A kesztyű (részlet)

1.

 

Egy szürke decemberi reggelen történt. Karcsi éppen kilépett az ajtó erőterén, amikor majdnem felbukott a kesztyűben. Sietett, ezért nem vette észre. A félrerúgott kesztyű hangos csörömpöléssel gurult a lépcső melletti beugróba. Karcsi csendben fülelt egy darabig, de egyik szomszéd sem jött ki a hangzavarra üvöltözni, így hát óvatosan odasétált és megnézte magának a tárgyat. Valóban egy kesztyű volt, méghozzá valami szürkés színű fémből. Hasonlított azokra, amiket a lovagok viseltek a középkorban. Lopva körbenézett, majd gyorsan belevágta a hátizsákjába és kirohant a kapun. Késésben volt és az Egyesített Közlekedési Vállalat önjáró villamosai manapság véletlenszerűen jártak egy korábbi hackertámadás utáni szoftverhiba folytán.

      A hiba a metróhálózatot már nem érintette, így Karcsinak sikerült lekésnie a metrószerelvényt. Az egysínű vasúttal kényelmesebben és gyorsabban utazhatott volna, mint az ósdi KGST piacos vörös metró kocsikkal. De az csak a gazdagokat szállította, egy átlagember még az erőtérrel védett kapuig sem jutott volna. A „föld felszíne” a toronyházi elit szintjére emelkedett, viszont a mocsok és a káosz megmaradt az átlag halandók számára odalent. Karcsi hallomásból tudta, hogy az egysínű vasút belülről luxus lakosztálynak van berendezve. Persze ismerősei közül senki sem látta a saját szemével.

      Épp, hogy le tudott ugrani a villamosról és beszaladt az ujjá épített Déli pályaudvar alsó szintjére. Az aluljárót elborító szemét közt eszméletlen alakok fetrengtek a mocsokban. Csonka koldusok ültek szemétből épített, bűzlő halmaik előtt és sűrűn könyörögtek minden arra járónak piáért vagy valami erősebbért. A legtöbbjük már réges-rég eladta pár százasért valamelyik végtagját vagy belső szervét. Karcsi elhaladt mellettük, tudomást sem véve az emberi roncsokról és hanyag mozdulatokkal átverekedte magát az állomás biztonsági kapuja előtti embertömegen. Piszkos arcú, üres tekintetű egyenruhások figyelték, az áthaladókat. Akinél jelzett a kapu, hezitálás nélkül kitoloncolták a megállóból. A fiú, kapaszkodás nélkül állt a lefelé vezető mozgólépcsőn, ami vontatott mozgással és sűrű, kattogó hanggal szállította egyre mélyebbre. Parfüm, olaj vagy kosz és izzadtság szaga lebegett az emberek körül.

      A megálló falát fedő, fehér műanyag lapok már rég megsárgultak. Kerületi bandák nevei, dalszövegek, trágár és obszcén okosságok tarkították őket. Néhol vibráló holoreklámok és elavultnak számító kifakult plakátok figyelték az utazókat. Karcsi gyorsan előreszaladt, hogy időben le tudjon majd szállni a Stadionoknál. Utálta a metrót, mert mindig büdös volt odalent.  A hatvan éves keringető rendszer egyre gyakrabban mondta fel a szolgálatot.

      A metró kocsi hangos fékezéssel állt meg az állomásnál. Az összefirkált üvegű ajtók nyikorogva tárultak fel és Karcsi a tömeggel együtt tolakodott be a szerelvénybe. Folyamatosan azt figyelte, hogy hány állomás múlva kell leszállnia és azon töprengett, vajon mit mond a főnökének. Végül elérkezett a leszállás ideje, nyíltak az ajtók, mire egy alacsony alak kitépte a mellette ülő lány kezéből a táskát és elszaladt. A legtöbben közönnyel szemlélték, mások káromkodtak, de senki sem sietett a lány segítségére. Karcsi futásnak eredt, de a munkahelye fontosabb volt. Amikor felszaladt a lépcsőn, még látta a sírdogáló lányt a külső kapuban, aztán átért a zebrán és elfelejtette az egész kalandot.

