3/7. b) Script - Hantos Norbert

A Fantom kalózhajó
 
Barnaby kapitány kihúzta magát, és elégedetten nézett végig a pompás háromárbocos hajón, Őfelsége fregattján, a Fürge Kolibrin, amint lágyan ringatózott Port D’west kikötőjében. A fényesre suvickolt padló, a makulátlan hajótest, a pókhálóként feszülő kötélzet büszkeséggel töltötte el a férfit.
Felküldette egy matrózzal a poggyászát, majd délcegen a fedélzetre lépett. Végigmérte a közel száz főt számláló, tapasztalt tengerészekből álló legénységet, és egy árnyalatnyit elkomorodott.
A fegyelem a legfontosabb, nem szabad előttük puhánynak mutatkoznia!
Halk mordulással válaszolt a tisztelgésekre, és ismét felöltve megszokott ábrázatát, szónokolni kezdett:
– Nos, lusta banda! Aki még nem hallotta volna a hírt, én, Jonathan Reinhard Fitz Barnaby vagyok ennek az átokteknőnek az új kapitánya. A helyes megszólítás kapitány úr, parancsnok úr vagy Atyaúristen, aki nem képes ehhez tartani magát, az máris mehet a cápák közé! Világos?!
– Igen, kapitány úr! – szólt az egybehangzó válasz.
– Helyes! Ez esetben jól kijövünk majd egymással. – Barnaby a magasba tartott egy a zsebéből kihalászott okiratot. – Itt van a kezemben Őfelsége személyes levele, melyben minket jelöl ki arra a megtisztelő feladatra, hogy a Fantom néven ismert hírhedt kalózhajót elcsípjük, és a legénységét bitófára juttassuk!
– De uram…
Barnaby összevont szemöldökkel nézett a közbeszólóra, egy nyápic kölyökre.
– Neved, posztod?!
– Thomas Attroney, szakácssegéd, kapitány úr!
– Hogy merészelsz félbeszakítani?! Mit akarsz?
– Engedelmével, csak annyit, hogy az a hajó egy kísértethajó, uram! Nem lehet elcsípni!
Egyetértő moraj futott végig a legénység sorain. Barnaby rávicsorgott Tomra. A fiú nyelt egyet, de folytatta: – Azt mondják, csak éjszaka látható, a legénysége halottakból áll, csúfot űznek az élőkből, és a kapitánya a bolondját járatja azokkal, akik el akarják kapni!
– Lárifári! Engem nem fog egy közönséges kalóz ostobának nézni, ahogy az előző kapitányotokkal tette! Nincs olyan, hogy szellemhajó!
– De…
– Még egy szó, fiam, és két hétig a legkisebb kefével súrolod a fedélzetet! – Barnaby dühöngve a többiek felé fordult. – Lehet, hogy Andrew kapitány a végenincs üldözésben elvesztette az eszét, de ez is csak azt mutatja, hogy nem volt elég rátermett! Én kemény leszek, és addig nem nyugszom, amíg el nem kapom azt a kalózhajót, még ha a túlvilágra is kell utána mennem! És most mindenki a helyére! Azt az információt kaptam, hogy utoljára Weretlon kikötőjében látták, szóval munkára!
Barnaby a kabinja felé vette az irányt, de még elcsípett egy halk pusmogást a háta mögött: – Ő is meg fog őrülni?
– Senki nem bírja sokáig, aki azt a hajót üldözi.
– Pofa be! – kiáltott rájuk Barnaby. – Dolgozni, lusta banda!
A Fürge Kolibri, akár egy szárnyát próbálgató madár, kibontotta vitorláit, és elindult Weretlon városába, hogy felkutassa a hírhedt Fantomot.
 
