3/7. script - Aures

A láthatatlan macska

Esett az eső.
Langyosnak éreztem, ahogy a testemet simogatta. Eláztatta a hajamat, végigcsorgott az arcomon, a ruhámat pedig teljesen magáévá tette; az úgy tapadt rám, mint egy újabb réteg a bőrömből. Nem bántam, mert szerettem az esőt. Mert a jó dolgok mindig akkor történtek, ha odafent a felhők megdagadtak és kisírták magukat. Ami az eget fájdalommal töltötte el, az belém csupa szépséget csepegtetett, így hát hagytam, hadd árasszon el a magasság könnye.
Ha esett az eső, úgy éreztem, láthatatlan vagyok. Mikor a világot már-már összefüggő vízfal takarta, akkor minden elmosódott, és a víz mögött én is eltűntem.
Csavartól tudom, hogy mit jelent ez. Ő volt a legjobb barátom.
Az emberek még nem találták meg azt a kifejezést, ami méltó lenne Csavar gyönyörűségéhez: nagyon hosszú bundát kapott a természettől; a gerince mentén sötét; a teste többi részén a homokszín, a barna, a fehér és a fekete váltakozott. Mikor elterült a kövön, egészen úgy festett, mint egy doromboló szőnyeg. A farka akár egy mosómedvéé… a lába fehér és csizmás… a szeme csillogott, és szüntelen mosolygott… az orra körül fehér folt… milyen gyönyörű, Istenem!
Sose láttam szebbet. Csak egy igazi festő tudna ilyen pompás lényt teremteni a vásznán.
Egész alakjából csak úgy sugárzott az erő és a gyönyörűség. Mikor ült és gondolkodott, tisztán látszott hatalmas, fehér csokornyakkendője. Öröm volt ránézni.
Ő maga volt az öröm.
Kérdezték is sokan, hogy miért nem Hercegnek, vagy Királynak neveztük el. Már nem emlékszem, de azt hiszem, Csavar szerette a nevét. Mikor kimondtuk ezt a szót, rögtön felkapta a fejét, búgott egyet, mint a galambok, és odatipegett hozzám… a szeme mosolygott.
Esett az eső… de nem eléggé, hogy teljesen elvesszek az égi könnyek mögött.
Aznap éjjel felriadtam álmomból. Csavar is felugrott ijedtében, mert ő meg a hasamon szunyókált. Elnyújtva, halkan nyávogott, aztán megszaglászta az orromat. Megnyugtattam, hogy minden rendben és visszafeküdtünk. Egy ideig még dagasztotta a pocakomat, aztán labdává gömbölyödött és elcsendesedett.
A nyitott ablakon át beszűrődött a nedves föld illata, az ég pedig újból dörögni kezdett… csakhamar apró kavicsok koccanását hallottam; egyre hevesebben ütődtek a földhöz, és nyomukban friss illat terjedt szét a környéken: visszatért az eső.
Kellemes bizsergés áradt szét a mellkasomban.
De egy ideig nem tudtam aludni. Az egésznek egy átkozott hang volt az oka. Furcsa… mintha egy homokzsákot húztak volna végig a füvön. Megijedtem ettől a hangtól, de Csavar teste olyan melegséget árasztott, pont a gyomrom fölött, hogy az álom újból megtalált.
Nagyon szerettem őt.

A rossz dolgok akkor történtek, ha sütött a Nap. Mikor az ég ragyogott, és a világ fénylett, lehet, hogy felismertem a szépségét; de legtöbbször szomorúságot éreztem olyankor. Mikor különösen erős fájdalom járt át, mindegy, hogy a lelkemben, vagy a testemen, a Nap mindig olthatatlanul ragyogott az égen. Ilyenkor gondolkodni is nehezebbnek tűnt; de amikor beborult, és a világ elszürkült, akkor az én elmém is könnyebbnek és tisztábbnak tetszett.
Csavarnak – a szüleimen, a két testvéremen és rajtam kívül – a másik nagy barátja Carmelo, a kutyus volt. Szertelen kis tacskó, de a szíve olyan nagy, hogy száz embernek elég lenne. Nagyon szerették egymást; emlékszem, folyton birkóztak: ő a földön feküdt, és onnan hárította Carmelo támadásait. A kutyus hamar kimerült, s mikor elég közel merészkedett Csavarhoz, ő átkarolta a nyakát, és leterítette a barátját; azután nem is engedte, és Carmelo azért küzdött, hogy kiszabaduljon a cica öleléséből. Csavar eközben felhúzta magát, és izmos hátsó lábával püfölte a kutyát, mint valami tamtam dobot.
Mikor pedig megunták a játszmát, egy ideig egymás bundáját nyalogatták, aztán elnyújtóztak, és lassan elszenderedtek, szorosan egymáshoz bújva. Együtt a kutya és a macska, mint két testvér… mert hát azok is voltak.
Szerették, ha zongoráztam. Dallamos, melankolikus nótákat játszottam főleg… néha úgy tűnt, maga az eső dalol a pianínóból. Úgy képzelem, ilyenkor én voltam az ég, és azzal, hogy a billentyűket nyomogattam abban a gyönyörű, tudatos összevisszaságban, megnyikordultak a felhők, és az eső elhagyta a hangszert. Beborította Csavart és Carmelót, és minél inkább átadtam magamat a muzsikának, ők annál áttetszőbbé váltak. Arcukon valami mosolyféle látszott, és ők aludtak, doromboltak és szuszogtak, ahogy a zene átjárta őket. Ilyenkor egy picit mindig láthatatlanok voltak; mert egy másik világban léteztek.
Egy világban, ahol nincs szükség arra, hogy lássuk a másikat, mert csak a lelkünk él, és a lelkünk maga a zene. A gyönyörű eső.
Egy jobb világban.

