Álmok?

A fájdalom szűnni nem akaró érzésével a gyomromban botorkálok az utcán, szinte minden bokor, fa vagy sarok rejteget nekem valamit. Az árnyékok megmozdultak, alakok váltak ki belőlük és engem akartak. Utánam nyúlnak, értem kapdostak, az árnyékom után. Mindig mikor hozzáér valamelyik, mintha jeges ujjak markolnának a húsomba, szinte érzem, amint a seben keresztül valami élősködő, a bőröm alá akar furakodni, hogy belűről mérgezzen. Megállok szorosan egy tűzfalnál közvetlenül egy lámpa előtt és igyekszem nem mozdulni. Szívem már nem a torkomban dobog, hanem egyenesen az agyamban érzem a lüktetését, fáj a szemem de félek becsukni mert akkor talán végem lesz, mire kinyitom. A lámpaoszloptól nem messze egy postaláda álldogál árnyéka is kicsiny, mégis mintha egyre közelebb és közelebb férkőzne hozzám. Balra tőlem a falon, sötét csík kígyózik felém, egy közeli fa ágának árnyéka. Bármerre nézek árnyak kúsznak felém megállíthatatlanul. Körbefognak, nem moccanhatok. Halk léptek közelednek, sétapálca ütemes koppanása kíséri. Segítségért könyörögnék, de rám néz, majd közelebb jön hozzám. Legnagyobb meglepetésemre az árnyak megnyílnak előtte, majd újfent összezáródnak mögötte. Az éjszaka és a nyári meleg ellenére fekete szemüveget, cilindert és szmokingot visel. „Kérem segítsen!”, könyörgöm tőle mire ő mélyen belenéz a szemembe, látom magam a sötét üveg fényes felületén, a szemeimben a rettegést és érzem a pokoli ürességet a fickóból. Mikor már eléggé megnézett magának leveszi a szemüvegét. Ekkor megdermed a világ és én sikoltva felébredek.

'Mindig ezt álmodja, vagy csak hasonlóak ezek az álmok?' kérdezte a székében hátradőlve. 'Nem szinte nincs két egyforma álmom, mindig máskor, más helyen játszódik, csak az a sötét alak egy és ugyanaz mindig.' válaszoltam kis gondolkozás után, majd megkérdeztem magamtól, miért is ülök most itt, ebben a rendelőben, egy pszichiáternél, mikor látszólag őt abszolúte nem érdeklem. Neki csak egy unalmas páciens vagyok, aki mindenféle hülyeségeket álmodik. Biztos mindjárt kitalálja az abszolút sablon szöveget, miszerint elfojtott vágyaim, emlékeim akarnak a felszínre törni és majd legközelebb jobban kivesézzük mit is jelent az álmom és miért is álmodom ezt. 'Hmmm, nagyon érdekes.' hümmög magában és közben az állát simogatja, mintha csak a szakállát hegyezné. 'Szerintem valami gyermekkori elfojtott emlék akar a felszínre törni a tudatalattijából, valami amire nem akar emlékezni, de fontos...', igyekszem leplezni mosolyom a válasz hallatán és képzeletben egy újabb strófát húzok a kóklerek tábláján, éppen ezért lemaradok egy részéről és csak arra eszmélek, hogy azt mondja 'Akkor legközelebb, jövő héten ugyan ekkor?' elgondolkozom picit, majd valamilyen buta kifogással lemondom a jövőheti reménytelen találkát és kisietek az agyturkász fogadószobájából. Kint már vár a következő páciens, aki alig várja, hogy végre az ajtó mögött lehessen. Nem néz a szemembe, nem mosolyog, messze elkerül, nehogy véletlenül is hozzáérjek. A kezén vékony, világosbarna kesztyű, fején világos kalap és sötét napszemüveg. A szemüveg ellenére jól látni a vér eres szemekben a rettegést és a páni félelmet. A levegőbe szimatolok, érzem a félelem kesernyés szagát a több liter parfüm ellenére is. Ha becsuknám a szemem is akarnám, beléphetnék az agyába a félelmein át, de most nem akarok. Még egy utolsó pillantást vetek rá, mielőtt végleg eltűnne a szemem elől. Két ujjal fogja a kilincset...

