3/3. script - Mihula

Élj örökké

– A legenda így szól: – kezdett bele sejtelmesen Johnson. – Hajdanán, még az Elfeledett istenek korában élt egy Blantír nevezetű férfi, akit mindenki démonnak tartott. Egyszerű ember volt, szegény és magányos. Csupán egyvalamiben különbözött tőlünk, ez azonban elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltoztassa az életét… Blantír halhatatlan volt. Nem tartozott az istenek közé, ő valami másnak született egy ember képében. Hogy hol, mikor és kinek a gyermekeként látta meg a napvilágot, homály fedi. Csak halálának a helye ismeretes…
– De hiszen azt mondtad, hogy halhatatlan volt. – vágott közbe a köpcös testű Lengdon, akinek szemében tükröződött a mellettük ropogó tábortűz képe.
– Csak várd ki a végét! Valóban halhatatlan volt, mivel sem az idő lassú pusztítása, sem a fegyverek ereje nem tudott végezni vele. Még Blantír sem tudta megölni saját magát…
Ahogy teltek az évtizedek, évszázadok, úgy kezdett kiábrándulni az emberiségből. Ennek legfőbb oka az volt, hogy szinte mindenki gyűlölte, aki csak ismerte őt. Félelem és irigység váltotta ki belőlük ezt az utálatot. Emberek születtek és haltak meg, de ő mindig kirekesztett maradt. Mint a gyümölcs, melynek társai már régen lehulltak, de őt sem vihar, sem fagy nem képes leszakítani a fáról, évről évre, újra és újra ott marad az ágon, tán egészen az idők végezetéig.
Blantír egyre inkább úgy érezte, hogy nem tartozik az emberek közé, sőt talán nem is ember. Sokkal inkább isten, hiszen halhatatlan… Ez a gondolat aztán addig kísértette az elméjét, míg végül mindenhatóként kezdte tisztelni magát. Ezt követően már nem volt visszaút: kigúnyolta és átkozni kezdte az isteneket, amiért neki az emberek közt kellett szenvednie. Becsmérelte őket mindaddig, míg Isaltar, a tűz ősi istene fel nem dühödött és meg nem mutatta hatalmát. Blantírt egy szigetre vitte, ahol elevenen lángra lobbantotta, és testét kétszáz évig emésztette a tűz, míg végül csupán hamu maradt belőle…
– Aha, szóval a földi lények nem, de az istenek el tudták venni az életét? – szakította félbe ezúttal James, ki borostás arcát vakargatta, és nyugtalan szemével a lángokat fürkészte.
– Igen, de várj! Még nincs vége. Volt a sziget közepén egy tó, amibe a szél belefújta Blantír hamvait. Úgy tartják, hogy aki teljes testével megmártózik és iszik is egyazon időben a tó vizéből, az szintén halhatatlanná válik. – Johnson tekintete mintha még élesebb lett volna, ahogyan az utolsó szavakat kiejtette. – Barátaim, jelen pillanatban Blantír szigetén fogyasztjuk vacsoránkat.
Johnson, te most viccelsz? – kérdezte Lengdon. – Én azt hittem, hogy a régi idők emlékére egy kalandokkal teli útra hozol minket. Ha tudtam volna, hogy holmi mítosz után fogunk kutatni, akkor el sem jövök…
– Fogd fel úgy, hogy ez is egy kaland. Ki tudja? Talán ez lesz életünk egyik legnagyobb élménye. – mondta James.
Johnson barna szeme ezalatt a hajót fürkészte, mellyel nemrégiben érkeztek. Szíve elnehezült, valahányszor csak rápillantott a háromárbocosra. Lelkébe kétely kúszott és sötét ármányként fonta körül.
– Tehát holnap körbejárjuk a szigetet. Ugye? – kérdezte James.
– Igen. Körbejárjuk. – válaszolta Johnson tétován, továbbra is a hajót bámulva.
– Nagyszerű! Akkor most aludjunk, holnap nagy nap áll előttünk!