Hétágra sütött a Nap; megizzasztotta a fákat, a virágokat, úgy éreztem minden élőt megperzselt. Ezen a napon lettem beteg. Nem tudom milyen nap volt; talán hétfő, mert azt nagyon nem szerettem, de lehet, hogy péntek, mert nem aggódtam a holnapi dolgok miatt. Ezt a napot a forróság uralta. Az ég vibráló kéken ragyogott, szinte szikrázott, nem lehetett felnézni rá.
A hasammal volt baj. Nem mentünk kórházba, mert valahányszor ilyen problémával állítottunk be, szinte kinevettek bennünket.
Többször volt már ilyen, és sosem tudtuk mi okozhatta. Ahogy jött, úgy ment, sokszor csak napok múlva.
Ilyenkor pokoli fájdalom járta át a belső szerveimet. Olyan kín volt ez, amit senkinek nem kívánnék… senkinek ezen a világon. Mintha a bordámat valami buzogánnyal zúzták volna be, a szilánkok pedig befordultak, és összeszurkálták a szívemet, a májamat, és ki tudja még mimet. A gyomrom és a belem pedig izzott, mert ezer apró, ádáz kéz tépkedte ezer különféle irányba. Valódi haláltusa volt ez. Nem hittem, hogy meglátom a holnapot.
Mindenféle gyógyszert kipróbáltunk, Apu még egy pohár Unicumot is lenyomott a torkomon, ami ugyan egy időre enyhülést hozott, de a fájdalom csakhamar visszatért.
Annyira sajnáltam, hogy sokszor rosszul viselkedtem, mikor még kisebb voltam, és most, hogy kamasz lettem, ingerült és lobbanékony voltam. Mennyiszer megbántottam így a szüleimet!
Hányszor veszekedtem a két öcsémmel, egészen apró, jelentéktelen dolgok miatt! Mennyi fájdalmas emlék, aminek a helyére annyi szépet kívánnék. Legtöbbször én tehettem az egészről. Micsoda kín lesz a hátralévő életük, mert minden nap úgy fognak felkelni, hogy a nagyfiuk már nincs többé köztük, és egy csomó mindent elmulasztottunk…
Nem féltem a haláltól. Csak a gyötrelem volt az, ami kétségbe ejtett; és a tudat, hogy ha nem leszek, ők szenvedni fognak.
Bárcsak esett volna az eső… Ha a víz megindult a magasból – tapasztalatból tudtam –, az gyógyulást hozott. Mintha a zuhogás kimosná a kórt a testemből. A koponyámon át megérint a víz, átissza magát magamon, és mikor elhagy a talpamon keresztül, akkor magával visz minden ártalmat, szenvedést és fájdalmat.
De az eső nem jött… helyette a Nap tovább izzott, és már nem csak az élő, de az élettelen dolgok is, mint a házunk, rajta a cserepek és a kémény, úgy tűnt, elolvadnak.
Tudtam, hogy a zene is segít: elrepít a láthatatlanság felé, ahol nincsenek fájdalmak.
De hiába próbáltam, nem értem el a hangszert.
A gyötrelemtől már nem kaptam levegőt; meghajolva kellett járnom, közben halkan nyögdécseltem, úgyhogy biztosan úgy festettem, mintha a bűneimet bánnám.
Csavar odasimult a lábamhoz és nyávogott. Tekintete az enyémet kereste, de nem akartam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy ilyenkor a legerősebb a kapcsolat egy ember és a barátja között, mert látják egymásban a láthatatlant. Ilyenkor nem kellenek szavak, hogy értsük a másikat, és nem akartam, hogy Csavar is érezze a fájdalmamat.
Ostoba gondolat, hiszen az aurám, az egész jelenlétem csak úgy ontotta magából a halál rezgéseit, a pánikot, ami megbénította a gondolataimat. Így hát megérezte, és a félelemtől idegesen nyávogott, a lábamat pedig a mancsával bökdöste. Még így a borzasztó fájdalom közepette is el tudtam mosolyodni, olyannyira emberi volt ez a mozdulat.
Apu segített megfürödni, aztán visszavitt az ágyamhoz. Peti és Tomi – az öcséim – a puszta jelenlétükkel próbáltak segíteni, a szavaikkal és a támogató mozdulataikkal, de minden elhangzott szó után a hideg futott végig rajtam, és ha hozzám értek, újabb görcs miatt rándultam össze. Szörnyű egy halál: az utolsó perceimben nem lehettem együtt azokkal, akiket szeretek, mert fájdalmat éreztem, ha közel voltak. Egyedül kellett végigcsinálnom.
A háziorvost mindenképp ki kellett hívnunk; gondolom azért, hogy ha meghalok, elmondhassuk, hogy szóltunk a doktornak. Szerinte ettem valamit, amit "nem tolerált a szervezetem", de majd túl leszek rajta. Felírta azokat a gyógyszereket, amit ilyenkor mindig szokott; megpödörgette vörös bajszát, aztán továbbállt.
Éjszaka annyit izzadtam, hogy az már felért egy árvízzel, és vártam az esőt, hátha meggyógyulok.
De nem… éreztem, hogy odakint az éjszaka forró, és tudtam, hogy a világ egy másik pontján hét ágra süt az a hatalmas, izzasztó korong. Ettől újból kétrét görnyedtem.
Csavar átérezte a fájdalmamat. Az ajtón túl tompán, elnyújtva nyávogott. Aztán az ajtó üvegében feltűnt kedves kobakja, és a mancsát nekinyomta az ablaknak, mintha ezzel betörhetné és eljuthatna hozzám.
Ahhoz sem volt erőm, hogy kinyissam neki. Félúton összerogytam. A földön fetrengtem és az íróasztalom egy fiókjának gombját csavartam, ami néhány perc elteltével felmondta a szolgálatot.
A fájdalom olyan erőssé vált, hogy nem lepődtem volna meg, ha hirtelen átszakad a hasam, és egy szörnyeteggel találom szemben magam. A nyelőcsövem összeszűkült és nem kaptam levegőt.
Odakintről forró levegő kavargott be az ablakon; a távolban tücsök ciripelt.
Mami benyitott a szobába, nyomában Csavar tipegett.
– Jobban vagy?
Minthogy nem tudtam felelni, azonnal munkához látott: adott gyógyszert, aztán kaptam borogatást is, mert belázasodtam.
Csavar eközben tágra nyílt szemekkel figyelt engem. Idegesen fel-alá járkált, és úgy hadonászott a farkával, mintha legalábbis valami párbajtőrt ragasztottak volna rá.
– Milyen idő lesz holnap? – Még én magam sem hallottam, hogy a szavak elhagyták a számat, de Mami miközben megsimogatta a homlokomat, válaszolt: Nagyon meleg.
Csavar hosszút nyávogott.

És a meleg jött, és én furcsamód kezdtem jobban lenni. Igaz, nem mentem ki a napra, végig a ház hűvösében maradtam, de már nem kellett görnyedve járnom, és nem fuldokoltam többet.
A fájdalom csak nagyon lassan csillapodott, de Csavar közben végig ott volt velem, hozzám simult és dorombolt, a combomat dagasztotta és néha el-elmosolyodott.
Aztán ahogy a napok múltak, én gyógyulgattam, és mikor már úgy éreztem, hogy elég jól vagyok, akkor Csavar furcsa hangokat kezdett kiadni.
– Hát, igen, igen. Tudják, lenyelhetett valamit, és attól jajgat.
Csavar egy fehér, kórházi asztalon feküdt, közben az állatorvos kíméletlenül nyomkodta a hasát, ami miatt szegénynek kidülledt a szeme, és még hangosabban sírt.
Az állatorvos alacsony volt és sovány, akkora szakállal, hogy parókát lehetett volna készíteni belőle. A szőre miatt a szája sosem látszott beszéd közben. Az arca leginkább egy darab gyűrött pergamenre hasonlított.
– Igen, szerintem… Megevett egy egész gyémántot.
Eddig azt figyeltem, hogy hogyan ugrándozott egyik lábáról a másikra, míg beszélt. Igéző látvány volt, mintha ezzel akart volna hipnotizálni, közben a szeme ide-oda járt, mintha menekülési útvonalat keresne.
A gyémánt szóra viszont felocsúdtam.
– Tessék?
– Igen, igen… Gyémánt.
Összenéztem Mamival. Eszembe jutott, hogy sajnos nincs másik orvos a közelben.
– Hogy kerülhet egy gyémánt a macska hasába? – kérdezte Mami.
– Ó igen… Hát úgy, hogy lenyelte… Mindenesetre holtbiztos, hogy gyémánt van a beleiben. Most adok neki egy szurit, ettől átmegy rajta a kincs, aztán még gazdagok is leszünk! Öhm… amúgy állatpszichológus is vagyok. Szerintem adni kéne neki egy puskát, hogy addig se törődjön a fájással. Mindenki szeret lövöldözni.
Mintha egy hideg, csattogó ollót tettek volna a tarkómra. Nem tetszett a férfi.
Csavar megkapta az injekciót. Hátát felpúpozta és megpróbált arrébbmászni, de már járni is alig tudott.
Mikor hazavittük, jobban érezte magát. Azt hittük, az orvos az ostoba beszéde mögött mégis csak tudta, hogy mit csinál.