***
 
Míg a fregatt a kikötőben horgonyzott, és a legénység bepakolta az ellátmányt, Barnaby kapitány James Rothen első tiszttel meglátogatta Weretlon kormányzóját.
– A Fantom? – A testes kormányzó homlokán egy verítékcsepp futott végig. – Igen, itt volt. Nyolc nappal ezelőtt. Éjszaka támadt…
– A hajó? – Barnaby türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon. – Milyen volt? Legénység száma, ágyúk száma, sebesség?
– Nem… Nem tudom. Sötét volt, alig láttuk. Nagy hajó volt, és piszok gyors! Ritkán tüzelt, a kár tulajdonképpen nem jelentős. Mármint az anyagi. Én viszont kis híján idegösszeomlást kaptam… Félelmetesek voltak! Végig folyamatosan ordibáltak, mintha incselkedtek volna. Aztán partra szálltak, és kifosztották a raktárainkat.
– Nem is védekeztek? – kérdezte James.
– Dehogynem! A hajót folyamatosan ágyúztuk, hiába, nagyon gyorsan váltott irányt! A legénységgel pedig megpróbáltuk felvenni a harcot, de…
– De?
A kormányzó megvakarta a tarkóját, majd lehajtott fejjel válaszolt: – A katonáim egyszerűen beijedtek. Még sosem kellett túlvilági lényekkel harcolniuk! Egyszerűen… De hát félelmetesek voltak! És csak beleröhögtek a képükbe… Láttam az ablakból. Mintha csak játszottak volna velünk!
– Túlvilági lények – csóválta meg James a fejét. – Régen én is azt hitem, ostoba babona az egész.
– Nem az!
Barnaby kételkedve keresztbe fonta a karját.
– Bah! Csudát! James, maga meg ne beszéljen marhaságokat! Szóval a kár nem jelentős? Mert jól tudják, hogy így Őfelsége nem rendeli utánuk az egész flottát! Átkozott Fantom, hogy csapjon beléjük a villám!
A kormányzó folytatta: – Andrew kapitány a közelben őrjáratozott, de a jelek szerint a Fantomnak sikerült meglógnia. De hát nem is csoda! Nappal az a hajó láthatatlan! Vagy nagyon gyorsan eliszkolt!
– Lehetetlen! – Barnaby az asztalra csapott. – A Fürge Kolibri a leggyorsabb hajó! Andrew kapitány egyszerűen megbolondult, és rossz irányba ment. De most más a helyzet! Most az én kezemben van a kormánykerék! – Megállt egy lélegzetnyi szünetre, majd folytatta: – Szóval nyolc nap előnyük van. Pokolba azzal a bandával! Még hogy alig okoznak kárt! Csupán gúnyt űznek Őfelsége flottájából, és őrületbe kergetik a tisztjeit!
– Nem emberek ezek, Istenemre mondom!
– Kormányzó úr, kérem! – Barnaby igyekezett fékezni a dühét. – Tapasztalt tengerész vagyok, és a babonás matrózokkal ellentétben – első tisztjére pillantott – nem hiszek az ilyen mesékben. Ha itt jártak, akkor léteznek. És ha léteznek, elkapom őket! Milyen irányba hajóztak tovább?
– Kelet felé hagyták el a kikötőt. De várjon! Ez még nem minden. – A kormányzó remegő kézzel elővett egy levelet az asztalfiókból. – Ezt a lőszerraktárban találtuk. Azt hiszem, önnek szól.
Barnaby meghökkenve nyúlt a papírért.
– Nekem?
– Legalábbis bárkinek, aki a nyomába ered.
Barnaby átvette a kissé gyűrött, cirádás betűkkel írt papírt, és hangosan felolvasta:
– A Fantom üldözőjének! Mélyen tisztelt kapitány úr! Hajóm iránt tanúsított lelkes érdeklődése megtisztelő, ugyanakkor módfelett zavaró is. Üldözése hasztalan és esztelen. Hagyjon fel vele! Ha mégis folytatni akarja, jöjjön az Őrtorony-szoroshoz, és meglátjuk, melyikünk bárkája a jobb! Aláírás: a Fantom kapitánya.
Barnaby a földhöz vágta a sapkáját.
– Ezt a vérlázító pimaszságot! Ezt a felkötnivaló csibészt! Hogy merészeli! Még van képe velem szórakozni! Első tiszt! Vissza a Kolibrira! Indulunk!
– De uram, az emberek még nem…
– Nem érdekel! Nem nyugszom, amíg a kezem között nem érzem a torkát annak a bitangnak! Indulunk!
James tisztelgett: – Értettem, kapitány úr!
– Az ég adja, hogy ne találkozzanak össze! – tette hozzá a kormányzó. – De azért sok szerencsét a vadászathoz.
– Ennek semmi köze a szerencséhez – dörmögte Barnaby. – Azt hiszi, okosabb nálam. Majd meglátjuk, kinek a feje lesz a bitófa alatt!
 