– Nagyszerű… Hát persze! Ilyen ostobaságokra fecsérelni az időnket… – méltatlankodott még mindig Lengdon, miközben a pokrócokból rögtönzött ágyát igazítgatta.
– Elhallgass! – Johnson felbőszült oroszlánként csattant fel, amitől még az amúgy nyugodt természetű James is megrémült.
Némaság lett úrrá a tűz körül, csak a tenger morajlását lehetett hallani, amint a dagály egyre beljebb hatolt a szárazföldre. – Ne haragudj! – szólalt meg kis idő elteltével, immáron lenyugodva. Nem tudom, mi ütött belém. Talán csak kimerültem. Fárasztó volt ez az út, és már az én testem sem olyan, mint egykoron. – A két férfi nem tudta mire vélni ezt a hirtelen hangulatváltást, de úgy látták jobbnak, ha nem firtatják a dolgot.
– Most már tényleg aludjunk! – mondta halkan James.
A kimerültség hamar álmot csalt mindhármuk szemére. Az éjszaka csendben rátelepedett a tájra.
Éjfél körül Johnson rémálomból ébredt. A tűz helyén már csak enyhén pirosló szén maradt. Felállt, hogy száraz ágak után nézzen a közelben levő erdő szélén. A hold szokatlan bőséggel ontotta a fényt, így a férfi nem panaszkodhatott a sötétségre. Gyorsan talált is néhány alkalmas darabot a kialudt tűz felszítására. Ám mielőtt visszaindulhatott volna, furcsa hangokra lett figyelmes, melyek az erdőből érkeztek.
– Johnson! Erre gyere! Itt van, amit keresel… – hallatszott suttogva az ismétlődő hang.
Johnson nem tudta eldönteni, hogy férfi vagy nő hangját hallja. Furcsállta, hogy a félelem egy cseppet sem keríti hatalmába, sőt inkább egyre erősödő késztetést érzett, hogy utánajárjon a dolognak. A fák nem voltak sűrűn egymás mellett, így a holdfény könnyedén beszűrődött közöttük. – Legyen hát. – mondta, aztán elindult be az erdőbe. Olyan furcsa érzések törtek elő belőle, mintha csak az otthona felé tartana. Ahogy haladt homlokegyenest egyre beljebb és beljebb, úgy erősödött a suttogás is. Nem tudta, mennyi ideje lehetett úton, de egyszer csak azt vette észre, hogy váratlanul megszűntek a hangok. Megtorpant, mert valamiféle csillogást vélt felfedezni nem messze maga előtt az ágak közt. Szapora léptekkel újfent nekiindult, és hamarosan kiért a fák közül.
Egy festői szépségű tavacska partjához ért, melynek vizén a hold melegen tükröződött. Mintha ezüsthidat festett volna a vízre, mely hívogatóan lebegett a szelíd hullámokon.
– Ez valóság vagy álom? Tényleg igaz a legenda? – A víz széléhez lépett, előhúzta éles tőrét, majd egy kis vágást ejtett vele a bal tenyerén. Ezt követően a sérült kezét finoman a vízbe csúsztatta és várt. Egy szempillantás alatt megszűnt az enyhe fájdalom, ezért kiemelte kezét a tóból. A vágásnak nyoma sem volt.
– Ez elképesztő! – Alig hitt a saját szemének. Ha ne érezte volna azt a gyenge fájdalmat, akkor tényleg álomnak vélte volna az egészet. Tőrét belecsúsztatta a hüvelyébe, majd mosolyogva visszabaktatott a társaihoz. Egy kis ideig még hallgatta Lengdon horkolását, aztán újult erővel nyomta el az álom.
A hajnal felhőtlen égbolttal köszöntötte a három férfit. Johnson meg sem említette az előző éjszaka tett sétáját. A reggelit követően egy kadét érkezett egy kis csónakkal a hajóról. Némi felszerelést hozott, ezután Johnson négyszemközt mondott neki valamit.
– Értettem, kapitány úr! – válaszolta, majd beült a csónakba és visszaevezett a hajóhoz.
– Nos, készen álltok? – kérdezte Johnson barátaitól.