Másnap délután – egy hétre rá, hogy rosszul lettem – Csavart szomorúnak láttam.
A szeme nem mosolygott, ahogy szokott, és a járása is lelassult. Az egész jelenése homályosnak tetszett, és még mindig nyüszített.
Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen szemmel nézett a környezetére ezen a napon. Minden növényhez, ami a kertünkben zöldellt, hozzásimult, mintha így akart volna erőt szippantani magába. Láttam rajta, hogy még a borzasztó fájdalom közepette is örült annak, hogy körülötte a dolgok éltek. És rám nézett, és tudta, hogy én is élek, és örült neki, hogy ez így van…
A szája kissé nyitva volt, habzott. Vastag, sűrű nyáltakaró csüngött a mellére, a fehér nyakkendő-bundára. Nyöszörgött, és mikor járni próbált, csak a mellső lábát tudta használni: úgy vonszolta előre magát, mintha a hátsó fele egy élettelen zsák lenne. Megborzongtam.
Aztán újból átjárt a jeges remegés, mert a tekintetünk találkozott, és tudtam, hogy mi játszódik le benne: sikoltani próbált, ordítani, hátha az ég meghallja, és esőt zúdít rá, hogy elmossa a fájdalmát. Tudtam, hogy úgy érzi, mintha a bordáját bezúzták volna, és a szilánkok összeszurkálták volna a szerveit, és hogy a gyomrát és a belét ezer gonosz kéz rángatta, csavarta.
– Csavar! Csavar! Minden rendben lesz, jó? Minden rendben lesz! – A szeme homályosan pislákolt, és úgy láttam, mintha mosolyogni próbálna.
Simogattam és segítettem neki a járásban. Néhány perc elteltével éleset nyávogott, úgyhogy eleresztettem. Odébb ballagott, és gyomorsavat hányt: nagy, sárga tócsa terült szét a garázsbejárón. Billegni kezdett, próbáltam megtartani, elvinni valahova máshova, de feljajdult; kín volt számára minden mozdulat.
Így hát elterült, egyenest a saját hányásába. Látszott rajta, hogy nem érdekli.
Kihívtuk az orvost.
Pattogott, mintha folyton csipkednék, és borzasztó idegesítő volt, hogy míg folyton ismételte kedvenc szavát – "igen" –, addig a szeme jobbra-balra kattogott, mintha folyton az ellenkezőjét gondolná.
– Igen, igen… Ezt meg kell operálni, nincs mese! Ki kell szedni a gyémántot, mert túl nagy, és nem jön ki magától. Holnap… – Megsimogatta a bajszát, ami miatt még kevésbé látszott a szája. – Nem… holnap egy tehenet műtök. Akkor legyen holnapután! – Azzal már ment is volna, de Apu még kérdezett valamit.
– Doktor úr… ki fog bírni még két napot?
Az orvos megigazgatta szőrös arcát, és hirtelen láthatóvá vált a szája. A szeme abbahagyta az idegesítő táncot, és ő maga is megállt.
Már nem ugyanazt az embert láttam. Ez a valaki tisztában volt mindennel, képzett volt, a szeme hirtelen tudástól csillogott, és… igazat beszélt. Az egész megjelenése lecsillapodott, és az aurája már nem zizegett úgy, mint egy őrülté.
Megnézte Csavart, aki most a rózsatenger árnyékában feküdt, és mára már túl lehetett a nehezén.
– Minden rendben lesz… Kibírja; a macskák szívósak. És ő még annál is erősebb… sose láttam nála erősebbet. – Bólintott, és most már valóban indulni készült.

Csavar a rózsák tövében feküdt; én simogattam, és beszéltem hozzá. Arról, hogy nem kell aggódni, és hogy ha meggyógyul, miket fogunk csinálni. Megígértem neki, hogy majd megint mászunk fára.
Aztán jött egy pont, mikor mintha az egész világot valami varázsporral szórták volna meg: az idő lelassult, és minden történés mintha egy delejes álom része lett volna.
Egy ideig még simogattam Csavart, aztán zsibbadt fejjel bevonultam a házba.
Nyugodt voltam, mert láttam, milyen új emberré változott a doktor úr, mikor kijelentette, hogy semmi baj nem lesz.
Ugyanígy volt ezzel mindenki. Még Carmelo is.
Így hát lefeküdtünk, és nem aggódtunk a holnap miatt.

Forró napra virradtunk.
Ébredés után még mindig éreztem a furcsa, álomszerű homályt, ami megtelepedett a környéken. Mami tette a szokásos teendőit, Apu nekiállt parkettázni, az öcséim tévéztek.
Mind olyanok voltunk kicsit, mint a gépek. Mintha be lettünk volna programozva arra, hogy mit hogyan csináljunk; mintha nem lett volna beleszólásunk a dolgokba. Apu robotszerűen kalapálta össze a parkettát, a testvéreim szabályos időközönként nyomkodták a távirányítót, én pedig szabályosan nem csináltam semmit. Mami volt az egyetlen, aki néha úgy tűnt, mintha dacolna ezzel a természetellenes viselkedéssel: például, amikor vasalás közben igyekezett szándékosan kitérni abból az irányból, amit eddig a keze diktált, vagy mikor főzéskor a fakanállal a másik irányba igyekezett keverni. Mikor sikerrel járt, és kiszakadt a zombiszerű állapotból, mindig azt mondta: Csavart egész nap nem láttam… Meg kéne keresni.
Néha Peti vagy én kimentünk az udvarba, és átvizsgáltuk az egészet. Nem aggódtunk különösebben, mert emlékeztünk az orvos szavaira, és arra gondoltunk, hogyha már nincs a közelben, akkor valószínűleg jobban érzi magát, járkál.
Az udvar egyik oldalát a szomszéd ház fala alkotta, ami mellett egy sor terebélyes fenyő álldogált. Öreg hajlék volt már, nem lakott benne senki.
Ahol a ház és a mi kerítésünk találkozott, ott régen egy fal állt, de azt egy haragos eső ledöntötte, és utána mi rögtönöztünk újat egy rakat téglából.
Átmásztunk a falon, és végigkutattuk az ottani udvart. Az olyan volt, mintha egy időtlen kis térbe csöppentünk volna. Odaát a Föld nem forgott. Erősen érződött a felhalmozott rozsdás vas szaga, és a gaz olyan magasra nőtt, hogy szinte bújócskázni lehetett benne.
Csavart nem leltük sehol, de nyugodtak voltunk a hogyléte felől.
Mikor felmásztunk a téglafalra, még egyszer – ebből a magasságból, – végigpásztáztuk a kertünket, amennyire azt a fenyők engedték.
Ezek a fák körülbelül négy méter magasak lehettek, és a lombjuk már egészen lenőtt a földre. Eszembe jutott, hogy Apu néhány évente megnyírta őket, hogy ne súrolják a füvet. Az is eszembe jutott, hogy rég nem vagdosta meg egyiket sem: talán szólni kéne neki.

