3/5. - Révész András

Döntés

Merlin naplója – részlet.

„A világ már nem olyan, mint amilyennek megismertem. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki még emlékszik mindarra a jóra és rosszra, ami még az emberek hatalomra jutása előtt honolt ezen a földön. Nem maradt senki, aki képes lenne megformálni a mágiát, a varázslás tudománya mára már elenyészett az évszázadok sokasága alatt. Ha nem írom le emlékeimet, félek, örökre elvész azoknak az áldozata, akik hajdanán az életüket adták ezért a földért.
A világom hanyatlása a démon felbukkanásával kezdődött. Az istenek hatalmával bíró lénynek szüksége volt egy új otthonra, ahol egyedül uralkodhatott a rövidéletűeken. Az emberek előtt isteni fényben mutatta meg önmagát, így nyert híveket és ezzel hatalmat a harchoz a Föld valódi istenei ellen. A halhatatlanok tétlenül szemlélték a jövevényt, alábecsülték a képességeit, mondván: „Hiszen ő egyedül van velünk szemben.”
Végül ez okozta a vesztüket. Túl későn vették fel vele a harcot, és bár szövetségre léptek a sárkányok fajával, ez sem hozta meg számukra a győzelmet...”

***

Egy fiatal sárkány szuszogott összegömbölyödve a skóciai Karmazsin-hegy egyik sziklakiszögellésén. Sűrű köd fátyla telepedett a vidékre, így nem kellett tartania attól, hogy a völgyben megbúvó csöppnyi falu akár egyetlen lakója is felfedezhetné őt. Bár az emberek tudtak a létezésükről, a sárkányok nem szívesen mutatkoztak előttük.
Halk üvöltés neszére lett figyelmes. Felemelte lónagyságú fejét, tekintetével a szürke messzeséget pásztázta.
„Csak álmodtam volna?” – kérdezte magában, de ismét meghallotta a fajtársaira jellemző mély, öblös torokhangot. „Nem, ez nem álom!” – hasított belé a felismerés, és felállt.
Hatalmas tömege alatt megremegett a föld, kavicsok záporát zúdítva az alatta elterülő mélységbe. A hang irányába fordult, és várt. Nemsokára egy másik, nála sokkalta nagyobb teremtmény képe kezdett kirajzolódni a tejfehér ködben. Repte lomha és zavaros volt, mintha éppen most próbálgatná a szárnyvetést. A fiatal sárkány felismerte benne apját, aki három nappal ezelőtt hagyta magára őt.
– Apám! – kiáltotta fennhangon, majd elrugaszkodva a magasba emelkedett.
Ahogy közeledett felé, úgy nőtt szívében a kétségbeesés és a megkönnyebbülés vegyes érzései. Már azt hitte, hogy soha többé nem látja őt. Ahogy közeledtek egymáshoz, észrevette, hogy apja az egyik szárnyát alig bírja mozgatni, és hogy egykoron hosszú farka helyén csupán egy csökevényes, vérző csonk éktelenkedik.
– Merlin! – kiáltotta a sárkány, amikor meglátta a feléje közelgő fiát, majd erőtlenül alábukott a levegőben. A fiú azonnal utánamanőverezett, szárnyát szorosan a testéhez húzta, és zuhanórepülésbe kezdett. Amikor elérte apját, megragadta hátsó mancsaival, és ismét széttárta erekkel teleszőtt bőrredőit. Iszonyatos rántást érzett a vállában, mintha valaki tőből akarná kiszakítani a szárnyait, felordított a fájdalomtól, de nem eresztette el terhét. Minden erejére szüksége volt, hogy a levegőben tudjon maradni, de végül lassan emelkedni kezdett. A sziklaperem fölé szállt, ahol óvatosan letette apját, majd ő is leereszkedett mellé.
– Apám, mi történt? – kérdezte remegő hangon.
A másik sárkány sokáig nem válaszolt neki, még a levegővétel is a nehezére esett. Ahogy Merlin végignézett rajta, egyre-másra fedezte fel testén a súlyos, mély sérüléseket. A farkát mintha kiszakították volna a helyéről, bal szárnycsontja több helyen is megperzselődött, nem is értette, hogy egyáltalán hogyan volt képes idáig eljutni. Egyik szeme helyén egy üres lyuk tátongott, szája valósággal úszott a vérben.
– Apám... – nyöszörögte Merlin elcsukló hangon. – Ugye, nem hagysz itt?
A megtermett bestia kinyitotta ép szemét, fiára emelte tekintetét, majd így szólt:
– Menekülj...
Fejét lassan a sziklaágyára hajtotta, szemét lehunyta, és meghalt. Merlin hiába kereste benne az élet szikráját, hiába várta mellkasa újabb emelkedését, nem történt semmi.
– Ne, ne, ne! – kiáltotta a szürke ég alatt, de már nem tehetett semmit. Hirtelen pánik és félelem tört rá, nem tudta mi tévő legyen. Gondolatai hevesen cikáztak fejében. – „Talán még van remény, talán, talán egy varázslat még segíthet, talán, talán csak alszik...” – Ám a percek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett számára, hogy itt már nem segíthet semmi. Sírva fakadt.
A fájdalom szinte elviselhetetlen hullámokban tört rá.
– Miért haltál meg?! – kiáltotta dühödten. – Miért hagytál egyedül?! Hát nem szeretsz?! – Képtelen volt feldolgozni a történteket. – Legyetek átkozottak, istenek! Legyen átkozott az egész fajtátok, amiért hagytátok meghalni! Miért nem hallgattatok rá időben?! Miért nem tettétek azt, amit mondott?! Akkor talán... – szipogta –, akkor talán még most is élnél.
Órák teltek el, mire abbahagyta a zokogást. A szívet tépő fájdalom helyét egy új, eddig ismeretlen érzés váltotta fel, a gyász magánya. Iszonyatos ürességet érzett lelkében, és félelmet az egyedülléttől. Képtelen volt belegondolni abba, hogy mostantól nem lesz senki mellette, aki vigyázna rá és aki segítene neki, ezentúl egyedül kell boldogulnia.
Még alig múlt néhány hónapja, hogy apja szárnyvetésre tanította őt. Még most is tisztán emlékezett biztató szavaira: „Ne félj, amíg a kezemben tartalak, nem eshet bajod. Próbálj siklani az alattad lévő légáramlaton...” Újabb és újabb emlékek törtek fel megtépázott elméjéből. Az első próbálkozásai a tűzköpéssel, vagy amikor apja a mágiaformálás rejtelmeire tanítgatta őt. – „Milyen jószívű és türelmes tanár volt...”
Merlinnek fogalma sem volt, hogy mennyi idő telhetett el. Csak a fáradságot érezte, mind testében, mind lelkében egyaránt. Pihenni akart, csak erre vágyott, semmi másra.
Azonban még nem vonulhatott el teljesen a világtól, valamit tennie kellett a testtel, nem hagyhatta csak úgy itt. A sárkányok temetkezési szokásai egyszerűek voltak, általában a legközelebbi hozzátartozója végezte el a rituális hamvasztást.
Elhatározta, hogy ő is ezt fogja tenni. Különös nyugalom szállta meg a lelkét. Nem akarta elengedni apja testét, de a gondolat, hogy ő már nem ebben a hústömegben él tovább, egyre erősebbé vált, míg végül képes volt eltávolodni tőle. Behunyta szemét, miközben egy újabb könnycsepp gördült ki a szeme sarkából. Teleszívta a torkában lévő légzsákot, majd teljes erővel kifújta azt karmazsin színű lángok formájában.
A sárkánytűz percekig tudott égni a legcsekélyebb éghető anyag nélkül is, mintha csak a levegőből táplálkozott volna. Merlin addig tartotta a tüzet, amíg ki nem fogyott a légzsákja, majd újra teleszívta, és ismét kifújta. A test hamar elenyészett a több ezer fokos lángok közepette. Merlin körbejárta a testet, és minden oldalról tüzet köpött rá, éppen úgy, ahogyan azt ősei is tették a maguk idejében.
Végül teljesen kimerülve zuhant a sziklára. Összegömbölyödött, maga alá húzta hosszú, kecses farkát, és csak bámulta a vörösen izzó sziklákat, ahol nemrég még apja teteme hevert.
Különös módon valóban megkönnyebbült a rítus után, mintha a tűz a lelkéből is kiégette volna a fájdalom nagy részét, de az űr, az ott maradt, és tudta jól, hogy az ott is fog maradni élete végéig. Pihenésre vágyott, semmi másra.