Az utcán a tömegben sétálok, fényes nappal. Az emberek többsége nem lát, nem hall, noha nem süketek, nem vakok, csak kényelmesebbek annál, semhogy észrevegyék a világot ami körülöttük van. Sok időbe tellett mire rájöttem az álmaimra és az okára. Miért keresek fel mégis pszichiátereket? Talán önnön magam igazolása végett. Egyiknek sem mondtam meg, hogy nem én futok álmaimban a végzet elől. Voltam már nő, férfi, gyerek, öregember, rendőr és bűnöző is. Mégis mindig ugyan úgy végződik az álom. Egyszer, az egyik álmom „énjét” megpillantottam a tévében, mint eltűnt személyt. Majd magam is kutatni kezdtem azok között akikkel álmodtam. Többségük eltűnt ám sokról semmit nem sikerült kiderítenem és még többre nem is emlékeztem. Egyik este egy álombeli lányt holtan találtak a rendőrök. Mutattak róla pár képet a helyi újságban. Nem az arcáról emlékeztem rá, hanem a környékről, ahol végül megtalálták, ahol szembe került a fekete alakkal. Az újság szerint a halál oka egyenlőre ismeretlen. Ám olvasva a cikket beleláttam az író emlékeibe.
'...Ki halt meg?' kérdeztem. 'Kérem menjen arrébb, mert zavarja a nyomozást.' hárított egy fiatal rendőrtiszt. 'Benyúlok a zsebembe, is kiveszek egy kék hasút, majd az igazolványomba illesztem észrevétlenül, majd odaadom neki. 'A sajtótól vagyok, jogom van tudni mi történt itt.' Megnézi, visszaadja. Varázslónak készülhetett, mielőtt rendőrnek jelentkezett, mert a pénz nem volt benne, de az sem láttam, hogy elveszi. 'Mire kíváncsi?' kérdezi halkabban, továbbra is utamat állva. 'Ki az illető, és hogyan hallt meg?' firtatom. 'Nem tudom kicsoda. Nem volt nála semmilyen irat. Tizenhat tizennyolc éves lehetett, jól öltözött.' kicsit hátranéz és engem is látni enged. A lány világoskék farmernadrágban, barackszínű felsőben, kifordult végtagokkal mint egy rongybaba feküdt a mocskos aszfalton. Szőkés haját a reggeli szél kócolta össze. Nyitott szemeit mintha köd borítaná, és arcát pedig a megfagyott a félelem. 'Külsérelmi nyomot nem találtunk rajta, a halál oka egyenlőre ismeretlen. Talán majd boncolás után többet lehet tudni.' Megint felém fordul és testével újra eltakarja azt ami valamikor egy elő vidám lány volt. 'Mi történt a szemével?' kérdeztem. 'Nem tudni, majd a …' 'Igen tudom, a boncolás majd kideríti' vágok közbe. Itt az emlékezet kissé megfakul és én végre magamhoz térek.

Nem tudom mikor fordult először velem elő, hogy mások emlékét átéltem. De emlékeszem nagyon megrémített. Eleinte nem tudtam kordában tartania villanásokat, az érzéseket amik felém törtek megállíthatatlanul. Aztán egyszer csak megtörtént, szabályozni tudtam. Csakhogy ezután jöttek az álmok, megállíthatatlanul. Mostanra már tudom, hogy nem csak álom volt, és az emberek nem eltűnnek, hanem meghalnak, minden álom után, vagy éppen akkor. Az újság olvasása után elmentem a helyre ahol megtalálták a lányt. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy érezzem a szörnyűséget ami itt történt. Minden porcikámat áthatotta a sötétség, a hideg, a gyűlölet és az éhség. Nem láttam semmi újat, amit ne láttam volna már álmomban, ám annál sokkal többet éreztem. Megálltam a földön ahol a lány feküdt valamikor és ahol az alak állt. Éreztem amint a lány a falnak szorul, ahogy az árnyak körbeveszik, ahogy belemarnak a bőrébe és belebújnak a testébe és megbénítják. Éreztem a növekvő rettegést a lányban miként álmomban is, ám valami mást is, amit a lány nem érezhetett, azt amit a fekete ruhás ember érzett. Vártam a pillanatot, mikor beléphetek az emlékeibe mint máskor, más embernél, ám legnagyobb megdöbbenésemre a múltbeli érzés áthatolt rajtam, ám az emlékek lenyomata nem. Éreztem az örömét, akaratának erejét, éhségét és vágyát. Majd megéreztem azt amit csak egyszer az életben érezhetne az ember, amikor a lélek elszakad a testtől. Egy másodperc volt csupán rövid, tömör pillanat míg küzd a lélek a maradásért, majd elszakad a szál ami összeköt, a test elernyed a lélek repülni kész, hiszen szabad. A halál elkerülhetetlen, ám része az életnek. Azt mondják az élet rövid, ám a lélek örök. Ott állva azon a helyen rájöttem nem minden örök, amiről úgy hisszük. A lény kit ember képében láttam az „álmokban” nem lehetett ember, hisz a felszabadult lelket valahogy megfogta, mert éreztem a kéjes örömét és a lélek sikolyát. Majd pedig megszűnt a „veleérzésemének” és eltűnt a gonoszból az éhség. Éreztem, hogy ekkor azonban történt valami, valami amit eddig sosem érzett a lény, félelmet. Ezért hagyta hátra a lányt valószínűleg, és ezért találhatták meg a földi maradványait reggel.