Apunak segítettem a parkettázásban, mikor egyszer csak felszisszent, és ezzel kiszakadt a zombi üzemmódból. Úgy térdelt a parkettán, mintha úrvacsorára várna, vagy legalábbis imádkozna.
– Valahogy megvágtam a kezemet – mondta, és megmutatta nekem, de olyan különös mozdulattal, mint amikor a gyerekek csodálkoznak rá valami hétköznapi dologra. – Megvágtam… Nem tudom, hogy; nincs nálam semmi éles.
Miközben bekenegettem az apró vágásokat, azon törtem a fejem, hogy honnan ismerem ezeket a sebeket.
Apu még mindig azzal a gyermeki érdeklődéssel figyelte a kézfejét, aztán hirtelen megkérdezte: – Csavart megtaláltátok?
Ezután újból a keresésére indultunk, újból megnéztük azokon a helyeken ahol eddig, de most már egészen eldugott részekre is bemásztunk a két öcsémmel, úgy, mint a sövények mögötti árnyas zugokba, vagy a szomszéd kertjében álló ezeréves disznóólba.
Újból megálltunk a két udvart elválasztó falnál, és onnan töprengtünk egy darabig. Az égen ragyogóan sütött a Nap, és közben tisztán érződött a fenyők illata.
Fél óra elteltével úgy éreztem, mintha a magasság felszippantotta volna azt a delejességet, amit már tegnap óta éreztünk. Egy szempillantás alatt tűnt el a világból, és a nyomában csak egy hideg és ijesztő tudatosság maradt, amit úgy hívunk: jelen.
Hirtelen tudatában voltam mindennek; a testemnek, a pokoli napsütésnek, a gyönyörű fenyősornak. A szívem valamiért nagyot dobbant, és hívtam a testvéreimet, hogy keressük meg Csavart.
– Csavar! Csavar! – szólongattuk. Három különféle hang, és mindegyik egynek tűnt, mert ugyanaz a különös remegés járta át.
– Érzed, hogy még él?
A szívem megint nagyot dobbant, és hevesen bólogattam; túl hevesen. Folytattuk a keresést, és egyre izgatottabban hívogattuk.
Végül visszatértünk a falhoz; a csomóponthoz, ahol annyiszor megálltunk aznap.
Átlendültem, és megkerültem a fenyőket, hogy a saját kertünkben keressem meg Csavart.
Hátranéztem, de a testvéreim nem követtek. Kis idő múlva Peti bukkant elő a fákon túlról; remegett, és hadart: – Csavar ott van… szólok Mamiéknak.
A szívem most már úgy vert, hogy belefájdult. A tarkóm, de még a nyelvem is elzsibbadt, ahogy lassan megkerültem az első fenyőt. Tomi ott állt sápadt arccal a falnál; követtem a tekintetét, és akkor megláttam…
A második fenyő alatt, a temérdek, lecsüngő fenyőág takarásából egy fehér, csizmás láb látszott ki.
A Nap izzott az égen, a szívem zakatolt, a torkom pedig összeszűkült.
Mindenki megérkezett: remegő tagokkal, tágra nyílt szemekkel meredtünk a fenyőágak takarta lábacskára.
Valahol az elmém egy sötét zugából egy olló emelkedett fel a ragyogó napkorong előtt. Ennek az ollónak neve volt, és úgy hívták: Halál.
Apu remegve lehajolt Csavarhoz, megfogta a lábát, és gyengéden kihúzta az ágak alól.
Abban a néhány századmásodpercben még titkon reménykedtem, hogy alszik, hogy annyira fáj neki, hogy mozdulni sem bír.
De a hang… mintha egy homokzsákot húztak volna végig a füvön: élettelen és száraz volt.
Megláttuk Csavar testét, és a szemét, melyet már elhagyott az élet. Lehetett csak egy másodperc, de én Csavar egész életét újból láttam. Emlékeztem, hogyan dorombolt, mikor simogattam, hogy mikor szeretett volna bejönni a házba, akkor felkapaszkodott az ajtón és belesett az üvegen, vagy amikor ki akart menni, akkor meglökdöste a zárban függő kulcscsomót. Újból láttam magam előtt, mikor ketten ültünk a diófa tetején, és már közelgett az este. A tenyerem alatt éreztem a melegséget, mintha most is simogatnám. Láttam az elégedett mosolyát, amit a boldogság és szeretet rajzolt az arcára. Emlékeztem, hogy mennyire szeretett!
Az átkozott olló felemelkedett és elvágta Csavar életét.
A legjobb barátom egy pillanat alatt eltűnt mellőlem. Ott feküdt holtan a lábunk előtt, és a tudat szétszakította az agyamat; bőgtem, jajgattam a fájdalomtól, és közben ezerszer felsejlett előttem az élő, aztán a halott Csavar képe. Egyre gyorsabban váltogatták egymást az arcok, és végül csak az maradt, mikor már halott volt.
Nem lehetett felfogni. Teljesen képtelenségnek tűnt, hogy elmenjen. És csak néztem a mozdulatlan testet, a szemet, mely üvegesen meredt a semmibe, a fülét, ami megkeményedett, és a gyönyörű bundáját, ami még most is selymes és meleg volt. Közben mindnyájan szólongattuk…
Gyűlöltem, ha sütött a Nap.
Mert a rossz dolgok mindig akkor történtek, ha az átkozott gömb ott függött felettünk. Mikor kicsi voltam, és bántott a többi gyerek, emlékszem izzott a Nap, és mikor már haza akartam jönni az iskolából, mert rosszul éreztem magam, akkor is ott ragyogott fenn! Emlékszem, hogy mikor az iskolában megvert az egyik gyerek, és mikor a másik barátom meghalt, akkor is… a Nap olthatatlan fénye, az átkozott, gyilkos fény ott izzott az egész világon!
És most!
Most is ott volt az égen és meleget csinált, és fény volt, és… Csavar elment.
Meghalt a barátom.

Esik az eső.
Azt akarom, hogy elmosson, hogy az égi könnyek kaviccsá változzanak és szétzúzzák a testemet.
Csavarral akarok lenni, a barátommal! Szeretném érezni még most is a melegét, ahogy simogatom, látni akarom a szemét, és beszélni hozzá, azt akarom, hogy fára másszunk együtt, és rohadjon meg a világ, mert nem lehet visszapörgetni az időt! Azt akarom, hogy mellettem aludjon és dagassza a hasamat, és nyávogjon, olyan szépen, mint ahogy a madarak énekelnek, mint ahogy az eső játszik a földdel. Érezni akarom az illatát, és vele együtt állni az esőben, és énekelni, és szaladni meztelenül, és azt akarom, hogy hozzám dörgölőzzön!
És az összes képet szétszakítja a tudat, hogy már meghalt, hogy soha, soha ezen az átkozott világon többet nem érinthetem meg, mert már nem létezik! Nem létezik! A gondolat őrjítő; nem tudom felfogni a halált... Azt akarom, hogy velünk legyen! Azt akarom, hogy még mindig éljen!
Mindenkinek hiányzik… Carmelót sírni látom, és egésznap a barátját keresi; hiányzik neki, hogy egymást csókolgatták, hogy állandóan birkóztak.
Otthon mindent csend vesz körül; várjuk, hogy megtörje egy kedves nyávogás, vagy a kulcs csörgése, a kaparászás az ajtón.
Esik az eső… De én még nem vagyok láthatatlan. Még a magasból is az én könnyeim folynak és áztatják el a Földet.
Olyan értelmetlennek tűnik a halála...
Rossz ez a világ és rossz ezt már gyerekként éreznem. Milyen gyémántról beszélt az orvos? Mért kellett hazudnia? Miért nem mondta meg, hogy meghal? Miért hintette el bennünk a remény magvait azzal, hogy határozottan azt mondta, Csavar túl fogja élni?
De egy dolgot tudok… Csavar végre láthatatlan. Hát ez az ára annak, hogy egyé olvadjunk a zenével, az esővel?
Ez a halál legnagyobb átka; hogy az, akit szeretek, mindvégig ott van velem, érzem a közelségét, visszhangzik a fejemben a hangja, de már sohasem érinthetem meg, nem ölelhetem át… hiszen láthatatlan.
Essen hát az eső! És én továbbra is esőt zongorázok… tudom, hogy Csavar hallja mindig, és mosolyog. Én leszek a muzsika a télben, a szürke ég alatt, az éjszakában, ahova nem ér el a hazugság forró lángnyelve.
Mert a legnagyobb hazugság ott ragyog az égen: körbe jár, sosincs vége, és nekem fáj a szívem, ha rám süt.

Barátom, Csavar emlékére
2006-2009

4.75
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.8 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2009-07-17 15:25 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Érzelmes, megható történet, a hangulatot át tudod adni az olvasónak. Szép képeid vannak.
Aki nem ismer téged, azt fogja gondolni, a novellát lány írta.
És ezt most dicséretnek szántam. :)

p, 2009-07-17 16:11 Ndy

Ndy képe

Ritkán szoktam scriptes feladatmegoldásokat csillagozni, de ez most egy ötös. Nagy gratula. :)

p, 2009-07-17 17:44 isslac

Egyetértek a többiekkel, ez jól sikerült! :) Tényleg szép képeket használsz, az egész jól átjött, a stílusod meg nagyon tetszik. Egy elgépelést találtam, de aztán már elfelejtettem hol van, mert magával ragadott a történet.
Egyébként én sem szeretem a nyári nagy melegséget és napsütést, az esőt imádom, meg a hóesést ( nem lapátolni). Grat, öt csillag!

----------------------------------------------------------------
Akkor kell szeretnünk valakit amíg él,nem pedig amikor már halott...
www.darkisland.gportal.hu ( itt ismoon néven vagyok)

p, 2009-07-17 18:35 Aures

Aures képe

Köszönöm a gratulációkat! :)
Féltem, hogy nem fog nektek tetszeni; eléggé aggódtam. De jó érzés, hogy mégis "átjött" az írás.
(Eve, ezzel a hajjal már többen néztek lánynak! Legalábbis homályos utalásokat tettek. :D )

_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2009-07-17 19:52 isslac

˝ezzel a hajjal már többen néztek lánynak˝ - Most kíváncsivá tettél :P

----------------------------------------------------------------
Akkor kell szeretnünk valakit amíg él,nem pedig amikor már halott...
www.darkisland.gportal.hu ( itt ismoon néven vagyok)

p, 2009-07-17 20:26 bellamaria

bellamaria képe

Nagyon szép történet, és mivel én "lány" vagyok, azt is megengedtem magamnak, hogy egy picit sírjak rajta

p, 2009-07-17 23:09 Aures

Aures képe

Köszönöm Marika...
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2009-07-17 23:33 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Nekem nem tetszett. Vontatott, szentimentális, egyszerű tömbházi stílusban, néhol egy-két szép szóképpel. Értem én, hogy fontos volt neked a macsek, írtál az emlékére egy novellát. Remek. Ettől még olyan volt olvasni, mintha egy szocreál ifjúsági filmet néztem volna. Panelhangulat, nájlonterítő-szag, homályos üvegpohárba töltött langyos duplában kavargó, soha fel nem oldódó műtejszínhab-darabkákkal, anyuka pörköltet kavargat, apuka Népszabadság sportrovatot böngész (maga a dante-i pokol szocialista kiadása).

