3/7. - Révész András

Kint a mélyben Jonathan türelmesen várakozott, miközben az egyre közeledő dokkológyűrűt szemlélte a hajó zsilipkamrájának ablakából. Az ajtó mellett egy flottás matróz szobrozott feszes vigyáz állásban; Jonathan irigykedve pillantott felé. Parancsot teljesített, és mint katona, azt kérdés nélkül végre kellett hajtania, legyen az akár öngyilkos akció, vagy csak a dokkolási folyamat ellenőrzése. A kadétoknak már a kiképzésük első napjaiban a fejükbe verik a megszeghetetlen igét, hogy nem a parancs számít, hanem az, hogy teljesítsék azt. De ő tudós volt, nem katona, neki megadatott a választás lehetősége, ami néhány napja még tonnás súlyként nehezedett a vállára. Végül döntött, de a nehezék nem tűnt el, csupán nevet változtatott: bűntudatra. A hajó egy apró rázkódás kíséretében csatlakozott az állomáshoz. A matróz az ajtó melletti terminálhoz lépett, hogy leellenőrizze a gyűrűk csatlakozását, és elindítsa a nyomáskiegyenlítést. A tudós érdeklődve figyelte őt. Kíváncsi volt, vajon éppen mire gondolhat. Esetleg a családjára? Vagy a barátnőjére, aki a Földön várja őt? Nem... Parancsot teljesít, és a munkájára koncentrál. Nem tehet mást, ezt kell tennie. A matróz az érzékelő panelre helyezte mutatóujját, a műszer leolvasta a bőre alá ültetett microchipbe programozott személyi kódját, a komputer leellenőrizte, majd kinyitotta a zsilipajtót. A férfi a matrózhoz fordult. Pontosan úgy nézett ki, mint a többi flottás. Egyen hajviselet, simára borotvált arc, tiszta, makulátlan zubbony. Még sohasem látta őt, ebben egészen biztos volt, és mégis... Eddig akárhány katona szemébe nézett, mindegyikükében ugyanazt az eltökéltséget látta, mint most az övében. Vajon honnan ez a végtelen bizalom a parancs iránt? A katona feléje fordul és vigyázzállásba csapta magát. – Jó munkát, uram! – mondta közönyösen, rá se nézve. A szemközti falra szegezte tekintetét, még csak nem is pislogott. – Köszönöm – válaszolta mosolyogva Jonathan. – Magából egyszer még admirális lesz! A matróz elkerekedő szemmel nézett utána, amint a férfi belépett a henger alakú zsilipbe. Ahogy átért a túloldalra, az ajtó azonnal összecsukódott mögötte. Tudta, most már nincs visszaút. – Á, üdvözlöm, Jonathan! – harsant fel egy papagájéra emlékeztető károgás. A hang tulajdonosa a folyosón közeledett a zsilipkamra felé. Jonathan meglepődve konstatálta, hogy a férfi a kinézetében is egészen hasonlított egy kövér, röpképtelen papagájhoz. Fehér köpenye csökevényes szárnyként lobogott pocakos teste mögött, ősz, bozontos haja pedig olyan volt, mint egy égnek álló taraj, horgas orráról már nem is beszélve. – Elnézést a késésért, csak most szóltak, hogy az Independent bedokkolt. Nos, én Dr. Lucas vagyok, és ez itt a Deep Space Search kutatóállomás – mutatott körbe tömzsi ujjával –, de magunk közt csak űrmuffinnak becézünk. – A véletlen egyik rejtélyes és különös játéka folytán, az űrkomplexum valóban úgy nézett ki, mint a népszerű reggeli sütemény. Kezet fogtak, majd Dr. Lucas egy lépést hátrálva, alaposan szemügyre vette a filigrán tudóst. Jelentős korkülönbség volt kettejük közt, Jonathan alig pár éve szerezte meg az asztrometria diplomáját; fiatalos külsejét csak tetézte aranysárga haja, és sima fehér bőre. – Hiszen a nagyapja lehetnék! – rikácsolta az idős kutató, és erélyesen hátba vágta Jonathant. – Khm... Igen, valóban. Szóval ön lenne az a Dr. Lucas, aki először használta az interfészt? – Igen, igen – mondta szerénykedve a doktor. – No, de akkor körbe is vezetem. – Ha nem haragszik, inkább lepihennék. Hosszú volt az út idáig, elfáradtam. – Hm... No igen, a Flotta hajói nem a kényelmükről híresek. Ugye, milyen vicces? Képesek vagyunk a fénysebesség hétszázhuszonkilencszeresével száguldó bárkákat építeni, de egy normális ágy már meghaladja a tudásunkat! – Igen, tényleg vicces – mondta Jonathan mímelt mosolyt erőltetve az arcára. – No, látom, tényleg elfáradt. A szállása a B fedélzeten van, 13-as kabin. Azt hittem, majd velem tart a laboratóriumba, de akkor elválnak útjaink. – Köszönöm doktor, odatalálok. Reggel találkozunk. Dr. Lucas intett neki, majd sarkon fordult, és sietve eltrappolt arra, amerről jött. Jonathan tűnődve fordult vissza a zsilipajtó ablaka felé. A csillaghajó már kidokkolt az állomásról, de még éppen elcsípte szürke tömegét, mielőtt egy apró villanás után teret váltott volna. A következő pillanatban már semmi nem volt ott, ami a Földre emlékeztette. Bocsáss meg, Mia! – gondolta magában elkeseredve. *** Mikor Jonathan belépett a szállására, azonnal feltűnt neki a kétrészes ablakegyüttes, ami a nyílt űrre engedett pompázatos kilátást. Sohasem értette, hogy egy lakórészbe miért raknak ekkora ablakokat. Elég egy parányi mikro meteor, és a következő pillanatban már űrmúmiaként fog lebegni a nagy semmiben. Persze tudta, hogy az űrmuffint minden oldalról deflektor mezők védik az ilyen eshetőségek kivédésére, de tudósként azzal is tisztában volt, hogy a gépek csak egyvalamit tudnak jól csinálni: elromlani. Rossz előérzetét csak tovább fokozta, hogy a kabin jóval kisebb volt otthoni lakásához képest. Egy konyha, egy illemhely, egy szónikus zuhanyzó, és maga a lakótér, az egyszemélyes ággyal, és a fal mentén húzódó széles, komputeres terminállal felszerelt dolgozó asztallal. Több mint fél évig ez lesz az új otthona, és ő egyáltalán nem örült ennek a megmásíthatatlan ténynek. De elfogadta, hiszen ez is csak egyike volt azoknak az apró kellemetlenségeknek, amik eddigi karrierjét övezték. Ha ez az ára annak, hogy itt lehet, ám legyen! Néhány órával később már az ágyában feküdt – háttal az ablakoknak –, de képtelen volt elaludni. A kabin világítása automatikusan szabályozta önmagát, éjszakai üzemmódban volt, csak a hangulatfények derengtek halványkék színben. Ám nem a fény zavarta. Folyton kishúga, Mia jutott az eszébe. Megígérte neki, hogy az ünnepeket vele és a szüleivel fogja tölteni, de akkor jött az üzenet, amiben a Flotta gratulált a kinevezéséhez, és közölték, hogy nyolc hónapig ne is álmodjon arról, hogy viszont látja a Földet. Még egy levelet sem írt Miának a történtekről. Végig azzal áltatta magát, hogy nincs rá ideje, de ez is csak hazugság volt. Sokáig töprengett azon, hogy elhalasztja az indulást, de végül az utazás mellett döntött. Nem hagyhatta, hogy álmai munkája elússzon előle. A Flotta nem tűrte a késést, ha tovább váratta volna őket, valószínűleg mást neveztek volna ki a D.S.S. vezető kutatótisztjének. Képtelen lett volna elviselni, ha nem ő érhet el elsőként áttörést az interfésszel. Pár órányi forgolódás után – inkább gyakorlati, mintsem érzelmi okok miatt – úgy döntött, hogy mégis ír egy levelet a testvérének. Ha nem tud aludni, fáradt lesz, és akkor semmi hasznát nem fogják venni az állomáson. Kikászálódott ágyából, és az asztalához ült, ami azonnal érzékelte a jelenlétét, és sima lapjából egy széles monitor emelkedett ki, enyhén megdőlve. – Komputer, nyiss egy új dokumentumot. – Egy kellemes női hang szólalt fel a komm-rendszerből. – Adatfájl nyitva. – Felvétel. – Egy dallamos csengés jelezte, hogy beszélhet: – Szervusz, Mia. Képzeld, nagy újságom van! Kineveztek a D.S.S. állomás vezető kutatótisztjének. Emlékszel, mindig meséltem neked, hogy itt szeretnék dolgozni. Ugye, milyen csodálatos? Egy pillanatra elhallgatott, tétován nézett a kerek kamerába. – Ma este érkeztem meg. Igen, tudom, hogy most mire gondolsz. Sajnálom, de nem halaszthattam el az indulást. A kinevezést a Flotta javasolta, és ők nem a türelmükről híresek. Hallani sem akartak róla, hogy csak az ünnepek után repüljek ide. – Ismét egy hazugság... Hát már ilyen könnyen megy? – gondolta magában. – Kérlek, bocsásd