Ahogy sietnek az emberek az utcán a tömegben meg-meg löknek, én meg hagyom magamat sodorni. Az aluljáróba érve a tömeg kissé szétoszlik a nagyobb térben, itt már többen álldogálnak beszélgetnek, kéregetnek, hirdetéseket kínálgatnak. Egy asszony üldögél lehajtott fejjel az egyik oszlop tövében. Alig múlt negyven, mégis vagy hatvannak néz ki. Kilóg a csövesek klubjából, mert velük ellentétben világoskék blúzt és többé kevésbé tiszta ruhát visel. Azonban aurája és mozdulatlan merevsége, egykedvűsége mintha a homlokára írná: „Hajléktalan”, „Csöves”. Az emberek messze elkerülik. Mikor mellé érek, megérezek valamit amit régebben soha. Tudom, hogy ma éjjel vele fogok „álmodni”. Melléállok és megpróbálok belépni az emlékeibe, de csupán a puszta sötétség vár odabent, semmi más. Legszívesebben azt mondanám neki, „lépj tovább”, de nem tudom. Még percekig várok valamire, de ő nem mozdul, várja a véget. Tudom.

Az aluljáró éjjel sem üres, és mindig égnek a lámpák. Nem mozdulok. Ülök a batyumon, nem mozdulok. Már már elnyomna az álom, de most nem alhatok.. Egy csöves tart felém imbolygó árnyékai kíséretében. Mellém ér és árnyéka rám vetül, majd tovább megy, de az árnyéka itt marad rajtam. Érzem a hűvöset amint a bőrömhöz ér és belém mar. Megpróbálom lerázni a karomról, leseperni a ruhámról de ne tudom. Kiálltanék de némi suttogáson kívül nem jön ki hang a torkomon. Felállok és rázom a karom, seprem a ruhámról a ragaszkodó foltokat, de azok amint leesnek, megindulnak felém, mint élő vízcseppek, és mintha ezek nem lennének elegen, újabbak csatlakoznak hozzájuk, az oszlopok árnyai üldözőbe vesznek és én botorkálva futok. Nehezen, mert nem vagyok hozzászokva. Otthagyom a szatyraim, menekülök. Az emberek elhúzódnak előlem, ám árnyaik megtámadnak, már falkában nyomulnak utánam. A házfalakról is lefolynak és elvágják az utamat, terelnek, mint nyájat a pásztorkutyák. Sikátorba érünk egyetlen lámpa világít csak és én odatapadok vele szembe a falra. szívem kapkod, a tüdőm zihál. Csillagokat látok az erőlködéstől, nem bírom tovább. Lábaim remegnek, az erő kiszalad belőlem, lecsúszom a falról, és elterülök a földön. Szédülök, már már alig látok. Érzem amint jeges karmok markolnak a bokámba, a kezembe. Valami könnyedén felemel és talpra állít. Nem látom az arcát, mert a hátulról jövő fény elvakít. Félek, rettegek. Becsukom a szemem, nem akarom látni ki az, ez csak álom és fel akarok ébredni. Karmok tépik fel a bőrőm, majd valami jeges és forró a testembe bújik. Nem mozdulhatok, testem megfagy és kinyílik a szemem. Látom a szemüveg sötétjében magamat, a rettegő sápadt, enyhén püffedt arcot, a sárgás fogakat és hallom saját suttogó segélykiáltásaim. A szemüveget pedig lassan leveszi, és itt megdermed a világ, pedig én sikoltva ébredek.

