3\1.script - Lynn 2.

Lynn

– A pokolba! – szitkozódott Lynn a kiszáradt vízmosás alján fekve. A nap fényesen sütött le rá; alig múlt el dél. Fehér színű, barna ágakkal tarkított köpenyét vékony porhó fedte. Utolsó emléke az volt, hogy eltűnt lába alól a talaj, zuhanni kezdett, és látta a feléje közelgő szürke sziklákat. Már abban a pillanatban tudta, hogy képtelen lenne bármilyen varázslatot véghezvinni, mielőtt földet érne. Lepergett előtte egész élete, az egész magányos és nyomorúságos élete; de csak egyetlen gondolata töltötte el nyugalommal a tompa puffanás előtt, hogy ő volt a legjobb szellemvadász. Aztán felébredt.
– Az az átkozott túljárt az eszemen! – zsörtölődött magában, miközben megpróbált felállni. Eszébe jutott iménti nyugtató emléke, de rá kellett döbbennie, hogy az nem igaz. Létezett egy szellem, ami nemrég csaknem a vesztét okozta.
Hirtelen éles fájdalom hasított a nyakába. Odakapott kezével, de nem talált sebet, csupán egy apró dudort. „Semmiség” – gondolta. Úgy tűnt számára, hogy ez a küldetése több lesz egy egyszerű begyűjtési akciónál.
Az északi falvakat már évek óta sakkban tartotta egy sötét varázsló szelleme, aki az utóbbi időben egyre gyakrabban zaklatta az ott élő embereket. Megrémítette a kereskedő karavánok igavonó állatait, amik aztán szanaszét széledtek a környéken; és több alkalommal elkergette a hegyi pásztorok jószágait is, amik vagy egy szakadék mélyén, vagy egy hegyi medve mancsai közt végezték. Errefelé alig akadt más megélhetési lehetőség az állattartáson kívül, így a falusiak utolsó esélye egy túlvilági lényekre szakosodott varázsló, egy szellemvadász volt. Lynnt bízták meg a feladattal, aki készségesen el is vállalta.
Ezúttal alábecsülte a szellemet, ám megfogadta, hogy ez még egyszer nem fog előfordulni.
Sötét, lelógó haját füle mögé simította, tekintetét a sziklaperemre szegezte, ahol nemrég a szellem is várt rá. A lény képes volt erejével elfedni a mögötte rejlő szakadékot, és amikor a varázsló rátámadt, egyenesen belefutott a sziklákkal tarkított mélyedésbe.
– Csoda, hogy élek – sóhajtotta fejcsóválva.
Zuhanás közben leesett táskája a földön hevert, és mikor érte nyúlt, észrevette, hogy egy véres latyakfolt terült szét lába mellett. A vörös hó körül állati mancsnyomok terpeszkedtek, és egy véres csík, amit valószínűleg egy, a hegyekben élő medve hagyott, amikor a tetemet elvonszolta a vackába.
– Az a nyomorult szellem... Még egy szerencsétlen pára élete szárad sötét lelkén – morogta egyhangúan.
Nem töprengett sokáig a látottakon. A hosszú, magányos évek alatt elég borzalmat látott ahhoz, hogy ne érintse meg lelkét a halál közelsége. Nem látta okát tovább maradnia. Minden áron be akarta végezni a küldetését, ezt már személyes ügyének tekintette.
Felkapta a földről a felszerelését, vállára vette, és egy lebegővarázslat segítségével könnyedén kiugrott a mélyedésből.
Csodás látvány tárult a szeme elé, olyan, amit a legtöbb ember csak álmaiban láthat. Végignézett a levelek közt átszűrődő halvány fénypászmákon, majd összefogta maga körül köpenyét, és elindult arra, amerre legutoljára felfedezte a szellem jelenlétét. A szépség fogalma nem jelentett számára többet egy egyszerű szónál, soha nem is jelentett. Csak egy gondolat járt a fejében:
„Ezúttal elkaplak!”