– De még mennyire! – felelte James lelkesen. Lengdon egy szót sem szólt, csak felkapta hátára a szükséges felszerelését, és útra készen kihúzta magát.
– Akkor induljunk! – Johnson, akárcsak előző éjjel, most is egyenesen nekivágott az erdőnek. Társai fel sem figyeltek arra, hogy milyen magabiztosan megy előre. Azt hitték, hogy most is a mindig bevált ösztöneit követi.
– Johnson! Hogy akadtál rá a szigetre? – érdeklődött James
– Nem volt könnyű, nekem elhiheted. De a szerencse is besegített.
– És mi lesz, ha megtaláljuk a tavat?
– Arra nagyon csekély az esély... – érkezett is a kiábrándító válasz Lengdontól. A kapitány az út további részében nem volt túl közlékeny, de céltudatosan vezette őket tovább, be a sziget közepére. Gyönyörű madárszó szépítette kissé a fárasztó utat.
Néhány óra elteltével Johnsont ismerős látvány fogadta.
– Ez álomszép! – gyönyörködött a tájban James. – Vajon ez lenne az?
– Meglehet. – felelte Johnson sokatmondóan. Lengdon szóhoz sem jutott, csak nézte tovább azt a fenséges tavat, mely mintha nem is evilági lenne. Johnson közben a víz széléhez lépett, és tőrével megismételte a röpke kísérletet, ám ezúttal társai szeme láttára. Szinte fel sem fogták, ami a szemük előtt zajlott. Játszadozni kezdtek a gondolattal, hogy ha ez tényleg igaz, akkor akár ők lehetnek a föld urai is.
Lépések zaja zavarta meg a kis társaságot a további álmélkodásban. Hat jól megtermett kadét bukkant elő a hátuk mögül, egy koporsót cipelve a vállukon.
– Tegyétek le ide! – mondta Johnson, akinek hirtelen sötét komorság kúszott az arcára.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdezte Lengdon, aki úgy meglepődött, mint akit pofonvágtak.
A kapitány nem válaszolt, csak felnyitotta a koporsót, melyben egy nő feküdt. Az asszony hosszú, barna haja koszorúként fonta körül az elfehéredett, már-már kékes színű arcát.
– Istenem! Lucinda! – kiáltott fel James. – Mégis mi történt? Hogyan halt meg? És mikor? Johnson! Felelj már! Miért nem mondtad el? – Lengdon újfent nem jutott szóhoz, ezúttal azért mert a hírtelen feltörő bánat, szinte belemart a szívébe.
Johnson nem vette le a szemét halott feleségéről, csak rámutatott két társára és megszólalt: – Vegyétek el a fegyvereiket és kötözzétek meg őket! Készítsetek máglyát, aztán égessétek el mindkettőt! – A kadétok szó nélkül nekiláttak a parancs teljesítésének.
– Micsoda? Mit csinálsz? Neked elment az eszed! – ordította James.
– Ezt nem teheted! Hiszen a barátaid vagyunk! – kapott észbe Lengdon is.
– Barátok? – csattant fel ismét Johnson a bősz oroszlán dühével. – Emlékeztek, amikor pontosan három héttel ezelőtt elhívtatok arra a flottatárgyalásra? Nekem nem lett volna muszáj elmennem. Sőt, szívem szerint a feleségemmel töltöttem volna azt a napot. De ti addig erősködtetek, míg végül elmentem. Szegény Lucinda ezért, hogy ne maradjon egyedül a házban, éppen azon a napon ment bevásárolni. – Egy könnycsepp csillant meg a szemében, és lekókadt fejjel folytatta: – Rosszkor volt rossz helyen… Egy elszabadult lovas kocsi áthajtott rajta, és az én drága feleségem többé nem tekinthetett rám az ő gyönyörű szemével.
Ha azon a végzetes napon vele maradok, még ma is velem lenne… Ti vagytok a felelősek ezért! – szűrte a fogai közt.
– Johnson, te megtébolyodtál! Erről nem mi tehetünk, a sors akarta így. Ha tudtuk volna, hogy ez fog történni, akkor arrafelé sem mentünk volna. – mondta James, kinek keze már béklyóban volt, akárcsak Lengdoné.