meg, hogy nem lehetek ott veletek, és üdvözlöm anyáékat! Minden jót, és boldog karácsonyt! Komputer, vége. Zárd le az üzenetet, és küldd el a megadott címre. – A leolvasóra helyezte mutatóujját, ami kikereste az adatbázisából a belé táplált címkoordinátákat. – Üzenet elküldve. Egészen meglepődött azon, hogy mennyire megkönnyebbült. Sokkal jobban érezte magát, már nem gyötörte a bűntudat terhe, ami mindeddig a lelkét nyomta. Visszafeküdt ágyába, és néhány perc elteltével már békésen aludt a csillagokkal pettyezett űri látkép felé fordulva. *** Néhány óra elteltével, a számítógép jelzése riasztotta föl nyugodt álmából. – Mi van? – kérdezte egy nagy ásítást megelőzően. – Üzenete érkezett – jött a válasz. Jonathan szeméből azonnal kirebbent az álom, felállt, és az asztalához sietett. – Komputer, játszd le az üzenetet! A kiemelkedő monitoron egy bánatos, aranyszőke fürtökkel keretezett női arc jelent meg. Szeme vörös volt, ajka úgy remegett a torkát feszítő sírástól, mintha apró halak ficánkolnának benne. A kamerába nézett, majd így szólt: „– Jon... Mégis, hány ígéretet akarsz még megszegni? Hányszor mondtad már nekem, hogy ezentúl többet látlak, hogy ideköltözöl Kaliforniába, és együtt élünk majd? Hányszor ígérted meg a szüleinknek, hogy meglátogatod őket? Most én mit mondjak nekik? Mi? Mégis mit?!„ A lány zokogni kezdett. Jonathan öntudatlanul a monitorhoz nyúlt, de csak a hideg műanyagot érinthette meg. „– Ráadásul pont arra a nyomorult állomásra kellett elmenned. Te nem nézel tévét? Senki sem tartja biztonságosnak azt az izét. Kérlek, ne használd, bajod eshet!” A lány lehajtotta a fejét és egy átázott zsebkendővel kezdte törölgetni könnyes szemét. Jonathan fájó szívvel nézte a monitoron Mia képét; legszívesebben szorosan átölelte volna, de a köztük feszülő emberfeletti távolság ezt sehogyan sem tette lehetővé. Mia felnézett a kamerába, Jonathan ijedten vette észre a szemében villogó végtelen dühöt. „– És tudod mit, Jon?! Neked is kurva boldog karácsonyt! A következő pillanatban eltűnt a lány arca, helyét egy narancssárgán villogó felirat váltotta fel: üzenek vége. Jonathan hosszú percekig bámulta a képernyőt, gondolatai közt egymást követték a vadabbnál vadabb ötletek. Elképzelte, amint elköti az űrállomás egyik egyes típusú kompját, és azonnal elindul a Földre, de aztán eszébe jutott, hogy kettes görbülettel több mint három hónapig tartana az út... Az is megfordult a fejében, hogy vészhívást generál, így az Independent azonnal odasietne, és akkor hazavitetné magát. De ez sem tűnt ésszerűnek, a kapitány sohasem egyezett volna bele, sőt, fogdába is záratta volna... Akkor talán... Számtalan tervet eszelt ki, de mindegyiknek ugyanaz volt a célja: hazamenni Miához. Végül csitulni kezdett elméjében a fájdalom és a keserűség érzése, visszatért belé a józan ész. Valójában nem is akart visszamenni a Földre. Hogyan is állhatnék ezek után Mia elé? – gondolta magában. – Mit is mondhatnék neki, hogy meggondoltam magam? Nem. Ennek így kellett alakulnia. Ez is csak egy fájdalmas döntést volt célja elérésében, amit sehogyan sem kerülhetett el. És bár rossz érzése nem tűnt el, de valamelyest megnyugodott annak tudatában, hogy jól választott. Tudta, ezek után képtelen lenne elaludni, így felöltözött, és nekivágott az állomás folyosóinak. Muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. *** Nem tudta hogyan, de végül a központi laboratórium ajtaja előtt kötött ki. Hirtelen eszébe jutott az a temérdek munka, ami hamarosan a nyakába fog szakadni. Talán éppen erre van szükségem – gondolta magában. El akarta felejteni a fájdalmát, és mivel az állomás replikátorai nem tudtak alkoholt előállítani, a második legjobb orvosságot választotta: a munkát. Belépve az ajtón, szinte a lélegzete is elállt a labor láttán. Még sohasem volt egy ilyen mértékben