***
 
Barnaby, akár egy prédáját kutató szirti sas, úgy körözött a fedélzeten fel-alá, és mogorva ábrázattal figyelte legénysége tagjait. Az emberek fáradtak voltak, de Barnaby nem engedett pihenőt: akit egyszer is lazsáláson vagy feleselésen kapott, arra kegyetlenül lecsapott.
– Kormányos, fordulj észak-északnyugatnak!
– Tudom, merre van a szoros – dörmögte az vissza, ám hangosabban sikerült, mint illett volna.
– Két napig fele adagot kapsz a konyhán, kormányos! Ti ketten! Rögzítsétek azokat a köteleket, az Isten csapjon belétek! Hajóács! Mi az ott az ajtómon?! Azonnal javítsd ki!
A hajóács rácsapott a korlátra.
– Mélyen tisztelt kapitány úr, a legnagyobb jóindulattal mondom… Fáradtak vagyunk ebben az állandó munkában, és ha összefutunk a Fantommal, vajmi kevés lesz az esélyünk a győzelemre. Vagy a túlélésre!
– Még mit nem! – Barnaby szúrós szemmel nézett rá. – Egy szedett-vedett társaság nem szállhat hadba Őfelsége kiképzett legénységével! Amíg én itt vagyok, erre a hajóra még az ellenséges ágyúgolyó is csak az én engedélyemmel juthat fel, akkor is csak csendben és nyüszítve! Nincs váltott műszak, mindenki dolgozik! Délután rövid pihenő, de azt akarom, hogy estére legyen mindenki készültségben! Világos?!
– Igen, kapitány úr – válaszolt fogcsikorgatva a kormányos.
– Kapitány úr! – kiáltott le az őrszem az árbockosárból. – Már látom a szorost!
– Van bármi jele a Fantomnak?
– Nem uram, innen egy árva ladikot sem látni! Nem hinném, hogy ott lenne a Fantom! Vagy csak láthatatlan!
– Vagy csak gyáván elbújt – dünnyögte Barnaby. – Esetleg éjszaka érkezik. – Az első tiszt felé fordult: – Jól ismerem ezt a helyet. Odaát egy kisméretű öböl található, Ferisch kikötje, és ez az egyetlen bejárata. Nem hiszem, hogy ott állna készenlétben, mert akkor a városból már észrevették volna, és akkor nagy bajban lenne! De ha nincs, hát majd lesz!
James megköszörülte a torkát.
– Uram, de ha egyszer ő hívott, nyilván csapdát akar állítani nekünk.
– Azt hiszi, nem tudom, James? Ne nézzen ostobának! Persze, hogy csapdába akar csalni! Csakhogy én sem most jöttem elő a tengerből!
– Akkor hogyan fogunk ki rajta?
Barnaby elvigyorodott.
– Bemegyünk az öbölbe. Hadd higgye, hogy bevettük a trükkjét! Azután, ha éjszaka átjön a szoroson, mögé kerülünk, és Ferisch ágyúi elé kényszerítjük. Így két tűz közé kerül!
– Kapitány – mordult fel James –, azok az ágyúk ránk is veszélyesek lehetnek!
– Így van, és épp ezért gondolja a Fantom, hogy nem vetemedünk erre a húzásra! De majd megtanulja, hogy engem más fából faragtak!
Az első tiszt csak megcsóválta a fejét, de nem mert ellenkezni.
– Készüljetek! Ide azzal az őrbójával! – A kapitány elégedetten összedörzsölte a kezét. – Hosszú éjszakánk lesz!
Alig egy órával később a Fürge Kolibri átúszott az Őrtorony-szoroson, hogy bevárja a hírhedt Fantomot.
 