      Mint azt előre sejtette, a főnöke epés megjegyzést tett a késése miatt. Így ment ez a mamutcégeknél. Karcsi aktiválta a személyes terminálját, bevett egy nyugtatót, és nekilátott az aznapi munkának.

      Teljesen elfelejtkezett a kesztyűről.

      Az idegei kezdték szép lassan felmondani a szolgálatot. Nagy idegességében hajlamos volt elfelejteni apróbb, szinte ösztönös dolgokat, mint például, hogy bezárta egyáltalán az ajtót. A munka megszállottjává vált, egyre több és irreálisabb kihívás elé állították, aminek ő görcsösen akart megfelelni. Amihez nyúlt, hiába minden erőfeszítése és túlóra ellenére, kudarcban vagy mérsékelt sikerben végződött. A Parker-Cole egyik bérlakásában lakott, egy eldugott elemeire bomló budai társasházban. Folyton azon rettegett, hogy elveszíti a munkáját. Számára ez egyet jelentett volna a halálos ítélettel, akkor nem bírná tovább fizetni az egyre dráguló lakbért sem. Az időjósok, pedig hideg telet jósoltak 2114-re. Karcsi próbálta beosztani a fizetését, de nagy része elment a lakásra. Szinte már nem is emlékezett, mikor evett utoljára finom, biológiai élelmiszert a szörnyű szintetikus vackokon kívül.

      Három órás folyamatos és idegőrlő munka után majd kifolytak a szemei a holoképernyő folyamatos bámulásától, kiment WC-re. Apró csalás volt ez, mert Karcsi, ha kellett, ha nem, kijárt. A folyton nyüzsgő irodában csak itt talált egy kicsiny nyugalmat. Gyakran ülve aludt, röpke 5-10 perceket, nehogy feltűnjön a főnökének. Az idegi gyengeség és fáradtság sosem volt kifogás a hibákra és nem tűrték el, hogy az ember hibázzon.

      Nem pihenni ment, sokkal jobban foglalkoztatta a kesztyű. Bezárkózott az egyik boxba és elővette a hátizsákjából. Tényleg hasonlított a régi páncélkesztyűre. Noha nem volt szakértője az ilyen dolgoknak, sokkal könnyebb volt, mint amilyennek elképzelte. Úgy nézett ki, mint egy rák réteges páncélja, és itt-ott furcsa dudorok álltak ki belőle. Az elhelyezkedésük véletlenszerű volt. Karcsi izgatottan szemlélte és forgatta körbe.

      – Ha ez tényleg az, aminek látszik, akkor felhozhatom a városba anyáékat Karácsonykor! – gondolta, miközben azon morfondírozott, hogy vajon mennyit érhet a kesztyű. A régiségpiacon még mindig kelendőek voltak az ilyesmik, főleg, ha eredeti műtárgyról volt szó. Ilyenkor milliók cseréltek gazdát. Karcsi önkéntelenül is megnyalta a szája szélét. Milliók! Persze ahhoz elég sok holomozit látott, hogy el tudja képzelni, az ilyen dolgokkal óvatosan kell bánni. A végén még rajtaveszik a szerencséjén! Már csak egy olyan személyt kell találnia, aki megvásárolja tőle. Kereskedő, orgazda, bűnöző, a lényeg, hogy fizessen neki…

      – Talán az öreg kínai a Blaha aluljárójában! – gondolkodott, és szinte ösztönösen felpróbálta a kesztyűt. – Kicsit nagy.

      Ahogy ezt kimondta elméjével, a páncéllemezek mozogni kezdtek, majd mintha pontosan az ő kezére öntötték volna.

      – Mi a fene? – annyira meglepődött, hogy elfelejtett csendben lenni.

      – Jól vagy haver? – hallatszott át a másik mellékhelyiségből.