***

Már majdnem elaludt, amikor valami szokatlan dologra lett figyelmes. Egy új szag keveredett a megolvadt kő és a halál szaga mellé, egy olyan szag, amilyet eddig még sohasem érzett. Erős, és meglehetősen kellemetlen volt, akárcsak azé a disznóé, amit három napja evett meg. Villámként hasított belé a felismerés: egy ember állt mögötte.
Azonnal felpattant, és a jövevény felé fordult. Egy középkorú, szép vonású nő állt előtte. A sárkány kíváncsian szemlélte az idegent, még sohasem látott embert ilyen közelről, de ennek ellenére úgy érezte, hogy van benne valami különös, valami, ami nem emberi.
– Bocsáss meg a zavarásért, Merlin – szólalt meg a nő. Hangja lágy és szelíd volt, nem sugallt rossz szándékot. – Azt hiszem, mindketten ismerjük egymást, bár személyesen még nem találkoztunk. A nevem Amateraszu, kelet egyik istene.
A bestia oldalra billentette a fejét, majd kutatóan a másik szemébe nézett. Apja egyszer mesélt nekik az istenekről, tudta, hogy ha a Földre szállnak, emberi alakot vesznek föl. De az avatott szem így is felfedhette kilétüket, a szemükben izzó halhatatlanság lángját sehogyan sem tudták palástolni.
Merlin egy helyeslő morgással nyugtázta, hogy a nő szemében is ott izzik az összetéveszthetetlen örök láng.
– Mit akar tőlem? – kérdezte nyersen a fiú. Talán több tisztelet is mutathatott volna iránta, hiszen mégiscsak egy isten, de jelenleg ez egy cseppet sem érdekelte. Egyedül akart lenni, és senkivel sem akarta megosztani a gyászát.
– Csupán a részvétemet szerettem volna kinyilvánítani. – mondta lágy hangján. – Sajnálom, ha megzavartalak. Édesapád áldozatát örökké az emlékezetünkben fogjuk tartani, nagy veszteség ez mindannyiunk számára.
„Micsoda álszent lény!” – gondolta a sárkány. Megpróbálta csillapítani dühét, bár nem félt az istentől, azért mégsem akarta magára haragítani.
– És a harc? Mi lett a vége?
– Sajnos elvesztettük a csatát a démonnal szemben. Túl nagy erőre tett szert...
– Ha nem hagyták volna megerősödni, akkor talán legyőzhették volna! – Nem tudta fékezni magát, kitört belőle az indulat. A nő lehajtotta fejét, majd így szólt.
– Igazad van. Hibáztunk.
– Miért jött ide valójában? – Az isten ránézett, tekintetéből bánat és részvét sugárzott, és még valami, amit eddig még nem ismert: sajnálat.
– Valamit tudnod kell – kezdte alig hallható hangon. – Te vagy az utolsó sárkány a Földön.
Merlin ugyan hallotta a szavakat, de érzett semmit. Már akkor sejtette ezt, amikor megpillantotta apja sebeit.
– Éppen ezért az itt maradt istenekkel úgy döntöttünk, hogy felajánlunk neked egy döntést. Ha úgy óhajtod, segítünk elhagyni ezt a világot. Te vagy a fajtád utolsó példánya, és... nehéz ezt kimondani, de... ugyan veled együtt végleg ki fog halni a sárkányok népe, de neked még nem kell most elveszned. Élhetsz tovább, ha úgy döntesz.
„Élni?” – gondolta Merlin. „Nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán élni. Apu meghalt, és vele együtt az összes többi testvérem. Egyedül vagyok a világban, és egyedül is fogok meghalni. Akarok én egyáltalán élni?”
– És mi lenne a másik eshetőség?
– Ha úgy döntesz, hogy itt maradsz, akkor segíts nekünk, hogy örökre kiűzzük a démont ebből a világból.
– Sajnálom, de nem érdekel a világ sorsa. Egy olyan világé végképp nem, ami nem nyújt számomra jövőt. És legfőképp nem azé a világé, amiben olyan rövidéletűek élnek, akik elsőre beveszik egy álszent démon minden szavát. Még hogy ő egy isten!
– Tudom. De ne feledd, az emberek csupán egy apró töredékei ennek a világnak. Ha értük nem is, akkor apád emléke miatt szállj szembe vele. Ő is feláldozta az életét a Földért.
Merlin elgondolkodott az isten szavain. „Talán igaza van, és apám nyomdokaiba kéne lépnem. Bár nem érdekel a Föld sorsa, ha az ember egy ilyen istent akart magának, akkor kapja is meg! És talán így értelmet nyer a halálom is. Inkább csatában essek el, mint egy barlang mélyén, a feledés homályába veszve.”
– Viszont ha így döntesz, – folytatta Amateraszu –, egy feltételnek engedelmeskednek kell. A szavadat kell adnod, hogy bármit is parancsolok neked, azt nem tagadhatod meg.
– Igen nagy árat szabott – mondta mérlegelve a sárkány. Fajtája, ha a szavát adta, még ha akarta sem szeghette meg soha, semmilyen körülmények közt. Olyan legyőzhetetlen ösztön volt ez bennük, mint a mágia iránti érzékenység, öröklődő, és legyőzhetetlen.
„Az életemnek már nem sok értelme van. Ugyan mit is kezdhetnék egy új világban? Ott is csak a magány várna rám...”
A sárkány már nyitotta volna a száját, hogy kimondja az „ígérem” szót, mikor egy különös hang szólalt meg a fejében.