Az esti gomolygó ködben Ferisch kikötőjének fényei csupán pislákoló gyertyánknak tűntek; a Fürge Kolibri úgy húzódott meg a sötétségben, akár egy prédájára leső vadász.
Barnaby a korlátnak támaszkodott, és rendületlenül kémlelte a szorost. Bízott benne, hogy bármi is megy neki a kolomppal ellátott őrbójának, ő már messziről meghallja azt. Büszke volt a saját találmányára – így még egy közepes hajócskának is lehetetlen észrevétlenül bejutnia!
– Ezek nem jönnek – suttogta az első tiszt. – Felültettek minket.
– Pszt! Hallok valamit!
James fülelt egy ideig, majd felsóhajtott.
– Csak a szél zúg. Kapitány, fáradtak vagyunk, nem lehetne aludni egy órácskát?
Barnaby dühösen megrázta a fejét.
– Még mit nem! Ezek figyelnek minket. Tudom, hogy figyelnek! Lehet, hogy ott ülnek egy csónakban, és azt lesik, mikor lankadunk! De majd adok én nekik!
– Kapitány, a legnagyobb tisztelettel… Ez már őrültség. A napnál is világosabb, hogy a bolondját…
– Csend! – Barnaby felsóhajtott, de mást nem tudott mondani. Ha a cápák közé vetnék, akkor sem merné bevallani, hogy Jamesnek igaza van. Idecsalták őket, addig pedig más helyen fosztogatnak! Ördög vigye el őket!
– Bemegyek a kabinomba, és iszom egy teát. Kormányos! Vidd a hajót közelebb a szoroshoz! Azt akarom, hogy egy sirály se juthasson át rajta anélkül, hogy észre ne vennénk! Ha bármi, azaz bármi felbukkan, azonnal szóljanak! Érthető voltam?!
– Igen, uram!
Barnaby biccentett, és megvárta, amíg a hajó lehorgonyoz a szoros bejárata mellett. A magas sziklafalak diszkréten eltakarták a Kolibrit, ugyanakkor egy gyanútlanul érkező hajó remek célpontot nyújtana az ágyúknak.
Megelégedve a látvánnyal, a kapitány megfordult, és otthagyta Jamest. Csalhatatlan ösztönei majd megsúgják, ha felbukkan az ellenség.
Mégis azt kívánta, bár beleláthatna a Fantom kapitányának a bitófára való fejébe.
 
***
 
Reggel Barnaby álmosan lépett a fedélzetre. A Fürge Kolibri lassan ringatózott a szoros sziklafala mellett. A köd enyhült, de még mindig nem emelkedett fel teljesen.
A kapitány szorosabbra húzta zubbonyát, nem szerette a csípős reggeli szelet.
Fenébe, kellett neki elbóbiskolnia!
Az időjárás ellenére elégedetten nézett végig a lehorgonyzott hajón. Veszélyes helyen ácsorogtak, de a kormányos értette a dolgát. Persze nem kell mindent az orra alá dörgölni.
– Történt valami? – fordult az első tiszthez, aki fáradtan megcsóválta a fejét, és igyekezett elnyomni egy ásítást.
– Nem uram – felelte James még mindig a bejáratot lesve, és ásított egyet. – Egy árva csónakot sem láttunk, és a harangzúgás is elmaradt.
– James, csak nem aludt el szolgálat közben?!
– Én… n… n…
– Mindenható tenger, és ha a Fantom ezt megtudja, és akkor támad?!
James fáradtan megvonta a vállát.
– Még itt vagyunk, egyben. Most már mehetünk aludni? Kérem!
– Felteszem a többieknek meg pihenőt adott! – A kapitány szeme szinte szikrázott.
– De ha egyszer muszáj volt… Meg aztán ön is… Vagy tán egész éjjel fent volt?
Barnaby az ég felé emelte a kezét, és elmormolt egy hosszadalmas káromkodást a kalózokról és a megbízhatatlan első tisztekről, majd felkiáltott a kormányosnak: – Gyűjtsétek be a bóját! Utána kikötünk Ferischben.
– Értettem, uram! Horgonyt fel! Csak szép lassan, fiúk!
– Hogyan tovább, kapitány? – kérdezte James.
– Még nem tudom. Hová mennek ilyenkor a pokolfajzatok?
– Öhm… aludni?
– James, maga a leglustább első tiszt, akivel valaha dolgom volt! Egy alkalommal két napon át üldöztünk egy ellenséges hajót, és egy szemhunyásnyit sem aludtam! Amikor utolértük, úgy kilyuggattuk, hogy tengeri szivacs lett belőle!
James csak legyintett, és ezzel a mozdulattal ismét elnyomott egy ásítást.
A Fürge Kolibri elindult, és miután a legénysége a fedélzetre húzta az őrbóját, egy kecses fordulattal a kikötő felé vette az irányt. Barnaby kapitány megvizsgálta a vízi eszközt, de semmilyen sérülést nem talált rajta.
– Ezek tényleg lódítottak. De hát mit várjon az ember egy kalóztól! – Megfordult, és az orrfedélzetre sietett, hogy Ferischből már messziről láthassák: ő a rettenthetetlen Jonathan Reinhard Fitz Ba…
– Kapitány! – kiáltott le az őrszem. – Azt hiszem, valami baj van.
– Mi baj? Mi az? A Fantom?
– Nézze a várost!
Barnaby előhúzta zsebéből teleszkópos távcsövét, és szemügyre vette a ködből kibontakozó várost – amit látott, úgy megdöbbentette, hogy kis híján elejtette a messzelátót.
Végig a falak mentén apró füstcsíkokat és törmelékeket lehetett látni, félreérthetetlen bizonyítékául annak, hogy a várost ágyúzták az éjjel.
– Mi a szentséges… Mi történt?!
– Megtámadták! – mondta James, és az ő szeme is elkerekedett. – De hát…
– Úgy tűnik! Úgy tűnik! – Barnaby őrjöngve fordult az első tiszt felé. – Mikor?! Hogyan?! Ennek az átkozott öbölnek csak egyetlen bejárata van! És mellettünk nem osonhatott el! Képtelenség! Nem létezik!
James vadul forgatta a szemét, és értetlenül pislogott a város irányába.
– Talán most is itt van, csak láthatatlan…
– Ugyan, James! Nézzen körül! Szikla mindenfele! Szikla, szikla, szikla! Hogyan lehetne itt elrejteni egy hajót?!
– Barlang?
– Fenéket! Ismerem ezt az öblöt, mint a tenyeremet! Még egy harcsa sem tudna megbújni!
– Talán tényleg csak a holdfényben látszik – folytatta James.
– Ördögöt! Nem hiszek a mesékben!
– Akkor hogyan magyarázza ezt, mélyen tisztelt kapitány?!
Barnaby már nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Hosszú pályafutása során most először érezte magát tehetetlennek.
Átkozott Fantom, olyan, mint egy légy, ami ott zümmög az ember fülébe, csak nem tudni, hogy honnan!
– Kikötünk! Ha kell, kifaggatunk minden lakost, egyesével! Valaki csak tud mondani valami használhatót!
 