A varázsló hamar rábukkant a szellem nyomára, bár a magával hozott alkimista műszerek felmondták a szolgálatot. Mintha mindegyik meghibásodott volna. „Talán az eséskor sérülhettek meg” – találgatta, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Tapasztalt vadász volt, és több varázslatot is ismert, amivel felkutathatta a lényt. Igaz, így jóval kevesebb varázsereje maradt, mintha a felszerelését használta volna, de elegendő ahhoz, hogy leszámoljon az ellenségével. Bosszúvágya egyre erősödött, amióta lezuhant, úgy érezte, hogy olyan csorba esett a becsületén, amit muszáj megtorolnia. Ő volt az egyetlen szellemvadász, aki minden feladatát sikeresen teljesítette, és ennek így is kellett maradnia! Már nem elkapni, hanem megsemmisíteni akarta a szellemet.
Egész életében utálta az „itt ragadtakat”, ahogyan ő nevezte, megvetette őket, amiért nem fogadták el a halálukat, és amiért életükben olyan lezáratlan ügyeket hagytak maguk mögött, amiért képtelenek voltak továbblépni a túlvilágra. Az élők közt is gyűlölte azokat az embereket, akik úgy vágytak valami vagy valaki után, hogy képtelenek voltak mással foglalkozni; leggyakrabban ezek a lelkek ragadtak meg a köztes világban. Lynnek emiatt nem is voltak barátai, se társai a vadászatban, és csupán az a tudat hajtotta előre keserű életében, hogy ő a legjobb. De most, ez a szellem még ezt a nyugtató érzését is elvette tőle. Ezt nem hagyhatta annyiban!

– Most megvagy! – suttogta Lynn órákkal később, egy sűrű bokor tövében rejtőzve. Egy tisztás szélén hasalt, ahol jól láthatta a havas mezőn átlebegő szellem alakját. Teste áttetsző volt, ami szinte akadálytalanul suhant át az útját keresztező kisebb-nagyobb hóbuckákon, de még így is megmutatkozott egykori köpenyének fekete színe. Lynn tisztában volt vele, hogy addig kell cselekednie, amíg nála a meglepetés előnye; a szellem még nem vette észre őt. Összpontosította varázserejét, és támadásba lendült.
– Erőfal! – kiáltotta fennhangon, mire kezéből vékony ezüstszálak törtek elő, amik pillanatok alatt körbefonták a szellem alakját. Az megtorpant, megfordult, tekintetét egyenesen Lynnre szegezte.
- Itt a vége, sötét varázsló! - kiáltotta a vadász. Kilépett a fák árnyékából, és közte és a szellem közt húzódó erőfalhoz ment. Nem sietett, már a markában volt a lélek. Megállt előtte, az ezüstös szálak villódzó fénye különös kontrasztot adott önelégült arcának.
– Ugye azt hitted, hogy meglóghatsz előlem? – kérdezte gúnyosan. – Mielőtt átküldeném ocsmány lelkedet az alvilág egyik kellemes zugába, hadd kérdezzek valamit. Miért vagy itt?
A szellem nem válaszolt, nem mozdult, nem csinált semmit.
– Nem vehetsz semmibe! Válaszolj!
– Tehát még nem jöttél rá – suttogta a kísértet.
– Szórakozol velem? – A varázsló összeszorította öklét, mire az erőfal összeszűkült, szinte teljesen rásimult a szellem testére. A falat asztrális energiából építette fel, amit még a testetlen jelenések sem léphettek át.
– Tudd meg, varázsló, már nincs hatalmad felettem! – A szellem felemelte kezét, és egy csettintéssel szertefoszlatta az erőfalat. Lynn eltorzult haragját hirtelen mélységes döbbenet váltotta fel. A halott mágus felemelte a másik kezét is, és egy újabb mozdulattal hátrataszította a megtorpant vadászt, aki kapálózva elesett. Ellenfele egy szemvillanás alatt ott termett mellette, lehajolt, és tenyerét a földön fekvő varázsló mellkasára helyezte. Rávicsorította áttetsző, sárgás fogait, és egy hirtelen mozdulattal a kezét belepréselte a férfi testébe.
Lynnt emésztő fájdalom öntötte el, még sohasem érzett ehhez foghatót. Csak egy gondolat járt a fejében, hogy valamit tennie kell ellene. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a szellem csuklója után nyúlt, megragadta, és egy határozott rántással kihúzta kezét a testéből. A fájdalom megszűnt, de helyét rögtön felváltotta egy szokatlan érzés, amit akkor érzett, ha valami nagyon nem volt rendjén. Csak most döbbent rá igazán, hogy mit is tett. Kezére nézett, amiben még mindig ott szorongatta a szellem csuklóját.
– Ez lehetetlen! – nyögte elhaló hangon. A szellem teste mintha megszilárdult volna, arcán ördögi vigyor jelent meg.
– A két szememmel néztem végig, amint lezuhansz, és kitöröd a nyakad! Aztán jött a hegyi medve, kitépte halott testedből a szívedet, felzabálta, és a maradványaidat elhurcolta a barlangjába. Mit mondjak, élvezettel néztem végig. Most már semmivel sem vagy több, mint én. Mondd, te miért nem léptél át a másik oldalra? – velőtrázón felkacagott, hangja hosszan visszhangozott az erdő fái közt. – Csak nem maradt egy kis befejezetlen ügyed? – Lynn arca hamuszürkévé vált, képtelen volt elhinni, amit a szellem mondott. Fogcsikorgatva megcsavarta a sötét varázsló kezét, csontos arcán a fájdalom vonásai suhantak át.
– Nem hiszek neked, te alávaló féreg! – A sötét varázsló felkacagott, és köddé vált a szellem kezei közt. – Nem menekülhetsz! – kiáltotta Lynn a köztes világ ürességébe. – Amíg élek üldözni foglak! Örökké!

