Josy

Szívből faragott kő

Kard zizzen a levegőben, reccsen a csont, s a mellvéd deszkáira bíbor vér fröcsög. Éles sikoly hasít a pengeváltások zajába. Ó igen, fülemnek kedves hangokon játszik a halál!
Csizmám vasalt sarka kíméletlenül szétzúzza a matróz arcát, ahogy egy rúgással a vérhabos hullámok közé küldöm. Odalent a cápák már belekóstolhattak makacsul kapaszkodó kezébe; kellőképpen felhergelve nem egy könnyű véget tartogatnak őfelsége szolgája számára. Szívemnek való dögök...
A féktelen öldöklés szimfóniáját játsszák fedélzet szerte, ám csak a pillanat erejéig élvezhetem a dallamot, mert egy hamis szólam kiránt az önfeledt merengésből. Gyorsan oldalra perdülök, s kardomat előreszegezve koncolom fel a hátamnak rontó fickót.
– Te kis pimasz! – nevetek saját brigantim elsápadó arcába, miközben a kardomra ontja bűzös beleit. – Kapitány lettél volna-e? Ezért megtartom a füled!
Néhány gyakorlott késvágás után félrelököm az áruló Scuda testét, és harcmámoros vigyorral vizslatok körbe, kívánkozik-e még valaki a kardom hegyére, akár a lord, akár a saját embereim közül. De a zajok lassan elülnek a hajón, s már csak a vörös fejkendős haramiák méricskélik ziláltan, vérmocskos mellényben, elégedett lihegéssel a mészárlás eredményét. A lord katonái mind egy szálig elhullottak a váratlan rajtaütésben, és közülünk is csak a legrátermettebbek maradtak talpon. Jó ez így, hulljon a férgese!
Felém sandítanak a zsiványok mind, a hídról, a mellvédek és a bevont vitorlájú árbocok mellől. Azt lesik, miként fogadom Scuda tettét. Tekintetükben vak hit, félelemmel vegyes tisztelet, sunyi gyanakvás és még sunyibb megvetés izzik; kinek-kinek a saját mércéje szerint.
Sosem adtam az ilyenre; aki elég merészséget érzett magában, az megkísérelhette levenni fejemről a kapitányi kalapot. Szerencsére eddig csak a kardomig jutottak.
Köpök egyet, és ekképp ordítok rájuk:
– Mit bámultok, rühes kutyák? Szedjétek össze a testeket! Ha kevés lesz belőlük, szavamra, a cápák közül fogtok kihalászni párat!
– Hallottátok a kapitányt! – harsogja a harc hevéből elsőként felocsúdó fedélzetmester. – Ragadjátok meg a hullákat mindannyian! Ha kell, nyelessetek velük karót, de úgy álljanak aztán, mint a cövek!
A főárbocnak dőlve tisztogatom kardomat, hogy szemmel tarthassam az istentelen, gyomorforgató munkálatokat, a sikamlós vér színpadán készülő bábjátékot. Még a legharcedzettebb fickó is keresztet vet magán akaratlanul, de engem nem hatnak meg. Ezekkel az ál-kalózokkal könnyen félrevezethetjük a lord segítségére érkező hajókat a ránk telepedő viharfelhős éjszakában. Mindamellett tagadhatatlanul élvezetes számomra elképzelni a brit tisztek iszonyba ránduló ábrázatát, mikor szembesülnek majd a groteszk látvánnyal.
Csekély elégtétele lesz annak az állig felfegyverzett halászhajónak, amivel jó egy éve tőrbecsaltak. A rövid, de annál vadabb ütközet végére egy kopár sziklahalomra vetett ki minket a háborgó tenger, satnya fák és terméstelen bokrok közé. Semmi ehetőre nem leltünk, még a halak is elkerülték azt az átkozott sziklát. Az ötödik éjszakát már fájdalmas kiáltások verték fel, amint az őrjítő éhség még őrjítőbb tettekre sarkalt néhányakat. Tizenhét napra rá a fél tucat férfiúból már csak hárman jutottunk haza…
Henry Morgan rikácsolása rángat ki a keserű emlékek közül; csapzott szakállú, robosztus alak, fekete kendővel a derekán, ahogy bősz átkokat szórva vezényli a legényeket, és helyeslést várva néha felém sandít. Nem sejti, hogy akármit is cselekszik, csak tovább növeli bennem a gyanút. A feszült várakozástól terhes napok alatt, míg a Fortune teljes sebességgel szelte a habokat idefelé, túl sokat fecsegett a legényeknek a szigeten rejtőző zsákmányról. Eljutott a fülemig, hogy hitvány terveket sző. Hogy köze volt-e Scuda felszításában, nem tudhatom biztosan, de mihamarább elébe kell mennem egy üvegcse méreggel. Csak előbb jusson a fedélzetmesteri teendői végére. Majd a zsákmány fölött pertut iszok vele…
Meggyőződve a parancsaim alapos végrehajtásáról, ellököm magam az árboctól, és a kormányosi kabinet felé csörtetek. Nagy hévvel rúgom be a kipeckelt ajtót, csak úgy reccsen az illesztéseknél. Apró szilánkok terítik be a padlózatot, dühösen csikorognak a csizmám alatt, ahogy odaállok a foglyaim elé.
– Ne közelíts, te átkozott bestia! – sziszegi gyűlölködve őfelsége lordja teljes úri pompájában, és óvón maga mögé tolja a riadt tekintetű inasleányt.
– Edward Low kapitány, lordság – emelem meg a kalapom, majd szórakozottan elkezdem számolgatni a matrózokról levagdosott füleket és elfeketedett ajkakat, amiket trófeaként egy madzagra fűztem a nyakam köré.
– Ördögfattya! – tör ki Orford tudós férfiújából a trágárság. Erősnek akar tűnni, de látom én a tokája remegésén, hogy alig bírja visszafogni rémületét a nevem hallatán.
– Amíg készségesen elvezet minket a rejtekig – szólok mímelt illedelmességgel –, talán csak a szemrevaló rabszolgájával szórakozunk el egy kicsit.
– Ő nem rabszolga! – Lord Walpole szinte fröcsögi a szavakat. – Esther évek óta hű segédem, az élete ugyanolyan értékes, mint az enyém!
– Legyen, lordom, legyen. - Negédesen mosolygok a vállai fedezékéből előtűnő könnyes őzikeszemekre. - Szavatolom mindkettőjük biztonságát a szigeten... - Kifelé menet azért megtorpanok egy pillanatra az ajtónyílásban, mint aki megfeledkezett valamiről. - Hogy utána miként lesz, főképp a lánnyal, arról nem szólhatok...
Sokat sejtető kacagásomtól erőtlenül csuklik össze a fekete hajadon. Lord Walpole alig tudja elkapni, és beleültetni a székbe. Hiába szólongatja, pofozza gyengén, nem segít azon, sötét kézfeje elgyengülve bicsaklik le a szék karfájáról.
Elégedetten hagyom magukra őket. A fedélzeten, a gondosan átöltöztetett és beállított holtestek között már türelmetlenül várnak rám a kalózaim. Mind a királyi haditengerészet fakó egyenruhájában feszít, mocskos képükön fanyar grimasz, némelyik már vakarózik is az undortól.
– Jól van, kutyák! – csapom össze a kezem. – Csónakra mindenki! Gerald, hozzátok a foglyokat! Karcolás se essék rajtuk, különben kivájom a szemetek, és legyűröm a torkotokon!
Nem akad a fedélzeten egy árva lélek sem, ki üres fenyegetésnek venné szavaimat.

