Rekviem

Hideg van. Érzem a csontjaimban. Érzem a padban, amin ülök és érzem az emberekben. Valami mélységes hideg, mely áthatol a legmelegebb kabáton és a legerősebb jellemen is. Körülöttem van állandóan. Fázom. Csak itt lelek menedéket. Ebben a zárt, mégis végtelennek tűnő, hatalmas térben. Talán a félhomályban pislákoló gyertyák lángja melegít, talán a tömjén súlyos illata. Vagy az a leírhatatlan érzés, az átszellemülés, mikor az ember tudja: Isten itt van mellette. Ő az egyetlen, aki támaszt nyújt vagy menedéket ad. Nekem már megadta. Bárhogy is, nem akaródzom a templom homályából a külvilág fényébe kilépni. A kinti hazug, csaló világba mely átver és megbánt mindenkit. A belső fényesség nyújtja a való világosságot az elveszett és megtért lelkek számára. Én megtértem... de mégis a halál hidege lohol mögöttem.
Kilépek a padok közül, majd egy gyors keresztvetés után elindulok fel az orgona felé. Elgémberedett tagjaim émelyítő zsibbadással tiltakoznak a hosszú csigalépcső megmászása ellen, de mire felérek már ismét lazának érzem magam. Kilépve a széles balkonra, régi ismerősként üdvözöl a mennyei hangszer. Leülök a kényelmes, párnázott székre az orgona elé. Mögöttem védelmezően ölelik körbe a teret a hatalmas sípok. Gyengéden megérintem a csontszínűvé fakult billentyűket, melyeket száz meg száz kéz koptatott már előttem. A lábam úgy csúszkál az üvegsima pedálokon, mintha jégen állnék. Öreg ez az orgona. És a legjobb barátomnak nevezhetem. Hány meg hány művet komponáltunk már együtt az Úr dicsőségére? Én már nem emlékszem de a gigászi rézoszlopokban rejlő lélek bizonyára tudja.
Most is komponálnom kell. Életem legnehezebb és legnagyszerűbb művét. Tökéletesnek kell lennie. Idáig halogattam, de most már neki kell állnom. Vagy inkább holnap. Fáradtan temetem kezeimbe arcomat. Igen, holnap nekiállok. Apám sose szeretett igazán, de megérdemli a legjobbat. E rekviem hallatán a kövek sírva fohászkodnak majd és az angyalok könnyes szemmel dicsőítik az Urat. És az emberek döbbenten bámulják majd a fenséges orgonát, mely a földöntúli zenét adja.
De előbb beszélnem kell valakivel. Óvatosan felállok és elveszem remegő kezeimet a billentyűktől. Lebaktatok a lépcsőn, és mire kifordulnék az ajtón, összeütközöm egy fura jelenséggel. Apró kiáltás hagyja el a vérpirosra festett ajkakat, a fakószőke haj csak úgy repked, miközben húgom hátrakapja a fejét. Arcán egy pillanatra meglepetés tükröződik, majd nyomban átveszi helyét a szokásos arrogancia és nagyképűség. Lenézően mér végig, mielőtt megszólal.
- Pont téged kerestelek, merre jártál? A nagybátyánk beszélni akar veled, bár nem is értem miért. - mondja lekicsinylően.
- Csak felmentem egy pillanatra. - válaszolom akkurátusan, gondosan ügyelve rá hogy ne reagáljak az utolsó mondatára.
- Már megint a szentjeidhez fohászkodsz? A haszontalan rimánkodás helyett inkább segíthetnél elrendezni a temetést.
Nem válaszolok azonnal. Hogy is érthetné meg pont ő, hogy mit teszek. De nem is baj. A lényeg az, hogy én tudom, mit kell tennem.
- Nem imádkoztam. Rekviemet írok Apánknak.
Húgom nagy levegővétellel, kifordított szemekkel fordul meg.
- Jézusom. És mégis minek? Tudod, hogy Apa sose szerette ezt a sok vallási hülyeséget. Ha élne, akkor is utálná, így meg forogni fog a sírjában.
- Megérdemel egy gyönyörű rekviemet. Mindig szeretett minket és mi is őt, ez a legkevesebb, amit tehetek érte.
- Hogy mi? – néz rám hitetlenkedő arccal. – Ha annyira szeretett téged miért menekültél el ide, ebbe a templomba? És ha te is annyira szereted őt, miért nem beszéltél vele már három éve? Fogalmad sincs róla, hogy mit vagy kit szeretett, nem is ismered. Honnan is tudhatnád, hogy tetszene neki.