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2009-06-14 05:27 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Ezen túlórázni fognak Norbiék. ;)
EK: igen

v, 2009-06-14 08:41 Révész

Révész képe

Ez az EK mindig ráérez a lényegre :)
Hát, várom a véleményeket!
_______________
Az Út keresője

v, 2009-06-14 11:48 Kentaur

Kentaur képe

"– A pokolba! – szitkozódott Lynn, a kiszáradt vízmosás alján fekve."-nem kell vessző
"A nap fényesen sütött le rá, alig múlt el dél." nem jó ez így, kettőspont? Pontosvessző? Más megfogalmazásban? Így olyan, mintha a kettő közt semmifélle kapcsolat nem lenne.
"Fehér, barna ágakkal tarkított köpenyét vékony porhó fedte." -most fehér vagy barna? Vagy fehér és barna ágakkal, vagy fehér-barna ágakkal.

"Zuhanás közben leesett táskája a földön hevert, és mikor érte nyúlt, észrevette, hogy közvetlenül mellette egy véres latyakfolt itatja át a havat."-átváltasz jelenidőbe: véres laytakfolt itatta át a havat..
amúgy szerintem vagy a vér itatja át a havat, vagy véres latyak van ott, de a véres latyak nem itat, mert az maga a vérrel átitatott hó. :-)

"A vörös hó körül állati mancsnyomok terpeszkedtek, és egy véres csík, amit valószínűleg egy, a hegyekben élő medve hagyott, amikor a tetemet elvonszolta a vackába.
– Úgy tűnik, a szegény pára nem volt olyan szerencsés, mint én – morogta egyhangúan."
He? Milyen tetem? Ha a férfi azt gondolja, hogy korábbi áldozat, aki lezuhant, akkor ezt jelezd valahogy. amúgy értem, miért nem mondtál róla többet, a csattanó miatt ugye...de akkor is.
Mindig a komment után folytatod a történetet, ezt jobb új sorba így:
– Úgy tűnik, a szegény pára nem volt olyan szerencsés, mint én – morogta egyhangúan.
Nem töprengett sokáig a látottakon. A hosszú, magányos évek alatt elég borzalmat látott ahhoz, hogy ne érintse meg lelkét a halál közelsége...

"Minden áron be akarta végezni a küldetését, ezt már személyes ügyének tekintette.
A varázsló felkapta a földről a felszerelését, vállára vette, és egy lebegővarázslat segítségével könnyedén kiugrott a mélyedésből."-megakasztó, hogy újra megnevezed és fölös szóismétléshez vezet, nem kell, hogy a varázsló, hisz eddig is ő cselekedett. Szemszögváltásnál, párbeszédnél, ha elkanyarodsz a cselekvéstől, akkor kell a megnevezés, hogy kicsoda csinál micsodát. Ezt többször is csinálod! Néha lehetne férfi is mondjuk,de a legtöbször felesleges a megnevezés, hiszen egyedül van, csak ő lehet az.
"Csak egy gondolat járt a fejében:
– Ezúttal elkaplak!"-inkább idézőjelbe, hiszen ezt csak gondolja.