Egy dolgot tudnék pozitívumként említeni, azt, hogy ha nem tudtam volna, ki írta, olyan harmincöt éves háztartásbeli nőnek tippeltelek volna.
.
Ugyanakkor, mivel ezt egy barátod emlékére írtad, nem érzem magam feljogosítva arra, hogy bármi mást mondjak a novelláról, mint az érzést, amit az összkép kiváltott belőlem. Ez van, nagyon finoman megfogalmazva (magamhoz képest). Nem tetszhet minden mindenkinek :)

p, 2009-07-17 23:55 Aures

Aures képe

"Panelhangulat, nájlonterítő-szag, homályos üvegpohárba töltött langyos duplában kavargó, soha fel nem oldódó műtejszínhab-darabkákkal, anyuka pörköltet kavargat, apuka Népszabadság sportrovatot böngész (maga a dante-i pokol szocialista kiadása)."
Hát, ezt nem igazán vágom. Mit jelent pontosan? És miért érezted így?
Azt viszont sejtem, hogy a mellékszereplőkkel az a baj, hogy nincsenek kidolgozva. Így olyan, mintha csak háttérnak lennének ott.
Két okból nem tudtak 3D-sá válni: egy, nem volt rá keret (így is csúnyán túl léptem), kettő, a történet nem róluk szól.
Nem igazán róluk szól, de benne kell, hogy legyenek a műben. Úgy, ahogy a valóságban is itt voltak.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Ek: griff
Felénk inkább macska, Ek, de kitudja nálatok ez hogy megy.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2009-07-18 00:01 Ndy

Ndy képe

Látod, látod? Kilóg a kezedből a fakanál... izé... tucc főzni?! 8O

szo, 2009-07-18 00:03 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Azt jelenti, hogy nagyon nem tetszett, csak kicsit választékosabban megfogalmazva. Azért éreztem úgy, ahogy, amiért már az előbb leírtam. Vontatott, szentimentális (érzelgős), lapos nyelvezettel. Az a néhány szép szókép dobott csak rajta valamennyit. Az előbbiekkel van bajom, nem a mellékszereplők kidolgozottságával.
.
Igazából azért finomkodok ennyire, mert pofátlanságnak tartanám, ha egy ennyire személyes jellegű írást jobban lehúznék. A többieknek legalább tetszett, az én véleményem meg csak egy vélemény :)

szo, 2009-07-18 00:04 Aures

Aures képe

Oké. :)
Köszönöm.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2009-07-18 10:43 bellamaria

bellamaria képe

Konrád, én nem érzékeltem ezt a szocreál hangulatot a novellában. Ha az olvasó kockás asztalterítőket lát ott is, ahol nincsenek,az az olvasó hibája. A kritikánál azt figyelembe kell venni, hogy a novellában szereplő dolgokról alkossunk véleményt, ne pedig arról, amit belemagyaráztunk.

szo, 2009-07-18 11:05 Aures

Aures képe

Igen. Valami ilyesmit szerettem volna mondani.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2009-07-18 08:59 Kentaur

Kentaur képe

"nekünk kellett gondoskodnunk rólam"- ez kicsit logikátlan,a beteg nem tud magáról gondoskodni, pláne egy gyerek...meg fura is így ez a mondat.
"Ezek a fák körülbelül négy méter magasak lehettek, és az aljuk már egészen lenőtt a földre"-még jó, hogy az aljuk lenőtt a földre, fura lett volna egy lebegő fa! :-D
Most komolyan, a lombjuk, vagy valami...
Vannak benne még ilyen furcsa mondatok, de összességében egészen a helyén van.
Nekem kicsit Megható Állatörténetek, annak ellenére, hogy volt egy gyönyörűséges, majd tíz kilós (egy gramm háj nélkül) Maine Coon macskám, aki a születésnapomon egyszer csak ott ült az ajtóban, nem hozta senki, magától jött, de komolyan néztem, hogy talán még masni is van a nyakába, mint ajándék...:-D
Nagyon szeretjük egymást. Három évet élt, talán mert nem voltam hajlandó kiheréltetni és hát ugye a szabad vadász kandúrok nem élnek valami sokáig:kóborlásuk alatt sok baj érheti őket, az enyém is megszívta. Szóval annak ellenére pindurit tömény nekem az érzelem, hogy éreztem ugyanezt, hogy szavak nélkül ő ért csak igazán. Nem mert állat, csak mert ő-ő, és kész. (volt több állatom, de csak vele volt ilyen)
De ez igazán ízlés dolga...
Emeli a történetet, hogy átvette a halált gazdájától, ettől kicsit misztikusabb, és jó, hogy nincsen kimondva, de egy nagyon picit erre a részre jobban rágyúrni az jót tett volna lehet. Esetleg még valami sejtetés, hogy mi volt az egész, mert így vége van ugyan...de mégis túl sok kérdés marad, amin még gondolkozni sem lehet, nem adtál támpontot. Viszont bámulatos iramban fejlődsz, tényleg nagyon érett az írástechnikád.

----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"

szo, 2009-07-18 11:13 Aures

Aures képe

Köszönöm Kentaur!
A hibákat javítom. (olyan fura, hogy ezek a mondatok szinte ordítanak, és hetedik nekifutás után sem vettem észre)
Igen, gondoltam rá, hogy egy kicsit nyilvánvalóbbá kéne tenni a halál-vonulatot. Van egy mondat a vége felé: "Olyan értelmetlennek tűnik a halála..."
Itt a három ponton van a lényeg. :) Ezt a mondatot vagy hatszor cseréltem, volt hogy egész bekezdés állt a helyén. Ezzel a résszel szerettem volna egy kicsit utalni. Aztán befuccsoltam, és maradt ez az egy mondat.
Ez a novella nagyon fontos nekem; nem csak egy feladatmegoldás. Úgyhogy biztos, hogy még jópárszor át fogom javítgatni, szerkesztgetni. Valahogy ezt a halál dolgot is szeretném megoldani.
Tudod, ha minden harmadik nap nem, akkor egyszer sem mondtuk Csavarnak, hogy ő úgy néz ki mint egy Maine Coon... Az apja egy gyönyörű angóra, az anyukája fene tudja mi, de az is gyönyörű. Aztán ezek ketten csináltak egy Maine Coont. :D Persze sokkal kisebb kivitelben, három-négy kilóval. :D
Nagyon szép volt.
Mégegyszer köszönöm, hogy elolvastad, köszönöm a kritikát/véleményt! :)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2009-07-18 12:14 Kentaur

Kentaur képe

Igen, nem jött át úgy az a három pontos dolog. Ezt éreztem, hogy ezt jobban át akartad adni, és nem annyira sikerült, pedig azzal jó lett volna nagyon-így se rossz.

----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"

szo, 2009-07-18 12:26 Ndy

Ndy képe

Nem feltétlenül kell mindent az olvasó szájába rágni. Lehet írni így is, és úgy is, különbözőek a technikák. A jelen esetben teljesen tiszta, hogy a macska átvette a halált a gazdájától. Viszont a gazda ebből nem sokat értett, és mivel ott a narráció, nem mondhatja el az olvasónak.
A régiek ezt úgy csinálták, hogy visszaemlékeztetták a szereplőt x év távlatából, ahol talán már letisztult a dolg.

szo, 2009-07-18 09:10 Lucas

Lucas képe

Aures, kicsit féltem elolvasni ezt a novellát, hisz tudtam, mi lesz a vége. Levélváltásunkból amúgy is kiderült számodra, hogy most én is érintett vagyok állatbarát elvesztése terén. Sőt. Sajnos egy évvel ezelőtt az én macsekom is hasonló betegség következtében távozott az élők sorából. Egyébként ez a kórság egy bélfertőzés, ami sajnos gyógyíthatatlan.
Az írásod nagyon tetszett, és meghatott.
Konrád, a tiédhez csak ennyit tennék hozzá:
NE POLITIZÁLJ!

szo, 2009-07-18 11:18 Aures

Aures képe

Köszönöm Lucas.
Bélfertőzés. Igen, ilyesmit mondot az állatorvos (gyémánt nélkül persze). De azt is mondta, hogy meggyógyítja. És azt, hogy Csavar ki fogja bírni.
Orvosi mulasztás történt. (Vagy hogy mondják ezt)
(Neked még lógok az álmokon túllal. :) )
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

v, 2009-07-19 20:10 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Én sajnos abba a táborba tartozom, aki ilyen témában nemhogy írni, általában olvasni sem tud.
Épp ezért gratulálok, mert ezt sikerült elolvasnom, és nem néztem közben még csak azt sem, vajon mennyi van hátra belőle.
A földhözragadt elmémnek viszont kicsit szürreális volt a doki karaktere és az azutáni rész, miután a macska eltűnt - lehet, hogy simán nem jött át, de nekem nem tetszett. Az, hogy Csavar halt meg a srác helyett, az viszont nagyon is jó volt úgy, ahogy megírtad.
Nálam ez négyes.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."

v, 2009-07-19 20:21 Ndy

Ndy képe

A doki karaktere a legjobb. Abban az állapotban, amikor az ember mindenbe próbál kapaszkodni, nehogy elveszítsen egy általa szeretett lényt, hihetetlenül szürreálisnak látja az embereket; hol megváltónak, hol egy utolsó kóklernek. Persze, fura módon, ez az írás inkább az idősebb korosztálynak jön be, akiknek már elég sok a "vesztesége" és várható, hogy nem tetszik mindenkinek. Pedig jó :)
...de térjünk vissza a főzéshez :D

v, 2009-07-19 20:54 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Utólag már én is rájöttem, hogy a srác annyira kikészült, hogy képzelődött, de először nem esett le, és meg ugyan nem akadtam rajta, ez viszont nekem nem volt eléggé "szájbarágott". Nekem ehhez még érnem kell :D
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."

v, 2009-07-19 21:00 Ndy

Ndy képe

A srác kicsit autista. (Beszéltünk róla, hogy Aures nem pont abból a nézőpontból írja a novellákat, ahogy megtapasztalja, hanem rátesz egy - vagy több - lapáttal)

v, 2009-07-19 22:16 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Értem - most már. Kezdek örülni, hogy mégsem értékeltem csillagokban.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."

v, 2009-07-19 22:24 Ndy

Ndy képe

Miért? Ha nem neked bejövős a stílus, akkor egy négyes teljesen jó, szerintem. Én például rühellem Petőfit, de attól még igencsak jó. (viszont hármasnál többet nem nagyon adnék neki, ha most élne, és a karcon alkotna :) )

v, 2009-07-19 22:35 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Megint igazad van. Azért még furcsa úgy "lehúzni" valakit, hogy én nem értem meg az írásához, vagy nem vagyok a célközönsége, de ennek ellenére igazad van. Az Olvasó nagy úr.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."

v, 2009-07-19 22:49 Ndy

Ndy képe

Akkor tudsz igazán megérni hozzá, ha a célközönsége vagy. Aurestől sem várhatnád el, hogy szakértő módon bíráljon egy küzdősportos írást. Nálam is van rengeteg dolog, amihez nem értek, mert kívül esik a látóteremen, és tuti, vannak zseniális dolgok, amik láttán vállvonogatok.

v, 2009-07-19 22:27 Ndy

Ndy képe

Ja, még annyi: szubjektívnek is meg kell tudni maradni.

h, 2009-07-20 06:04 Kentaur

Kentaur képe

Egyébként nekem is azt mondták, hogy túl fogja élni. Nem tudom, miért, de ilyenkor az orvosok nem mondják meg a dolgot, aztán váratlanul ér az egész. Lehet, hogy kímélni akarnak, de ez rohadt szar. Ha tudnánk, akkor felkészülhetnénk rá, én scpeciel nem gyermekmesét akaratam akkor hallani, hanem a valót. Tudtam, hogy baj van, az a szemét meg megynugtatott, napokig hazudtak egyfolytában, hogy nem változott az állapota, aztán paff...nagyanyámmal ugyenzt csinálták a kórházban-fel fog épülni(mikor láthatólag nem fog, de elhiszed, mert ugye diplomája van nekie)-aztán paff, a sokk.

----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"

h, 2009-07-20 09:26 isslac

Én inkább azt mondanám, hogy nem hazudnak, hanem remélnek. Mert az is rosszul esne, hogy a szemedbe mondják az igazságot, és onnantól kezdve nem tudsz hinni a dologban annyira, mint ha azt mondja, hogy rendbe jön minden.
De igazad van: ez a dolog így is úgy is szar érzés.

----------------------------------------------------------------
Akkor kell szeretnünk valakit amíg él,nem pedig amikor már halott...
www.darkisland.gportal.hu ( itt ismoon néven vagyok)

h, 2009-07-20 14:41 Kentaur

Kentaur képe

Nem, egyértelműen kijelentik, hogy "nagy valószínűséggel felépül"-mikor utolag visszanézve még laikus szemmel is nagyon valószínű, hogy nem fog.-ez bizony hazugság.
Én ilyesmit vártam:Sajnos nincs sok esélye, de mindent megteszünk-vagy hasonlót. Ne hazudjon már a pofámba, elhitetve velem, hogy én tévedek. Pláne egy orvos.

----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"

h, 2009-07-20 16:00 Ndy

Ndy képe

Nekem is azt mondták a szüleimnél, és mindhárom kutyámnál. A szüleimnél ilyen kezelés-olyan kezelés; a végén felkaptam a vizet és ráförmedtem az orvosra, hogy mondja a szemembe, van-e esély. Hebegett-habogott és közölte, hogy tulajdonképen nincs. Persze, hogy ezek után rákérdeztem, épelméjű-e, és akkor mit kezelget, miért injekciózik, stb... :(

h, 2009-07-20 13:29 Alexei B Fargas

Szép.
Egyedül a "sniper" szót nehezményezem, azt cseréld ki inkább puskára.

k, 2009-07-21 23:30 Crystalheart

Üdv! Látom, nagyon méltatják itt a többiek ezt az írást, hát nekikezdek, bár nem tűnik valami rövidnek. :D
 
Szép képekkel indítasz, majd jön a közhely, hogy szavakkal le sem lehet írni valami szépségét. Ennek a kontrasztja számomra túl nagy. Utána viszont tetszik a rajongás, amivel lefested. Aztán ismétled, hogy mennyire szépnek tartod, de ezt én már túlzásnak érzem. Persze, valószínűleg annyira rajong a főszereplő érte, hogy nem bír túllépni azon, mennyire gyönyörűséges, így elfogadható, másnak tetszhet is. (Máshol is előfordul, mikor már azt várná az ember, hogy na, akkor most tovább lépünk, nem is a történetben, de valami új infót tudhatunk meg, de csak ismétlés jön.)
 
"Szertelen ki tacskó" - itt van elütés
 
"úgyhogy nekünk kellett gondoskodnunk rólam." - Ez valóban furcsa, inkább "magunknak kellett".
 
"egy időre enyhülést hozott a belemben" - sok a bél, tekintve, hogy elébb is használod.
 
"hogy a nagyfiuk, már nincs többé köztük" - ide nem kell vessző.
 
"átissza magát magamon" - nem tudom, hogy direkt-e ez a szóhasználat, de szerintem jobban hangzana, ha "átissza magát a testemen"
 
" úgy, mint a házunk," - "úgy" nem kell szerintem, mert anélkül is jó, és röviddel utána használod más értelemben: "úgy tűnt".
 
" próbálta elvonszolni magát", "jobban érezte magát" - Szóism, magát.
 
"rángatta, csavarta.
– Csavar! Csavar!"
- Direkt?
 