„Ne tedd! Csapda!”
A sárkányoknak számos különleges képessége volt, köztük az egyik, hogy a megérzéseik sohasem hagyták őket cserben. Olyan ősi és mélyről jövő érzések voltak ezek, amik mindig megmutatták számukra a helyes utat, és figyelmeztették őket a veszélyre. Merlin ösztönei ezúttal azt súgták, bízzon a hangban.
Hirtelen minden apró részlet összeállt a fejében. „A halál szaga...” – gondolta magában, teleszívta légzsákját, és megcélozta a zavartan hátráló nőt, majd tüzelt.
– Légy átkozott, démon! – kiáltotta a lángok martalékává vált test felé. Hirtelen hangos kacagás csendült fel.
– Hát végül csak rájöttél?! – mondta a hang kajánul nevetve. – Pedig már majdnem örök hűséget fogadtál nekem! – A tűz kialudt, és Merlin valami olyasminek lett a szemtanúja, amit még legvadabb álmaiban sem látott soha: a megperzselődött sziklák közt egy szénfekete csontváz állt mozdulatlanul, az öröklét lángja a koponyája üres szemgödrében parázslott, elfajzott jelét adva ezzel az élet szikrájának.
Valóban halhatatlan volt, de nem isten, hanem démon.
Merlin alig bírta józanul végignézni, amint az elszenesedett csontokon újranőnek az izmok, a hasüreg megtelik a szervekkel, majd legvégül bőr feszül a kész testre. A nő anyaszült meztelenül állt előtte, de arcán már nyoma sem volt szomorúságnak vagy részvétnek, helyette gonosz vigyor ült ki csontos ábrázatára.
„Merlin, ne félj, segítek neked!” – szólalt meg ismét fejében a hang. Egyből úgy érezte, hogy megbízhat benne.
„Ugye, te vagy Amateraszu?” – fogalmazta meg a kérdést a fejében.
„Igen. Sajnálom, hogy csak most értem ide, de lefoglalt a démonnal való küzdelem. A harc most is folyik a túlsó létsíkon, ez csupán a démon egyik kivetülése, akárcsak a hangom a fejedben.”
Merlint, bár hálával tartozott az istennek, mégis rettentően zavarta, hogy belelátnak a gondolataiba. Egyre jobban belesodródott valami olyan dologba, amiből legszívesebben kimaradt volna. Egyáltalán nem érdekelte a harc az istenek és a démon közt, ki akart maradni ebből.
– Ó, hát ő is itt van? – szólalt meg a démon. – Örülök neki, legalább tanúja lehet az utolsó sárkány pusztulásának! – kiáltotta, és támadásba lendült. Merlin az utolsó percben ugrott félre a démon kezéből kitörő fénynyaláb elől. Mikor földet ért, megfeszítette lábát, és a levegőbe rugaszkodott.
– Mit akarsz tőlem? – kiáltotta Melin a magasból. A nő vállcsontjából ébenfekete szárnyak nőttek ki, csapott velük egyet, és a sárkány után eredt.
– Azt reméltem, az oldalamra állíthatlak. De ha nem állsz a szolgálatomba, akkor inkább megöllek! – rikácsolta éles hangján. A sárkány koncentrálni kezdett, és mielőtt a démon elérhette volna, egy sötétséggömböt idézett maga köré, és arrébb repült néhány méterrel. Terve azonban nem vállt be, hangos dörrenés hallatszott, majd rögtön utána egy éles, maró fájdalom hasított bal szárnyába.
Egy villám találta el.
A gömbvarázslata szertefoszlott, és zuhanni kezdett, ám mielőtt a sziklának csapódott volna, egy heves légörvény kerekedett alatta, ami megállította estét, és bár szárnyával egyet sem lendített magán, újra a levegőbe emelkedett.
„Ne törődj a repüléssel, csak küzdj tovább!” – mondta a hang.
„Miért harcoljak vele? Ez nem a démon, csak az egyik megtestesülése.”
„Valóban, de ha legyőzöd, jelentősen meggyengül. Siess, én elvonom a figyelmét.”
Az egységes felhőréteg megnyílt, és egy vakítóan fényes napsugár tört ki a lyukból, ami egyenesen a démont köré fonódott. A nő velőtrázón felsikított, a fény barnára sütötte halvány bőrét, haja egy pillanat alatt leégett fejéről.
– Ennél több kell ahhoz, hogy elpusztíts, Amateraszu! – kiáltotta dühödten a nő.
Merlin a száguldásra gondolt, mire teste azon nyomban meglendült a démon füstölgő teste felé.