felszerelt szobában, egyedül talán az egyetemen, de annak is már jó pár éve. A labor leginkább egy orvosi gyengélkedőre hasonlított. Közepén egy átalakított bioágy foglalt helyet, melynek fejrészéből több tucat vezeték nyúlt ki a fölötte lévő, tányéralakú szerkezetbe, amit négy, vékony kábel tartott a mennyezeten. Már sokszor elképzelte, hogy hogyan nézhet ki élőben az interfész, de nem is álmodott róla, hogy ilyen gyönyörű. Körös körül a fal mentén beépített érzékelő pultok foglaltak helyet, többségük valóban orvosi műszer volt, ezek felügyelték a használója testi funkcióit. – Ki az? – harsant fel az ismerős károgás, majd a bioágy mögül egy bozontos papagájfej bukkant elő. – Á, Jonathan... Te szentséges impulzus! Mi történt magával?! Úgy néz ki, mint akinek most vették el a játék androidját! Jonathan gyorsan megtörölte köpenye ujjával a nedves szemét, és köhögött párat, hogy visszanyerje rendes hangját. – Azt hiszem, valami allergia lehet – hebegte zavartan. – Jobb lenne megnézetni a levegőszűrőket. – Igen, a levegőszűrők... – motyogta megrökönyödve az idős férfi. Jonathan látta, hogy az öreg doktor nem tud mint kezdeni a helyzettel, ezért gyorsan témát váltott. – Min dolgozik? – Nos, azt szerettem volna, hogy mire megérkezik az állomásra, már teljesen konfigurálva legyen az interfész, ezért inkább lemondtam az alvásról. Jonathan elmosolyodott. Végre talált valakit, aki megérti, hogy miért olyan fontos ez a munka. – És hogy halad? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában, és odasétált az ágyhoz. – Nos, valamiért nem akar működni ez az átkozott energiaelosztó. Már lefuttattam rajta egy ötös diagnosztikát, de a szerkezeti állapota rendben van. Fogalmam sincs, mi lehet a baja... – Hadd nézzem csak! – mondta fellelkesülve Jonathan, mindig élvezte, ha meg kellett bütykölni valamit. Benézett a szerelőnyíláson, és megvizsgálta a szerkezetet. – Az elosztónak nincs semmi baja, csak fordítva polarizálódott. Kérem, adja ide a hiperkulcsot! A doktor odaadta neki, majd remegő hangon folytatta: – Igazán sajnálom, erre nem is gondoltam... – Semmi gond. Nagyon bonyolult műszer, nekem is fél évig tartott, amíg alaposan áttanulmányoztam a működési elvét. – Briliáns egy szerkezet, nem igaz? – tűnődött el Dr. Lucas. – Amikor az ember azt hinné, hogy már mindent elért, hopp, előrukkolunk egy új találmánnyal, és kezdődik az egész elölről. – Elölről? Ezt hogy érti? – Nos, maga még fiatal Jonathan. Engem már rég nyugdíjaztak volna, ha nem kapunk engedélyt az interfész megépítésére. Azt mondták, hogy majd keresnek valakit helyettem... Nos, azóta is várom azt a valakit. Ehh, ma már azon sem lepődnék meg, ha hamarosan bejelentenék, hogy áttörték a tízes térküszöböt. – Ugyan, ne álmodozzon, doktor! – vágott a szavába Jonathan. – Az még mindig fizikai képtelenség. – Nos igen. De ne feledje, a fénysebesség elérése is az volt. Ma meg... – Az más volt. Einstein nem tévedett, a tömeggel rendelkező testek valóban nem érhetik el a fénysebességet. Mi csupán megtaláltuk azt a kiskaput, ami ezt mégis lehetővé teszi, mivel a térre nem vonatkozik ez a szabály. – Igen, elsős fizika. De régen volt már! – Kész is van. Jonathan felállt, és visszahelyezte a szerelőnyílás fedelét. – Kérem, installálja az elosztót, aztán már bekötheti az energiarácsba. Dr. Lucas odalépett az egyik terminálhoz, és virsli ujjaival fürgén pötyögni kezdett az érintőgombokon. Jonathan végigsimította kezével az ágy rideg felületét, áhítattal szemlélte az oldalán fel-felvillanó apró gombokat. Szinte betűről betűre megtanulta az interfész működési mechanizmusát, szája némán mozogni kezdett, amint elméjéből előhívta az álmos éjszakákon át bemagolt leírásokat. Az interfész lehetővé teszi, hogy ember és gép együtt dolgozzon... A mélyűr szenzorok adatait átfuttatja az emberi agykérgen, ezáltal