Forr bennem a harag. Amit mond részben igaz. Vagyis teljesen az. De nem tudja, hogy miért írom a művet. Nem számít, hogy a halottnak tetszik-e vagy sem, vagy, hogy szeret e minket. A lényeg, hogy egy csodálatos misével indul útjára a túlvilág felé, ahol élete következő szakaszába lép. Akiket megbecsülünk és valahol mélyen, tényleg szeretünk, megérdemelnek egy tisztességes búcsúztatást e világról.
Nem tudom, hogy mondhatnám el neki a gondolataimat. Még nekem is zavarosak egy kicsit. Ezek inkább érzések azt hiszem. Ránézek türelmetlen húgomra. Körmei az e heti divat szerint kifestve csillogtak. A haja úgy állt, mintha most kelt volna fel. Sáros magas sarkúban lépett be a templomba, a lábnyomai szépen kivehetők a drága szőnyegen.
Nem is akarom már elmondani neki, hisz semmit se értene belőle. Neki ez olyan, mint az üzlet. Legyen meg gyorsan a temetés, és menjünk haza. Épp úgy nem tiszteli Apánkat holtában, ahogy éltében sem tette.
- Nem érdekel, hogy mit mondasz. Talán jobban ismerted őt, talán nem. Apánk halotti miséjének hangjaira fog megkezdődni a temetés.
- Tégy, amit akarsz szent ember – mondja gúnyosan, majd egy parfümfelhőt hátrahagyva elillan a templomból.
Mikor már nem hallatszik cipőjének kopogása, felsóhajtok. Végre ismét egyedül vagyok. Vagyunk. Csak Isten és én. Leülök a kemény imapadra, gondolataimba mélyedve. Erőt kell gyűjtenem.
Újra cipőkopogást hallok. De ez nem a húgom, hanem valaki más. Ősz hajú férfi lép be a templomba, és lépked felém méltóságteljesen. Letelepedik egy padra velem szemben, megértően néz a szemembe. A nagybátyám mindig kedves velem, és legtöbbször meg is ért. Ő az egyetlen.
Megköszörüli a torkát, majd megszólal mély, nyugodt hangján.
- Láttam a húgodat elrobogni. Megint veszekedtetek?
Nem szólalok meg. Csak nézek magam elé, de neki ennyi is elég, ismer engem.
- Tudom… egy kicsit másképp vélekedtek a dolgokról. De hidd el, ha meg is tette, nem akart megbántani.
Erre csak mordulok egyet, mire ő elfintorodik.
- Miről beszéltetek? A temetés kapcsán? Vagy valami más ügy?
Felnézek a nagy barna szemekbe, melyek választ várnak. Nem akarom elmondani neki a gondom, de a nagybátyám mellett valahogy mindig kezes bárányként viselkedem, nem is tudom miért.
Elmesélem neki mi történt. Hallgat. Végül, mire megbökném, így szól:
- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz nektek. Egy kicsit meg is változtatok, látom rajtatok. Talán ez az oka, hogy nem ismered fel a húgodban a jó szándékot. Fogadd el őt fiam, de ne hagyd, hogy befolyásoljon. És írd meg a rekviemet.
Gyengéden megszorítja a vállamat, majd hangos ízület-ropogás közepette feláll és kisétál a templomból.
„Megint csak ketten maradtunk” – szólok a fejemben tátongó ürességbe, ahol néha Isten hangját hallani vélem. Próbálom rendezni kusza gondolataimat.
Talán a nagybátyámnak van igaza. Talán a húgom csak jót akar. Talán segítene, csak máshogy látja a dolgokat, mint én. Talán annyira megviselte Apánk elvesztése, hogy nem is tudja, mit beszél. Túl sok talán. Nem tudom, mit higgyek.
De megteszem. Mindenkiért. Hogy tudják, ki volt Ő és ki vagyok én. Még a húgomért is.
Gyors keresztvetés kíséretében ismét kilépek a padok közül, és az orgona felé indulok. Rekviem egy életért – vagy akár többért. Remegve húzom össze a kabátom. Csak ne lenne ilyen hideg.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2005-12-15 19:48 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Megszületett az Új Scriptorium első pályaműve.