Reggel van. A buszon éppúgy, mint a villamoson megint óriási a tülekedés és a hőség. Alig egy órája ébredtem fel de a fejem már fáj a sok visszafojtott indulattól, ami másokból szivárog. Minden erőfeszítésem dacára lassan eluralkodnak rajtam az idegen érzelmek és betörnek a ki nem mondott gondolatok. '...ez rohadt közlekedés..','...már megint elkések...', '...de jó segge van...', '...megint piros...','...ha még egyszer meglök, felrúgom...','...remélem ma végre ráér...', '...2-32-12-45-63, 2-32-12-45-63...', '...hogy mondjam meg apunak, hogy nem vettek fel?...', '...le kéne lőni azt a barmot...', '...miért nincs itt ilyenkor egy rendőr, hogy jól megbüntesse?...', '…miért nem kapcsolja be a légkondit?...'. Végre megéreztem. Gyorsan leugrom a villamosról és rohanok az aluljáróba. A néni akivel álmodtam nem ül a szatyrain, a szatyrok sincsenek sehol. A falnál egy örök bútordarab álldogáll. Loncsos, bozontos szakadt csöves. Két méteres körzetében még a legyek sem tudnak megmaradni pár másodpercnél tovább. Odamegyek és még jó előre megtöltöm a tüdőm levegővel. dobok a papírpohárba egy kis aprót. 'Elnézést! Nem tudja hova tűnt a néni, aki mindig ott szokott ülni?' kérdezem és az egyik oszlopra mutatok. 'Háát... tegnap este... hukk... elrohant valahová...hukk... csapdosott a kezével, mintha csak ...hukk... hangyás lenne ...hukk... még a cekkert is itt hagyta.' csuklott még egyet, felemeli az egyik ujját, mintha mondani akarna még valamit, majd eldől és úgy is marad. Fulladozva hátrálok az orromat kínzó szag-élmény elől és az érzelmi pusztaság elől.

Különös álmot láttam az éjjel. Repültem a széllel, sétáltam a vízen, majd úsztam a víz alatt, majd újra repültem. Egy pillanatra megálltam megcsodálni a tájat, amerre jártam. Alattam sötét fák körbevettek egy rétet, és a sziklafalról ezüstös sugárkén vetette alá magát egy kis patak. A telihold óriás ezüsttányérként ragyogott az égen. Hirtelen a hold fogyni látszott, a patak kiapadt és felhők takarták a kiflire soványodott holdat. A csillagok kihunytak a fák elhullajtották leveleiket és kopár csont-ujjakként meredtek az égnek. Feltámadt a szél és valami láthatatlan erő a pár kopár fát kidöntött. Lejjebb ereszkedtem a tisztás felé, pedig nem akartam. Remegett a föld is, ahogy a valami egyre közeledett. A patakmederben maradt kis tócsák megfagytak, a virágokat jégkristályok borították. A rét szélén egy öreg fa meghajlott, recsegve ropogva küzdött az életben maradásért, de egy hangos reccsenés után kifordult a földből és elterült. Egy fekete alak bontakozott ki a sötétből és felém tartott. Fekete cilinder, napszemüveg és hosszú fekete kabát. Baljában fekete vékony sétapáca és annak tetején egy ezüst gömb díszelegett. Ahogy közeledett a csekély fény dacára szinte látni lehetett a visszerű, fehér bőrét és a cilinder alól kilógó ezüst haját. Átlépett rajtam én pedig megéreztem a gyűlöletét és a kezdődő éhségét. Megállt és körbenézett, majd levette a szemüvegét és én végre megláthattam mi rejlik mögötte. Mikor belenéztem egy pillanatra megdermedt a vérem és elfogott az iszonyat. A szemek helyén két sötét lyuk tátongott, ami minden lelket kitép a testéből, hogy aztán örökre elnyelje. A botjával a földre csapott és ott egy szakadék nyílott. Benyúlt a kabátja alá és egy kis bőrkötéses könyvet húzott elő. Kinyitotta a középnél, majd a körmével megbökött egy nevet ami mellett véres pipa jelent meg. A soron következőre nézett, majd gúnyosan felnevetett. Belenéztem én is, és a saját nevemet láttam meg. A lény pedig belépett a szakadékba és eltűnt. A virágokról leolvadt a jég, fentről a patak újra a mélybe vetette magát, a fák pedig levelet bontottak és a hold újra kövéren világított. Mindössze a kidöntött fák árulkodtak arról, hogy történt valami, és én.

