Alexei B Fargas

 

Inkább a pokol

 A Valentine lassan kaptatott fel a homokdűne oldalán. Lánctalpa magasba lökte a port, kipufogóin keresztül fekete füstöt köpködött megfáradt motorja. Szelepei sziszegve kapkodták a levegőt, lyukas vízcsövei küszködve izzadták a bennük maradt utolsó csepp hűtőanyagot.

Ahogy felért a domb tetejére, lefulladt. Egy darabig némán állt, mintha arra várna, hogy valaki kimentse végre a sivatagi pokolból, de a közelben semmi sem törte meg a Szahara sárga nyugalmát.

– FRINGS!!! – hallatszott egy mély basszus hang. A harckocsi pöffent még egyet, majd újra elhallgatott.

– Mi van? – jött a válasz egy másik, mérhetetlenül nyugodt, enyhén akcentusos hangtól.

A torony bukónyílása kicsapódott és nekivágódott a páncélzatnak, újabb darabot verve le a hiányos álcázófestésből. A lyukból koszos kéz nyúlt ki, megkapaszkodott a szegélyben... majd Charles Benjamin Dickson őrmesterben folytatódott. A férfi óvatosan előbújt, majd miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, elégedetten csípőre tette a kezét.

Ezt megúsztuk” – gondolta magában megkönnyebbülten. –
Végre nyugodtan rágyújthatok!

A lyukon keresztül beordított a tankba.

– MI A FENÉÉRT ÁLLTUNK MEG?

Douglas Frings közlegény a tőle megszokott lassúsággal nyitotta ki a sofőr bukónyílását. Széles karimájú, viharvert kalapja emelkedett elő először, majd borostás, olajjal és alvadt vérrel borított arca.

– Mégis mit gondol, őrmi? – tolta az arcába a kalapját. Benyúlt a harckocsiba és méretes szerszámosládát emelt elő onnan.

– Hmmm... – dörzsölte meg az állát az altiszt. A mozdulattól kisebb porfelhő hagyta el tömött, fekete szakállát. – Azt reméltem, későbbre halasztjuk ezt a kényszerpihenőt...

Frings kipattant a helyéről, leugrott a homokba és hátrabaktatott a farhoz. Poros, megkopott katonaruha lötyögött szikár testén, melynek válldíszébe az Ausztrál Hadsereg kengurus jelvényét ágyazták.

– Csak nem attól tart, őrmester, hogy az ellenség határtalan lelkesedésében átfésüli utánunk a Szaharát? – kérdezte gúnyosan. Egyetlen mozdulattal felnyitotta a harckocsi nehéz, rozzant motorházát.

– De, igen, eszembe jutott – válaszolt Dickson. Kihajtogatta vaskos testét a Valentine-ból és leevickélt társa mellé a homokba. Amint leért, azonnal a dohánytárcája után nyúlt. – Ezeknél a fritzeknél sosem lehet tudni…

– Ez bizony igaz. Ezek már nem azok a nyamvadt kis digók, akikkel pár hónapja játszadoztunk Beda Fommnál. Bár, ha nagyon meg akarnának minket találni a németek, már mindannyian holtak lennénk, nemde? – nevetett az ausztrál.

Alig lazította meg az első csavart, erős benzinbűz árasztotta el a levegőt.

A francba!” – dühöngött az altiszt. Még szippantott egy utolsót frissen gyújtott dohányából, mielőtt kelletlenül elnyomta volna a tank oldalán.

– Mesélj, mi a baja a mi kis Lánctalpas Szerelemhajónknak? – kérdezte kifújva a füstöt.

Frings elégedetlenül csóválta a fejét.

– Csak ami eddig… – válaszolt, majd az egyre erősödő szag ellenére derékig eltűnt a motorblokkban. – Kérvényezheti az ember persze ezerszer a Kedves Parancsnok Úrnál a nagygenerált erre a roncshalmazra, de csak feleslegesen téptem a pofámat! – tette hozzá, és dühösen rávágott a Valentine oldalára.

– Emiatt most ne fájjon a fejed. Meg tudod még bütykölni?

– Persze! Amíg fel nem robban, nincsen gond!

Dickson halványan elmosolyodott. Mindig tetszett neki, hogy társa mennyire gyorsan vissza tudja nyerni a jókedvét.

– Kívánom, hogy Isten sokáig tartsa meg a gyarmatiak optimizmusát! – nevetett megkocogtatva barátja válldíszét. – Csak ne lennétek néha olyan önfejűek!