Barnabynak mindössze annyit sikerült kiszednie, hogy egyszer csak felbukkant a Fantom, látszólag a semmiből, és ágyúzni kezdte a várost. Az ágyúk torkolattüzében jól lehetett látni a hajó fekete vitorláit, a zölden lobogó fáklyákat és az élőhalott csontváz legénység tagjait, akik otromba tréfákat kiáltottak a rémült lakosságnak. Az egész olyan volt, mintha a Halál Hajója szállt volna fel a pokol kénköves lávafolyójáról, hogy itt kísértsen. Viszonozták a tüzet, de a hajó nagyon gyors volt, nem valószínű, hogy eltalálták.
– Mi ebből miért nem láttunk semmit?! – ordított magából kikelve Barnaby, és a földhöz vágta kapitánysapkáját. – Mese, mese, mese! Ilyen egyszerűen nincs! Nincs, és kész! Már aludni sem bírok miattuk, sőt, rémálmok gyötörnek!
– Kapitány úr – nyugtatgatta James.
– Ne kapitány uramozzon! Az egész a maga hibája, James! Hogy lehet, hogy nem képes észrevenni egy mellettünk elhaladó több száz tonnás hadihajót?!
– De hát…
– Elég! – Barnaby már a haját tépte. – Visszamegyünk Port D’westbe, követelem a parancsnoktól, hogy azonnal adja ide a flotta legjobb hajóit! Nem vagyok hajlandó kikészíttetni magamat! Áááá! – Barnaby az öklével a levegőt püfölte, majd visszasietett a hajójára.
Még éppen elcsípett egy sóhaj kíséretében elsuttogott mondatot az első tisztjétől: – Akárcsak Andrew kapitány.
 