      – Ööö… igen, csak morog a belem! – mentegetőzött Karcsi, és közben próbálta leszedni a kesztyűt, de az mintha összenőtt volna vele, meg sem mozdult. Csakhamar megizzadt a sok erőlködéstől és fújtatott, mint akinek székrekedése lenne. A kezdeti meglepetése, hirtelen ijedtségbe, majd végül pánikba csapott át. Mi lesz, ha meglátják! Már egész testével próbált szabadulni, szenvedései közepette még dobálta is magát.

      – Ez az, adj neki öcsi! – bíztatta a hang a túloldalról.  Karcsi más körülmények közt talán még mókásnak is találta volna, de most nem volt kedve nevetni. Csalódottan roskadt vissza a szürke műanyagülőkére, egész testében remegett, a mellkasára az idegesség szokásos nyomása telepedett. Valósággal rettegett, attól a perctől, amikor el kell hagynia a biztonságot jelentő kis helyiséget.

      Végül magába roskadt és arcát a kezébe temette.

– Fel sem kellett volna ma kelnem! – sóhajtotta. A következő pillanatban elsötétült a szeme előtt minden és leesett az ülőkéről. Azt már nem érzékelte, hogy a hideg kövezet helyett valami puhán landolt.

 

Legnagyobb meglepetésére a ház Mesterséges Intelligenciája ébresztette. A félhomályos garzonban, a használt kínai ágyában volt. A falon lévő óra reggel hatot mutatott. Karcsi nagy nehezen megerőltette a szemeit, hogy a vörösen elmosódott vonalakból végül számok legyenek, és szokásához híven ki akarta dörzsölni a csipát.

      – Áááá! – kiáltott fel, amikor tudatosult benne, hogy a kesztyű még mindig a bal kezén van. – Mi folyik itt?

      Tanácstalanul nézte a szürke kesztyűt a sápadt világításban. Azon gondolkodott, hogyan lehetne eltávolítani, amikor egy másik gondolat is befészkelte magát az elméjébe. Olyan volt, mint egy folyamatosan növekvő vírus. Egy szörnyeteg, ami lassan, de magabiztosan életre kelt a tudata legsötétebb bugyraiban.

      – Mit csinálhattam tegnap? – kérdezte a szobától. A WC-ben történtekre, akárcsak az egész napjára, csak homályosan emlékezett. Mintha álmodta volna a tegnapot. Remélem, meg van még a munkám! – keserű szájízzel lépett az ablakhoz. A sztatikus ráccsal védett ablak egy kopár belső kertre nézett. – Mi történhetett tegnap? Ugye nem mondtam fel? Istenem, kérlek, ugye nem csináltam tegnap baromságot! – fohászkodott némán, miközben a félelem hatalmába kerítette, épp a telepodderért nyúlt, amikor megakadt a szeme valamin. Az asztalon álló, ócska orosz gyártmányú elektronikus naptár még mindig nyolcadikát mutatott. Karcsi remegő kézzel nyúlt érte és ellenőrizte, hogy a naptár meghajtásáért felelős fúziós elem megfelelően illeszkedik-e a foglalatba. A naptár nem hazudott, ezt megerősítette a ház MI-je. Karcsi többször leellenőrizte a híreket, a dátum stimmelt. Kiverte a víz és a remegés páni félelemmel társult, amikor lekuporodott az ágyra.

      Nem merte hangosan kimondani, végül mégis erőt vett magán. Félve suttogta a szobának a szavakat: – Időutazó vagyok.

 

2.