Tetszett a történet, jó a felvezetése. Úgy érzem, teljesíti mindazt, amit elvárhatunk tőle. Egy kicsit talán lagymatagon folydogált, de ezt a helyszín, és az esemény megmagyarázza. Az első pár mondat után felkelti az olvasó kíváncsiságát, szeretné tudni, hova akar a szerző „kilyukadni” A cselekmény felépítése is elég jó. Összhangban van a karakterekkel. Ekkora terjedelemben nem várhatunk egy „Háború és békét”! E/1-ben írni novellát egyébként is nehéz. Nem mindig sikerül jól érzékeltetni a főszereplő lelkivilágát, gondolatait, érzéseit. Úgy gondolom, neked sikerült. A főszereplőt mindössze egyetlen szándék vezeti: apja emlékére írni akar egy rekviemet. E köré építed fel a cselekményt, benne egy konfliktushelyzettel, melyet kissé furán kezel a főszereplő, de végül úgy tűnik, megoldja.

Hibák:

1.Hiányzik a mű tagolása. Ez elég zavaró. Látványosabbá, könnyebben olvashatóbbá tenné a művet.
2.Párbeszédeknél a gondolatjelet a ctrl és a mínuszjel lenyomásával kapjuk meg. Ezek a kis nyúlfarknyi jelek nem valók ide.
3.Rengeteg a vesszőhiba. Ezeket részletezem.
„Ő az egyetlen, aki támaszt nyújt vagy menedéket ad.” (A „vagy” elé kell egy vessző)
„A kinti hazug, csaló világba mely átver és megbánt mindenkit.” (A „mely” elé, az „és” elé)
„Én megtértem... de mégis a halál hidege lohol mögöttem.” (nem kell a három pont, hanem egy vessző a „de” elé)
„… elindulok fel az orgona felé.” (Ide nem kell a „fel”, „felé” szó, de ha írod, akkor egy vesszőt tegyél a „fel” után)
„… de mire felérek már ismét lazának érzem magam.” (a „mire” és „ már” szavak elé)
„Én már nem emlékszem de a gigászi…”(a „de” elé)
„… sírva fohászkodnak majd és az angyalok könnyes szemmel dicsőítik…” (az „és” elé)
„- Pont téged kerestelek, merre jártál? A nagybátyánk beszélni akar veled, bár nem is értem miért. - mondja lekicsinylően. (Itt több hiba is van. Ügyelj a központozásra! Ha igével folytatod a mondatot a gondolatjel után, ne tégy pontot! A második mondat után felkiáltójel kell. Ajánlatos az első mondat után beszúrni a gondolatjeles igével folytatódó mondatrészt. De akkor már így: „ – kérdezi lekicsinylően.”)
„… gondosan ügyelve rá hogy ne reagáljak az utolsó mondatára.” (Felesleges a „rá” szó. Viszont a „hogy” elé vessző kell!)
„… segíthetnél elrendezni a temetést.” (felkiáltójel a pont helyett)
„A lényeg az, hogy én tudom,” (felesleges a „az”)
„- Nem imádkoztam. Rekviemet írok Apánknak.
Húgom nagy levegővétellel, kifordított szemekkel fordul meg.” (Kimaradt egy gondolatjel az „Apánknak” után. Vagy írd új sorba, új bekezdésként, mert ez már nem a párbeszéd része.)
„- Jézusom.” (A végére felkiáltójelet írj!)
„Ha annyira szeretett téged miért menekültél el ide…” (a „miért” elé vessző)
„Fogalmad sincs róla, hogy mit vagy kit szeretett…” (a „vagy” elé)
„Nem számít, hogy a halottnak tetszik-e vagy sem, vagy, hogy szeret e minket.” (Ez a mondat csúnya. Másképpen kéne árfogalmazni!)
„Ezek inkább érzések azt hiszem.” (az „azt” elé)
„… a lábnyomai szépen kivehetők a drága szőnyegen.” (Nem tudom, mennyire lehet drága egy szőnyeg a templomban. Bár lehet, hogy manapság az egyháznak ennyire jól megy.)
„- Tégy, amit akarsz szent ember – mondja gúnyosan…” (Ide viszont egy felkiáltójel szükséges a gondolatjel elé!)
„- Miről beszéltetek? A temetés kapcsán? Vagy valami más ügy?” (Ezek a mondatok a nagybácsi szájából elég sekélyesek és tapintatlanok. A második még értelmetlen is.)
„És írd meg a rekviemet.” (felkiáltójel a pont helyett)
„Csak ne lenne ilyen hideg.” (szintén)
Ezek a hibák soknak tűnnek így, felsorolva, de nem olyan vészes.
A novella egészen jól sikerült. Gratulálok!
Szerkesztőtársak, és kedves olvasók! Szabad a pálya, lehet véleményezni!

szo, 2005-12-17 20:07 Mirk

Hát először is köszönöm a kritikát :)
1.Tagolás: Hát ja ez szépen kimaradt pedig még általános iskolában is mondogatták sokszor.
2.Ilyen is van? ctrl+minuszjel? Az tök jó eddig nem tudtam, de ezentúl majd így csinálom.
3.Megyek pereleni Bill Gateset a Wordjével együtt :D Ezeket meg sem említette nekem... tudtam, hogy nem valami megbízható, de azért, hogy ennyit kihagy. Máskor majd én nézem át...
Az E/1.-el nem volt gondom. Inkább az igeidők betartásával. Jelenben kezdtem el, de történet mesélést általában múlt időben míveljük, így sokszor elhibáztam...
Egyébként ez is a "Tom szindrómával" született( Az előző, fantasyba áthelyezett novim címe Tom), tehát a rekviem ötlete korábban született meg, de ez esetben, jobban sikerült áthelyeznem a scriptórium feladatkörébe.

k, 2006-01-10 19:21 Blade

Blade képe

A word-öt felejtsd el...inkább kérj meg vkit, hogy olvassa át az írást. ;)

A jellemeket jól eltaláltad...két szembenálló véglet, egy nagyon szent és egy nagyon világi, valamint köztük egy nagybáty (így kell ezt írni? :)), aki az arany középúton álldogál. Tökéletesen megfeleltél a kiírásnak, gratula.

A stílusoddal sincs túl sok gond, nekem egyáltalán nem tűnt latymatagnak, figyelembe véve, hogy egy vallásos ember gondolatait olvassuk.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.