***
 
A Fürge Kolibri nevével ellentétben komótosan, borongós hangulatban szelte a tengervizet. Barnaby még a szokottabbnál is komorabb arckifejezéssel nézte a horizont mögött lassan alábukó napot. Feltett szándéka volt, hogy aki most hozzá merészel szólni, vagy csak kiejti a száján a „Fantom” szót a háta mögött, azt egy laza mozdulattal belehajítja a vízbe.
– Kapitány úr – szólította meg James. Barnaby elgondolkodott magában, vajon mennyit érhet az első tisztje élete.
– Kapitány úr. Nem a maga hibája. Nem ön az első, akiből gúnyt űz az a hajó. Hallottam én már cifra dolgokat.
– Én is James! Mégsem dőlök be nekik!
Az első tiszt megvakarta a nyakát.
– Törődjön bele! A túlvilággal nem tud harcolni. Nem fognak adni önnek több hajót, ön is tudja. Nem akarom, hogy úgy járjon, mint Andrew!
– Bah! James, ha lelki vigaszra van szükségem, idehívom a hajólelkészt. Különben is, ha kell, egy egész flottányi hajót kiverek belőlük, nem számít, hány pofont kell kiosztanom nekik!
– Csak nem ilyesmiért helyezték át hozzánk?
– Ezt a kérdést meg sem hallottam!
James nekidőlt a korlátnak, és ő is a horizontot kémlelte.
– Igyon egy teát, vagy egyen valami forrót a konyhán, és menjen aludni! Én legalábbis azt tenném, és meg is teszem, ha engedélyt ad rá.
Barnaby felmordult: – Jól van, James. Legyen! Menjen aludni! Én még maradok.
– Jó éjt, kapitány!
Barnaby sejtette, hogy az első tisztje finoman arra utal, hogy hibázott, és legalább ismerje el.
Egy fenét!
Dühösen legyintett; nem volt kedve tovább bámulni a vizet. Elviharzott, és úgy csapta be maga mögött a kabinja ajtaját, hogy az kis híján kiszakadt a zsanérjaiból.
 
***
 
Órákkal később Barnaby kapitány zúgó fejjel felült az ágyában. Nem itta meg a teáját, túlságosan kesernyés volt, úgyhogy nem is tudott nyugodtan aludni. Álmában ágyúk dörrentek az ablaka alatt, és őrült nevetés söpört végig a szobáján. Ránézett a faliórára: a zöld fényben tisztán látszott, hogy hajnali egy óra van. Tehát még…
Zöld fény?!
Barnaby kipattant az ágyból.
Nem álmodta! Itt van a Fantom!
Már hallotta is az ágyúkat és a legénység eszeveszett kacaját.
Vagy megbolondult, vagy… De nem!
Elszánt képpel megrázta a fejét, egy mozdulattal felöltötte a zubbonyát, magához vette a pisztolyát és a kardját, és kirohant a fedélzetre.
– Gyorsan! – üvöltötte torkaszakadtából. – Itt a Fantom! Fegyverbe!
Előrelendült, de rögtön meg is torpant, és szájtátva nézett körbe.
A Fürge Kolibri fekete vitorlái vígan lobogtak Port D’west kikötőjében, miközben a legénysége csontváznak beöltözve döbbenten bámult a kapitányra, élükön az első tiszttel. A zöldes fáklyafényben világító Jolly Roger zászló vidáman felnevetett.
– A fenébe, fiúk, lebuktunk!
 
 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2009-06-14 14:53 Alexei B Fargas

Apajában véve egy tisztességes iparosmunka, kevés hibával, ötletes, bár igencsak gyanítható csattanóval.
Sok a hármas pont, kb a 90%-uk teljesen felesleges.
Egy logikai hibát is találtam:
"Aztán partra szálltak, és kifosztották a raktárainkat."
"Még hogy nem is fosztogatnak!"
Ez a két mondat üti egymást.

v, 2009-06-14 15:07 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Hát igen, egy kevésbé ütős, könnyebb mű. A hármaspontokból most kigyomláltam párat. Tényleg marha sok.
Köszi szépen!
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

sze, 2009-06-24 12:55 akos.karesz

akos.karesz képe

Nos, én alaposan bekajáltam a sztorit, ült rendesen a csattanó!
Tetszett, gratula!

sze, 2009-06-24 16:40 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Nekem kicsit meseszerű volt, főleg a párbeszédeknél, és néhány leírásánál (délcegen a fedélzetre lépett, aztán kétszer is volt, hogy a földhöz vágta a sapkáját).
Amúgy a közepe tájt, amikor még nagyon kitartónak tűnt, épp a jó öreg Sparrow jutott róla eszembe, nem tudom, miért.
A csavar nagyon tetszett, főleg, ahogy a teával játszottál.
"- Fenébe, fiúk, lebuktunk!" - ennél kikészültem.
Így belegondolva, kicsit furcsa, hogy hullának öltöztek. Aztán rájöttem, hogy a hulla nem feltétlenül csontváz, csak a Carribian kalózók miatt van sokunkban (gondolom én) benne ez az előítélet szegény halottakkal szemben.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."