„Talán van rá esély, hogy legyőzzem!” – mondta az istennek, és belefogott a varázslata megformálásába. A démon észrevette a feléje száguldó sárkányt, de nem mozdult el, hogy kitérjen előle.
– Tán fel akarsz falni, kölyök? Gyere csak, zabálj fel, aztán majd a beleidben kelek életre ismét! Micsoda öröm lesz belülről szétszaggatni átkozott testedet!
Ám Merlin már egyáltalán nem hasonlított egy sárkányra. Hosszúkás pofája szinte nyomtalanul eltűnt, akárcsak szárnyi és kecses, hosszú farka. Teste összement, pikkelyei helyén rugalmas bőr feszült, szarvai helyét pedig égővörös fürtök váltották fel: emberré változott.
A démon tátott szájjal nézte a bestia átalakulását. Nem értette, hogy miért bújt egy olyan testbe, ami sokkalta gyengébb volt nála, még akkor sem, mikor az teljes erővel nekicsapódott. Lendülete mindkettejüket arrább taszította. Egyik kezével szorosan átkarolta a démon szárnyait, így zuhanni kezdtek.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte a nő kíváncsian.
– Csak azért, hogy elterelje a figyelmed erről – mondta Merlin, és a másik kezében szorongatott tőrt mélyen a démon szívébe mártotta. A transzformáció alatt egy másik, idéző varázslatot is végrehajtott, amit szerencséjére nem vett észre a démon.
Mielőtt nekicsapódtak volna a sziklának, a nő eltaszította magától a fiút, kitárta szárnyát, és újra a magasba emelkedett. A tőr még mindig ott remegett a szívében, de mit sem törődött vele. Merlint ismét körülvette az isteni szélörvény, két lábbal ért földet.
– Te kis naiv! Azt hitted, ezzel legyőzöl? – vihogta a démon.
„Merlin! Csak egy módon végezhetsz vele. Fel kell áldoznod az életedet az utolsó varázslat rítusával. Csak így győzhetsz!”
– De akkor meghalok! – zihálta a fiú.
„Nemrég még magad mondtad, hogy inkább csatában halsz meg, mint egyedül egy barlang mélyén. Hát most itt a lehetőség!”
„Valóban” – gondolta a fiú. „Máshogy nemigen győzhetem le, csak ha vele együtt veszek én is. Értem is eljött hát a vég.”
Pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Ha elég közel kerül hozzá a démon, összeszedi maradék varázserejét és vele együtt az összes életerejét, majd mindet egyetlen varázslatba sűríti. Ezt kellett tennie, nem volt más választása.
– Te mocskos kis hüllő! Ezért a húzásodért megdöglesz! – kiáltotta a démon, és lecsapott a fiúra.
Merlin úgy érezte, hogy mintha megállt volna az idő. Már ott ültek száján a varázslathoz szükséges szavak, csupán várnia kellett a megfelelő pillanatra. A démon egyre csak közeledett, már alig tíz méter választotta el őket egymástól. A következő másodpercben elérkezett számára a várva várt pillanat, de szája csukva maradt.
Képtelen volt kimondani a kellő szavakat. Hirtelen rádöbbent arra, hogy nem tudja csak úgy odadobni az éltét a világért. Félt a haláltól.
– Ne ölj meg! – tört ki belőle a rémült kiáltás. A démon az utolsó pillanatban állt meg, majd a fiú elé huppanva egyenesen a szemébe nézett.
– Félsz a haláltól, ugye? – kérdezte suttogva.
Még sohasem rettegett ennyire, érezte, amint combján végigcsorog a meleg vizelet.
– I... Igen. Félek!
– Még áll az ajánlatom, dönts! Vagy itt és most megöllek, vagy a szolgám leszel az idők végezetéig.
Csupán egyvalamire vágyott, nyugalomra. Apja most halt meg, a világ, amiben eddig élt, teljesen a feje tetejére állt. Nem értett semmit, szédülni kezdett és hányingere támadt.
– A szolgád leszek, ígérem. – Úgy hallotta saját hangját, mintha nem is az övé lenne, pedig az övé volt, tudta jól. – Egyet kérek tőled, hogy hagyd elmenni békében az isteneket.
A démon arcára kaján vigyor ült ki, majd így szólt:
Rendben, megegyeztünk. – Amateraszu tudata abban a pillanatban elhagyta a fiú elméjét, és soha többé nem tért vissza belé.