*

Kissé szűk, saját kardom lyuggatta, vérmaszatos kapitányi kabátban lépek a sziget homokos partjára, legényeim körében a foglyokkal. Számításaimat beigazolva, viharfelhős, csillagtalan éjszaka borul a tenger fölé. Előre küldök két martalócot, hogy szaglásszanak körbe a sötét erdőben, hátha tévesen állapítottam meg, hogy a lord egyetlen szál katonát sem állomásoztat a szigeten. A fickók hamar visszatérnek, s nyugodt mozdulatlanságról jelentenek, így fáklyát gyújtatva bevezényelem a kalózokat a sűrűbe.
Lord Walpole van olyan előrelátó, hogy nem kell pengét szorítanom a bronzbőrű pártfogoltja nyakához; két erős brigantival közrefogva lépdel önként a sor legelején, s apró szavakkal igazít útba az őserdő kacskaringós, keskeny csapásai közt, miközben rezignáltan válaszol a kérdéseimre.
– Mondja csak, lordom, milyen csalárdságból nem hemzseg britektől az egész sziget, ha már egy ilyen neves szakértőt küldtek a kivizsgálásra?
Walpole meglepetten fogadja tájékozottságomat, de aztán törődötten megvonja a vállát:
– Nincs ebben semmi csalárdság. Indokolatlan lett volna az egész flottával idevonulni, míg teljességgel meg nem állapítottam a lelet értékét. Azt pedig a hajókabinomban, a könyveim és Esther segítségével tudom csak meg tenni. Ilyen esetekben a legjobb módszer az alaposság és a diszkréció…
– Jellemző a jó öreg György királyra – nevetek fejcsóválva. – Ad is, meg nem is. Hivatalosan csak egy tudományos expedíciót indított, de ahhoz már nem fűlne a foga, ha más is szaglászni kezdene a lehetséges zsákmány körül. Ezért kellett a fedélzetre szorítkozniuk, ugye? Közel vagyunk a portugál útvonalakhoz, a tábor tüzei előbb utóbb idecsalták volna őket.
– Az akasztani való haramiáknak így sem tartott sokáig…
Röhögés támad a legények közt a gúnyos megjegyzésre.
– Meg kell, hogy cáfoljam, uram – szólok, leintve a fiúkat. – Három hónapja már, hogy megorroltam a sziget felfedezésének hírét, egy italozásban járatlan tisztnek hála. Nem volt könnyű visszakövetni a nyomokat, kihámozni a tényleges információt, de minél nagyobb ellenállásba ütköztem, annál vadabbul hajtott tovább a vadászösztönöm. Nem tartott sokáig, míg a kellő embert a kellő helyen megszorongatva hozzájutottam a pontos koordinátákhoz. S mikor egy jól időzített kenőpénznek hála tudomásomra jutott, hogy a király elsőszámú tudós férfiúja hajóra szállt, melynek úti célja éppen az említett sziget, könnyedén összeállt a kép. Valami értékesnek kell ott lennie, hisz György király az istenért se mozdítaná meg feleslegesen azt a hájas ülepét. Csakis a bennszülött ördögök rejtegethetik ott a kincsüket! Kihagyhatatlan kaland! Minden szenvedést megér!
A haramiák között elégedett morgás fut végig. Már a kezükben érzik a csillogó drágaköveket, a súlyos aranyszobrokat, de főképp a cserébe kapott gondtalan életet, a finom francia bort, és a még finomabb örömlányok ülepét. Milyen csalódás fog kiülni némelyik arcára...
– Láthatólag nem volt elég kitartás őfelsége embereiben, hogy kössék magukat az esküjükhöz – fanyalog Walpole az árulások hallatán. – Talán majd a bitófa erősebben köti őket…
– Ne strapálja magát, lordom! – nyugtatom meg egy könnyed vállveregetéssel. – Már megspóroltam nekik azt az utat. Többnyire nem használt a megvesztegetés, így kénytelen voltam a legkisebb mukkot is fogóval kiszedni belőlük. Szerencsére mindig van az a kín, ami végül megtöri az embert. És én cseppet sem undorodom bevetni a legiszonytatóbb eszközöket, ha célomul szolgál. Kérdezze csak a fiúkat…
Lord Walpole egyik haramiáról a másikra néz, de aztán gyorsan félre is kapja a tekintetét, s inkább a hegyre vezető csapás sötét sávjára szegezi. Elsápadó arcából ítélve nagyon nem tetszhetett neki, amit azokban az ördögi szemekben látott. A bennszülött népek nagybecsű tudósaként hiba volt tengerútra küldeni az erős bástyák fedezékéből. György persze nem számolt egy ilyen könyörtelen és törtető kalózzal, mint én.
A szigetet borító őserdő lassan ritkulni kezd körülöttünk, ahogy egyre meredekebb emelkedőbe csap át az ösvény. Felettünk a sötét ég egy helyütt kitisztul, és utat enged a Holdnak. Az ezüstös derengésben egy barlangnyílás rajzolódik ki a hegyoldalon. Hátrafordulok, és elismerően kell adóznom a szerencsének; a ritkuló fák között kilátni a tengerre és az öböl bejáratára, de a közeledő hajókról csak a nyílt tüzet vehetnék észre. Tökéletes fedezék, gond nélkül kirámolhatjuk a rejteket.
A barlang sötét szájában még megállítom a rablóbandát, és néhányukat elküldöm a sziget másik oldalára, hogy keressenek járást az ott várakozó Fortune - hoz, és álljanak készen a csónakokkal. Figyelmem nem kerüli el Henry arcának apró rándulását, amiért éppen a leghűbb legényeitől fosztom meg ezzel...