– Még hogy a sors… A sorsnak ehhez semmi köze! Ha aznap békén hagytok, mindez nem történt volna meg! De elég a fecsegésből! Bűnhődni fogtok, hiszen ezért hoztalak ide benneteket. Úgy fogtok meghalni, mint maga Blantír. A feleségemnek pedig a tó visszaadja az életét.
– Ez őrület! – üvöltötte Lengdon. Időközben lassan elkészültek a kadétok a máglyákkal.
– Ha a legenda igaz is, a tó csupán élőknek ad öröklétet, de arról egy szó sem esik, hogy halottakat támasztana fel… Erre csak egy isten képes. Jól ismered új hitünk törvényeit: a halott testet mihamarabb vissza kell adnod a földnek, melyből született, vagy te is kárhozott leszel. – próbálta észhez téríteni egykori barátját James.
– Hagyd! Ő már nem az az ember, akit mi ismertünk. – A máglyák készen álltak, rajtuk a kivégzendőkkel. Csak a parancsra vártak, hogy meggyújtsák őket.
Lengdonék próbálkoztak még észérvekkel és lelki beszédekkel, de Johnson, mintha már nem is köztük lett volna, egy szavukra sem figyelt. Gyengéden az ölébe vette Lucindát, és a tóhoz indult vele.
– Ketten a világ ellen. Emlékszel még, szívem? Mostantól kezdve örökre együtt leszünk, még a halál sem lesz képes elszakítani tőled. – Egy forró csókot nyomott kedvese homlokára, majd a vízbe fektette. A test elmerült, a férj pedig várt, de nem történt semmi. Kétségbeesetten a víz alá nyúlt, kinyitotta feleségének a száját, hogy a víz bejuthasson testébe is, de az asszony így sem nyitotta ki a szemét. Kiemelte szerelmét a tóból, és a partra fektette.
– Gyújtsátok meg a máglyákat! – kiáltotta eszeveszett dühvel, majd ráborult feleségére és féktelen, gyermeki zokogásban tört ki.
A száraz ágak ropogva kaptak lángra. Lengdon üvöltése már majdnem sírásba fulladt, míg James ezalatt a kötelet próbálta meglazítani a csuklóján, nem sok sikerrel. Érezte, hogy innen már nem menekülhet meg.
– Ha te nem lehetsz velem, nincs értelme az életemnek. Az ilyen létnél a halál is ezerszer jobb. Remélem, hogy találkozunk odaát, egyetlenem. – mondta Johnson még mindig a könnyeivel küszködve, majd felállt, megragadta karabélyát, és a cső végét a szájába vette.
– Kapitány, úr! Ne tegye! – harsogta az egyik kadét. Jamesnek eközben sikerült kiszabadítania jobb kezét. A tűz azonban már a lábát nyaldosta, és végigperzselte a ruháját. Gyorsan előhúzta a lábszárához erősített pisztolyát, melyet a kadétok nem vettek észre, és egyenesen a kapitányra szegezte, majd összeszedve minden erejét, felkiáltott: – Johnson! Élj örökké! – A pisztoly elsült, és mielőtt a kapitány végezhetett volna magával, a golyó a vállába fúródott. A lövéstől hátratántorodott, megakadt egy kiálló kőben és beleesett a tóba. Az erős fájdalom miatt kapkodott a levegő után, így jó néhány korty lefutott a torkán, mire sikerült kievickélnie a vízből.
James és Lengdon testéből a lángok már jóízűen lakmároztak.
– Uram! Jól van? – siettek oda a leendő tisztek. Johnson a vállához kapott, de a seb mintha kámforrá vált volna. Fejét az ég felé fordította:
– Ne! – üvöltötte hosszasan, izmait megfeszítve, majd karabélyához rohant, de már tudta, hogy minden hiába…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2009-01-20 16:31 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Mihula 3/3. script műve. Kitettem, hogy olvashassátok, én csak holnap tudom véleményezni. De nyugodtan cincáljátok! :)