Reggel úgy döntöttem, hogy beteget jelentek, napnyugtára pedig bezárkózom és csakis világítás mellett fogok aludni, már ha fogok. Három éjjel három nap virrasztottam, majd elnyomott az álom egy óvatlan pillanatban. Mikor felébredtem, minden jel szerint még éltem. Az este kicsit még féltem, de már megpróbáltam aludni. Másnap reggel még mindig éltem. Éppen ezért úgy gondoltam, akár munkába is mehetnék, így el is mentem. Útközben pedig arra gondoltam, hogyha meg kell halljak, addig legalább lássak pár szép dolgot is. Ahogy sétáltam a buszmegálló felé egy derékig érő fű mellett mentem el. Kitettem a kezem, becsuktam a szemem és élveztem miként csiklandozzák a tenyerem a fűszállak. Felnéztem az égre a fák koronáján keresztül, megcsodáltam a smaragdzöld színt ami a leveleken át szűrődött a földre, majd a narancssárga és vérvörös bogyókat termő fákat, megsimogattam a kérgüket és csodálattal adóztam mindennek ami körülöttem volt. A busznál mosolygós embereket találtam és én nem zárkóztam el előlük. Ha valaki olyan szállt fel, aki szomorú, vagy dühös volt, őt is befogadtam. Életemben először nem csak fogadni akartam az érzéseket, gondolatokat, hanem átadni azt is ami jó, a boldogságot. Ugyanakkor valami furcsa okból úgy éreztem nem lehetek teljesen boldog, ha félek attól ami rám vár. Nem kételkedtem az álmomban, mert tudtam, hogy egem akar a következő áldozatának. Éppen ezért úgy döntöttem szembenézek a félelmeimmel és megküzdök vele.

Edzésről hazafelé jövet egy sötét kis utcában lépdeltem. A nap már régen lebukott, utolsó vörös sugarai is elolvadtak a fekete égbolton. A lámpák az aszfaltra kecses árnyékokat vetettek, hol nyúlánknak mutatva az alakomat, hol pedig megrövidítve azt. Még félúton se jártam, mikor az autók moraja elhallgatott, a kutyák szűkölve futottak a helyükre. Az árnyékok egyszerre mind mozdulni látszottak. Mikor hozzámértek mint tűhegyes karmok karcolták fel bőrömet a kezemen, arcomon. Érintésük hideget és meleget egyaránt okozott. Mint oly gyakran álmaimban most is éreztem a késztetést hogy elfussak, így futottam is, mind hiába. Az árnyak nem és nem akartak békén hagyni. A sötétben mindnek izzó vörös szeme volt és félelmetes, szörcsögő, cuppogó hangokat hallattak. Balra egy magányos lámpa állt hívogatóilag, tisztán, bátran a sötétben. Zihálva állok meg mellette kis időt remélve az elkerülhetetlenhez. mint oly sokszor már korábban most is látnom kellett, amint a démonok mit sem törődve a fény biztonságot nyújtó erejével, körbevettek és belém kapaszkodtak, hogy moccanni sem nagyon tudtam. Fél perc sem tellett bele, és megéreztem a hűvöset, majd meghallottam a sétapálca ütemes kopogását és végül a fekete alakot a napszemüvegben. Belépett a fénykörbe és felém tartott. Mosolygott, én pedig féltem. Éreztem maró gyűlöletét és éhségét. Tudtam mi fog következni, oly sokszor átéltem már. A tarkómnál a karmok mélyen a bőröm alá nyúltak és azon keresztül a testembe bújtak. Már ha akartam volna se m tudtam mozdulni. Az alak közel hajolt hozzám, hogy lássa a szememet, vagy pedig, hogy én láthassam rettegő arcom, nem tudom. Kesztyűs kezével a szemüveghez nyúlt és lassan levette. A világ ebben a pillanatban megdermedt.