***

„Azóta is emberi alakban élem az életem. Miután örök hűséget fogadtam az Egy istennek – ahogyan ő nevezte magát –, az igazi istenek végleg elhagyták a Földet. A démon tartotta a szavát, hagyta őket menekülni, sőt, végignézette velem, amint elhagyják ősi otthonukat. Sohasem fogom elfeledni azokat a könnyes szempárokat...
De azt hiszem, a végeredményt tekintve, mégiscsak én nyertem meg a csatát. Ha most még nem is, de idővel apám jóslata fog valóra válni, ez már szinte bizonyos. Annak idején azt javasolta az isteneknek, hogy ideiglenesen hagyják el a Földet, mert a rövidéletűek úgyis hamar ráunnak az új istenükre, és ha már nem lesz senki, aki hinne benne, az ő hatalma is semmivé lesz, és elhagyja ezt a világot. Tudom, így fog alakulni, ahogyan ő is mondta.
Igazából nem is hiányoznak az istenek, mindig is csak a baj volt velük. Az ember okos, idővel feltalálja magát, és nem lesz szüksége semmiféle fensőbb hatalomra. Egy dolog azonban nagyon hiányzik a régi életemből...
A repülés.”

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2009-07-17 14:37 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Itt is a túlzsúfoltság esete forog fenn.
Jáj!
Egyetlen szituációba annyi információt ömlesztesz, hogy az olvasó elfárad a végére.
Meg kell találni a mű terjedelme, dinamikája és a tartalma közötti egyensúlyt.

p, 2009-07-17 20:17 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Hmmm...
"Felemelte lónagyságú fejét, tekintetével a szürke messzeséget pásztázta."
szerintem itt úgy értetted, hogy a lovak fejéhez hasonló méretű kobakja volt, nem? Mert különben a mondat így azt jelenti, hogy a sárkány feje volt akkora, mint egy ló :D
.
Ami tetszett: sok dolgot jól, érzékletesen írtál meg, és persze az, hogy sárkányok szerepeltek benne, illetve egészen kellemes valláskritika vegyült a Merlin-mítosz egy alternatív magyarázatával :)
.
Ami hiba: törött szárnycsonttal nem repülhetett volna az apasárkány. Képtelen lett volna rá. Legyen repedt, de sem kificamodott, sem törött nem lehet.
.
"amik mindig megmutatták számukra a helyes utat"
- az ösztönök nem a helyes utat mutatják meg, hanem genetikailag kódolt programok, hogy adott szituációban mit _kell_ csináljon az adott élőlény. Szerencsésebb volna más szót/fogalmat választani, mondjuk, hatodik érzék, intuíció...
.
Ami nem tetszett: túlságosan is emberként viselkedett a kölyöksárkány, pl. az apja halálánál. Szóval inkább tűnt egy sárkánnyá változott embernek az elején, mint hogy emberré vált sárkány lett volna a végére.
.
Összességében nagyon kellemes olvasmány volt, köszönöm!

