Álomban ébredés

A fagyos északi szél végigszáguldott a város kihalt utcáin. A hópelyhek békés tánca vad őrjöngéssé változott… aztán olyan hirtelen, ahogyan kezdődött, minden elcsendesült. A pelyhek nyugodtan hullottak tovább az utcák macskakövére.
Egyik-másik sima, pontosan kivágott, téglalap alakú lábnyomok mélyedéseibe esett.
Robotok…
Csak egyetlen emberi nyom sötétlett a tiszta fehérségben. A tér egyik, kupola alakú lakóházától indult, megkerülte a lekapcsolt szökőkutat, majd eltűnt a közeli park fái között.
Egyedül ültem a nyomok végén, egy padon.
A szél ismét erőre kapott, berohant a lecsupaszított fák közé, majd süvítő hangot gerjesztve a rozsdamentes acél falak között, folytatta útját délnek. Rögtön kirázta a szemeimből az álmot.
Szorosabbra húztam magamon a kabátot.
Legalább felébredek egy kicsit – gondoltam magamban. Megpróbáltam elmosolyodni, de nem ment. Nagyon fáradt voltam, hetek óta nem tudtam rendesen kialudni magamat.
Még három hónap…
Hirtelen egy sötét folt jelent meg a közelemben. Az egyik pillanatban még sehol sem volt, a másikban már alakot is öltött. Hosszú, fekete kabát és csuklya rajzolódott ki egy emberforma körül.
Mefisztó volt az.
– Igazán kellemes napunk van, nem igaz? – kérdezte mély hangon. – Ahhoz képest, hogy milyen pocsék nap volt tegnap…
Nem fordultam felé. A fák árnyai mögül tisztán látszottak a téren dolgozó takarítórobotok, őket figyeltem. Átalakított karjaikkal épp akkor fogtak neki ellapátolni a felgyülemlett havat.
– Igen… valóban – válaszoltam kis idő múlva. – Nem is tudtam, hogy képes vagy észlelni az időjárást…
Érkezésem óta ismertem Mefisztót. Neki köszönhettem, hogy az eltelt fél év kétségbeesett küzdelemmé vált a magam alkotta világ ellen. Szívből gyűlöltem emiatt az elsőtől az utolsó bitig. Csupán egyetlen dolog boldogított benne: ő volt az egyetlen lakója ennek az álomnak, akiben elérhető beszélgetőtársra leltem.
– Persze, hogy tudom. Felette állok itt mindennek! – mondta és magára mutatott. – Ezt az időt is nekem köszönheted!
Hirtelen felerősödött a szél, megkapaszkodott a fák ágaiban és addig csavarta őket, míg egyik-másik recsegve le nem tört.
– Állj le! – kiáltottam a fekete alakra, bár tudtam, úgysem fog engedelmeskedni. Nem volt szokása.
– Pfff… – horkantott lenézően. A szél egy cseppet sem enyhült. – Talán nem te mondod mindig, hogy télen legyen hideg?
Nyavalyás program! – gondoltam magamban, ahogy még szorosabbra húztam magamon a kabátot. – Amíg az Álomgépben fekszem, kegyetlenül felhasználhatja ellenem minden gondolatomat és emlékemet!
Mint sok más helyen, nála is programhibára gyanakodtam. Hiányzott belőle a megértés és a kedvesség, ami kulcsfontosságú lett volna ahhoz, hogy jól tudja ellátnia a feladatát: először óvatosan, majd egyre erélyesebben kellett volna felhívnia a figyelmemet a távozás örömeire. Ehelyett erőszakosan tolt egy olyan irányba, mely még nem működött: nem tudtam önként távozni, bármennyire is szerettem volna. A kezdetektől csak arra koncentrált, hogy előbb-utóbb őrületes fájdalmat okozzon minden perc, amit ebben a hosszú, sötét folyosóvá szűkült életben el kell töltenem.
Szépen lassan ugyan, de sikerrel járt… és ez iszonyatos szorongásra adott nekem okot. Azt ugyanis biztosra tudtam, hogy a rendszer azon része, amely ébredéskor kötelezően „megszabadítja” az álmodót a rémálmok terhétől, tökéletesen működik. Féltem, nem lesz esélyem kijavítani a súlyos hibákat, amelyeket tapasztaltam.
Hosszú hetek óra kerestem kétségbeesetten valami békét és szépséget, hogy megvédjem magam a kudarctól, ám minél többet láttam az álmomból, annál rosszabbul éreztem magamat benne… és ebben kivételesen csak kis szerepe volt Mefisztónak. Arról nem tehetett, hogy ez a világ egyáltalán nem olyan tökéletes, mint hittem…
– Igazán ráébredhetnél már arra, hogy te magad tetted rosszá az álmaidat – szólt a sötét alak unottan. – Én csak segítettem neked egy kicsit felismerni…
– Ha kijutottam, teszek róla, hogy soha többé ne kelljen téged elviselnie senkinek se! – förmedtem rá.
A program gúnyosan felnevetett, közben ruhájába erősen beletépett a szél. Tisztában volt vele, hogy a dolgok nem így működnek.
Borzasztó érzés volt belegondolni, hogy ha valami nem változik meg, később semmit sem tehetek majd ellene.