*

Lord Walpole halad legelöl két legény szorításában, mögöttük én, egyik kezemben a nyúzókésem, másikban a leány apró csuklója, nehogy őfelsége lordja elfeledkezzen időben szólni a ránk leselkedő veszélyekről. Hallani, hogy a fekete ördögök nem nézik jó szemmel, ha felbolygatják szent helyeiket. Előszeretettel építenek mindenféle gyilkos eszközöket a betolakodók elűzésére.
Atrocitás nélkül hatolunk egyre mélyebbre a hegy gyomrában, hideg levegő nyomul az arcunknak, szűk járatokba kényszerülünk, már-már csak libasorban tudunk haladni. A fáklyafény groteszk árnyakat vet a nyirkos falakra, s elkopott, ősréginek tűnő ábrákat emel ki a sötétből. Nem marad időm kifaggatni róluk a lordot, mert éppen azelőtt, hogy a falak már az elviselhetetlenségig körénk préselődnének, egy tágas csarnokban bukkanunk ki.
A mögöttünk érkező haramiák közül jó páran, mintha csak vezényszó hangozna, kardot rántva elözönlik a tágas teret.
– Hol az arany? Hol a drágakő? – ordítozzák felbolydult méhkasként, tettre készen, hogy szemrebbenés nélkül végrehajtsák hitvány tervüket.
Nyugodtan elrakom a késemet, s a zavart tekintetű lord mellé lököm a felsikoltó leányt. Hithű legényeim mind mögém gyülekeznek.
– Mire fel ez a hevesség, patkányok? – állok ki a megzavarodott zsiványok elé. – Ki vezényelt titeket harcba?
Henry Morgan lép elő közülük tagbaszakadt termetével, fekete szalaggal a derekán. Szakállát dühösen előreszegi, szeme vadul villog, amiért így elhamarkodta magát, és időnek előtte lelepleződött. Bár magam sem tudom, miért pang ürességtől a barlang, milyen csalárdságra kell még fényt derítenem, de jelenleg nincs ellenemre a dolgok ilyetén alakulása.
– Tán mondandója volna, Mr. Morgan? – szegezem neki hetykén a kérdést.
Henry van annyira öreg kalóz, hogy ne szaporítsa feleslegesen a szót:
– Párbajra hívlak, és elbitorlom tőled a kapitányi címet! Nem osztozom a kincsen!
– És pisztollyal vagy karddal lennél oly merész?
– Karddal! Közelről akarom látni, milyen átkozott vér folyik a bensődben!
Be sem fejezi mondandóját, már lendül is felém villámgyorsan, dühös kardcsapásokkal szándékozva felszabdalni. Ismét táncra hív a halál, mint életemben megannyiszor, s most is csak követnem kell a ritmusát. Forgás, könnyed sasszé, elhajlás, sziporkázó hárítások, vak dühöt duzzasztó, gúnyos élcelődés. Önfeledten járok keringőt a halállal, teljesen átengedem magam a sugallatainak.
Alig telik pár percbe, s a párbajnak döbbent kiáltás vet véget, melyet a váratlan fájdalomtól megrekedt levegő sziszegése kísér. Henry erőtlenül rogy térdre, s csodálkozva mered a gyomrába mélyedő pengére. Ezt a rafinált mozdulatsort sosem láthatta tőlem, így nem is tudott készülni rá. Voltam annyira megfontolt, hogy az ilyen pillanatokra tartogassam.
Megvetően köpök az arcába, és a mellkasára taposva kirántom belőle a kardot. Élettelenül dől oldalra, teste alatt sötét vértócsa hízik. A legények felét ő hozta a bandába, így sosem lehetett teljes szavam közöttük. Ideje volt eltakarítani az útból.
– Megízlelné még valaki? – ordítok a kalózokra, és sorra rájuk szegezem a véres pengét. Erre már azok szemében is kialszik a harci tűz, akik előbb még oly bőszen rontottak volna rám. Helyes. Végleg enyém a lelkük. A drágakövekkel és egy ilyen bandával reszkessen tőlem a brit birodalom! Ezerszeresen megfizetnek minden sérelemért!
Intésemre elém rángatják a leányt, s a nyakához szorítom a kardot.
– Hol vannak az az átkozott kincs, uram? Eredjen meg a nyelve, ha kedves magának ez a némber!
– Itt van, amiért jött, itt van! – hadarja a lord holtsápadtra válva. – A szomszédos teremben, egy rejtett fal mögött.
Elragadok a legényektől két fáklyáját, s az egyiket odadobom neki. – Előre! Ne húzza tovább az időmet! A többiek megvárják, míg visszajövünk!
– Esther nélkül nem megyek sehová! – makacskodik amaz. – Nem hagyom a kiéhezett haramiák közt!
Vadul odalököm hozzá a lányt, aki zokogva fúrja arcát mentora vállába.
– Most aztán indulás!