– Szerintem hiányozna az az önfejűség magának, ha nem lenne – vonta meg a vállát. Az altiszt persze tudta, mire gondol az ausztrál: Frings jópárszor cselekedett az elmúlt években parancsnokaik ellenében, ám ilyen esetekben rendszeresen megesett, hogy egyedüli túlélői maradtak egy-egy elbaltázott támadásnak.

A végén hamarabb fog végezni vele a törvényszék, mint az ellenség…” – csóválta a fejét Dickson.

– Amúgy – szólt újra, önkéntelenül is a szájához emelve a következő szál cigarettát –, azért ugye tudod, hogy hol lehetünk?

Az ausztrál kihúzta a fejét a motortérből, hátratolta a kalapját és felpillantott a Napra.

– Úgy negyven-mérföldnyire dél-délkeletre a csatától.

– Remek!

Ekkor vette észre az újabb cigarettát.

– Azt inkább ne itt tegye! – mutatott rá olajos mutatóujjával.

Jó.. jó… persze” – helyeselt magában az altiszt. Dühösen eldobta a meggyújtott dohányt, visszafordult a Valentine-hoz, és felkaptatott a tetejére.

– Idehozom térképeket, hogy pontosítsunk. Addig folytasd a javítást! – vetette oda a válla felett, mielőtt bemászott a tankba.

Bent iszonyatos felfordulás várta. A padlón töltények és kisebb-nagyobb alkatrészek gurultak ide-oda, ahogy nehéz bakancsával megpróbált utat vágni magának a roncsok között. A panelek kiégve csüngtek az eltorzult páncélzaton, néhányuk még szikrázott is.

A használhatatlanná vált kétfontos ágyú retesze mögött egy fiatal férfi aludt a rádió maradványaira dőlve, kezében üres whiskysüveggel. Gyanította, hogy a kölyök a hadvezetésben bekövetkezett változások miatt találta magát végül kint a fronton. Új tábornokok, új védencek… Látott már ilyet jópárszor.

Az őrmester enyhe undort érzett iránta: a hadnagy vonásain, rangja ellenére, nyoma sem volt a harcedzettségnek vagy egy csepp komolyságnak. Túlságosan zavaró volt ez számára, hogy képes legyen megszokni az alatt a három nap alatt, amióta a parancsnoksága alatt voltak Fringssel.

– Ugye még alszik? – kiáltotta kintről az ausztrál.

– Persze! Mint a bunda! – válaszolt Dickson és nekifogott a keresgélésnek. Közben újra felmérte a károkat. Volt belőlük éppen elég. Csak egyetlen repesztalálatot kapott be a torony, de az is éppen elég lett, hogy tönkremenjen szinte mindent egy ilyen idejétmúlt páncélosban.

Végül, miután minden zugot átvizsgált, átpréselte magát a sofőrülésbe. Rögtön megakadt a figyelme egy ismerős arc üveges tekintetén: Jones közlegény volt az, a hadnagy személyes barátja, a korábbi sofőr. A férfi mozdulatlanul ült az ülés mögött, ruháját és körben a tank belsejét mindenhol vastagon borították az agy- és koponyadarabok. Rövid hajáról sötétbarna csimbókokban lógott a finom homokkal kevert, megalvadt vér.

Dickson egy pillanatig sem foglalkozott a hullával, inkább a térképek keresésébe fogott. Két percbe sem telt, rájött, hogy a lapok pont Jones mögé vannak felakasztva.

Ilyen az én szerencsém” – bosszankodott. Átkarolta a halott derekát, elhúzta a faltól és megpróbálta a bukónyílás felé tuszkolni, kevés sikerrel.

– Hé Frings, segítenél? – kiáltott ki a lyukon. – Ki kéne szedni Jonest!

Az ausztrál azonnal ott termett fejjel lefelé a lyukban és megragadta a pórul járt újonc gallérját. Arca a szokottnál is olajosabb volt. Mosolygott, ami Dicksont is optimizmussal töltötte el.

Ezek szerint még nincs akkora baj a motorral” – gondolta magában, mikor pár pillanattal később, kezét-lábát fogva kituszkolták a férfit a szabadba. – „Ha szerencsénk van, egy oázisba is érünk, mielőtt még lemenne a Nap!

Könnyedén lehajították a testet a homokba. Alig ért földet, a Szahara már be is borította vékony, homokból szőtt halotti leplével.

Dickson leugrott utána a Valentine tetejéről, odaguggolt melléje és tenyerével óvatosan lecsukta a semmibe meredő tekintetet. Közben csalódottan csóválta a fejét.

Felette az ausztrál gúnyosan felröhögött.

– Mondtam neki, hogy ne hagyja nyitva azt a rohadt bukót, mert bármikor gellert kaphat valami a páncélzaton! Azt hiszem, erre mondják azt, hogy egy életre megtanulta, a leckét, igaz, őrmi?

Dickson összeszorította a fogait. Ezen most nem akart nevetni.

– Na, Frings, ezért nem lesz belőled tiszt! – fordult társa felé. – Sosem tudod, mikor tartsd pórázon a morbid humorod!

A közlegény megvonta a vállát. Egy darabig némán nézte, ahogy az őrmester átkutatja a halott zsebeit, majd leugrott a tankról és visszament inkább bütykölni a motort.

 

A Nap már vörös szirmait bontogatta, mikor Dickson észrevette, hogy a parancsnok ébredezni kezd mellette.

– Jó reggelt, uram! – üdvözölte túlordítva a Valentine hangos zakatolását.

A parancsnok nehezen nyitotta ki a szemét.

– Jelentést… kérek… őrmester!

Az altiszt a térképekért nyúlt, bár legszívesebben inkább fejbe kólintotta volna valamivel a kölyköt, hadd aludjon tovább.

– Dél-délkelet felé tartunk, Tongeder felé – mutatott egy pontra a sivatag kellős közepén. – Valószínűleg elérjük a tábort még éjfél előtt.

– Áh… ez igazán remek hír… – bólogatott a hadnagy, bár látszott, fogalma sincs, miért is tartanak éppen arra, amerre. Egy darabig értetlenül bámult a térképre, aztán hátrazuhant a székében, erősen dörzsölgetve a halántékát. – Jones, állj! – kiáltotta.

Először semmi sem történt, aztán a tank megtorpant, túlságosan hirtelen ahhoz, hogy a kába tiszt felkészülhessen rá. Feje hangosan koppant a páncélzaton.

– A francba, Jones! – dühöngött. – Megsüketültél, vagy mi?

Előrehajolt, hogy benézhessen a sofőrfülkébe.

A döbbenet mázsás kőként zuhant kába tudatára: az ülésből Frings kalapos feje nézett vissza rá, körülötte mindent agyvelő- és koponyadarabok borítottak.

– Jones halott, uram, mint ahogy ezt a látványból is sejtheti – válaszolt az ausztrál körbemutatva maga körül.

– Kettészakította a fejét egy repesz – folytatta Dickson és a tiszt vállára tette a kezét. – Kitettük a testét a homokba. Pár óra múlva eltemeti a Szahara. Sajnálom.

– NEM!!! – vágott közbe a hadnagy. – EZ NEM LEHET IGAZ!

Az őrmester sóhajtott egyet. „Már megint ugyanaz a cirkusz, mint mielőtt odaadtam volna neki az üveget…” – gondolta magában. Legnagyobb sajnálatára, már nem volt kéznél több ital.

– Jones tényleg meghalt? – kérdezte a tiszt. Közben hol az altisztre, hol az ausztrálra pillantott. – Miattam halt meg? – A sofőrülésben Frings széttette a kezét. Nem mondott semmit, a mozdulataival mégis azt jelezte, „megesik az ilyesmi”.

A parancsnok erre keservesen zokogni kezdett. Dickson értetlenül ült mellette, fogalma sem volt, mit kellene csinálnia vele. Valójában azzal sem volt teljesen tisztában, mi lehet pontosan a baja.

– Ilyen a háború, uram! – próbálta nyugtatgatni. – Néha elvesztünk jóbarátokat is. Frings! – kiáltott le a sofőrkabinba. – Meg tudjuk még kínálni valamivel a had...

– NEM! – ordított hisztérikusan a tiszt és rávágott a löveg használhatatlanná vált reteszére. Szemeiből patakzottak a könnyek.

– Akkor indulhatunk tovább? – kérdezte lentről Frings kihasználva a rövid csendet.

– Nem! – rázta a fejét a hadnagy. – Most azonnal visszafordulunk és csapást mérünk az ellenségre!

Pár másodpercig mindkét veterán azt hitte, rosszul hallotta, amit mondott.

– Ez… nem lenne túl jó ötlet, uram! – ellenkezett végül Dickson.

Hirtelen fegyver villant a parancsnok kezében. A Webley csöve pontosan az őrmester szeme közé meredt.