k, 2009-01-20 18:38 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

(Egy ezressel túlmentél a karakterlimiten, de ez még megengedhető, csak halkan jegyeztem meg.)
A cím felszólítás – illene hozzá egy felkiáltójel
„– A legenda így szól: – kezdett bele sejtelmesen Johnson. – Hajdanán” – központozás. Komment a tagmondatválasztó kettőspont elé:
„– A legenda így szól – kezdett bele sejtelmesen Johnson –: hajdanán”
„Blantír halhatatlan volt.” – mégsem volt akkor egyszerű ember. :)
„Csak halálának a helye ismeretes…” – névelő: a halálának
„– De hiszen azt mondtad, hogy halhatatlan volt. – vágott” – központozás! Nem kell pont
„akinek szemében tükröződött a mellettük ropogó tábortűz képe.” – szórend: „akinek szemében a mellettük ropogó tábortűz képe tükröződött.”
„Blantír egyre inkább úgy érezte” – itt sortörés van. Igaz, hogy hosszú a mondandó, de nem teszünk sortörést párbeszédbe. Ha mindenképpen érzékeltetni akarod a szünetet (amit javaslok is), iktass be egy kommentet, pl. hogy a mesélő egy pillanatra megállt.
„sőt talán nem is ember” – ide lehet kéne vessző, de nem vagyok benne biztos.
„James, ki borostás arcát vakargatta” – ki helyett aki
„– Fogd fel úgy, hogy ez is egy kaland.” – felszólítás, felkiáltójel
„– Fogd fel úgy, hogy ez is egy kaland. Ki tudja? Talán ez lesz életünk egyik legnagyobb élménye. – mondta James.” – a komment az első tagmondathoz igazodjon, plusz központozási hiba: nem kell pont. (de a felkiáltójel igen)
„– Fogd fel úgy, hogy ez is egy kaland! – mondta James. – Ki tudja? Talán ez lesz életünk egyik legnagyobb élménye.”
„– Tehát holnap körbejárjuk a szigetet. Ugye? – kérdezte James.” – itt is, vagy egy mondat legyen:
„– Tehát holnap körbejárjuk a szigetet, ugye? – kérdezte James.”
Vagy komment előre:
„– Tehát holnap körbejárjuk a szigetet – mondta James. – Ugye?”
„– Igen. Körbejárjuk. – válaszolta Johnson tétován, továbbra is a hajót bámulva.” – itt is:
„– Igen, körbejárjuk. – válaszolta Johnson tétován, továbbra is a hajót bámulva.”
Vagy:
„– Igen – válaszolta Johnson tétován, továbbra is a hajót bámulva. – Körbejárjuk.”
„– Nagyszerű… Hát persze! Ilyen ostobaságokra fecsérelni az időnket… – méltatlankodott még mindig Lengdon, miközben a pokrócokból rögtönzött ágyát igazítgatta.” – itt is ugyanez a hiba.
„– Ne haragudj! – szólalt meg kis idő elteltével” – két hiba is van. Egyrészt sortörés kéne, új sorba kezdeni másrészt alanyváltás: előtte tűz meg tenger, de most visszaugrasz a szereplőre, ezt jelezni kéne (mondjuk a nevével)
„A tűz helyén már csak enyhén pirosló szén maradt” – szén?! Fával szokás tüzet rakni, abból meg hamu marad meg parázs. (Persze a szerves anyagok széntartalmúak, de ebbe most ne menjünk bele)
„– Johnson! Erre gyere! Itt van, amit keresel… – hallatszott suttogva az ismétlődő hang.” – detto, komment mehet a megszólítás mögé.
„sőt inkább egyre” – talán vessző, de nem biztos
„. – Legyen hát. – mondta” – nem kell pont
„Ahogy haladt homlokegyenest egyre” – juj, nem kell a homlokegyenest. „Ahogy egyenesen haladt, egyre beljebb és beljebb”
„melynek vizén a hold melegen tükröződött” – rövid időn belül harmadszor említed szegény holdat, kicsit sok lesz neki, még csuklani kezd. :)
„. Ha ne érezte volna azt a gyenge fájdalmat” – mármint a korábbi fájdalmat? Mert azt írtad, megszűnt a fájdalom (és nem pedig elgyengült)
„Tőrét belecsúsztatta a hüvelyébe” – szórend: „Belecsúsztatta tőrét a hüvelyébe”
„aztán újult erővel nyomta el az álom.” – váááá, ne, ilyet ne írj, hogy újult erővel elnyomta az álom! Gyomron vágott.
„A hajnal felhőtlen égbolttal köszöntötte a három férfit. Johnson meg sem említette az előző éjszaka tett sétáját. A reggelit követően egy kadét érkezett egy kis csónakkal a hajóról. Némi felszerelést hozott, ezután Johnson négyszemközt mondott neki valamit.” – túltöredezett; egyszerű eseményfelsorolásba torkollik a leírás.
„– Értettem, kapitány úr!” – heh? Kapitány? Késői információ.
„– Johnson! Hogy akadtál rá a szigetre? – érdeklődött James” – lemaradt a legvégéről pont, és komment előrébb, vagy még jobb: felkiáltójel helyett vessző
„érkezett is a kiábrándító” – nem kell az „is”
„– Meglehet. – felelte Johnson” – központozási hiba.
„akkor akár ők lehetnek a föld urai is.” – a földet biztos kisbetűvel akartad írni? (föld =~ talaj)