*

A tágas barlang csak elsőre tűnt üresnek; a falak mentén mindenütt különféle szobrokat világít meg a fáklyafény, szárazföldi, tengeri állatok elnagyolt formáit, a járatokban látott jelekkel teleróva. Lord Walpole pillantást sem vet rájuk, egyenes léptekkel megy a csarnok távoli szeglete felé, egy magányosan térdeplő, fájdalmas agóniában megörökített alak szobrához. Mögé nyúl, mire egy rejtett fal emelkedik fel hangos nyikorgással mellettünk; odabent kisebb, kör alakú terem tárul elénk.
Gondosan magam előtt terelgetem befelé a foglyokat. Alighogy beljebb lépek, s egy tátongó lyuk tűnik fel előttem a padlózatban, súlyát meghazudtoló gyorsasággal zárul vissza mögöttünk a fal.
– Mi ez már megint? – pördülök meg kardomat harcra készen tartva. Túl sok csalárdságtól bűzlik a már levegő. – Figyelmeztettem, Walpole!
– Csak így lehet hozzáférni a lelethez! – hátrál mentegetőzve a lord, s nyápic tudósféle létére testével fedezi előlem a leányt. – A járat írásai szerint tiltott kegyhely ez, ahová csak a sámánok léphettek be!
Nem nyugtat meg a magyarázat, de visszatolom kardomat a hüvelyébe. Egy kezemmel megfojtom mindkettőt, ha arra kerülne sor. A talaj bemélyedéséből eközben valami szoborféleség emelkedi ki lassan. Türelmetlenül lépek közelebb a fáklyával. Három, fekete kőből vésett, embermagasságú alakot fed fel a rebbenő fény, csuklyájuk nem rejt arcot, csak a végtelen sötétség tekint vissza rám. Ha félelemkeltőnek szánták, rám nincs hatással. Attól már sokkal inkább megborsódzom, amit az első szobor tart a kezében.
Egy méretes, szív alakú drágakő pihen ujjai közt, mely még a gyenge fáklyafényben is úgy pompázik, mintha az égbolt összes csillaga benne izzana. A fáklyát sebesen beletűzöm a másik alak kezébe, s mohón felemelem a kőszívet. Elégedett morgással konstatálom a súlyát.
– Felbecsülhetetlen érték! – mosolyodom el. – Nem csalatkozott az átkozott György orra. S mennyire leszek én átkozott az ő szemében, ha tudomására jut, hogy elloptam előle!
Ekkor figyelek csak fel arra a fura melegségre, ami a szívből áramlik a karomba. Annyit én is tudok, hogy nem lehetne melegebb, mint a kő, amin nyugvott. Gyanakodva fordulok a lord felé, de ekkor már késő, a meleg váratlanul forróságba csap át, s robbanásszerűen végigsöpörve a testemen, egyszerűen letaszít a lábamról.
Tehetetlen bénultságban heverek a földön, a szív a mellkasomnak feszül, s boszorkányos erővel fogva tartja kezemet. Döbbenten meredek a két alakra, a lord fedezékében álló lányra, aki lehajtott fejjel, elfojtott hangon hadar valamit maga elé.
– Edward Low! – szegezi rám vádlón az ujját Walpole. Arcán a gyötrődés mély ráncait olyan erő és tartás söpri félre, ami mentes minden úri dölyfösségtől, s teljesen ellentmond eddigi viselkedésének. – Eljött az idő, hogy felfedjem magam előtted! A nevem Peter Solgard admirális, s azért vagyok itt, hogy végrehajtassam őfelsége II. György ítéletét! Minthogy még a tengeri ütközetet is sikerült túlélned ördögi szerencsével, nem maradt más választásunk, fel kellett áldoznunk őfelsége megannyi szolgáját, hogy alapos csapdát állíthassunk neked. Hosszú hónapokba telt megtervezni és előkészíteni, de a temérdek áldozat végre nem volt hiábavaló! Én mindvégig bíztam legtapasztaltabb katonáimban, hogy a szigethez csalva végre legyűrnek közelharcban, de beigazolódni látszik a szóbeszéd, miszerint te egyenesen a sátántól való vagy! Őfelsége kérésére, szent atyánk XIII. Ince pápa rendelkezésemre bocsátotta a legtitkosabb fegyverét a gonosz elleni harcban. Sosem hittem igazán, hogy szükség lesz rá, de nem maradt más hátra. Leöltél és felgyújtottál mindent, csak hogy eljuthass idáig. Törtetésed jutalma olyan gyötrelmes halál lesz, melyet egyedül a hozzád hasonló szörnyetegek érdemelnek! Esther!
A megszólított lány közelebb lép, ki a fáklyafényre, s rám emeli sötét tekintetét. Már nem kerüli a pillantásomat, s a lord szavai ráébresztenek, hogy amit eddig egy gyámoltalan őzike vak rémületének véltem, az gondosan kitervelt óvatosság volt részéről.