– Nem maga ebben a rangidős, őrmester! – vicsorgott. – Hallotta a parancsot!

Dickson döbbenten nézett rá. Már látta, valamit gyorsan ki kell találnia. Fejében sebesen pörögtek végig az elmúlt órák eseményei, kezdve attól, mikor az ellenség előtűnt a dűne mögül, a repesztalálat fülsüketítő hangja, a menekülés, utána pedig a pillanat, mikor a kölyök kezébe nyomta a teli whiskysüveget.

– Uram, legyen esze! Lesz még alkalma éppen elég, hogy megmutassa a fritzeknek a foga fehérjét!

– MEGFORDULUNK! – visította újra a hadnagy, sokkal hangosabban, ingerültebben, mint eddig.

A tank meg sem moccant.

– Sajnálom – csóválta a fejét az ausztrál. – Egy ember ma már bekrepált a maga hülyesége miatt! Semmi kedvem a következőnek lenni.

A tiszt kezében megremegett a pisztoly.

– Ez… árulás!!!

– A háború egyik törvénye, hogy valakinek mindig ott kell hagynia a fogát egy csatamezőn – folytatta az őrmester. Közben óvatosan kihúzta az oldalfegyverét a tokjából és a hadnagyra fogta. – Mi most túléltük, ne kísértsük tovább a sorsunkat!

A tiszt megdermedt a rá célzó pisztoly látványától. Dickson, kihasználva az alkalmat, lassan a Webley után nyúlt. Igyekezett nem törődni vele, hogy a csöve még mindig őrá mered.

– Igen, ezt most túléltük... – suttogta a hadnagy, majd hirtelen hangosan, mániákusan felnevetett. – Nem irigylem magukat, bolondokat!

Az őrmester nem nézett rá, minden erejével a fegyverét bűvölte...

 

A lövés hangja sokáig visszhangzott a harckocsi belsejében.

Miután elhalt, Dickson kiemelte a fiatal férfi elernyedt kezéből a füstölgő pisztolyt és leakasztotta a nyakáról a dögcédulát. Irigyelte őt: neki megvolt a bátorsága, hogy a kisebbik poklot válassza a háború helyett.

– Él még, őrmester? – kérdezte Frings.

– Igen – sóhajtott az altiszt visszazuhanva az ülésébe. – Ennek sem volt való a háború!

De kinek is való?” – kérdezte magától.

– Akkor irány Tongeder! – nevetett az ausztrál és beindította a Valentine-t.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2008-07-23 08:58 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Vegyes érzelmeim vannak.
A történet jó, úgy sejtem, ez is egy hosszabb sztori része, de legalábbis benne rejlik.
A szereplők élnek, de nem jön át tisztán a jellemük, és ennek oka lehet a novella rövidsége. (Hosszabban jobban fel lehetett volna építeni.) Viszont látszik, hogy már érted a karakterépítés lényegét.
A szövegben sok hiba van. Szemet szúrt pl. a túl sok „majd”. Ekkora terjedelembe 10 darab, sok.
Kb. féloldalnyit simán ki tudtam volna húzni a szövegből, mert felesleges. Nélkülük tisztább, feszültséggel telibb lett volna a történet.
De összességében sikerült megoldani a feladatot.

sze, 2008-07-23 10:54 Alexei B Fargas

Köszi! (az a magyar YEAH!) :-)
Kicsit sok lett a mellérendelés, ezt én is tudom. Annyira nem vagyok elégedett vele, de azt hiszem, amit igazán át akartam adni (a háború rossz, és aki túléli, az is megzakkan), azt sikerült.
A történetet folytatni akarom majd egyszer valóban, a két karakterben benne rejlik még jópár oldal. Mondjuk Tobruk elestét lehetne feldolgozni 1941 nyarán... ugyanis azt pont az ausztrálok védték. :-D
EK: aludj
Nem fogok EK, dolgozom!!!