– Te bolond! – kiáltott rám. – Eltüntetnél, ha hatalmadban állna? Gondolkozz! Azt hiszed, nélkülem képesek az emberek dönteni a valóságról és az álomról? Az itteni álomgépek egyikében sem vagyok jelen, és nézd meg hozzá az embereket! Szánalmasak! Van, aki napok óta le sem csatlakozott a gépéről! Élvezik az édes álom minden negédes percét és vissza sem akarnak térni az általuk valóságnak nevezett pokolba!
Körbenéztem újra a városon. Számomra minden szép volt benne és tökéletes.
– Ez nem a pokol! – csóváltam a fejemet. – Nincs neked fogalmad arról…
– Csak azért, mert itt nem maradt semmi azokból a dolgokból, amik titeket olyannyira kínoznak? – vágott közbe. – Se globális katasztrófák, se háborúk nincsenek többé, ez igaz, emiatt tényleg büszke lehetsz magadra – folytatta a ki nem mondott gondolatokat –, de mindezek ellenére, ez akkor is a pokol. Mint te is tudod, vannak más problémák, sokkal nagyobbak, mint amilyenekkel valaha szembesültetek…
Igaza volt. Mint mindig. Tudta, mi a leghatásosabb fegyvere ellenem.
Ellenkezésre nyílt a szám, de ismét közbevágott.
– Nézzünk inkább egy másik szempontot, hátha az jobban érdekel téged. – A közeli házak felé mutatott. Az utcákon fekete foltok jelentek meg, mindegyikből egy-egy árny lépett elő és elindult a napi teendőjét intézni. – Ők azok, akiket a kalkulációk nem tartottak alkalmasnak arra, hogy ebben a világban éljenek. A kinti adatbázisokat vettem alapul és hidd el, elég sokan vannak. Hatalmamban áll mindegyikük aktáját kikérni, majd behozni ide, ha bizonyítékokra vágysz…
Nem néztem rájuk. Megesett már korábban is, hogy ilyen hallucinációkkal kínzott.
Feltápászkodtam és elindultam visszafelé a bokáig érő hóban.
– Máris mész? – kérdezte és utánam indult. – A végén kezdem azt hinni, hogy nem élvezed a társaságomat…
Áthaladtam a téren, közben jött utánam. Mire a lakóházamhoz értem, már rengeteg friss, emberi lábnyom díszítette a makulátlanul fehér havat.
– Őket mind a te nagyravágyásod ölte meg – mutatott a nyomokra, amikor megálltunk.
– Takarodj már el és hagyj békén! – ordítottam rá az ajtóból visszafordulva. Mefisztó felnevetett, majd a következő pillanatban eltűnt.
– Segíthetek, uram?
Az egyik közeli hókotró lépett mellém segítőkészen. Csak ő és két társa volt a környéken. Téglalap alakú nyomaik élesen rajzolódtak ki a szinte érintetlen hóban.
– Te is takarodj a francba! – ordítottam rá is. – Csak egy nyavalyás álomkép vagy, semmi más!
A robot döbbenten lépett egyet hátra.
– Na de uram…!
Berohantam az épületbe és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót.
Nem jutottam a bezárt ajtónál tovább. Gyűlöltem Mefisztót! Gyűlöltem azért, mert mindig igaza volt! Ha a jövő valóban ilyenné válik miattam, tényleg több millióan pusztulhatnak bele ebbe az egészbe!
Munka nélkül, élet nélkül, naphosszat a magunk alkotta világban… nem embernek való mulatság…
Mozdulatlanul szuszogtam a sötét folyosón és hálát adtam a mindenségnek a csendért, ami itt fogadott. Jó volt egy kicsit megnyugodni, mielőtt visszaindultam volna a lakásomba.
Kis idő múlva már a csend is nyomasztóvá vált. Lépéseim hangja másodpercekig visszhangzott a steril falak között.
Ahogy haladtam felfelé a lépcsőn, mindenhol ugyanaz a látvány fogadott: fehér folyosók, két oldalt gondosan bereteszelt csillogó acélajtók. Tudtam, mindegyik mögött egy-egy lakás rejlik, bennük mozdulatlan emberek fekszenek kényelmes ágyaikban. Fejükön halkan kattog álomgépük számlálója.
Egyiküket sem láttam ébren az eltelt hónapok során.
Az Álomgép a tétlen elmúlásba taszította az emberiséget – jutott eszembe Mefisztó egyik korábbi mondata. Most is igazat adtam neki.
Azt nem tudom, ez rossz-e vagy sem, de kétség kívül igaza van – gondoltam magamban, ahogy lakáskulcsomat kerestem a zsebemben. – Háborúk nélkül, éhezés nélkül… és emberség nélkül… talán végre boldogan.
Ahogy elfordítottam a kulcsom a zárban, megtorpantam. Hirtelen eszembe jutott, miért is mentem el ma ilyen korán sétálni.
– Üdvözöljük ébren az Álom Cég Ébrenkereskedelmi Részlege nevében! Reméljük kellemes álmai voltak! Kérem, hallgassa végig reklámajánlatunkat… – szólalt meg fejemben a megszokott hang.
Egy darabig mozdulatlanul álltam az ajtóm előtt. Nem tudtam eldönteni, mit viselnék el nehezebben: a szokásos reklámblokkot vagy Mefisztót.
– Alara Egészség Center! – Kép is társult a hanghoz, mely egy undorító színű kupolát mutatott. – Hogy ébren is egészségről álmodjon!
Összeszorított fogakkal löktem be az ajtót és szédelegve elindultam befelé. Mint mindig, most is rettenetes rosszullét tört rám a reklámblokktól.
– Önnek még nincsen autója? Az lehetetlen! Az viszont lehetséges, hogy még nem tud vele elutazni a Holdra!