„. Hat jól megtermett kadét bukkant elő a hátuk mögül, egy koporsót cipelve a vállukon.” – mégis hogyan tudták, hova kell menniük?! Követték őket? Akkor miért nem szúrta ki a másik két férfi, hogy jönnek utánuk egy koporsóval?
„– Istenem! Lucinda! – kiáltott fel James.” – komment előre!
„a hírtelen” – hírtelen = nincs híre – hirtelen = gyorsan
„– Micsoda? Mit csinálsz? Neked elment az eszed! – ordította James.” – komment előre!
„– Ezt nem teheted! Hiszen a barátaid vagyunk! – kapott észbe Lengdon is.” – detto
„Ha azon a végzetes napon vele maradok, még ma is velem lenne… Ti vagytok a felelősek ezért! – szűrte a fogai közt.” – komment előre, plusz: ez meglehetősen harmatgyenge kifogás. Jó, bizonyára elment az esze kicsit, mert meghalt a felesége, de nem lett volna valami komolyabb ok, hogy miért ők a hibásak?
És akkor meg miért nem azok, akik a flottatárgyalást megszervezték? Csomó mindenki mást is okolhatna; így hiteltelennek és logikátlannak tűnik, és az, hogy megtébolyodott, egy gyenge lábakon álló kifogásnak tűnik az olvasó szemében.
„arrafelé sem mentünk volna. – mondta James” – központozási hiba
„– mondta James, kinek keze” - akinek
„Időközben lassan elkészültek a kadétok a máglyákkal.” – ezek valami zombi-kadétok, hogy ellenvetés nélkül máglyára húznak két embert?
„leszel. – próbálta észhez téríteni egykori barátját James.” – na, itt érződik ki a leginkább, hogy a komment sokkal-sokkal jobb lenne elöl. Különben nem tudod, ki beszél, amíg végig nem olvastad, ez pedig megtöri az egészet. Mellesleg központozási hiba is van.
„Jól ismered új hitünk törvényeit” – új hit? Miféle új hit? Mihez képest új?
„Lengdonék próbálkoztak még észérvekkel és lelki beszédekkel” – a kadétokat miért nem próbálták meggyőzni?
„James ezalatt a kötelet próbálta meglazítani a csuklóján, nem sok sikerrel. Érezte, hogy innen már nem menekülhet meg.” – nézőpontváltás! Végig Johnsonnál volt a narrátor; most átváltottál a másikra. Nem tudhatjuk, mit érzett!
„találkozunk odaát, egyetlenem. – mondta Johnson még mindig a” – komment előre.
„Ne tegye! – harsogta az egyik kadét.” – komment előre.
Vááá, nem mondod, hogy az egyik kadét most éledt csak fel. Máglyaégetéskor miért nem szólt, hogy kapitány úr, lehet, hogy nem kéne elégetni azokat a szerencsétleneket, nem tetszett megbuggyanni?
„Gyorsan előhúzta a lábszárához erősített pisztolyát” – na már most ehhez vagy le kellett hajolnia, vagy a lábát kellett volna felhúznia, vagy marha hosszú keze volt; másképp neméri el a lábszárát.
„A lövéstől hátratántorodott, megakadt egy kiálló kőben és beleesett a tóba.” – honnan tudta, hogy a lövéstől bele fog esni a tóba?
„– Uram! Jól van? – siettek oda a leendő tisztek.” – komment előre! Feltétlen ki kell emelni, hogy leendő tisztek? Ok, tudom, szóismétlés elkerülése, de így olyannak hat, mintha mondani akarnál vele valamit.
„Fejét az ég felé fordította:
– Ne! – üvöltötte hosszasan”
Na már most: itt a „Ne”-hez két komment is van, ami csúnya, ráadásul hibás az első, mert egy sorba kéne írni.
Tehát:
„Fejét az ég felé fordította: – Ne! – Hosszasan üvöltött”
Vagy:
„Fejét az ég felé fordította.
– Ne! – üvöltötte hosszasan”
*
Nézd át a központozásos cikket! Ha a komment igével kezdődik, akkor nem teszünk pontot az előtte lévő párbeszéd végére.
Vigyázz, hogy kommentek az első tagmondathoz kell, hogy illeszkedjenek! Mondta, kérdezte, súgta, stb, ezek mind-mind legelöl kell hogy álljanak: az első tagmondat előtt, mögött vagy akár közben.
*
Kinek, ki, mely helyett javasoltabb az akinek, aki, amely, stb.
*
A legsúlyosabb hiba, hogy az elején nem lehet kideríteni, milyen korban, környezetben játszódik a történet; és elsőre középkori fantasy-ra gondoltam. Illúzióromboló volt, amikor sokkal később derült csak ki, hogy nem. Akkor meg mai korra tippeltem. Aztán még később, a lovaskocsis említésnél rájöttem, hogy mégsem, valamikor korábban; és ez nagyon zavaró volt.
*
A nézőpontváltás és a durva logikai hibák nagyon lerontják az egyébként nem rossz ötletet. Helyenként sajnos megtörik a lendület, szegényessé válik a leírás (lásd az egyszerű cselekményfelsorolásos megjegyzést). De alakulóban van; ha rágyúrsz és odafigyelsz, lesznek még nagyon jó novelláid! ;)