 

A kezdeti sokk, egy kiadós hányás után csillapodott, és Karcsi csak akkor kezdett másra gondolni, amikor megszólalt a figyelmeztető hang, miszerint el fog késni. Direkt úgy állította be a Mesterséges Intelligenciát, hogy az figyelmeztesse a kritikus időpontban reggelente.
      – Fenébe! – morogva kapkodta össze a ruháit. Már csak arra maradt ideje, hogy kezével lesimítsa a nagyobb ráncokat a megsárgult fehér ingen és felkapta a kabátját, majd kiviharzott a lakásból. A beidegződés vezette és eleinte nem is figyelt a részletekre. Nagyjából a metró állomáson jöttek meg az első gondolatai, éppen olyan pontosan, mint a Budapesti Egyesített Közlekedési Vállalat villamosai.

      Ekkor tudatosult benne, a kesztyű.

      Lázasan törte a fejét, mit is hazudjon bent, amikor a szerelvény megérkezett. Még akkor is azon gondolkozott, amikor feltárultak az ajtók a Stadionoknál, a fickó kitépte a mellette ülő lány kezéből a táskát és futásnak eredt. Ugyanazok a közönyös pillantások, páran megint csak káromkodtak és ekkor Karcsiban elszakadt valami.

      – Baszd meg! – gondolkodás nélkül a tolvaj után vetette magát. – Állítsák meg! – kiáltotta a lépcső végén lévő biztonságiaknak, akik a fülük botját sem mozdították és a nyüzüge alak elsuhant köztük. Karcsi utána rohant, majdnem elhasalt, de szerencsére meg tudta tartani az egyensúlyát, és ugyanazzal a lendülettel haladt tovább. Mire felért, a fickó eltűnt szem elől, de pár járókelő azonnal útba igazította.

      – Arra ment! – mutatott egy nő a földalatti buszpályaudvar irányába. Karcsi rohamos léptekkel szaladt le a latyakos plasztik lépcsőn. Odalent aztán nyomát vesztette a tolvajnak. Lihegve nézett körbe és hadarva kérdezősködött, netán láttak-e arra egy rohanó alakot női táskával a kezében. Pár perccel később érkezett meg a táska gazdája.

      – Sikerült elkapnod?
      – Sajnos nem – rázta meg a fejét Karcsi. Semmiségekről beszélgettek, miközben vártak a rendőrökre. A lányt Rékának hívták és a könnyeivel küszködött. Karcsi lopva vizsgálgatta, a magas sarkú ellenére alig az álláig ért. Az alakjáról szinte semmit sem tudott megállapítani a vastag téli kabát miatt. Finom metszésű arca és sötét haja alól kivillanó őzike szeme csinossá tette. Karcsi majdnem elfelejtett munkába menni, aztán megszólalt valami a fejében, mihelyt megjöttek a rendőrök sietve köszönt el.

      A főnöke epés megjegyzést fűzött a késéshez. A kesztyűt különös módon nem firtatta. Karcsinak furcsa érzése támadt, ahogy leült a terminál elé és nekilátott a napi munkának. Minden olyan nagyon hasonlít tegnaphoz, mégis valahogy más! Közben gondolatai csakhamar elkalandoztak, egyre csak Réka járt az eszében. Három órával később bezárkózott a WC-be és a kesztyűt tanulmányozta.
      – Valahogy csak el lehet indítani! – gondolta, majd suttogva folytatta, mint a gyerek, aki csínyre készül: Gyerünk, indulj be! Abraka dabra!  Naaa, legyen tegnap! Fenébe is! Működj már te kacat!

      Végül nem tudta meg, mi aktiválta a kesztyűt.

      Az ágyában ébredt, a naptár ismét nyolcadikát mutatott.

 

Aznap már felkészült a tolvajra és direkt úgy helyezkedett a metrón, hogy elébe vághasson. Ahogy nyíltak az ajtók, kiugrott, de nem tudta elgáncsolnia a fickót. A buszpályaudvaron sikerült utolérnie, ráugrott, és a földre teperte.

      – Add vissza! – parancsolta. Nagyobb nyomatékot adva szavainak a táska után kapott baljával. A koszos tolvaj, aki nem lehetett több tizenötnél, kést rántott és Karcsi oldalába döfte. Kétszer vagy háromszor szúrhatta meg, mire elengedte a táskát.