Eltámolyogtam az asztalomig, leültem és a tenyerembe temettem az arcomat.
Gyűlöltem a reklámokat. Az volt bennük a legrosszabb, hogy beláttam, szükséges az embereket minden ébren töltött percben ilyesmivel bombázni, nehogy elfelejtsenek két álom között pénzt költeni. Még a módszereket is megértettem, miután megismertem ezt a világot… de akkor sem tudtam elviselni.
Nem embernek való ez a jövő…
– …az új kiszolgálórobot még kellemesebbé teheti álmait. Nem kell többé maga mögött hagynia kedvenc pillanatait, ha megéhezik, vagy ha más szüksége adódik…
Magamat láttam, ahogy kényelmesen fekszem az ágyamban és egy robot szép óvatosan önti a számba a folyadékot. Kellemes, boldog érzés kerített hatalmába.
Dühösen csaptam az asztalra. A reklámok ennyi ébren töltött nap után a szokottnál is könnyebben manipulálták a gondolataimat.
– A fene essen beléjük! – sziszegtem halkan.
A hatás a következő reklámra elmúlt, és onnantól fogva inkább a közeli Üdülőszigetre akartam elutazni egy kicsit lazítani.
– Én sehova sem akarok utazni, csak haza végre! – ordítottam.
Még három, hosszú hónap…
Püfölni kezdtem az asztalt. Szabad akartam lenni, rá akartam gyújtani, meg akartam inni egy üveg italt anélkül, hogy emiatt egy álomgéphez kellett volna nyúlnom! Vissza akartam kapni a szabadságomat!
– Na, megteszed vagy sem?
Mefisztó olyan hirtelen jelent meg mellettem, hogy az ijedtségtől leestem a székről.
– Takarodj! – visítottam teli torokból.
– …ettől kellemes, balzsamos lesz a bőre, ha a szokottnál több időt tölt álmaiban. Vegyen Telver Kenőcsöt! …
Túl sok hatás volt ez egyszerre. Megbénultam a rám törő, hihetetlenül erős fejfájástól. Azt kívántam, bárcsak csupán egyetlen percre ne tudnék odafigyelni rájuk, hogy ki tudnám szabadítani a tudatomat ebből a rabigából… de mindez lehetetlen volt. Az épület rádióállomása megállíthatatlanul sugározta az agyam legmélyebb rétegeibe a kép- és hangüzeneteket.
– Bizonyos körülmények között mindenhova követhetlek – mondta nyugodtan a sötét ruhás vendég. – Úgy éreztem, most tökéletes a pillanat arra, hogy így tegyek.
Kiterültem a padlón. Izzadt arcom undorító foltot rajzolt a tiszta linóleumra.
– Jó neked, ha tovább gyötröd magad? – kérdezte halkan a program. Elvette a faltól a másik széket és letette velem szemben. Leült.
– Addig kajtatsz utánam, míg bele nem pusztulok! – kiáltottam rá ingerülten. Leírhatatlan feszítést éreztem a fejemben.
Mefisztó elmosolyodott, lábait lazán felhajította az asztalra.
– Ez a dolgom, kedves barátom – válaszolt. – Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Végre meg tudtam mozdulni. Nagy nehezen felültem. Testem tocsogott az izzadtságtól.
– Fogd már fel, hogy nem tudok az ébresztésig távozni! A rendszer azon része még nem működik!
– Na és? – vágott vissza. Benyúlt a zsebébe és elővett egy szál cigarettát. – Engem nem érdekel. – A frissen meggyújtott dohány füstjét egyenesen az arcomba fújta. – Csak annyit akarok, hogy eltűnj innen. Méghozzá minél hamarabb.
A nikotin keserű hiánya végigszáguldott a gerincemen és megremegtette a tagjaimat.
– Kellene, igaz? – kérdezte és felém nyújtotta a meggyújtott cigarettát.
Megbabonázva nyúltam érte, de kezem csak az ürességet tapintotta. A dohány eltűnt, mintha soha sem lett volna.
– Legközelebb olyan világot generálj magadnak, ahol nem tiltott a dohányzás, ha ennyire vágyakozol utána – tanácsolta és elégedetten elhelyezkedett a széken. Kezében újabb cigaretta tűnt fel.
– A pokolba ezzel a nyomorult álommal! – nyögtem ki nagy nehezen és visszazuhantam a padlóra. – A pokolba veled is, Mefisztó!
– Mint mondtam, már ott vagyunk – vetette oda a program. Közben füstkarikát fújt a levegőbe. – Ne aggódj, most már szerencsére nem tart sokáig.
– Az Álom mindenre megoldás – kezdődött a következő reklám. – Ha rosszul érzi magát, könnyedén változtathat ezen…
– Ezt már nem bírom tovább!!! – ordítottam teli torokból. A feszültség, a kétségbeesés és a fáradtság egyszerre olyan erővé kovácsolódott, amit nem bírtam sem felfogni, sem irányítani az akaratommal.
Felpattantam, felkaptam a széket és az ablak felé hajítottam. A vékony üveg hangos csörömpöléssel millió darabra tört.
– Ha dühös, itt levezetheti fájdalmát…
Lepillantottam még utoljára a mélybe.
– Ha szerelemre vágyik, tőlünk megkapja…
Lent a téren egy fekete folt jelent meg. Benne Mefisztó mosolygott elégedetten.
– Kapcsolódjon rá az Álom rendszerére, és többé semmi másra nem lesz szüksé…