h, 2009-07-20 10:15 Révész

Révész képe

Köszönöm!
Igazából én tényleg arra gondoltam, hogy akkora a feje, mint egy (egész) ló. Nem tudom, ez túlzás lenne??? Mekkorára nő(het) meg egy sárkány ebben a földi környezetben?
A törött szárnycsonttal igazad van, elvégre a madarak sem tudnak törött szárnnyal repülni.
A túlságosan emberi viselkedést már szinopszisban is említetted. Végül is igazad van, tényleg erősen emberi lett, de őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan viselkedne egy sárkány, vagy, hogy milyen egy ilyen lény alapszemélyisége. Persze egy novella terjedelmében szerintem eleve halott ötlet a sárkányokról hiteles képet írni, de ez csak az én véleményem. Bár kétség kívül jogos a felvetés, ha egy teknősről írtam volna, nem viselkedhet úgy, mint egy birka...
Én köszönöm, hogy elolvastad. Mindig az olvasónak írok, ezért külön örülök, ha még tetszett is! :)
_______________
Az Út keresője

h, 2009-07-20 11:08 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Szerintem nézz meg egy lovat élőben :D de fényképen is jó, ha áll mellette egy felnőtt ember. Amúgy az sem mindegy, milyen fajta lóról beszélsz, mert a legkisebb (ami még ló-ló és nem póniló) kb. fele akkora, mint a legnagyobb fajta :D
.
Emberi környezetben mekkorára nő meg egy sárkány? Tíz pontos kérdés. Fogalmam sincs. Ha a dínókat vesszük alapul, náluk a röpképes fajok nem voltak valami hű de iszonyat nagyok.
.
Szerintem igenis lehet érzékeltetni egy novellában is gondolkodásmódbeli különbséget, legfeljebb nem mellékelsz hozzá mélylélektani elemzést ;)
Viszont ha nem tudod, hogyan gondolkodik egy sárkány, akkor addig ne is kezdj neki, amíg legalább nem tudtad hitelesnek tűnő módon elképzelni! Mondjuk egy komodói varánusz gondolkodásmódját vegyítsd egy fejlett gondolkodású emlősével. Még ez is bicegni fog, de közelebb lesz az etalonhoz, mint ha simán a majomszerű lényekből indulsz ki ;)
Igen, valóban, a teknős nem viselkedik birkaként :D

h, 2009-07-20 11:55 Révész

Révész képe

Láttam már lovat, nem arról van szó :), csak az én képzeletemben nem tűnik túlzásnak.
Igaz, egy novellában is lehetne érzékeltetni a gondolkodásbeli különbséget, én a mindenre kiterjedő, átfogó képre értettem.
"komodói varánusz gondolkodásmódját vegyítsd egy fejlett gondolkodású emlősével. Még ez is bicegni fog, de közelebb lesz az etalonhoz" - Ez világos, de mi az etalon?
Nem tudom, lehet, hogy rosszul látom, de szerintem a sárkányok mindig is az emberek azt az oldalát képviselték, amivé válni szeretnének, vagy akik lenni szeretnének: Nemes gondolkodás, tiszta logika, éles észjárás, erős test, hosszú élet, magas jártasság a varázslásban, stb. Szvsz ezért is olyan népszerűek sok történetben.
_______________
Az Út keresője