      A meglepetéstől elkerekedett szemmel szorította kabátjára a kezét, ahol egyre terebélyesedő vérfolt jelezte, hogy nagy bajban van. Összeroskadt, és lecsúszott a hideg keramitra. Minden egyes levegő vétel egyre nagyobb fájdalommal járt. Még látta, amint Réka fölé térdel és elsötétült előtte a világ.

 

Mintha egy rémálomból riadt volna fel, teljesen leizzadt, és zihált. Remegő kézzel húzta fel a kinyúlt pólót és vizsgálta meg az oldalát. A bőrén, centi hosszú, rózsaszín hegek feküdtek a bordái alatt.

      – Jesszusom! – kiáltott fel, ahogy végigtapogatta őket. Nem fájtak, inkább olyanok voltak, mint a régi sebhelyek, amikre a gazdájuk szinte alig emlékszik. Hisztérikusan próbálta lerágatni magáról a kesztyűt. Már nem tűnt olyan jó dolognak, mint azelőtt. A bőre is kipirosodott és viszketett. Karcsi nem értette a működés elvét, abban viszont biztos volt, hogy még a jó öreg Einstein is csupán értetlenül nézne maga elé. Megsemmisülve roskadt az ágyra és a plafont bámulta. Vajon megéri az áldozatot? Meddig lehet ezt folytatni? Meghalok, ha nem sikerül? – kérdések kavalkádja zümmögött a fejében, amikor a megszólalt az MI hangja.

      Késésben volt.

      Ezúttal minden eshetőségre felkészülve magához vette a könyvespolcon porosodó viperát. Még Gyuszi ajándékozta neki. A lelkére kötötte, hogy nem szeretné, ha a lakáson kívül használná, főleg nem egy rendőr ellen. Akkor lenne igazán bajban, ugyanis a rendőrségi felszereléssel való visszaélésért legalább három évet kaphat. Mostohaapja megeskette Karcsit, csakis vészhelyzetben és a saját élete megóvására használhatja. Szégyenkezve nyitotta szét a teleszkópos botra hasonlító eszközt. Aztán aktivizálta a markolatba rejtett energiatelepet, amire kékes derengés és sercegő hang lett a válasz. Óvatosan megközelített egy újrahasznosított üdítős dobozt, ami hangosat pendülve csapódott a szoba másik felébe a parányi statikus villámoktól.

      Karcsi idegesen lépett ki az ajtón és folyton nyugtatta magát, miszerint a terv be fog válni.

      Még nem is hitte, mennyire.

3.

 

A kabátjában rejtegette a viperát. Az elavult biztonsági kapuk csak azt vizsgálták, van-e bérlete, de fegyver után már nem kutattak. A Deák téren jártak, amikor felszállt Réka és leült az ajtó mellé.

      Kezdődik! 

      A Blahán meglátta a tolvajt is. Amire a szerelvény elérte a Keleti pályaudvart, Karcsi már az első ajtóban állt, jobb kabátujjában előkészítve a viperát. A Stadionnál az ajtók felnyíltak, a tolvaj Réka táskája után kapott, majd rohanni kezdett. Karcsi pár méterrel előtte járt, aztán hirtelen szembefordult a suhanccal. Két dolog történt abban a pillanatban.

      Karcsi aktivizálta a viperát, amitől a tolvajnak elkerekedett a szeme.

      És megállt az idő.

      A buszpályaudvarhoz vezető aluljáróban mindenki mozdulatlanná dermedt. A város zajai, csupán távoli morajként hallatszottak. Karcsi kezében halkan zümmögött a fegyver, míg értetlenül kémlelt körbe, aztán kikapcsolta a viperát.

      – Te jó ég! – lépett közelebb a suhanchoz, aki belefagyott a riadtság maszkjába. Olyan volt, mintha megkövült volna. Kíváncsiságból megbökte a srác arcát. Az emberek mégsem kövültek meg, de moccanni egyik sem moccant. Még Karcsi sem bírta megmozdítani a tagjaikat.