a használó személy tudati és tudatalatti szinten is vizsgálhatja a mérések eredményét... Ezzel e géppel összeköthetjük az emberi ösztönt és megérzést az érzékeléssel, amire egy komputer sohase lenne képes... A bioágy halk dorombolása zökkentette vissza a jelenbe. – Az elosztó működik, a plazmaáram is stabilnak tűnik. – Remek, doktor. Akkor lássuk, hogyan működik. – Tessék?! Most akarja kipróbálni? Jonathan izgatottan állt a bioágy előtt, emlékei rávilágítottak arra, hogy mi is volt az, amiért egész eddig küzdött élete során. Ezért a szerkezetért kellett elszenvednie annyi fájdalmat és sérelmet a magánéletében. Hát itt volt az ideje, hogy learassa szenvedése gyümölcsét. – Igen, doktor, most azonnal. – A fiatal tudós felhuppant az ágyra, és lefeküdt a megfelelő pózban, fejét pontosan a drótokkal körbevett adattovábbító alá csúsztatva. – Ne feledje, hogy a Flottát nem szabad megváratni! Dr. Lucas megnyomott pár gombot a terminálján, mire az ágyból két, félkör alakú panel emelkedett ki, amik koporsóként zárták magába Jonathan testét. – Jon... Ugye, hívhatom, Jonnak? – Persze. – Nos, Jon. Az a pletyka járja, hogy a Flotta nem véletlenül támogatja a programot. A férfi mindent értőn elmosolyodott. – Mint azt tudja, a programot civil szervezetek irányítják, de mivel a Flottától kaptuk ezt az állomást, így neki is van némi beleszólása a kutatási célokba. Csupán arra kértek minket, hogy az egyéb mérések mellett keressünk mesterséges jeleket is. – A tudód arcára egészen ijesztő ravasz mosoly ült ki. – Nos, tehát, marslakókat kell keresnünk. – Nem hivatalosan, igen – mondta Jonathan miközben a doktorra kacsintott. Az idős férfi néhány gombnyomással aktiválta a bioágyat; az orvosi monitorokon egy szempillantás alatt megjelentek Jonathan életfunkcióinak az adatai. – Komputer, kapcsold be a hiper érzékeny mélyűr szenzorokat! – rikácsolta Dr. Lucas. – Célirányzék: M-2425-ös csillag. – Távszenzorok beállítva – csendült fel a bájos női hang. – Kezdd meg az adatátvitelt az interfésznek, egyenlőre csak vizuális szinten – adta ki a következő utasítást, majd Jonathan felé fordult. – Sok szerencsét Jon! Először egy kicsit félelmetes lesz, de majd gyorsan hozzá fog szok... Hirtelen elhalkult a doktor hangja, és minden elsötétült előtte. Páni félelem öntötte el űrfóbiája miatt, egyáltalán nem volt kibékülve a tágas, sötét helyekkel. Néhány idegtépő másodperc múlva halvány fénypontok kezdtek feltűnni a szeme előtt. Csillagok! – hüledezett. A kép egyre inkább ahhoz a rémálmaihoz kezdett hasonlítani, amikből rendszerint verejtékben úszva riad fel. Teste minden porcikája tiltakozott a nyílt űr látványától, be akarta hunyni a szemét, de a kép akkor sem tűnt el. Ahogy emlékeztette magát, hogy mindez csupán a fejében játszódik le, a félelme lassan alábbhagyott. Testem a biztonságos űrállomáson van – gondolta magában –, ahol nem eshet baja. A terápián tanult módszer meglepően hatásosnak bizonyult: mély levegőt vett, kifújta, majd ugyanezt elismételte még háromszor. Szeme előtt egy gigantikus, narancssárga korong kezdett kirajzolódni a csillagok parányi fényei előtt, majd vakító fényár töltötte be a körülötte húzódó végtelen teret. Amint felismerte, amit látott, a rémálom érzete egy szemvillanás alatt felszívódott. Most már tudósként és nem félős kisgyerekként nézte az interfész által közvetített képeket. Szóval így néz ki közelről egy csillag – állapította meg áhítattal vegyes elismeréssel a hangjában. Valóban lenyűgözte a látvány. Komputer, több adatot kérek! – adta ki a parancsot az interfészen keresztül. Enyhe fájdalmat érzett a két szeme közt, miközben a számítógép egyre több adatot futtatott át az agykérgén, de az előtte kibontakozó látvány mindenért kárpótolta. A spektrum valamennyi színét képes volt érzékelni, a csillag hihetetlen színárnyalatait fedve föl