"Teste áttetsző volt, de még így is megmutatkozott egykori köpenyének fekete színe, ami szinte akadálytalanul suhant át az útját keresztező kisebb-nagyobb hóbuckákon."-a köpeny színe suhant át akadálytalanul. :-D

"- Itt a vége, sötét varázsló! - kiáltotta a vadász. Kilépett a fák árnyékából, és közte és a szellem közt húzódó erőfalhoz ment. Nem sietett, már a markában volt a lélek. Megállt előtte, az ezüstös szálak villódzó fénye különös kontrasztot adott önelégült arcának. – Ugye azt hitted, hogy meglóghatsz előlem? – kérdezte gúnyosan. – Mielőtt átküldeném ocsmány lelkedet az alvilág egyik kellemes zugába, hadd kérdezzek valamit – mondta rezzenéstelen arccal. – Miért vagy itt? – A szellem nem válaszolt, nem mozdult, nem csinált semmit. – Nem vehetsz semmibe! Válaszolj!
– Tehát még nem jöttél rá – suttogta kimért hangján."-itt látszik, mi történik, ha nem választod el, nem tagolod a szöveget kellően, teljesen összefolyik az egész, avégén nem tudni, ki beszél. A többszöri komment is bezavar, nem jó az, ha ezer komment van egy db szerplő miondandójában, aztán mikor kéne komment, hogy ki beszél, akkor meg nincsen...
Kb így lenne okés:
- Itt a vége, sötét varázsló! - kiáltotta a vadász.
Kilépett a fák árnyékából, és közte és a szellem közt húzódó erőfalhoz ment. Nem sietett, már a markában volt a lélek. Megállt előtte, az ezüstös szálak villódzó fénye különös kontrasztot adott önelégült arcának.
– Ugye azt hitted, hogy meglóghatsz előlem? – kérdezte gúnyosan. – Mielőtt átküldeném ocsmány lelkedet az alvilág egyik kellemes zugába, hadd kérdezzek valamit. Miért vagy itt?
A szellem nem válaszolt, nem mozdult, nem csinált semmit.
– Nem vehetsz semmibe! Válaszolj!
– Tehát még nem jöttél rá – suttogta végre kímért hangon a kísértet.
"hátra taszította a megtorpant vadászt, aki kapálózva a hátára esett." szótőismétlés: hátra hátára, és a hátrataszította egybe írandó.

"A halott mágus felemelte a másik kezét is, és egy újabb mozdulattal hátra taszította a megtorpant vadászt, aki kapálózva a hátára esett. Egy szemvillanás alatt ott termett mellette, lehajolt, és tenyerét a földön fekvő varázsló mellkasára helyezte." No most kéne megnevezni, ki termett melette, mert az előző mondat utolsó alanya a varázsló...így olyan, mintha ő termett volna maga mellett. :-D

Kissebb nagyobb fogalmazási és írástechnikai hibáktól eltekintve (volt vele meló, és biztos maradt még)nagyon jó kis sztori. Ki vagyok hegyezve a csattanóra, de nekem is ütött. Ha sebtiben kijavítod ezeket, akkor nyomok csillagot, minimum négyest.

----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"

v, 2009-06-14 12:48 Révész

Révész képe

Köszönöm a kritikát, biztos sok munka volt vele, javítottam őket.
"Ki vagyok hegyezve a csattanóra, de nekem is ütött. " - Azt hiszem, ennél jobb véleményt nem is kaphattam volna egy novellistától :) Hadilábon állok a csattanókkal, örülök, hogy jól sikerült. Ez még az első feladat volt, nem tartottam fontosnak a tagolást, inkább csak a történetre figyeltem.
Szóval köcc még egyszer, most már tudom, mire figyeljek: Tagolás, vesszők, kommentek jó helyen legyenek... ;)
_______________
Az Út keresője