sze, 2008-07-23 11:09 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

(A hossza több, mint 12700, ezt csak zárójelben jegyzem meg azért, mert Eve egy helyen ezer, más helyen ötszáz megengedhető túllógást említett. Engem végül is nem zavart. :) )
*
"Lánctalpai magasba lökték a port" - ööööö, tekinthető a lánctalp a tank páros szervének? Mert akkor egyesszám. :) Hasonlóan az utána lévő alkatrészekből, persze attól függ, miből mennyi van.
"megkapaszkodott a szegélyben… majd Charles Benjamin Dickson őrmesterben folytatódott.", öhm, tehát a szegély után az őrmesterben kapaszkodott meg? :) A megfogalmazás ezt sugallja.
"Visszafordult a lyuk felé, és beordított rajta keresztül a tankba" - lemaradt az írásjel a végéről.
"Tudod, hogy ezeknél Afrikásoknál sosem lehet tudni…" - névelő: ezeknél az Afrikásoknál
"tette hozzá és dühösen rávágott a tank oldalára" - és elé vessző, mert teljesenmás cselekvés következik.
"Szerintem hiányozna az magának, ha nem lenne" - az önfejűség vagy az potimizmus?
"a szájához emelte a következő szál cigarettát – ," - gondolatjel-vessző párnál nem kell szóköz: szál cigarettát -,
"szólt újra és önkéntelenül is a szájához emelte" - ide is vesszőt tennék az és elé az új cselekvés miatt. Később is sok helyen tapasztaltam hasonlót, de mivel sajnos szabállyal nem tudom megerősíteni, így nem soroltam fel őket. Lehet, hogy így is jó.
"de sehol sem lelte a toronyban térképeket." - névelő: a térképeket
"a rádió széttöréséről nem is beszélve!" - a rádió széttörése? Öhm, magyartalannak érzem.
"Nem is foglalkozott tovább a hullával" - miért nem dobták ki a hullát? Felsleges "teher", háborúban egyedül egy ellenséges terepen villámgyorsan el kell temetni, aztán spuri tovább! (Most látom, hogy ezt később megtették... Korábban is megtehették volna. Vagy ennyire menekültek a csatatérről?)
"hogy a lapok pont a Jones mögé vannak felakasztva…" - nem kell névelő: pont Jones mögé
"A hadnagy nehezen nyitotta ki a szemeit." - szemét
"Az altiszt a térképekért nyúlt… bár legszívesebben inkább fejbekólintotta volna valamivel a kölyköt, hadd aludjon tovább…" - na, itt kifejezetten abszolúte felesleges és zavaró a hármaspont. Simán mehetne így: "Az altiszt a térképekért nyúlt, bár legszívesebben inkább fejbekólintotta volna valamivel a kölyköt, hadd aludjon tovább."
"– Nyugodjon meg, uram!... – próbálta nyugtatgatni." - nyugod, nyugtat, szótőismétlés?
"– Nem! – rázta a fejét a hadnagy. – Most azonnal visszafordulunk!" - khm... meghal egy bajtárs, és erre nagy hősiesen vissza akar fordulni a csatatérre?! Oké, ogy megőrült, de inkább fordítva tudnám elképzelni...
"A tiszt megdermedt a rá célzó pisztoly látványától. Dickson, kihasználva az alkalmat, lassan a pisztolya után nyúlt." - pisztoly, pisztolya, szóismétlés.
A legvégén megint zavaróan sok a hármaspont. LEgfeljebb egyet tartanék meg.
*
A történet engem nagyon megfogott, szertem a háborús/tankos történeteket (olvastad Richard Gallaghertől a Halálra ítélt szakaszt?), a szereplők is jól megformáltak (bár a tiszt kirohanását kicsit furcsállom).
Sok a hármaspont, vontatottá teszi az olvasást. A legtöbb helyen sima pont is megtenné. Mondjuk az esetek 90%-ában.
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

sze, 2008-07-23 12:18 Alexei B Fargas

Köszi szépen!
Igen, eléggé siettek. Annyira, hogy Dicksonnak rá sem volt ideje gyújtani.
A lánctalp talán jogos, bár nemtom, hogy ilyen esetben mi a helyzet. Szelepből és hűtőcsövekből természetesen több van.
A kezes résznél az alany a kéz, a folytatódás illetve a megkapaszkodás pedig a két állítmány. Nekem nem tűmik zavarónak, de lehet, hogy igazad van.
A megőrülést jobban ki akartam fejteni, de így sikerült.
Mi az a potimizmus?
A többivel egyetértek.

sze, 2008-07-23 12:40 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Upsz, optimizmus akart az lenni, bocsika. :)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

sze, 2008-07-23 13:17 Alexei B Fargas

Mivel a "hiányozna magának..." mondat a "Csak ne lenne az önfejűségetek" uátn következik, szerintem egyértelmű, mi mire utal. Mellesleg Dickson egy szóval sem említette, hogy az optimizmusával gondja lenne, sőt!

sze, 2008-07-23 13:10 Kentaur

Kentaur képe

"– Csak nem attól tart, hogy az ellenség határtalan lelkesedésében átfésüli egyetlen tank után a Szaharát? – vágott közbe gúnyosan Frings. Kipattant a tankból, leugrott a homokba és hátrabaktatott a farhoz."
Nem így kéne?:
"– Csak nem attól tart, hogy az ellenség határtalan lelkesedésében átfésüli egyetlen tank után a Szaharát? – vágott közbe gúnyosan Frings.
Kipattant a tankból...
És:tank...tank...,sok a szóismétlés, nem csak itt.
Amúgy jó lett, bár nekem ez most nem annyira jött le.