előtte. Tisztán látta a csaknem fénysebességgel száguldó napszelet, az égitestből kilövellő összes sugárzást, amik hullámszerűen terjedtek szét a tudata körül. Komputer, még több adatot! – A fájdalom ezúttal erősebb volt, megpróbált a fejéhez nyúlni, de se a keze, se a koponyája nem volt része a vizuális élménynek. Hirtelen számok milliói kezdtek kavarogni körülötte. Beletelt egy kis időbe, amíg agya rendezni tudta az adatokat, de végül minden szám a helyére úszott. Tömeg, átmérő, hőmérséklet, gömb-adatok... Mindent tudott a csillagról, amit csak az érzékelők képesek voltak felfogni. A végtelen szín és számtengerben úgy érezte magát, mintha egy tervezőasztal előtt ülne, mintha csak ő alkotta volna meg ezt a természeti fúziós erőművet. Vajon Isten is így látja a dolgokat? – futott át agyán a kérdés. A kép ekkor elmosódott, a számok és minden más eltűnt, csak homályos vonalakat látott maga előtt. Mi folyik itt? Komputer, mi történt? – A női hang ezúttal sokkalta közelebbről hallatszott, mint azt várta volna. Célirányzék módosítást hajtottak végre. Mit művel ez a Dr. Lucas? A kép tisztulni kezdett, a csillagok visszatértek a helyükre, de már nem a vörösen tűző nap foglalta el a látómezőt, hanem egy tejfehér spirál, egy távoli galaxis képe terült szét előtte. Hisz ez az Andromeda! – döbbent rá Jonathan. Felismerte a spirálok jellegzetes elhelyezkedését, de nem értette, hogy miért irányította a doktor erre az érzékelőket. – Túlságosan távoli objektumot értelmetlen lenne letapogatni, csak hibás és töredezett adatokat kapnánk... Gondolatait egy felvillanó fénypászma szakította félbe, ami a galaxis központjából tört ki. A fény eltűnt, majd megint felvillant. Először csak egy kvazárnak hitte, de ahogy elkezdte számolni a villanások közti időt, valami szokatlanra lett figyelmes. A fény szabálytalan időközönként tűnt fel, ami nem lehetett természetes... Mesterséges?! – Alig akart hinni saját magának, de a hosszú éveken át tanult csillagászati ismeretei mind ezt támasztották alá. Nem volt az űrben semmi, ami így viselkedne, legalábbis semmi természeti képződmény. Komputer, célirányzék: omega hármas szekció! – Tekintete a fénypászma felé csúszott, mígnem egészen bele nem került. Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, képek és hangok egész tömege suhant át agyán. Képtelen volt ennyi adatot egyszerre feldolgozni, csak foszlányokban érzékelte őket. Ez... Egy egy... adatfolyam... – A fájdalom már olyan erős volt, mintha a feje milliónyi darabra akarna szétszakadni. A csillagok és az Androméda eltűnt előle, a fekete háttért szürke köd váltotta fel. Nem értette mi történik, úgy tűnt, mintha egy bűzös mocsárban lenne. Hogy kerültem ide? Öt, fekete köpenyt viselő alak kezdett kibontakozni a ködből. Félelem suhant át a tudatán, érzékei egyre csak azt kiáltották neki, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kik maguk? Mit akarnak? Nem kapott választ. A középső alak közelebb lebegett hozzá, kitárta kezét, és mielőtt elérte volna, teste ugrásszerűen megnőtt. Komputer, vészleállás! Vészleállás! – Azonban a gondolatai elvesztek a térben, a számítógép már nem érzékelte a testében tudatának a jelenlétét. Végül rájött, hogy mi történt, de akkor már túl késő volt. Utolsó, saját, kétségbeesett gondolata az volt, hogy bárcsak mégis elkötötte volna azt az űrkompot...! *** – Komputer, leállás! – mondta nyugodt hangon Dr. Lucas, miközben lekapcsolta a bioágyat, és lezárta az interfész áramköreit. Odalépett a még félig eszméletlen férfihoz, és segített neki felülni. – Minden rendben? – kérdezte a doktor. – Nos gartem quolam, no hux? – gurgulázta a férfi, szeméből vad indulat szikrázott. – Á, tábornok úr! Nos, nem is reméltem, hogy maga fog átjönni. Komputer, kezdd meg Dr. Jonathan Huxlei microchipjébe letölteni az angol nyelvi adatbázist...