Esther suttogó hangja lassan kiáltássá erősödik, vonásai a szemem láttára vénülnek el a remegő fényben, ahogy egyre élesebben süvölti felém azokat az idegen, nem evilági szavakat. Jeges borzongás fut végig a hátamon: ez egy boszorkány!
Szavai hatására a kőszív vörössen felizzik, s iszonytató kínok közt úgy érzem, mintha egyenesen beleolvadna a mellkasomba. Elmémbe egy legyőzhetetlen akarat furakodik, kíméletlenül hatol egyre mélyebbre az agyamban, hogy felszínre rángassa életem legbűnösebb pillanatait, s olyan oldaláról mutassa meg őket, mely idegen számomra.
Henry hörgő agóniáját élem át a földön; torkomat vérhab marja, kétségbeesetten kapkodok levegő után, a hasamból szétáradó forró fájdalom elviselhetetlenné erősödik. Ám mielőtt végleg felemésztene, újabb emlékkép villan elém vérvörösen: arcom szinte szétrobban a rúgás erejétől, átfordulok a mellvéden, tehetetlenül kapálódzok a levegőben, jobb karom helyén vérpatak szökik, s a hűs habok helyett éles fogak rengetegébe zuhanok.
Felsikoltok a hirtelen rám zúduló fájdalmaktól. A lány egy pillanatra megtorpan, így az eszméletvesztés határán még hallom az admirális szavait.
– Folytasd, leányom! Ashton kapitány végre utolért bennünket! Az ő ágyúi dörögnek odakint. A fal mögött biztonságban vagyunk a haramiáktól. Öld meg a bestiát, mielőtt új erőre kap! Ne feledd, mire esküdtél!
Megannyi késszúrás, tőrdöfés, kardvágás, tűzforró golyó mar a húsomba; sikoltó, hörgő, jajveszékelő hangok tombolnak a fejemben; áldozataim haláltusáit szabadítja rám a fekete boszorkány, amint egyre mélyebbre váj a múltamban. Kapitányságom alatt vadul leölt temérdek matróz, s védtelen halászember... Huszonévesen egy részeg utazó, kövér hasa, mint ezüsttől duzzadó erszénye, felszabva... Tizenhat évesen egy pimasz utcalány, csekély elemózsiájától megszabadítva... Könyörtelenségem és mohó becsvágyam vértanúi. Mind a nevemet átkozzák...
Robbanás rázza meg váratlanul a talajt, a barlang faláról törmelék potyog alá.
– Átkozott fattyak! – Az admirális hangja csak tompán szivárog el hozzám a kínok özönében. – Nem adják magukat egykönnyen! Mi tart idáig, Esther? Folytasd!
– Ne… – könyörgök erőtlenül, az átélt borzalmaktól saját hányásomban vergődve. – Elég… Nem… bírom… tovább…
A lány lassan leengedi karját, tekintetéből eltűnik a határtalan düh, arca újra finom vonásokat ölt, fekete arcában különös fénnyel izzik a szeme.
Minden érző lénynek megadatik a feloldozás. Így szólott a Fiú. Hangja selymes nyári szellővé szelidül a fejemben. Mily bőszen hangoztatják igéjét, mégsem értik igazán. Ahogy Narabu szívének hatalmát sem. Ugyanaz homályosítja el a látásukat, ami ellen küzdenek. A félelem... Immár te is láthattad, miként hatalmasodik el a Gonosz az ember lelkében. Ha nem fordulsz el tőle, szőrnyű halált lelsz bűneid súlya alatt. Sosem késő megbocsájtásért fohászkodni, Francis...
A szívem minden eddiginél mélyebbet dobban a név hallatára. Utoljára anyám szólított így gyerekként. Árnyékos domboldal sejlik fel előttem, a lágyan hullámzó fűtengerben futok lefelé. Ruhám tépázott, arcom sebes a veréstől; egy elvesztett fogadás jutalma a saját bajtársaimtól. Eljátszottam anyám nehezen összekuporgatott pénzét, félelmemben elfutnék a ház mellett, neki a világnak, magam mögött hagyva minden szégyent és fájdalmat, de a rozoga viskó ablakából egy rabsorsban megvénült, ráncos kéz integet felém. "Semmi baj, Francis, kisfiam, gyere haza..."
S a testemet gyötrő fájdalmak lassan elcsitulnak az elfeledett emlék hatására. Homályba borul körülöttem a világ, már csak a nyitott ajtót látom magam előtt. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy egykoron, de most egy mély sóhaj kíséretében átlépek a küszöbön…

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2009-06-14 06:10 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Ez hány karakter? Soknak tűnik. :)

v, 2009-06-14 06:19 Josy

Josy képe

Jaj, ne is mond, teljes káosz az egész :oops: Ha jól emlékszem, durván 22e. De azt hiszem, ez lesz a legenyhébb hibája :-?
_________________________
Gondolkodom, tehát ráérek.

v, 2009-06-14 14:56 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Kicsit talán mogorvább vagyok a kelleténél, elnézést érte. :)
*
22.360 karakter. juj...
Fennkölt stílus, nem az én gyomromnak való. "Kapitány lettél volna-e?" - ez például kifejezetten rosszul esett, inkább nem mondom meg, kire emlékeztet...
"Ezekkel az ál-kalózokkal " - kötőjel nélkül.
Marha lassan adagolod az információt. Igazából ezt úgy kéne olvasni, hogy elolvasod egy bekezdésig, majd előről, majd kettő után megint előről, stb., hogy végre az olvasó képben legyen, hogy mi van, hol van, kikkel van.
"Csak előbb jusson a fedélzetmesteri teendői végére." - felkiáltójel.
"Nagy hévvel rúgom be a kipeckelt ajtót, csak úgy reccsen az illesztéseknél. " - a saját hajóján? Vagy nem a saját hajóján van? Vagy mi van? Elvesztettem a fonalat, hogy mi történik.
"– tör ki Orford tudós férfiújából " - Orford?
"Lord Walpole szinte fröcsögi a szavakat. – Esther évek óta hű segédem, az élete ugyanolyan értékes, mint az enyém!" - Esher is ott van? Vagy most hányan vannak ott?
"Nem volt könnyű visszakövetni a nyomokat, kihámozni a tényleges információt" - hehehe, ezt akár én is mondhatnám a novelláról. :P (Bocs, ez most gonosz volt...)
"Fortune - hoz" - szóközök nélkül!
". Ezt a rafinált mozdulatsort " - milyen mozdulatsort? Nem említettél mozdulatsort, csak már annak a következményét.
"Nem nyugtat meg a magyarázat, de visszatolom kardomat a hüvelyébe. Egy kezemmel megfojtom mindkettőt, ha arra kerülne sor." - Mindkét hüvelyt, vagy mindkét kardot? :) Alanyegyeztetési hiba. Plusz: egy kézzel kettőt megfojtani kisit túlzás, nem?
*
Reméltem, hogy kiderül, miért a szereplő pátoszos hangneme. Az, hogy valódi, történelmi személy is van a novellában (Morgan), ebből a szempontból rossz húzás volt, mert így a főszereplő modora még inkább kilóg. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen "kifinomultan" fogalmazzon egy kalózkapitány.
*
"Szavai hatására a kőszív vörössen felizzik, s iszonytató kínok közt úgy érzem, mintha egyenesen beleolvadna a mellkasomba. Elmémbe egy legyőzhetetlen akarat furakodik, kíméletlenül hatol egyre mélyebbre az agyamban, " - gondolkodtam, jó ötlet volt-e az E/1, ennél a résznél arra jutottam: nem. A saját kínjának a leírása egyszerű ténymegállapításba fullad, az olvasó nem tudja átérezni, amit a szereplő érezne át, hisz a szereplő maga sem érzi át, csak közli, hogy "hát ez most fáj. Bizony. Nagyon."
Az utána lévő mondatok szerencsére már jobban sikerültek.
(Egyébként a vörösen egy s)
*
Érdekes befejezés. Megbocsátottak a lelkének?
*
Zusamme a novelláról:
szerintem túlspiráztad. Pátoszos E/1, valahogy nálam nagyon nem jött össze, nem az én gyomromnak való.
Ellentmondásos a karakter! Úri módon viselkedik, mégis az ördögnek hiszik. Azt hittem, valamiféle eltévedt/álcázott nemesemberről van szó. Teljesen zavaró volt.
A novella kivitelezésben viszont nem sok hiba volt, azért szóbeli dicséret jár. De tényleg. Jók a megfogalmazások. Egyszerűen csak a stílus nem jött be; ha egy másfajta szereplő (másfajta környezetben?) beszélne ugyanígy, sokkal ütősebb lehetne.
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

v, 2009-06-14 15:34 Alexei B Fargas

Szia!
Nem tudom, hol ovlastam vagy láttam ezt a fajta csattanót/lezárást, de te is nagyon szépen alkalmaztad. A novella vége tehát nagyon tetszett, a többi része viszont sima iparos munka enyhe Kincses sziget behatással. A főhős is inkább egy Long John Silver, mint saját kreálmányod. Legközelebb több egyediséggel dolgozz.

v, 2009-06-14 19:53 Josy

Josy képe

Köszönöm a véleményeket, Norbinak külön, hogy visszafogta magát :)
Későn kezdtem neki, nem igazán volt tiszta, mit is akarok, ki kell hozzá, és ő hogyan adja elő a történetet. Ha a három kérdés közül valamelyikre elfogadható választ találtam, az ütötte a másik kettőt. Vagy a premissza alakult át a karakter miatt, vagy a karakter nem akarta igazolni az én célkitűzésemet. Azt hiszem, így friss szemmel nézve két alapötlet és két figura állt össze valami korccsá. A jelenlegi körülmények között még ez lett a legemészthetőbb változat. Képzelhetitek az előzőeket :D
*
Nem mentegetőzöm tovább, inkább idézek egy ide illő örökzöldet:
*
"Ez most vagy valami, vagy megy valahová..."

_________________________
Gondolkodom, tehát ráérek.

v, 2009-06-14 20:08 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Jó az idézet, honnan van? :)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

h, 2009-06-15 11:57 Josy

Josy képe

Újkeletű mondás lehet, az sfblogon találkoztam vele először.
_________________________
Gondolkodom, tehát ráérek.

h, 2009-06-15 12:00 gwalker

gwalker képe

Az idézet egy nagyon régi viccből van.

Székely bácsi sétál a tóparton, és meglát egy teknősbékát. Hátratolja a kalapját, megvakarja a fejét, és emígyen szól:
- Most ez vagy valami, vagy mén' valahová!

