Egy nap

Derengő fényre ébredtem. A falon egy barátságos, megnyugtató, de valahogy mégis minden karaktert nélkülöző arc bukkant fel. „Túl emberi”- szaladt át a gondolataim között. Amennyire lehetséges volt az esetében megítélni, együttérző, talán kissé szánakozó hangon beszélni kezdett:

-Jó reggelt. Azt hiszem a legjobb, ha rögtön túlesünk a legrosszabb részen – itt őszintétlenül nagyot sóhajtott - Az, hogy nem emlékszik semmire, nem egyedi, és nem is ideiglenes állapot. Minden embertársával, minden alvásciklust követően ez történik, immár generációk óta. Az ön viselkedésmintái alapján azt javaslom, hogy ne terhelje túl magát kérdésekkel, mert a krízisidő nem hosszabbítható meg, gyakorlati okokból. Ha kérdése van, használja a kézi terminált, amit ott talál az ágy mellett. Most kijelentkezem, de nemsokára visszatérek a mai programmal. Kérem, készüljön fel. –ezzel eltűnt a kép, csak az üres ragyogás maradt a hófehér falon, és a fejemben.

Fehér csend, és üresség. Szótlanul meredtem magam elé az ágy szélén ülve, zsibbadt elmével. Próbáltam kutatni, kutatni magam és az emlékeim után, de mintha csak kavargó füstbe próbáltam volna kapaszkodni, két marokkal, erővel. Minden mozduló gondolat jobban összekevert az emléket az álommal, az álmot a képzelettel. A pánik hullámokban kezdett maga alá temetni.

Hiszen tudok olvasni. Tudom, hogy néz ki a hajnali napsugár, amikor megtörik a vízen. Tudom, mi az a gyermekkor. Tudom, mi a félelem, mi a halál.
Még ezt a nyomorult terminált is tudom használni.

Számos elkeseredett keresés következett, és minden egyes találat csak még több kérdést vetett fel bennem. Megtudtam, hogy ez az állapot az utóbbi egy évezredben kezdett kialakulni, folyamatosan rosszabbodva, generációról generációra. Biztos magyarázat hiányában számos teória terjedt el a végnapokban. A kedvencem az volt, ami nem degeneratív betegségként, hanem evolúciós lépésként tekintett a folyamatra. Az indoklás a következő volt: minden információ évezredek óta másodpercek alatt elérhető, így a tárgyi tudás feleslegessé vált, a memória pedig teherré. Az emlékek a megnövekedett élethossz fényében pedig olyan megterhelést jelentettek, aminek elviselésére az emberi elme képtelennek bizonyult.

Az utolsók, akik még képesek voltak emlékezni, létrehoztak egy rendszert, ami képes fenntartani önmagát, még úgy is, ha a részei nem képesek az időben egy napnál régebbre visszatekinteni. Úgy tűnik, ez volt az utolsó közös erőfeszítésünk, mint emberiség.

A falon újra felvillant gyámolítóm mesterséges arca.
-Üdv újra. Az életrendjét úgy állítottuk össze, hogy az fedezze az emberi alapszükségleteket, így a mai nap az ön számára szociális nap. Úgy találtuk, hiába nem emlékszik rá, a szociális nap is ellátja a funkcióját, és szükséges, hogy kikerüljük az olyan kellemetlenségeket, mint például a depresszió, és annak egyéb testi tünetei. Kérem, kövessen. –az utolsó szavait követően az arc átcsúszott a szomszédos falfelületre, akár egy színes árnyék, egy ajtó mellé, ami az előbb még nem volt ott.

Az ajtó a szabadba vezetett, így a fény egy kissé elvakított. Megálltam a kijáratnál, és a mellettem pihenő árnyékra pillantottam.

– Azt találtuk, hogy a leginkább megnyugtató hatású az ön számára a rendezett természeti környezet- sandított fel rám. Nagyot sóhajtva kiléptem az ajtón.

A vakság átmeneti másodpercei után egy gyönyörű park bontakozott ki a fényből. A ragyogó zöld több ezer árnyalata hullámzott előttem, a napfény minden egyes levéllel és fűszállal saját külön táncot járt. Rengeteg féle növény volt, nem túl meglepő módon nem ismertem fel őket, de elbűvölt a különbözőségük. Minden levél más felületű, formájú és árnyalatú volt. Alig tudtam leküzdeni a kísértést, hogy egyesével végigsimítsak rajtuk. Egy pillanatra valóban elfelejtettem minden fájdalmam.

Egy dolog rontott csak az összképen: a parkban elszórtan sétáló és üldögélő alakok. A park tetszett, de az ötlet, hogy életem egyetlen napját idegenekkel kelljen töltenem, lelombozott, főleg, mert saját magam számára is idegen voltam. Dühös kesergésemből egy szelíd hang zökkentett ki.

- Csatlakozhatok? – kérdezte, és közben a szeme mosolygott. Az arcán nem láttam semmi figyelemre méltót, jellegtelen volt, akár a többieké. Ami azt illeti, most jutott először eszembe, hogy azt sem tudom, én magam hogy nézek ki. Gyanítottam, hogy nem sokban különbözhetünk. Megdöbbentett a felismerés.

- Persze - feleltem kissé kelletlenül, mert idegesített a vidámsága.
- Nem tudom, te mikre kerestél rá a krízisidődben - kezdte derűsen - de szerintem elképesztő, hogy a fogalmaink a kollektív emlékekből táplálkoznak, ennyi év, ennyi generáció után is. Például én sosem láttam madarat, és nem is láthattam volna, ám mégis tudom, mi az, és még szavam is van rá.- mosolygott.

Igazán nem akartam megbántani, de nem tudtam belátni, mi oka van a boldogságra.
-Ne haragudj, nem akarlak elkeseríteni, de nem tudom, mi a csodálatos abban, hogy én, aki most vagyok, ma éjjel megszűnök létezni- feleltem elcsukló hangon.

Meglepetten pillantott rám.
-De hiszen tegnap még nem is voltál. Igazán nem értem, mi okod van a boldogtalanságra. Talán nem tetszik ez a hely? –kérdezte, és a tekintete most egészen emlékeztetni kezdett valamire, amiről úgy gondoltam, hogy az általa emlegetett madaraké lehetett - Vagy zavarok?

Némán sétáltam pár lépést tovább. A haragom kicsit alábbhagyott, de az elkeseredésem nem tűnt ilyen illékonynak.
-Nem csak… nem akarok meghalni ma.- hajtottam le a fejem.

Hosszú, komoly pillantást vetett rám.
-Nem gondolom, hogy jobban meghalnál ma, mint tegnap, vagy akár tegnap előtt. De ha mégis, miért gondolod, hogy ez a legjobb módja annak, hogy eltöltsd az egyetlen napot, ami a tiéd?

Megsemmisülten álltam egy darabig, lehajtott fejjel, némán, és néztem a csillogó fűszálakon játszó fényt a talpam előtt.
Mire felnéztem, nem volt sehol, elkeveredett az egyforma arcok tengerében.

*

Félek, de segítenek álomba zuhanni a hozzám hasonlóknak. Nem mintha számítana. Mindjárt elalszom.
Madarakról akarok álmodni.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-08-08 18:30 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Központozási hibák (úgy értem, mind, ami elkövethető) - ez az egyszerűbb, könnyebben javítható része. A másik az, hogy elég optimista egy ember vagy, mélyen humánus (ez nem baj, ezen nem kell javítani, ne úgy értettem). Valószínűleg a rendszer valahogy gondoskodik róla, hogy mindenki kellően emberséges legyen a többiekkel, de lefogadom, hogy gyakoriak az ok nélküli tömeggyilkosságok és a spontán orgiák. Mert ugye egy napja van mindenkinek - miért ne kattannánk be?
Amúgy én is szívesen szavaznék az értelmes emberiségre (még akkor is, ha picit depis), de mit ne mondjak, nem úgy néz ki, hogy körülöttünk ilyen lenne a valóság.

_____________________
Dr. Bloody Dora