___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

sze, 2009-01-21 16:55 Ndy

Ndy képe

Első körön szeretném leszögezni: Norbi a fején találta a szöget. Az ő javításait még egyszer nem írom le, ezt a véleményezést inkább az övére építem. Eve – a rengeteg tanulnivalója miatt olvasatlanul – cincálást kért, de szerintem ez a történet még nem érett meg rá, hogy mondattanilag elemezzük, ezért inkább az általános hibákat igyekszem kiemelni. Ha ezek javításra kerülnek, akkor lenne érdemes csak cincálni a szöveget, mert különben úgy járunk, mint az egyszeri hülyegyerek, aki ablaktörlőt cserél a roncsautón.
Ballal keltem, és amúgy is gonosz vagyok, úgyhogy – visszaolvasva – néhol 6vágneri magasságokba sikerült emelnem az elemzés stílusát. :D

-----
Stilisztika: ez – a fogalmazás tekintetében – alapvetően rendben lenne, de részleteiben sajnos még sincs így. A Norbi által felsorolt dolgokon túl azt látom leginkább hibának, hogy az író nem tud eltalálni egy határozott, a történetnek is megfelelő stílust; helyenként archaizál, néhol meseszerűen ír, bizonyos részeken pedig egy kalandregény eszközeivel él.
Ennek köszönhetően a mondatok úgy ütik-vágják egymást, mintha saját K1-es ligájuk lenne. Szerintem inkább érdemes lett volna precíz fogalmazásmóddal és pontos leírásokkal elkövetni a történetet.
A jelzőhasználat esetében is hasonló a helyzet: nem kiált bakóért, de a parázs nem „piroslik”, inkább izzik, esetleg vöröslik, stb. Érdemes ezekre figyelni, mert így el lehet kerülni az esetleges képzavarokat.
A leíró részek néhol zavaróak és redundánsak: kizökkentik az olvasót, de erre majd a szerkezetnél visszatérek, mert leginkább az elhelyezésükkel volt gond.
-----

Cselekmény: van neki olyan. Csak hibás, széteső. Kezdetben – a legenda leírásánál – egy AD&D világ ugrott be, főleg, hogy a szerző nevesíti az isteneket, a helyet, a szereplőket, és teszi mindezt úgy, mintha az olvasó birtokában lenne a megértéshez szükséges infónak. Jelzem: nem volt.
Egy ilyen terjedelmű írásnál a legfontosabb egy adott vezérszál köré szőni a sztorit: a fő cselekmény világát, valamint a főszereplők hátterét kéne részletesebben bemutatni. Itt viszont azt éreztem, hogy néhány figura lelkesen asszisztál a bevezetőben leírt legendához és történethez, elveszítve a saját jellegét. Nem is tudunk meg mást, csak hogy egy szigeten vagyunk, amihez egy egykori legenda fűződik. De hogy „mikor”, milyen „világban”, miféle „háttérrel”, azt, ha agyonvágnak sem tudnám megmondani.
Ezen túl, érthetetlen részekkel is meg van tűzdelve: az éjszakai jelenet, amikor a főszereplő (?) felébred és a tóhoz megy, magyarázatra szorulna – bár szerintem inkább felesleges.