szo, 2009-07-18 13:01 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Hmm. Gyengéim a sárkányos történetek... Lehet, hogy most különösen kegyetlen leszek. :D
"mondván: „Hiszen ő egyedül van velük szemben.”" - ha idézel, akkor az E/1 vagy T/1: "mondván: „Hiszen ő egyedül van velünk szemben.”"
"a skóciai Karmazsin hegy" - valószínűbb, hogy Karmazsin-hegynek írják (kötőjellel). Bár attól függ.
"Felemelte lónagyságú fejét" - akkora feje volt, mint egy ló, vagy akkora feje volt, mint egy ló feje?
"de akkor ismét " - nem kell az akkor
"Hatalmas tömege alatt megremegett a föld" - attól, hogy felállt? Felálláskor ugyan nagyobb nyomást gyakorol egy élőlény a talajra, de nem radikálisan. Emellett a sárkány fiatal volt, feltételezem, akkor kisebb volt a termete / tömege is. Egy elefánt gyaloglása közben sem remeg a föld. Ha meg a sziklaszirt volt gyenge, akkor elég nagy felelőtlenség volt itt megpihennie.
"várt. Kisvártatva" - szótőismétlés
"majd elrugaszkodva a sziklától, és a magasba emelkedett." - egyeztetési hiba, nincs állítmány az első mondatrészben. Valószínűleg az "és" a felesleges. (elrugaszkodva a magasba emelkedett, vagy elrugaszkodott, és a magasba emelkedett)
"utána manőverezett" - hm, lehet, hogy egybe, az "utánament" mintájára
"megragadta hátsó mancsaival" - (kötözködés on) hm. A szárnyánál? Az még inkább akadályozza apját a repülésben.Vagy belevájta a karmait? Esetleg a tüskéit kapta el? Itt leginkább az a bajom, hogy azt írtad, az apja sokkal nagyobb termet volt, ergo hogyan bírta el az apját a levegőben? Vagy ha csak "rásegített", akkor az inkább zavarta apját, pláne, hogy a kisebbik ott csapkod közvetlenül felette (igyekeznie kell, hogy ne csapja meg apját). Plusz a légörvények, ugye, az a fránya aerodinamika! Öhm, szóval vizuálisan elképzelve a jelenetet kicsit meginog a cselekmény. Ha egy nagyobb kapna el egy kisebbet, akkor oké, de vedd figyelembe, hogy ilyenkor aki alul van, szinte egyáltalán nem tud repülni, ergo a teljes súlyt a fentinek kell megtartania. (Kötözködés off) Egy arra történő utalás, hogy a teljes súlyt ő cipeli, megoldaná a problémát. (Elvégre ki tudja, mekkora terhet képes vinni egy sárkány?)
"egyre másra" - "egyre-másra"
"A farkát mintha valósággal kiszakították" - vagy mintha, vagy valósággal, a kettő együtt nagyon gyengít.
"Egyik szemére megvakult" - ezt csak akkor állíthatod biztosan, ha kitépték a szemgolyóját. Va véres, duzzadt, stb., attól még nem biztos, hogy megvakult.
"és ellenségei kiontott vérében." - hohó! Ezt a kicsi nem tudhatja! És így a narrátor sem.
"Ugye nem hagysz itt?" - vessző: "Ugye, nem hagysz itt?"
"A megtermett bestia kinyitotta ép szemét" - eddig csukva volt?
"Fejét lassan a sziklaágyára hajtotta, szemét lehunyta, és meghalt." - huh, ez a "és meghalt" elég száraz.
"cikáztak fejében" - mondatvégi írásjel?
"– Miért haltál meg?! Miért hagytál egyedül?! Hát nem szeretsz?! – kiáltotta dühödten." - komment előre! "– Miért haltál meg?! – kiáltotta dühödten. - Miért hagytál egyedül?! Hát nem szeretsz?!"
"Legyetek átkozottak istenek! " - megszólításhoz vessző! "Legyetek átkozottak, istenek!"
"légáramlaton...”." - öhm, lehet, hogy nem kell pont a legvégére.
"„Milyen jószívű és türelmes tanár volt...”" - még szép, mivel az apja volt...
"Merlin körbe járta a testet" - körbejárta
"Különös módon, valóban megkönnyebbült" - nem kell vessző
"Egy középkorú, szép vonású nő állt előtte. A sárkány kíváncsian szemlélte az idegent, még sohasem látott embert ilyen közelről" - akkor hogyan lehet fogalma arról, hogy az előtte álló lény milyen idős, vagy hogy szép-e? Vagy csak neki tetszett?
"Azt hiszem mindketten ismerjük egymást" - vessző: "Azt hiszem, [hogy] mindketten ismerjük egymást"
"– Mit akar tőlem? – kérdezte nyersen a fiú." - a ki?
"Sajnálom, ha megzavartalak – mondta lágy hangján." - komment előre!
"– Sajnos elvesztettük a csatát a démonnal szemben. Túl nagy erőre tett szert...
– Ha nem hagyták volna megerősödni, akkor talán legyőzhették volna!" - itt olyan, mintha csak egy ellenség lenne: a démon. De korábban azt mondtad, hogy az apasárkány testén saját, és ellenségei vére volt. Hogy is van ez?
"Miért jött ide valójában?" - kicsit fura nekem, hogy az egyik irányba tegeződés, a másikba meg magázódás van.
"Éppen ezért, az itt maradt istenekkel " - nem kell vessző
"Te vagy az utolsó sárkány a Földön." - (kötözködés on) jáj, az ilyenektől mindig a falra mászok. Senki nem ismeri a biológia alaptörvényeit? Ha valamiből már csak egyetlen példány létezik, akkor ugyanúgy halálra van ítélve, mintha kettő vagy három lenne. Minden fajra jellemzően van egy szám, ami fölött ugrásszerűen megnő az esélye, hogy sok generáción át tudják biztosítani az utódnemzést. Ez a szám néhány spéci kivételtől eltekintve nem egy. Embernél valahol harminc között van, körülményektől erősen függően. Amit akarok mondani: a sárkányok már sokkal korábban tudniuk kellett, hogy ki fognak halni. (Hacsak valami egészen más okból kifolyólag nincs így, de ez nem derül ki a novellából.) Ebből a szempontból miért olyan kiemelt az utolsó? (kötözködés off) Jó, jó, tudom, megköveteli a történet... Csak egy kezem meg tudnám számolni azokat a történeteket, ahol nem épp a kihalás fenyegeti őket. :)
"mondta a hang kajánul nevetve." - komment előre.
"és akkor Merlin" - nem kell az akkor.
"látott soha: A megperzselődött " - kettőspont után kis kezdőbetű
"akkor inkább megöllek! – rikácsolta éles hangján. " - komment előre
"elpusztítsz" - elpusztíts
"Csak azért, hogy elterelje a figyelmed erről " - hmm. Kevésbé radikális figyelemelterelés nem lett volna jó? Jó, tudom, az nem elég megdöbbentő az olvasónak. :)
"Képtelen volt kimondani a kellő szavakat. Hirtelen rádöbbent arra, hogy képtltelen" - szóismétlés, plusz elgépelés.
"– A szolgád leszek, ígérem. – Úgy hallotta saját hangját, mintha nem is az övé lenne, pedig az övé volt, tudta jól.
– Egyet kérek tőled, hogy hagyd elmenni békében az isteneket." - nem kell sortörés, mert nem váltasz szereplőt!
"de idővel apán" - apán?
" és ha már nem lesz senki aki" - vessző
*
Több helyen is előfordul, hogy ugyanahhoz a szereplőhöz több komment is van. pl. "mondta" a köv. mondatánál meg "kiáltotta" stb. Ez zavaró, felesleges.
*
No. Összességében ügyes, kellemes írás. A leírások, érzelmek tetszettek, csak helyenként tűnt a narrátor kicsit utómagyarázónak, száraz tényközlőnek.
Sajna nem derül ki, hogy ez a Merlin az a Merlin, vagy csak az olvasót akartad megtéveszteni az elején. Ez kicsit csalódást okozott.
De amúgy egész jó. ;)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