"és az aljuk már egészen lenőtt a földre." - Ez még mindig itt van :D
 
____________
 
Tudod, mi a baj? Rossz ember vagyok én az ilyen íráshoz. Túl sok állatom döglött már meg, tucatjával kutyák, macskák, kecskék; kicsik és nagyok, fertőzéstől, szülésben, bélpanaszokban, meg ki tudja még, hogyan: immúnis vagyok rá. A minap a 17 éves cicánkat, a Cirmit holtan találtam a széna mellett. Mondtam anyámnak: "Hát, a Cirmi meghalt." Anyám: "Micsodaaa?" Én: "Ott fekszik a taligák közt. Aszittem először, csak a'szik, de asztán meg is érintettem." Anyám: "Szegény... Jaaaj..." Én: "Van előnye is, nem lesz többé macskaalomszag a vécében, kevesebb alom és macskakaja fogy." Ennyit rólam, le vagyok írva. :D De szerencsére el tudok vonatkoztatni ettől, mert attól még én is sajnálom az ilyet, és át tudom érezni, amikor egy embert ennyire megvisel egy hasonló eset. Te szépen megírtad, voltak szép képeid és hangulatos megfogalmazásaid, melyek nem lógtak ki a környezetből sem. A köztes mesélést nem cifráztad túl, amit bár Konrád panelstílusnak mond, szerintem inkább az E/1 itteni velejárója, így hitelesebb. Jó a misztikus töltet is, a zord realitástól eleve egy álomvilágba menekül, és a cica halála is ki nem mondott misztikummal töltött. Csak tényleg vontatottnak éreztem több helyütt; tudod, mikor rettentően várja már az ember, hogy továbblépjen, mint A Gyűrűk Ura első kötetének elején. Persze, itt a karakterek a fontosabbak, mint írtad, de attól még van történet is, még ha egyáltalán nem valami bonyolult, vagy eredeti.
 
Egészen nem lehetek objektív, ezért nem is pontozok, valami komplex pontszámot adnék legszívesebben, mint a PC-játék kritikáknál.
 
(Amúgy a vastagbélgyulladást, ha nem végzetesen előrehaladott, műtéttel és infúzióval még lehet gyógyítani. 70-80 ezer Ft per kisállat, tudom, egyik kutyánkra többször ennyi ráment, de a díjnyertes ág ősanyja volt. Csak ezért, mega főkedvencség miatt tűnt úgy, hogy megéri foglalkozni vele, egy házimacskára nyilván nem költöttünk volna ennyit. Aztán végül ellésbe halt bele a kutyus. Ömm... Ha embernél vannak hasonló panaszok, akkor pedig béltükrözés, de sürgősen, mert akár allergia is lehet, ami nem vicc, mert rákot is okozhat.)

sze, 2009-07-22 22:54 Aures

Aures képe

Huhh... néhány nap kiesett, és nehéz behoznom.
Kavarognak a gondolataim (lassan már ez is kezd közhellyé válni :) )
Köszönöm, hogy olvastátok és véleményeztétek - Dom, Brezsnyew és Crystalheart. Ndy szavait is köszönöm, mert valamiért jó volt olvasni őket. :)
Hát, hirtelen ennyi jutott eszembe.
Ja, még ennyi:
"rángatta, csavarta.
– Csavar! Csavar!" - Direkt?"
Igen, szándékos. Tetszett, ahogy a szavak más értelmet kaptak rögtön egymás után. Bár nem tudom, hogy pontosan mit akartam ezzel.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

h, 2009-07-27 09:32 Obb_régi

"Ami az eget fájdalommal töltötte el, az belém csupa szépséget csepegtetett, így hát hagytam, hadd árasszon el a magasság könnye." - atya ég, nem kell a férfiolvasókat már az első bekezdésben keresztre feszíteni.
"A farka akár egy mosómedvéé… a lába fehér és csizmás… a szeme csillogott, és szüntelen mosolygott… az orra körül fehér folt… milyen gyönyörű, Istenem!" - max itt indokolt a három pont: milyen gyönyörű, Istenem!
"Öröm volt ránézni… ő maga volt az öröm." - ne má'.
"Ilyenkor pokoli fájdalom járta át a belső szerveimet. Olyan kín volt ez, amit senkinek nem kívánnék… senkinek ezen a világon. Mintha a bordámat valami buzogánnyal zúzták volna be, a szilánkok pedig befordultak, és összeszurkálták a szívemet, a májamat, és ki tudja még mimet. A gyomrom és a belem pedig izzott, mert ezer apró, ádáz kéz tépkedte ezer különféle irányba. Valódi haláltusa volt ez. Nem hittem, hogy meglátom a holnapot.
Mindenféle gyógyszert kipróbáltunk, Apu még egy pohár Unicumot is lenyomott a torkomon, ami ugyan egy időre enyhülést hozott a belemben, de a fájdalom csakhamar visszatért." - ez a rész kilóg és elég spongya a többihez képest. Ha már ilyen érzelgősre vetted, akkor ez a belsőszerves belemezés finomítandó.
Zombi-zombi, aura-aura, ilyenekre figyelj nem jó többször is használni ilyen terjedelemben, hacsak nem lényeges dolgot akarsz velük.
"Megvágtam… Nem tudom, hogy; nincs nálam semmi éles." - nem értem, nem lehet, hogy nem kell ide a hogy.
Nagyon jó érzékletes, érzéki írás, nekem néha kicsit sok, de szépen türelmesen megírtad gratula. Egyértelmű a macskaszeretet és valós alap, mert jól írtad le a mozdulatait, viselkedését és őszinte a fájdalom.
-----
De ez csak én vok, és lehet, hogy nem is lényeges.
De...
Nem a győzelem, sem a részvét, hanem a fontos, fontos!

h, 2009-07-27 20:19 Aures

Aures képe

Köszönöm Obb!
A beles részt finomítom, csak előugrott a naturalista énem. :)
A sok pont Csavar leírásánál: azt a részt - bár lehet, hogy velem van a baj - semmilyen más módon nem tudtam megoldani. Előtte ugye mondtam, hogy olyan szép, hogy az már leírhatatlan.
Aztán mégis meg kellett próbálnom valahogy leírni. :) Tehát tisztán, "egyenesen" ábrázoltam, hogy hogy nézett is ki valójában. Viszont hirtelen sok lett volna szerintem, úgyhogy lelassítottam az egészet a pontokkal.
Tudom, hogy nem a legjobb, de egyelőre ennyire futotta.
Köszönöm még egyszer! :)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

h, 2009-07-27 20:20 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Nézd el kérlek, hogy emlék ide vagy oda, a művel ugyanolyan kegyetlen leszek, mint egyébként.
*
Jelentősen (több, mint ötezer leütéssel) túllépted a karakterlimitet. Már mínusz pont.
"Langyosnak éreztem, ahogy a testemet simogatta. Eláztatta a hajamat, végigcsorgott az arcomon, a ruhámat pedig teljesen magáévá tette" - ellentmondásosan hangzik. "Testemet simogatta" -> arra következtetek, hogy meztelen volt, de rögtön kiderül, hogy nem. Inkább "bőrömet"
"miért nem hercegnek, vagy királynak" - nkv
"már nem emlékszem, de azt hiszem, Csavar szerette a nevét. Mikor kimondtuk ezt a szót, rögtön felkapta a fejét, búgott egyet, mint a galambok, és odatipegett hozzám… a szeme mosolygott." - huh, ez így vagy önellentmondásos, vagy teljesen félreérthetően van megfogalmazva. Nem emlékszik rá, hogy szerette-e a nevét, de amikor kimondták, odajött mosolygó szemmel?
"dörögni kezdett… csakhamar apró kavicsok" - nagy kezdőbetű, mert új mondat
"hogy az álom újból megtalált.
Nagyon szerettem őt." - az álmot? :)
"de sokszor éreztem szomorúságot is olyankor." - magyartalan szórend, vagy hagyd ki az "olyankor"-t
"hogy a lelkemben, vagy a testemen" - nkv
Ebben a bekezdésben zavaróan sok az "és", elveszti a nyomatékosítást, hogy minden igét és jelzőt duplázol.
"megnyikordultak a felhők" - negatív jelző egy pozitív leírásban. Szándékos?
"Hétágra sütött a Nap" - ebben a bekezdésben két helyen is van pontosvessző, egyik sem indokolt
"sosem tudtuk mi okozhatta" - v
"mikor még kisebb voltam, és most, hogy kamasz lettem, ingerült és lobbanékony voltam. " - voltam, voltam
"hogy a nagyfiuk, már nincs többé köztük" - nkv
"de az élettelen dolgok is, úgy, mint a házunk, rajta a cserepek és a kémény, úgy tűnt, elolvadnak." - fogalmazásbeli hibák. "de az élettelen dolgok is: a házunk, rajta a cserepek és a kémény úgy tűnt, elolvadnak."
"Ostoba gondolat, hiszen az aurám, az egész jelenlétem csak úgy ontotta magából a halál rezgéseit, a pánikot, ami megbénította a gondolataimat. Így hát megérezte és a félelemtől idegesen nyávogott, a lábamat pedig a mancsával bökdöste." - jujj... ez olyan, mint egy tényközlés. Ezt a sort a "mintha" szóval kellett volna megfogalmaznod. Ellenkező esetben kérném a tanulmányi referenciát erről a témáról. :D
"Peti és Tomi – az öcséim " - korábban is volt szó a testvérekről, miért csak most tudjuk meg a nevüket?
"a szavaikkal, és a támogató" - nkv
"hozzám értek" - hm, egybe?
"hogy az már felért egy árvízzel, és vártam az esőt, hátha meggyógyulok." - huh, kicsit képzavar.
"egy földön kívülivel " - egybe (így kicsit más értelme van)
"a homlokomat, válaszolt: Nagyon meleg." - központozási hiba
"És a meleg jött, és én furcsamód kezdtem jobban lenni." - és én már kezdem unni az ést... (lásd a végén az ehhez fűződő megjegyzésem).
"hozzám simult " - egybe?
"neki egy snipert" - egy mit?
"gonosz kéz rángatta, csavarta.
– Csavar! Csavar!" - huh, remélem, az a "csavarta" csak véletlenül keveredett oda...
"és az aurája már nem zizegett úgy" - ööö... heh?
"sose láttam nála erősebbet.– Bólintott" - szóköz.
"és most már valóban indulni készült." - hm, eddig nem készült indulni?
"szabályos időközönként nyomkodták a távirányítót, én pedig szabályosan" - szabályos, szabályos
"mindig azt mondta: Csavart egész nap nem láttam… Meg kéne keresni." - ő miért nem tud gondolatjellel beszélni, mint a többiek? Telepátia, vagy mi?
"de azt egy haragos eső ledöntötte" - eddig az eső pozitív volt
"még egyszer – ebből a magasságból," - nkv
"úgy, mint a sövények mögötti árnyas zugokba," - húzd ki azt az úgymintet...
"az én szívem pedig zakatolt, a torkom pedig " - pedig, pedig
"Lehetett csak egy másodperc" - szórend: "Csak egy másodperc lehetett"
"Egyre gyorsabban váltogatták egymást az arcok" - bocsi, akaratlanul is Schrödinger macskája jutott eszembe...
*
Az első bekezdés túl pátoszos. Ha belenéznék egy könyvbe, kb. ott tenném le.
Hármaspont után ha új mondanivaló, új mondat van, indíts nagy kezdőbetűvel.
Láthatatlanság? Sok helyen nem értettem, miért ezzel a szóval éltél. Ha nem vesz tudomást a környezetről, vagy másfelé kalandozik gondolatban, arra valahogy nem pont ez a legjobb szó...
Nagyon sok helyen ismételsz. Elmondasz valamit két három szóval, de az semmi pluszt nem nyújt. Hangulatilag ugyan több a novella, de egyszerűen olyan sok van belőle, hogy én már komolyan szédültem. A felénél úgy voltam, hogy ha még egy "és"-t meglátok, akkor inkább kimegyek meginni egy teát... (Sokszor ittam.) Fele ennyit kellett volna, a kevesebb több szellemében. Sok helyen jó, hogy ott van, a hangulat miatt, de ez már túlzás... Poénból megszámoltam, 145 db "és" van a 330 soros műben. Hmm, hmm...
"Mind olyanok voltunk kicsit, mint a gépek. Mintha be lettünk volna programozva arra, hogy mit hogyan csináljunk; mintha nem lett volna beleszólásunk a dolgokba." - itt pl a második mondat teljesen felesleges.
Kicsit lassú folyású. Picit feszesebbre húzást még vígan elbírt volna.
*
Igazából ennyit a negatívumokról. Egyébiránt nagyon szép, tele csengő megfogalmazásokkal, roppant érzelemdús, és ez a legnagyobb erőssége, ami szépen elsöpri a kishibáit. Nekem nagyon tetszett annak ellenére, hogy nem vagyok oda a hangulatnovellákért. De erre csak egyvalamit lehet mondani: szép. ;)
(És egyperces némasággal tisztelegtem Csavar emléke előtt.)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

h, 2009-07-27 20:45 Aures

Aures képe

Hú Norbi. Először is, gratulálok a helyezésedhez! :) A híreknél még nem tettem meg, de mindjárt átugrom.
Hosszú lista... Sok hiba. Idáig a többiek - és Véres Dóra - által összegyűjtött hibákat korrigáltam. Azt hiszem a tiédnek csak holnap ugrom neki. Már kifolyt a szemem.
Az "éseket" megritkítom. A minap olvasgatva engem is zavart egy kicsit. (Persze amikor írtam, akkor a gondolatok ömlöttek a fejemből, úgyhogy valószínű innen a sok kötőszó.)
*
És Norbi... Köszönöm.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

k, 2009-07-28 08:47 Crystalheart

No, nem semmi, milyen sasszemed van neked, hogy ennyi cuccot észrevettél benne. :D
Egyébként ja, az ilyenekkel én is el szoktam játszani, most valahogy mégis elfelejtettem. Tényleg durva mennyiségű "és" van benne: KÉP Meg "volt" is volt egy pár, de ott azért nem ilyen durva a helyzet.

k, 2009-07-28 18:20 Aures

Aures képe

Na jó, ez már égés. :(
Nem vagyok én ilyen béna, - valaki helyeseljen már! :D - de ez a novella most valahogy nem az írástechnikámról meg az eddigi tudásomról szólt, azt hiszem. Csak erre tudom kenni a bűnömet.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2009-07-31 02:13 ColemanV

ColemanV képe

"Nem vagy ilyen béna" < hevesen helyesel > :D
.
Nnna... Most, hogy ezt is letudtuk...
Ez az írásod tipikusan az a típus ami után, gyorsan ki kell rohannom a szobámból, hogy megvakarásszam a kutyámat, megerősítésként, hogy még velünk van, ami azt is jelzi, hogy jól sikerült a kedvenc/barát elvesztésének érzetét átadnod, ami technikai oldalról igencsak dicséretes.
.
Kicsit soknak éreztem az ismétlődő elemeket, de én simán rákentem a szürreális látásmódra, meg a tényre, hogy hősünket erősen megviselték a dolgok.
A másik enyhén zavaró tényező a sok ismétlésből adódó "rétestéééészta-effektus" mikor egy bekezdés első két szavából ráérez az olvasó, hogy a következő három bekezdés miről fog szólni, és hogy az adott szakaszon nem nagyon fog előremozdulni a történet. (persze ez lehet egy fontos kelléke a szürreális érzet kialakításához is, csak számomra némileg zavaró volt)
.
Ettől eltekintve teljesen korrekt írás, és extraként még emléket is állít ;)
.
Gratula kedves kolléga ;)
.
Üdv:
Cole
---------------------------------
Minden hozzászólásod segítség,
Minden értékelésed öröm,
Minden örömöd megtiszteltetés. ;)
---------------------------------

szo, 2009-08-08 23:29 Aures

Aures képe

Köszönöm kolléga! :)
Bocs, hogy csak most reagáltam. Egyik pillanatról a másikra a Balcsin találtam magam, és csak most értem vissza.
Jó érzés, hogy sikerült emléket állítanom, és hogy az írás is elérte a hatását. Azt hiszem, a "rétestészta" a gondolatok folyása miatt alakult ki. Így valóban egyfajta "kelléke" a műnek - ami megőrzi a gondolatok kavargását és menetét, - bár valószínű, egy kicsit ritkítanom kell a bekezdéseken...
Mégegyszer köszönöm,
Aures
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.