----------------------------------------------------------------

"Az emberek néha belebotlanak az igazságba... Aztán fölállnak és továbbmennek."

sze, 2008-07-23 13:18 Alexei B Fargas

Lehet, hogy én vagyok a vak, de nem látom a két mondat között a különbséget. Mire akartál rámutatni?

sze, 2008-07-23 14:30 Kentaur

Kentaur képe

Enter.
Hogy esetleg enter kell a két mondatrész közé...de ez nem biztos.
párbesz és narráció, hozzá kapcsolódó, és enter, új mondat. :roll:
----------------------------------------------------------------

"Az emberek néha belebotlanak az igazságba... Aztán fölállnak és továbbmennek."

sze, 2008-07-23 15:36 Alexei B Fargas

Hmmm...sztem tagolásilag jobb úgy, ahogy én írtam.
:-P

sze, 2008-07-23 14:23 a.peterfy

Szia!

Nekem tetszett a hangulata a történetednek. Szeretem a 2. vh-s sztorikat. Jól visszaadtad a hangulatot, legyen szó sivatagról, feszültségről, háborúról.
Igaz a végét egy kicsit másképp vártam. Talán lehet, hogy a szenvedés nem igazán jött át. Nekem hunorosnak hatott. Vártam valami további kalandot, eseményt váratlan fordulatot, sivatagi embereket, kincset...
Lehet telhetetlen vagyok? :)
A szóismétlés nekem is feltünt de azt gondolom az könnyen kiküszöbölhető.

Gratulálok

v, 2008-07-27 09:00 Ameli Eftímea Paitha

Ameli Eftímea Paitha képe

Szia!
Tetszett a történet, szeretem a háborús történeteket. A két karakter megfogott, a párbeszédek szerintem jók lettek.
Amit viszont nem értek, mi ez a hirtelen kirohanása a parancsnoknak. Én nem éreztem benne ezt a drámát. (Lehet, hogy ez az én bajom.) Miért borul ki ennyire Jones halála miatt?
*-*-*-*-*
ÁlomÁlmodó
http://www.youtube.com/watch?v=TB16jyHX2N4&feature=related

v, 2008-07-27 10:00 Alexei B Fargas

Hát, ha te sem voltál még sosem kint a fronton és megtapasztalod a halált, lehet, hogy te is elvesztenéd a fejed. Rengeteg olyan ember van a világon, aki nem tud embert ölni... és egyszerűen beleőrül abba, amit tennie kell egy háborúban.
Szerencsénkre mi már valószínűleg nem fogjuk ezeket a dolgokat megtapasztalni.
Kicsit jobban ki akartam fejteni ezt a megőrülést, de a keret miatt nem tudtam nagyon a mélységekbe belemászni. A másik fontos dolog, ami megkötötte a kezem, hogy a két veterán kívülről látja a történéseket, ergo nem válthatok nézőpontot, hogy jobban megformálhassam, mi játszódik le a hadnagy fejében. így az olvasó és a két főszereplő is spekulálcióból kell, hogy kitalálja a történteket.
Mellesleg megjegyzem, Dickson sem értette, hogy mi van a sráccal. Ez benne is van a szövegben. :-)

v, 2008-07-27 14:36 Ameli Eftímea Paitha

Ameli Eftímea Paitha képe

Persze, értem én. Ahogy azt is olvastam, hogy Dickson sem érti - ez nem kerülte el a figyelmemet. Alapjában véve jó, mint írtam, olvasni szeretem az ilyen témájű történeteket (nézni kevésbé).
Szóval tényleg tetszett :)
*-*-*-*-*
ÁlomÁlmodó
http://www.youtube.com/watch?v=TB16jyHX2N4&feature=related

v, 2008-07-27 20:07 Alexei B Fargas

Az a fontos, hogy nektek is tessen. :-)