A szemeim kipattantak. A laboromban voltam, minden tagom fájt és egyáltalán nem éreztem jól magamat. Rettenetesen sajgott a fejem.
– Mi a csuda történt? – kiáltotta a segítőm az Álomgép panelja mögül. Odaugrott mellém és óvatosan felültetett.
– Köszönöm, jól vagyok – dörmögtem. – Állapot?
A diák kinyúlt a legközelebbi monitorért és felém fordította.
– Aludt kereken három órát, közben a gép összesen egy évet négy hónapot és tizenhárom napot generált. Harmincnégy egységnyi információt vett az ön tudatából a részletekhez, és tizennyolcat az adatbázisokból a realitás fenntartása érdekében.
A kép váltott. Grafikonok jelentek meg rajta.
– Itt veszélyesen erős zavar támadt – mondta és egy élesen változó részre mutatott. – Úgy döntöttem, inkább lekapcsolom, mielőtt baj történik…
– Valami kapcsolódási hiba? – kérdeztem. Lassan kezdtem magamhoz térni.
– Semmi rendelleneset nem észleltem – válaszolt. – Én arra gondoltam, talán túl komplex világot generáltunk. Nem zavarhatta meg az, hogy a saját jövőjét próbáltuk meg megjósoltatni vele?
– Lehetséges… – válaszoltam elgondolkodva.
– Ön mit tapasztalt?
– Valami volt a 12XR.3.T béta programmal…
Elhallgattam. Bármennyire is próbáltam bármilyen apróságot is visszaidézni az elmúlt egy évről, semmi sem jutott eszembe.
Biztosan rémálom volt – gondoltam magamban. – Elvégre, azt kitörli a gép ébredéskor.
– Furcsa… – csodálkozott a segéd. – Többször is leellenőriztem a Mefisztó programot, és mindig tökéletesen ellátta a feladatát.
A gondolataimba merültem.
– Másra viszont nem emlékszem. Biztosan valami rossz dolgot kalkulált a világba a gép… – vontam le a következtetést.
A diák felvonta egyik szemöldökét.
– Rémálom? Egy jövőmodell hogy sülhetne el rosszul?
– Nem a modellel lehetett a gond – magyaráztam. – Mivel a szerkezet a fejemből veszi az álom egy részét, mindig van rá esély, hogy talál valami olyasmit, amire én magam sem akarok emlékezni.
A srác kissé határozatlanul bólintott.
– Igaza lehet – mondta enyhén elhúzva a szája szélét. – Azért a biztonság kedvéért lefuttatnék még pár tesztet…
Legyintettem és lecsatoltam a fejemről a sisakot.
– Hagyja csak rám és menjen haza. Hosszú nap volt a mai, pihenje ki magát.
– Rendben – válaszolt. Arcizmai fáradt mosolyba rendeződtek. – Akkor holnap találkozunk…