------------------
gwalker.sfblogs.net
------------------
Hot sun, global fun
Needed action, start to run.

h, 2009-06-15 12:13 Josy

Josy képe

Fú, pedig mit törtem a fejem, hogy konkrétán mivel kapcsolatban olvashattam! Kösz Dzsi!
_________________________
Gondolkodom, tehát ráérek.

p, 2009-06-19 07:23 akos.karesz

akos.karesz képe

Már az elején éreztem, hogy nem fogom különösképpen megkedvelni a főszereplőt. Jól sejtem, hogy nem is volt ez a célod? Sajna így nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a sorsa,legfeljebb annyiban, hogy bizony örömködtem egy sort a bukása felett... :-) Éljen a király! :-)
Ha már a szereplőket nem is találtam különösebben érdekesnek, a történetben szerettem volna meglelni az izgalmakat. Tetszett a nyitójelenet mözgalmassága, bár kevésnek találtam az információt, és kapkodtam a fejem, hogy most akkor a saját hajóját foglalja el, másét rohamozta meg, és egyáltalán miért kell karót nyeletni a holtakkal? :-) Az utolsó 'szívbeolvadós' rész még klappol, valami váratlanabb csattanóval még sokat lendíthettél volna a sztorin. A köztes részben viszont többször is elkalandozott a figyelmem, ami lehet, hogy betudható a korai kelésnek (bár inkább ébernek tűnök magamnak :-)), vagy annak, hogy nem fogott meg annyira a körítés. Jó pont, hogy érdekelt, mit találnak a barlangban, no meg találtam néhány nagyon tetszetős fogalmazást.
Ennyi. Átestem a tűzkeresztségen! Most fogalmazok először értékelést mások művéről, úgyhogy csak finoman az értékelés értékelésével... :-)

p, 2009-06-19 06:55 gwalker

gwalker képe

Nekem egy kicsit olyan volt, mintha a történet színpadon zajlana, és egy operett énekes adná elő. Valahogy nagyon fennkölt, ahogy egy csatajelenetet leírsz! Nem egy hősies küzdelemről van szó, ahol két istenség csatázik, csupán beleket ontanak ki, és szétkenik néhány borostás matróz arcát :)
*
Olvasom tovább, és ez a pátosz végig kíséri az egész történetedet. Jó lett volna, ha egy kicsit kalózosabb, tengeti medvésebb lett volna az írásod. Így leginkább egy epikus történetet szoktak megírni, a tengeri csatákhoz, kincskereséshez és a hajós élethez kicsit más jellegű hangvétel illene.
*
A vége tetszett az írásnak, jó előkészítetted - nem volt olyan teniszes lecsapás jellegű.
------------------
gwalker.sfblogs.net
------------------
Hot sun, global fun
Needed action, start to run.

p, 2009-06-19 17:41 Révész

Révész képe

A csatajelenetekről egyből Salvatore jutott eszembe, az ő leírásaira emlékeztettek. Mellesleg megjegyzem, a karakterhez tényleg nem illik ez a fajta "tánc a halállal", de a megoldás nagyon szép.
_______________
Az Út keresője

p, 2009-06-19 07:14 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Valóban van egyfajta régimódi kalózregényes hangulata, viszont ez nem baj. Elaltatja az olvasó éberségét, hiszen abba a hitbe ringatja, hogy a legmisztikusabb, amivel egyáltalán találkozhat, az egy szellem a régmúlt időkből, amit három nap szomjazás után lát a főszereplő.

Van néhány elgépelés:
"kormányosi kabinet felé "
az kabin, nem kabinet :)

"Ördögfattya! – tör ki Orford tudós férfiújából a trágárság"
Az nem Oxford akart lenni eredetileg?

ez pedig kissé zavaró:
"Nem akad a fedélzeten egy árva lélek sem, ki üres fenyegetésnek venné szavaimat."
Úgy hangzik, mintha a kapitány még csak most bizonyította volna be, hogy bármire képes, és ne lettek volna ezzel korábban is tisztában.

Összességében, dacára annak, hogy a kalózos sztorikat sosem kedveltem (a vámpírosokhoz hasonlóan), 5 csillag, mert szép a stílusod és képes voltál a szándékolt kliségyanús felvezetést egy valóban váratlan csavarral átértékelni.

p, 2009-06-19 17:37 Révész

Révész képe

Már nem is emlékszem rá, mikor olvastam utoljára kalóztörténetet.
Csak a történetet meg a felépítését figyeltem, de közben feltűnt néhány dolog:
"Ragadjátok meg a hullákat mindannyian" - Ez a ragadjátok meg kifejezés, nekem túl idegenül hangzik egy kalóz szájából.
"Szakállát dühösen előreszegi," - A szakállát? :lol: Azt hogy csinálja? Inkább az állát, vagy állkapcsát, esetleg szőrős pofáját, ilyesmi.
"Hol vannak az az átkozott kincs, uram" - az-azok
"A fáklyát sebesen beletűzöm a másik alak kezébe," - Beletűzi? Ez így olyan, mintha valami tűpárna lenne. A fickó már eleve úgy tartja a kezét, hogy bele lehessen tűzni a fáklya rúdját? Javaslat: belenyomom, átadom, odalököm, odaadom, stb.
"s boszorkányos erővel fogva tartja kezemet" - A tartja fogva alak szebb.
"A megszólított lány közelebb lép" - A megszólított felesleges, nincs a teremben másik lány.
"Szavai hatására a kőszív vörössen felizzik" - Elütés: vörösen egy s-el.
#
A végén furcsa volt, hogy a boszorkány a keresztény megbocsájtásra hivatkozik, és hogy a bibliából idéz. A mondanivalóját nem igazán értettem :s Mert ugye arról szólt, hogy Edward halála előtt megbánja bűneit, és a mennybe kerül. Vagy magán az Isteni megbocsájtáson lenne a hangsúly? Nem tudom.
Egyébként ügyes írás, bárcsak én is így tudnék fogalmazni! :)

_______________
Az Út keresője

p, 2009-06-19 18:46 Creideiki

Creideiki képe

Te Josy!
Ki ez a nő?? Háát nekem nem jött le, hogy ő hogy kerül ebbe a történetbe. (De ugye nem ő az anyja?)