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2009-07-17 14:48 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Te nem novellista vagy, hanem regényíró.
Nagyobb terjedelemben tudsz jobbat alkotni. Még ez is kicsit zsúfolt, de már alakul. :)

cs, 2009-11-12 14:58 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

20ezer leütési limit mellett 22700 leütés. (Picit csúnyán néz, de nem nagyon.)
*
"Parancsot teljesített, és mint katona" – gondolom Jonathan és nem a matróz, de ebben nem vagyok biztos.
"De ő tudós volt, nem katona" – az előbb még azt mondtad, katona. Ööö, akkor mi is? Vagy az előbbi katona-dolog a matrózra vonatkozik, ez meg Jonathanra?
"De ő tudós volt, nem katona, neki megadatott a választás lehetősége, ami néhány napja még tonnás súlyként nehezedett a vállára. Végül döntött, de a nehezék nem tűnt el, csupán nevet változtatott: bűntudatra." - ez az utalgatás így kissé lóg a levegőben...
"éppen mire gondolhat. – Esetleg a családjára? " - én nem raknék gondolatjelet.
"Nem... Parancsot teljesít, és a munkájára koncentrál. Nem tehet mást, ezt kell tennie. " - ej, de biztos benne. :)
"panelre helyezte mutatóujját " - névelő: a mutatóujját
"a komputer leellenőrizte " - szebb szó a számítógép
"ugyanazt a megtántoríthatatlan " - au. Ilyen szó nincs. És ronda is. El-, vagy inkább igekötő nélkül, de a legjobb, ha kihúzod az egész szót, felesleges.
"Vajon honnan ez a végtelen bizalom a parancs iránt? " - hát az imént volt róla szó, hogy beléjük plántálják.
"A katona feléje fordul és vigyáz állásba csapta magát. " - lemaradt egy t. Vigyázzállás egybe van, két z-vel, megnéztem a MHSZ-ban.
"Jó munkát, uram " - óhajtó mondat, felk.jel
"A matróz elkerekedő szemekkel " - hány pár szeme volt szegénykének? :) Páros szervek egyes számba.
"az ajtó azonnal összecsukódott " - inkább becsukódott
"Á, üdvözlöm Jonathan! " - mgsz, v
"egészen olyan volt " - szóismétlés: "egészen hasonlított"
"egyik rejtélyes, és különös " - nkv
"diplomáját; és fiatalos " - pontosvessző után nem szerencsés az és, mivel a pontosvesszű után olyan, mintha új mondatot kezdenél
"aja, és sima " - nkv
"Ugye milyen vicces " - v
"ohasem értette, hogy egy lakórészbe miért raknak ekkora ablakokat. " - pszichológia, hogy az ember ne kukuljon meg. :) (Tengeralattjárón pl nagyon nehéz az élet)
"egy szónikus zuhanyzó " - ööö... mi köze a zuhanynak a hanghoz? :)
"komputeres terminállal " - elég csak terminállal
"Még egy levelet sem írt Miának a történtekről. " - érdekelne, miért, de ezt itt nem tudjuk meg, nem teljesen tiszta. :( (Na jó, később azért már sejtem)
"– Felvétel. – Egy dallamos csengés jelezte, hogy beszélhet: " - nem tiszta nekem, ki mondja azt, hogy felvétel; kissé kommenthiányos környezet, és a tagolás sem biztos, hogy helyes.
"– Ismét egy hazugság... Hát már ilyen könnyen megy? – gondolta magában. " - huh, lehet dőlttel jobb lett vona, mint gondolatjellel.
"– Kérlek, bocsásd meg, hogy nem lehetek ott veletek, és üdvözlöm anyáékat. " - felk.jel, piros pont, ha megmondod, miért.
"és küld el " - küldd
"leolvasóra helyezte mutatóujját " - névelő
"Komputer, játszd le az üzenetet. " - felk.jel
"„– Jon... Mégis, hány " - na ez ronda. Gondolatjeles szöveg idézőjelben?! Sima gondolatjel is tökéletes, nem kell túlcifrázni. Ez a hiba később is előjön.
"érzékelő pultok " - hm, egybe?