Elvégeztem a teszteket, pont úgy, ahogy terveztem, de közben folyton akörül jártak a gondolataim, hogy mi lehetett az álomban. Biztos voltam benne, hogy voltak olyan dolgok, amiket megfogadtam, kijavítok ébredéskor, csak most nem emlékszem rájuk.
Úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha visszamegyek álmodni. Elvégre minél több hibát hagyok a rendszerben, annál nagyobb gondom lesz vele a későbbiekben.
Beállítottam egy pár hetes utazást és visszatöltöttem az előbbi álmot. Úgy gondoltam, ennyiből nem lehet baj.

Egy szobában ébredtem fel. Nem bírtam mozdulni, tagjaimat az ágyhoz szíjazták. Beszélni sem tudtam, számba zoknit tömtek.
Egy fekete köpenyes figura ült mellettem a széken és csalódottan csóválta a fejét. A közeli asztalon fúrók, kések, fűrészek sorakoztak katonás rendben.
– Üdv újra a pokolban, barátom – mondta a sötét alak, és a szerszámaiért nyúlt. – Úgy tűnik, erélyesebb módszerekhez kell folyamodnom, ha távol akarlak tartani innen…
Csak én hallottam az ordításaimat…

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2008-03-28 18:08 Eve Rigel

Eve Rigel képe

A stílus jó (szerintem nem ma kezdted az írást), a történet érdekes, csak így tovább! :)

szo, 2008-03-29 03:29 Alexei B Fargas

Tyű a mindenit, ez aztán a gyors reagálású hadtest.:-D Nem hittem volna, hogy már ma felteszitek.:-D Gratula!
A kritikát pedig köszönöm szépen.:-)

szo, 2008-03-29 22:53 miyoku

miyoku képe

jó, tetszett! :)
:::::::::::::::::::::::::::
S im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan
– dobban ajtóm csöndesen

szo, 2008-03-29 23:35 Alexei B Fargas

Köszönöm!:-)

h, 2008-03-31 12:50 Kentaur

Kentaur képe

Ne legyen rövidebb!
Ezt is úgy olvastam volna még!
Nagyon tetszett az ördög, mint segítő luciferi erő ami fájdalom árán ébreszt rá az igazságra,és szembesít önmagunkal.És mindez benne egy utópisztikus világban!
Nagyon benne volt! És az utalás szerű mondat az Ember tragédiájából! "nem adhatok mást, csak mi lényegem"
Nagyon frappáns, ősrégi téma és alak, amint kísért örökkön örökké és nincs menekvés tőle míg ember létezik.Mert bennünk van.
Na nem ragozom tovább 5! Csillagos 5 csillag.

EK:ejha

És tényleg, ez az EK is tudja ám amit tud!!!
----------------------------------------------------------------

Ha a menyországban nincs csoki,és rockzene...akkor NEM megyek!!!

sze, 2008-04-02 06:50 bartha piros

bartha piros képe

Így reggel elgondolkodtam a lehetságes valóságtartalmán...
Szívesen pontoztam, tetszett.

sze, 2009-11-25 00:45 Angyalka

Angyalka képe

Nekem tetszett! A bagós részről meg valamiért a Constantin című film ugrott be. :D

Angyalka

szo, 2010-11-06 14:40 Illustris Fulgur

Illustris Fulgur képe
5

Elgondolkodtató, és egyben hátborzongató a történeted. Nekem nagyon tetszett, szépen felvezetted, hogy ez csak egy álom, ezen felül abszolut átélhetővé tetted az egészet, még most is borsódzik a hátam. :) Pláne a befejezéstől. Részemről csillagos ötös.

__________________________________________________________________________________ 

 Aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmától.