A bolygókaraván: Törésvonalak (regény, I.)

 

1. A megbízott

Charles August du Montagny megbízott elgondolkodva dörzsölte meg rövid, kefe szerű, hófehér bajuszát. Gondterhelt volt. Hivatalosan, alig pár napja nevezték ki a Karaván vezetőjének, de máris olyan problémákkal kellett szembenéznie, amiket sosem szeretett vagy akart megoldani. Pedig, milyen egyszerűnek is tűnt eleinte az egész! Egy sor bánya igazgatása egy olyan Isten háta mögötti kis takonygolyón, mint az Io, még nálánál sokkal kevesebbet látott alakoknak sem okozna komoly problémát! Messze a forgalmas kereskedelmi vonalaktól, csendes évek várhatnak rá. Ez maga a tökéletes nyugdíj!

Persze, mint mindig, most is közbejött valami.

Politika... – pillantott föl undorodva a szemben álló Archibald Wilsonra, aki meglehetősen szokatlan látványt nyújtott a Jupiter körül keringő űrbázis rideg, szürke kabinjában. Magas, negyvenes éveiben járó férfi volt. Drága sötétkék öltönyt viselt, arany lánccal, lakkcipővel. Őszülő frizuráját gondosan oldalra fésülte, több-kevesebb sikerrel álcázva a megritkult foltok fényes csillogását.

– Valami gond van, August? – kérdezte Wilson és kortyolt egyet a teáscsészéből,. – Nem mondja, hogy nem volt elég ideje átgondolni a dolgot?

Charles enyhén meggyűrte a kezében tartott lapot. Szó nélkül az asztalra tette és a pipája után nyúlt. Valójában nem anikotinhiány késztette erre, még érezte a szájában az előződohányzás keserédes ízét, egyszerűen csak el akart határolódniattól, ami ott feküdt előtte a papírra vésve.

– Na és azok a nagyratörő ígéretek, amikkel pár hetetelekürtölték a Naprendszert? – kérdezte végül cinikusan. – Azokkal mi van?

– Ne vicceljen! – legyintett Wilson. – Az a bizonyos összhatalmi egyezmény az Unió és a Szövetség között már akkor sem ért többet a pergamennél, amire írták, mikor még friss volt rajta a tinta. A Gdansk incidens után meg... nos, a békés megoldások hívei is elhallgattak.

– Semleges területen vagyunk, nagykövet! – vetette oda Charles, bár tudta, ez aligha fogja meghatni a szövetségi kirendeltet. – Itt nincs helye hatalmi sakkjátszmáknak!

– Egyetértek Önnel, August megbízott. Vigyázni kell, nehogy felbillenjen az egyensúly.

Mindketten elhallgattak. Közben előkerült a pipa, a tömködő, a dohányosszütyő meg egy doboz gyufa.

Az idős megbízott csak lassan fogott neki a szertartásnak, mintha attól félne, bármikor megzavarhatják.

– Javítson ki, ha tévedek, de az Unió egyetlen főnyi kezelőszemélyzetet küld a számítógépes rendszer üzemeltetésére, nem? – kérdezte végül. – Ezt én aligha neveznem az egyensúly felbolygatásának.

– Egy ember, August! – emelte fel a kezét Wilson, mintha csak egy beszédet mondana. – Egy ember, aki tejhatalmat fog élvezni a Karaván teljes hálózata felett! Navigáció, gyógyászat, étel-, víz- és levegőellátás...

– Minden feladatra van emberi szakértő is - pillantott fel Charles a nagykövetre, majd vissza a pipájára.

– Ugyan, barátom! – Wilson hangja hirtelen sokkal nyájasabbá vált. – Fogja fel úgy, mint egy újabb ártalmatlan óvintézkedést!

Charles megtömte a pipát és a gyufáért nyúlt.

– Én máshogy fogom fel – válaszolt nyugodtan. Ujjai közt vörösen fellobbant a gyufa. – Pont azért, mert ismerem mind az Uniót, mind a Szövetséget. Tudja, ők általában nem olyan őrültek, hogy egy ilyen fontossággal bíró transz-planetáris projektet holmi politikai játszótérnek tekintsenek! – Felemelte a kezét, belefojtva a szót a Szövetség megbízottjába. – Ezzel szemben maguk szemtelen féreg módjára elébem csúsznak, hogy szentesítsék a nyamvadt kis játékukat. Eszükbe sem jutott, hogy nem írom alá, igaz?

A nagykövet egy pillanatra felvonta a szemöldökét a nyilvánvaló sértés hallatán.

– Látom, maga makacs ember – mondta és az idős férfi elé tolta a lapot.

– Csak nem szeretem, ha hülyének néznek! – vágott vissza Charles és visszatolta a lapot a nagykövet elé.

Wilson arca egy pillanat alatt átalakult. Eltűnt róla a nyájasság, helyére rosszindulatú káröröm került, meg egy csipetnyi aljasság. Leakasztotta a mellzsebéről a tollát, bekapcsolta és Charles elé tette.

– Valóban nem számoltunk azzal az eshetőséggel, hogy Ön megtagadja az engedelmességet – kezdte fölényeskedve. – Tudja, úgy ítéltük, az Io fekete kénje előbb-utóbb úgyis eljut hozzánk. Ugyanakkor, ez a projekt még mindig nagyon fontos a Szövetségnek. – Leült az asztalhoz és cigarettát vett elő a zsebéből. – Mint azt Ön is biztosan tudja, rengeteg olyan tisztázatlan eset akad még a legutóbbi háborúból, aminek könnyedén lehet épp maga a személyes felelőse! Hol is szolgált? Csak egy hívá...