Megmondom őszintén, hogy nekem ez most annyira nem jött be. Leginkább a vége miatt. Nem sikerült emlékezetesre valamiért, még én is azon gondolkodom, hogy mi a bajom vele. Talán ez a szentbeszédes rész, szerintem nem kell. Talán jobb lett volna, ha simán megdöglik a rohadék, nem? (Mert a pársornyi gyerekkori emlék miatt még nem lett szimpatikusabb) Még agyalok ezen, hogy mi zavar a végében, de...

Mi az, hogy Narabu szíve? Hát felcsigázol aztán lógva hagyod a dolgot, ne csinálj ilyet velünk. Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy melegebb, mint a szobor. Illetve van hatalma, de az lehet, hogy valójában a lány hatalma? És ki ez a csaj? Boszi, vudu mágusnő, angyal? Keresztény? Ezek mind az utolsó bekezdésekben jöttek elő, túl homályosak, ez is benne lehet, hogy nem tetszik a vége.

Amúgy a stílus szokás szerint nagyszerű, ebben mindig is jó voltál. A történet sem unalmas, könnyű olvasni, csak valahogy nem varázsolt most el annyira. Ami zavart az az elbeszélés ideje, E/1 jelen. Valahogy nem passzol ide, ehhez a sztorihoz. (Meg az elbeszélő meg is hal a végén, úgy hogy jelenben mesélt nekünk, elég faramuci.)

Na összességében nem rossz ez, DE Tőled jobbat várnék...4 csillag, de Josy skálán csak 3.

Ja és nem robosztus, hanem robusztus...:)

-----------------------------------------------------------------
http://creideiki.sfblogs.net

p, 2009-06-19 21:33 Aures

Aures képe

Pont tegnap néztem egy filmet, a címe: Feketeszakáll - egy kalóz... izé.. egy karib... na mindegy, nemtom mi volt az alcíme.
A főszereplőt Edward Lownak hívták, és az ördögként tekintett magára. :)
Aztán utánanéztem, és Edward Low valós személy volt. Tegnap láttam, és akkor még nem tudtam, hogy miről szól a novellád.
Véletlenek nincsenek.
Na...
az első fele nem igazán tetszett. Egyszerű kalandtörténet, és néha picikét unatkoztam, bár a stílus jó. A második fele, na, az viszont nagyon tetszett. Ezt értem a "halálkeringő"-től kezdve.
Valahogy az egésznek az aurája megnőtt - bár ez lehet, hogy a fantasys vonalnak tudható. :) Szerintem jól sikerült a vége.
szóval; a másik novellád, tudod az a szemét :D , az sokkal jobban bejött. De csak a történet miatt, azt hiszem.
Ja igen... szerintem az első felébe jöhetne több fantasy szagú vonal, hogy élénkítse a figyelmet.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2009-06-20 21:32 Lucas

Lucas képe

Én személy szerint imádom a kalózos történeteket, így ezt is szívesen

olvastam.
A fennkölt stílus szerintem az ősrégi kalózfilmek öröksége lehet, ahol

előszeretettel gyúrtak romantikus, selyeminges gazfickót a kalózokból.

Edward Low semmiképp sem ez a kategória.
Ami számomra zavaró volt:
Henry Morgan lefokozása fedélzetmesterré. Persze, nagyon sok Henry Morgan

lehetett akkoriban, és most is, de ez a név annyira összefonódott a híres

kalózzal, hogy szerencsésebb lett volna valami mást választani.
György király és Fortune: Nem tudom, talán együtt jobban hangzik, ha

mindkettő angolos, vagy mindkettő magyar.
Zavart, hogy a lányt nem tudtam elképzelni. Először a neve hallatán

európainak gondoltam. Aztán írod, hogy "bronzbőrű", ekkor már valami

indiánfélének képzeltem. A vége felé pedig tényleg voodoo papnő lett

belőle, vagyis fekete, régebben írod is: "Hallani, hogy a fekete ördögök

nem nézik jó szemmel, ha felbolygatják szent helyeiket."
Ez összefügg azzal, hogy a helyszín is zavaros számomra. Maja-azték

templom, vagy fekete bennszülött szentély, esetleg valami egészen más:
"Három, fekete kőből vésett, embermagasságú alakot fed fel a rebbenő fény,

csuklyájuk nem rejt arcot." És ehhez még hozzájön a kereszténység.
A kifejezések, amik lehet, hogy helyesek, nem tudom, engem mégis zavartak:
"Attól már sokkal inkább megborsódzom"
"konstatálom a súlyát"
"amin nyugvott."

p, 2009-06-26 10:46 Kentaur

Kentaur képe

Vannak benne ugyan hibák, amit a többiek kiszedtek, de határozottan jó lett. Nagyon eltaláltnak érzem a stílust, amiben beszél, és a kaarakter is hiteles, a történet gördülékeny, bár pindurit sokat van benne használvaa vér szó, még a helyzethez képest is
A vége meglepő és elgondolkodtató, érdekes, és jól beillesztetted a történelmi háttérbe és stílusba az egészet. A stílus miatt mindenképpen öt csillag. Gratulálok, ez jól sikerült!
----------------------------------------------------------------
"Az írás olyan, mint a herpesz:tünetmentes lehetsz, de gyógyult nem!"