotás lett! Formailag, stilisztikailag nincs vele semmi baj, hisz létezik ilyen stílus, akkor is, ha az első bekezdésben kicsit sok a jelző, a párbeszédek meg kicsit dagályosak. Olyan ős-fantasy-szagú, a Weird Tales időszakból:-)
Apróbb hibák: "a saját maga által készített főzet" helyett elfér a maga készítette...
"jószándék" = jó szándék.
Nekem tetszik, ahogy előadod az egészet, egyet hiányolok belőle: számomra kevéssé derül ki, hogy ki is vagy Te. De kezdetnek egyáltalán nem rossz! Nálam 10/7!

"Csak akkor lesz bármid is, ha már elvesztettél Mindent"

k, 2005-09-06 11:35 Sherab Dorje

Sherab Dorje képe

Üdv Stonehenge!

Köszönöm a véleményezést és az észrevételeket, a hibákat rögvest javítom. (az apróbbakat, a nagyobbakat meghagyom, mindenki okulására :) )
Valójában teljesen dilettáns vagyok a fantasy stílust tekintve (olvasóként is); azért írtam a novellát mégis ebben a műfajban, mert akkoriban "találtam fel" Selimal Suffiah személyét, és ugye mindenkinek a saját gyereke a legkedvesebb...
Az én személyem, hm...ez lenne a csavar a sztoriban: mindkét szereplő engem jelenít meg, ők a mindenkiben ott lakozó jó és rossz, mialatt lehetetlen meghatározni, hogy a két jelző tényleg azt takarja-e, amit jelent. Az erkölcs vív csatát a számító lélekkel, az egoizmus az önzetlenséggel, majd végül belátva egymásrautaltságukat, együtt lépnek előre, a közös cél érdekében.

***

"Ha szereted a Poklot,
az Mennyországgá változik."