Ekkor Charles hirtelen hangosan felnevetett.

– Szóval nyílt lapokkal akar játszani? – kérdezte. Felkapta a tollat, magához vonta a lapot és aláfirkantotta az engedélyt. Aztán összehajtotta és a nagykövet arcába lökte.

Wilson csak felvonta a szemöldökét. Fél pillanatig hol a földön fekvő engedélyre, hol Charlesra pillantott. Aztán lassan lehajolt, felvette a lapot és a zsebébe tette.

– Látom, mégiscsak megértettük egymást! – mosolyodott el ismét nyájasan.

Feltápászkodott és az ajtó felé indult.

– Ön hatalmas szolgálatot tett a Szövetségnek – fordult még vissza az ajtóból egy pillanatra, majd eltűnt a folyosón.

– Hát persze – mormogta Charles halkan a bajsza alatt. – Egy golyót kapok hálából a két szemem közé...

 

Néma mozdulatlanság telepedett a kabinra, csak a parázsló dohány halk sercegése törte meg a szinte tapintható csendet. A füst lassan betöltötte a szűk légtér minden szegletét halvány derengés mögé rejtve Charles August du Montagny vonásait. Még mindig az ajtót figyelte, mintha attól tartana, hogy Wilson esetleg máris visszatér, hogy bemutassa „háláját”.

Valójában, már rég megfeledkezett az egészről. Azon a harminc éven járt az esze, amit hol az Unió, hol a Szövetség titkosszolgálatában töltött kettős ügynökként. Erről persze aligha lehetett bárkinek is bármi fogalma az Amalthea Kereskedelmi Űrbázison vagy az egész Jupite Körzetben. Hasonlóan, arról sem lehetett sok fogalma bárkinek, hogy már hónapok óta tudott mindenféle előre tervezett kétes ügyletről, ami csak a Karavánnal történhetett.

Szánalmas – gondolta keserűen. Ellökte magát az asztalától és lassan kihúzta a legalsó fiókot. Egy darab folyékony sötét kén csillogott benne egy nagyobbacska kartondoboz tetején.

Alig ért hozzá, az anyag gyémánt keménységűvé szilárdult. Ezek között a körülmények között persze egyáltalán nem volt biztonságos tárolni, de ez csak Charles érdekeit szolgálta. Aligha létezett rajta kívül olyan ember a bázison, aki meg merte volna kockáztatni a karja elvesztését a látszólag értéktelen kacatokért, amik a fiókban pihentek!

Óvatosan megfogta a kis követ, kiemelte a fiókból és az asztal közepére tette. A kén mocorgott még egy darabig, mint egy kikelésre váró tojás, aztán olvadozni kezdett. Mire ismét teljesen szétfolyt, Charles már rég a papírdoboz tartalmával volt elfoglalva. Egy dosszié került elő belőle meg egy régi csuklókommunikátor, rajta a két titkosszolgálat megkopott jelvényével.

Kinyitotta a dossziét. Egy előre kitöltött jelentkezési lap volt benne meg egy rakás kézzel írt jegyzet tucatnyi ember legféltettebb titkairól. Gondolkodás nélkül aláfirkantotta a lapot, majd az irattovábbítóba helyezte. Utána visszacsukta a dossziét benne hagyva a többi feljegyzést.

A dossziét óvatosan a fekete kénre tette, leakasztotta övéről kopott szolgálati revolverét és lőtt.

Egy fekete villanás látszott csak, ahogy a lövedék átszáguldva a papíron a furcsa anyaghoz ért. Az instabil fekete lyuk beszippantotta a dossziét, kiradírozva a térből és időből, nem hagyva belőle mást, csak enyhe ózonszagot meg egy nagyobbacska krátert az íróasztal közepén.

Aligha van ennél jobb módszer eltüntetni a bizonyítékokat – mosolyodott el Charles.

Visszaült a helyére és munkához látott. Még el akart intézni pár hivatalos dolgot, mielőtt lemenne a fő dokkpanelre, hogy csatlakozzon a Karaván legénységéhez.

A nem hivatalosakról nem is beszélve – pillantott fel a dobozban hagyott ütött-kopott, ósdi csuklókommunikátorra.

Sok idő telt el így. Hívások tucatjai hagyták el a régi adóvevőt. Legtöbb esetben alig pár szó hangzott csak el, máskor még annyi sem.

Aztán az iroda falán halkan kattant egyet a falióra. Charles lassan feltápászkodott, gondosan elrendezte maga körül irodája berendezéseit, visszatette a dobozt a fiókba, majd kivette azt a bizonyos jelentkezési lapot az irattovábbítóból és tárcsázni kezdett az asztal kommunikátorán.

A szerkezet képernyője kéken felragyogott jelezve, hogy létrejött a kapcsolat.

– Rooney rendész, azonnal jelentkezzen az irodámban! – parancsolta Charles fel sem pillantva az engedélyen lévő fényképről. – Halaszthatatlan feladatom van a számára!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2010-03-16 15:40 Alexei B Fargas

 46 elolvasás és semmi vélemény? Kérek szépen kritikát!

k, 2010-03-16 17:09 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Nekem tetszik. Rosszakat nem tudok róla írni. Néhány szórendi hibát találtam, és esetleg a párbeszédeken javíthatnál, kicsit laposkásak. :)

sze, 2010-03-17 09:59 Alexei B Fargas

 Köszi szépen! Majd belenyúlok néhol pár szó erejéig!