"Úgy néz ki, mint akinek most vették el a játék androidját! " - huh, kissé kilóg ez egy öreg doki szájából, de hát ha ilyen a szereplő... :)
"Végre talált valaki " - valakit
"Kérem, adja ide a hiperkulcsot. " - felk.jel
"ne álmodozzon doktor! " - megsz., v
"elérési " - elérése
"Az más volt. Einstein nem tévedett, a tömeggel rendelkező testek valóban nem érhetik el a fénysebességet. Mi csupán megtaláltuk azt a kiskaput, ami ezt mégis lehetővé teszi, mivel a térre nem vonatkozik ez a szabály. " - inas-szobalány párbeszéd!
"Jonathan végigsimította kezével az ágy hideg ötvözetén" – huh, ezt rosszul raktad össze.
"fel- felvillanó " - szóköz nélkül
"Remek doktor. " - v
"Akkor lássuk, hogyan működik. " - felk.jel
"Ne feledje, hogy a Flottát nem szabad megváratni. " - felk.jel
"Jon... Ugye hívhatom Jonnak? " - Nem John? Na mindegy. Legyen Jon.
"Mint azt tudja " - vááá. Ha tudja, akkor mindek elmondania? Inas-szobalány! Tessék burkoltabban az olvasó elé tárni olyan infókat, amit mindkét szereplő tud. Vagy akkor az egyik szereplő ne tudja.
"egyéb mérések mellett, keressünk mesterséges " - nkv
"Az idős tudód " - tudós
"Az idős tudód arcára egészen ijesztő ravasz mosoly ült ki. " - Ácsi! A narrátor Jonnal van. De ő most körbe van zárva, akkor honnan látja, hogy a másik elmosolyodik? Vagy a burok átlátszó?
"miközben a doktorra kacsintott. " - itt ugyanaz a kérdés – honnan látja?
"kapcsold be a hiper érzékeny mélyűr szenzorokat " - felk.jel
"rikácsolta Dr. Lucas. " - biztos, hogy ezt az igét akartad itt használni?
"Kezd meg" - kezdd
"egyáltalán nem volt kibékülve a tágas, sötét helyekkel. " - de a pici szobájára meg panaszkodott?
"másodperc múlva, halvány " - nkv
"űrállomáson van, – gondolta magában – " - nkv
"Amint felismerte amit látott " - v?
"Komputer, több adatot kérek! – " - elejére gondolatjel. Vagy ha ezt csak gondolja... Most is azt mondom, szerintem dőlt betűvel jobb lenne.
"érzett a szemei közt, " - két szeme közt
"kibontakozó látvány, mindenért kárpótolta. " - nkv
"megpróbált fejéhez nyúlni " - névelő
"Célirányzék módosítást hajtottak végre. " - kitalálom: Jonathan csinálja, megy haza Miához.
"A fény szabálytalan időközönként tűnt fel, ami nem lehetett természetes... " - miért nem?
"mintha feje milliónyi darabra " - névelő
"az űrkompot!... " - helyesen: "az űrkompot...!"
"kezd meg " - kezdd meg
*
Kicsit lassan indul, de jól manipulálsz az érzelmekkel. Mia kifakadása és Jonathan bűntudata teljesen a helyén van.
Onnantól viszont...
A dokival való párbeszédek erőtlenek, laposak, nem viszik előre a sztorit, főleg, hogy techno-blablát is használnak közben. Ott szívesen tovább lapoztam volna... Lásd inas-szobalány párbeszéd.
Sok helyenzavaró az angolikán szavak használata (interfész, komputer, konfigurál). Olyan hatást keltett, mint egy sebtében angolról lefordított novella.
Jegyezd meg: megszólításhoz vessző, felkiáltó/óhajtó/felszólító mondatnhoz felkiáltójel! Ez a két típushibád többször előjött.
Sűrűsödtek a hibáid a végére. Az első fele mégolyan szép... Főleg a vesszőhibák kezdtek besűrűsödni.
Totál nem értem a végét. Mi van? Ki csinált mit és miért? Ki az a tábornok? Miért pont Jonathan kellett ehhez a nem tudjuk mihez? Hová lett Jonathan? Ki volt az az öt alak? Mi van az Andromédában? Az a legrosszabb, hogy leírtad, hogy "Végül rájött, hogy mi történt, de akkor már túl késő volt. " - de ezt nem közölted az olvasóval...
Erős négyes- négyes fölén gondolkodtam, de ez levitte egy hármas fölé – négyes alá szintre. Olyan, mint egy regény egy kivágott fejezete. Hiányzik egy értelmes vég, de nagyon. Vagy csak én vagyok teljesen összezavarodva? Pedig az eleje szép volt...
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."