h, 2009-07-20 11:37 Révész

Révész képe

Köszönöm!
Javítottam a hibákat.
Az első "kötözködésnél" arra gondoltam, hogy valahol a szárnytőnél fogta meg. Teljesen átkarolni nem tudta volna, a méretek miatt, és ha csak úgy megfogja, akaratlanul is felhasította volna a bőrét. Az apa már nem repült, tehát a teljes súlyt cipelte. Hogy erre képes lehetett-e? Hát, ez fogós kérdés. Én nagyon erős és szívós lényeknek képzelem el, tehát képes lehetett rá, és erre még hozzájött a kitartása is, szóval igen. Szerintem. De ahány író, annyi fajta sárkány...
A nő leírásánál arra gondoltam, hogy még nem látott embert szemtől szembe, de azért persze valamennyire ismerte őket, és látott is már párat a levegőből. Azt tényleg nem tudhatta, hogy a nő mennyire szép, itt igazából az arca arányos, finom vonásaira utal. (lehet, át is fogalmazom valami hasonlóra)
A tegeződés magázódás dolgot érzés szerint csináltam. Így gondoltam jónak. Merlin magázza, hiszen egy istennel beszél. Fordítva pedig egy halhatatlan beszél egy halandóval. Szerintem ez olyan, mintha egy felnőtt beszélne egy gyerekkel.
A második "kötözködés" pedig nyilván egyértelmű, hogy úgy van, ahogy mondtad. Nem is állítottam, hogy a faj nincs kihalásra ítélve, sőt, ezt a szereplők is nagyon jól tudták.
Persze nem feltétlenül kellett volna emberré változnia, egy egyszerű álltámadás is elvonta volna a figyelmét, de így "látványosabb" volt (szerintem).
Arra szándékosan nem tértem ki, hogy ez a Merlin az a Merlin-e. Én nem tartottam olyan égetően fontosnak, bár már kezdem érezni, hogy kellett volna erre is gondolni.
Az biztos, hogy tisztességesen belenyúltam ebbe a sárkányos-Merlines témába, talán nem kellett volna, vagy legalábbis több utánajárást igényelt volna.
Legközelebb figyelek ezekre is!
_______________
Az Út keresője

h, 2009-07-20 11:41 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

"talán nem kellett volna" - olyan nincs, hogy nem kellett volna. :) Szerintem jó témába nyúltál, csak picit jobban kellett volna kidolgozni a hátteret. Az emberré válás jó ötlet (akárcsak a Merlin-párhuzam), de a "figyelemelterelés" magyarázatot kevésnek érzem hozzá.
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

h, 2009-07-20 13:39 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Ej, a sárkányos témával lekenyereztél. Tetszettek a naplóbejegyzések, azokat nagyon eltaláltad.
Amivel nekem bajom van, azok még mindig a belső gondolatok, én néhány párbeszéd. Szájbarágósak.
Sokszor jól alkalmazod, de amikot az apját siratja, az nem valami életszagú.
Aztán: „Talán igaza van, és apám nyomdokaiba kéne lépnem. Bár nem érdekel a Föld sorsa...” - belső inas-szobalány párbeszéd.
Maga a harcleírás jó volt, de azt is lerontották a heroikus viták, hogy ki-mit-miért tett.
"Csak azért, hogy elterelje a figyelmed erről" - az olvasó nem ostoba, úgyis felfogta volna, hogy mi történik ha annyit írsz le, hogy pl. "Csak ezért - mártotta Merlin a másik kezében szorongatott tőrt a démon szívébe".
Nálam ez a két tipushibád van, amin midig megakaszt.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."

k, 2009-07-21 10:05 Révész

Révész képe

Köszönöm!
Hasznos tanácsokat adtál, legközelebb figyelek ezekre is.
Sajna sűrűn előfordul, hogy kommentálom az eseményeket, szinte mindet, ez nálam gyakran előfordul.
A heroikus párbeszéd... khm... hát igen, az tényleg kicsit sántít. Személy szerint kedvelem az ilyesmit, de akkor visszafogom magam :)
_______________
Az Út keresője

h, 2009-07-20 14:30 Kentaur

Kentaur képe

Az apját sirató résznél majdnem nem olvastam tovább...lelki szemeim előtt megjelentek az olcsó tömegfilmek, ahol a főhős teátrálisn az égre nézve üvölti:MIÉRT?!
Komolyan mondom, ha ezután véres bosszút esküszik és nekiáll edzeni, akkor kitéptem volna hajam.
:-D
De hál égnek nem, hanem a főhős végre nem egy erkölcs bajnoka, ez a momentum mindenképpen a történet előnyére válik. Maga a sztori pindurit döcögős, de az az utalás a végén nagyon feldobja. Tényleg csak az apa-fia résszel vannak nagyobb ...öh...gondok.

----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"

k, 2009-07-21 10:11 Révész

Révész képe

Köszönöm!
Akkor jó, hogy nem úgy folytattam, most ott állnál haj nélkül :D
Az apa-fiú részt majd átgondolom, hogy ne legyen tömegfilm jellege.
_______________
Az Út keresője