Ott álltam mozdulatlanul a két fekete lyuk előtt, mely hatalmas erővel szívta magába a lelkem, míg ezzel együtt úgy éreztem valami nyom belülről kifelé. Éreztem amint megfeszül a bőröm, ahogy felemelkedtem a talajtól és ekkor elkezdtek pörögni az emlékeim, teljes összevisszaságban. Könyvek, a rétek , a fák, a növények, a szeretteim, illatok, szagok érintések, az álmok és sok-sok érzés, érzelem. Nevetni támadt kedvem. Mélyen belenéztem a két lukba és éreztem, hogy szépen újra a testemben vagyok. Megmozdultam és sikerült megfogom két kézzel az alakot. Már nem mosolyogott. Visszavette volna a szemüvegét de nem hagytam. Megfogta volna a kezem, de mint szellemé átsiklott az enyémen. Az árnyékok lassan, jajgatva elolvadtak és visszakúsztak oda ahonnan jöttek. Nem vettem le a tekintetem, a kezemben tartott egyre fogyatkozó szörnyetegről. Még mozogott, vergődött, szabadulni akart. Száján hangos, fájdalmas sikoly tört elő, én mégsem engedtem. A reggelre koncentráltam, hogy újra érezzem a fűszálak simogatását, a nap melegét, az emberek reményét, a szeretetét és a boldogságot. Mikor az utóbbiakhoz értem, kiengedtem magamból az érzéseimet, és az alak lassan porrá vált, amit egy gyenge szellő messzire elfújt. Nem maradt utána más, csak a botja és a fekete szemüvege. Felvettem azokat és a földre ütöttem a bottal. Az aszfalton egy széles repedés keletkezett, mely már-már szakadékká vastagodott. Előbb a szemüveget dobtam a mélybe, majd a botot is. Ahogy keletkezett, úgy el is tűnt a repedés. Felkaptam a földre esett táskámat, és nyugodt szívvel hazasiettem.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2005-08-17 21:58 Fatyol

Fatyol képe

Végig kísért a novellán a kérdés, hogy miért a főhős az, aki valamiféle kiválasztott.. Igen, olvastam a végén, hogy ő az, aki legyőzte ezt a valamit.., erő? Jóság? Szeretet? Együttérzés a fájdalmak miatt? Nem éreztem a küzdését a történet során, nem éreztem, hogy szeretne tenni a soronkövetkezőkért, csak tudta, hogy igen, most ők jönnek, de amolyan rezignált félelemszerű volt, ami nekem átjött az egészből.Szerettem volna tudni, hogy mi táplálta ezt a valamit, mi alapján választotta ki az áldozatait.., mi az az emberekben ami a te írói szemszögedből nézve "felfalja a lelküket".

Maga a megoldás szerintem jó volt, az érzelmeket látványosan jelenítetted meg, kicsit kevés volt benne a "történés", azaz túlcsendült a belső impressziók leírása, amelyeket élvezettel olvastam, de volt bennem egy nagy hiányjel a többit illetően.

Összességében nagyon jó novi, csak most volt egy kis időm vesézni. Én négyet adok rá a felvetett dolgok miatt.

_______
"Bárcsak oly könnyen megtalálhatnám az igazat, mint amilyen könnyen cáfolom a hamisat!" (Cicero)

v, 2005-08-28 20:41 Misaerius

Misaerius képe

Én úgy éreztem, hogy a cilinderes "úriember" a bánat, a mélabú maga, aki a szomorú, dühös, vagy vmitől félő emberek lelkét falja fel. Tehát: az ilyen emberek folyamatosan "szürkülnek", befordulnak, először nem törődnek a többi emberrel, majd magukkal sem, és ekkor jön az úriember az öngyilkosság (?) képében, az áldozatok menekülnének előle, de nem látnak más kiutat, és meghalnak.
A főhős sem különb náluk, mert vmiért tesz a különleges álmaira, (hogy miért álmodik ilyeneket, azt én sem értem... Van egy sejtésem, de te úgysem arra gondoltál.) vagyis nem, de nem segít azoknak, akik segíthetne. A végén abbahagyja a többi ember lenézését, ugyanakkor föléjük kerül, azzal, hogy szembenézett Vele.
Összegezve, szerintem is nagyon jó novella, ha nem is biztos, hogy azt vettem ki belőle, amit te akartál írni. Ez nem is lényeges. Egy vers, egy festmény usw. is úgy jó, ha mindenkinek mást jelent.
_______________________________________________________

Ki nagyra és nemesre nem tör, s nincs neve,
az elemekbe olvad; hát távozzatok!
/Goethe: Faust/

sze, 2005-08-31 19:03 Pigeon

Pigeon képe

Köszönöm. Meglehetősen közel jártál.

szo, 2005-09-17 19:23 Misaerius

Misaerius képe

Olvastad A Mester és Margaritát?
_______________________________________________________

Ki nagyra és nemesre nem tör, s nincs neve,
az elemekbe olvad; hát távozzatok!
/Goethe: Faust/

v, 2005-09-18 21:22 Pigeon

Pigeon képe

még nem volt hozzá szerencsém. de rajta van a listámon.