-----
Bontsuk szét:

-----
1, Kezdetben vala a legenda – erről már írtam.
2, Este a tűznél – redundáns háborgása az egyik szereplőnek. Sajnos a szerző szándéka ellenére, nem derülnek ki az alá/fölérendeltségi viszonyok.
3, Kis éji kaland – írtam róla. Legjobb lenne kihagyni, vagy pedig jól indokolni, de akkor kérdéses, hogy belefér-e az adott keretbe. Ráadásul dinamikailag is rontana a „sodráson”. Meg lehet persze csinálni: érdemes lenne néhány Conan sztorit elolvasni, Howard jól él az ilyen eszközökkel.
4, Út a tóhoz – na, itt elvesztettem a fonalat. Mennek, mendegélnek, idillikusan, jelzősen. Lassítja a sztorit, unalmas.
5, Végkifejlet – ezen a ponton már nem tudtam, ki kivel van. Megjelennek az arctalan kadétok (kellenek? nincs más megoldás?) akikről semmit sem tudni és hozzák a feleség testét. A fókusz teljesen elveszik, és a szerző megbűnhődik azért, mert nem írta le a korábbiakban jól a világot.

------
A fentiekből látható, hogy az öt rész közül kettő simán kihagyható, egy pedig rövidebb lehetne.
------

Ezen túl megjegyezném, hogy az alrészeken belül sincsenek dinamikailag helyesen elhelyezve a leíró, és a történeti részek.

------
Jellemek: a kiírásnak megfelelően, a kapitány lenne az erős jellem. Nekem inkább erőszakosnak tűnik, érthetetlen motivációkkal. Két fő hibát látok:
1, Az olvasó nem tudja meg azt, amit a kapitány – esetleg – tud, így nem értheti, mit miért tesz. Az őrületére legfeljebb egy „sokatmondó” vigyorból következtethetünk.
2, Nincsenek jellegzetességei. Nem tudtam elképzelni a fickót, legfeljebb egy arctalan, kirakati próbababának. (A Pierre Cardin öltöny minden bizonnyal jól áll neki, a történet már kevésbé)

-----
A két másik szereplő még kevésbé árnyalt: egyikükre a már említett redundáns akadékoskodás miatt emlékszem, a másikukra… rá nem emlékszem :D
A kadétokra kitértem, viszont a legfőbb problémát még egyszer leírom, hogy rögzüljön: nincsenek kidolgozva az alá/fölérendeltségi viszonyok. Pár mondatból ugyan következtethetünk rájuk, de a rákövetkező sorok agyonvágják ezt is. Nem tudjuk meg, hogy a szereplők kollégák, beosztott-főnök viszonyban vannak, vagy pedig barátok.
-----

Összegzés: Egy kellemetes alapötletet olvashatunk, amely magán viseli az állatorvosi ló minden betegségét. Túl sokat szeretne a szerző markolni, és keveset fog. A sztori széteső, érthetetlen, rosszul felépített. Leginkább: nem elég átgondolt, inkább olyan „egy kicsit ebből, egy kicsit abból”.
Sokszor leírtam már, (ego) hogy legelőször fejben írjuk meg a sztorit, és annak főbb motívumait. Utána döntsük el, hogy milyen eszközökkel kívánjuk ezt átadni az olvasónak. Dolgozzuk ki a hozzá illő karaktereket, és jöhet a meló. Addig viszont, amíg a fenti dolgok nem születnek meg bennünk, ne kezdjünk neki a történetnek.
-----

Javaslat: érdemes lenne ezt a sztorit az említettek alapján kicsit átdolgozni, mert akkor a következő már könnyebben, kevesebb hibával megírható.

sze, 2009-01-21 20:22 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ndy, ez akció esetén is legfelejbb 4vágner. ;) (Igazán semmi ballábas gonoszkodás nincs benne.)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2009-01-21 20:26 Ndy

Ndy képe

Pedig úgy igyekeztem felnőni a "mesterhez" :(

sze, 2009-01-21 20:32 Eve Rigel

Eve Rigel képe

:lol:

sze, 2009-01-21 21:06 Mihula

Mihula képe

Köszönöm az építő jellegű hozzászólásaitokat!
Nem számítottam ennyi hibára. Ezt tényleg elkapkodtam, pedig nem jellemző rám... Legközelebb jobban odafigyelek! :)
Meglátszik azért, hogy már jó ideje nem vettem "tollat" a kezembe... Vissza kell szoknom az íráshoz. :)

Még egyszer köszönöm, hogy ennyi időt és fáradtságot öltetek bele a szöveg és a történet elemzésébe!

----
"Mert senki sem magától lett olyan, amilyen. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk, része lett a mi jellemünknek, gondolatainknak és sikereinknek is."