      Csodálkozó pillantással méregette a kesztyűt, majd farkas vigyorra húzódott a szája.

      Rácsapott a tolvaj lábára a viperával. Nem hallott reccsenést, de gondolta, hogy biztos fájni fog pár napig. Aztán elsétált pár megkövült öregasszony között, akik a patika felé igyekeztek, mögöttük a fél intelligens, önjáró bevásárló táskákkal. Besétált a kioszkba, majd nemes egyszerűséggel belépett a pult mögé és kivette a kasszából az összes pénzt. Két marokkal tömte a zsebébe a gyűrött, műanyag bankókat. Egy új barátnőhöz sok pénz kel! Szinte látta lelki szemei előtt a gazdagságot, a jő nőket, finom falatokat, a luxust… Miután végzett az összes üzlettel, próbálta feloldani a mozdulatlanságot.

       – Gyerünk, csináld! – parancsolta, de nem történt semmi. Nagyon sok hangos parancsszót kipróbált. A kesztyű nem engedelmeskedett. Sóhajtott egyet és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha az emberek megint elindulnának.

      Aztán minden életre kelt. A suhanc hatalmas csattanással terült el a saras keramiton, a lendülettől csúszott pár métert és ordítani kezdett, mint a fába szorult féreg. Mégiscsak eltört. – gondolta Karcsi és felmarkolta a táskát. A körülöttük állók közül páran odacsődültek a jajveszékelő fiú köré, de a legtöbb ember közönyösen sétált el mellette.

      Ekkor érkezett meg Réka. A futástól kipirulva, pihegve nézett a földről felkecmeregni próbáló tolvajra.

      – Az a szemét ellopta a táskám! – fakadt ki, de Karcsi a kezébe nyomta a táskáját.

      – Tudom.

      – Köszönöm! Hogyan hálálhatnám meg?
      – Gyere el velem vacsorázni – jelentette ki Karcsi.

      Réka arcán meglepetés villant: – Mi?

      – Tudom, elsőre nagyon furcsának tűnik, de te mondtad, hogy meghálálnád valamivel, hogy visszaszereztem a táskád. Szánalmasnak tartom az olyan pasikat, akik így próbálnak meg egy lányt felszedni, és becsületszavamra csak egy vacsora lesz, és nem próbálkozom semmivel.

      – Szívesen! – mosolyodott el Réka.

      – Hogy mi?

      – Szívesen elmegyek veled vacsorázni. Réka vagyok – nyújtotta a kezét.
      – Izé… Karcsi.

      – Örvendek Karcsi. Most sietnem kell az egyetemre, de hívj fel – mondta mosolyogva, s közben egy tollal felírta a számát Karcsi tenyerébe, utána, pedig szaladt, mintha újra klónozott tatárok hajtanák. A fiú bárgyú mosollyal álldogált a metró bejáratában és közben teljesen el is felejtette, hogy elkésett.

 

4.

A kesztyű gyökeresen megváltoztatta Karcsi életét. Fokozatosan ráébredt, micsoda hatalom hullott az ölébe. Két nappal később vacogva ácsorgott a szakadó hóesésben a Bank of Budapest toronyháza melletti utcácskában. A páncélüveg épületet folyamatosan fegyveresek őrizték, és állítólag még saját – katonai felszereltségű – különleges alakulata is volt. Lassan negyed órája várakozott a kapualjban és érezte, hogy a vastag zokni ellenére a hideg egyre jobban beköltözik a cipőjébe. Egy kis meleg reményében egy helyben táncolt, amikor egy Lexus kanyarodott be a bank hátsó bejáratához. Az újfajta fúziós motor szinte hang nélkül lökte előre a páncélozott luxusautót. A bankok már a kettőezerszázas évek elején felismerték, hogy az információs hálózat, a legveszélyesebb hely a nagy összegű bankközi tranzakciók számára. A komoly intézmények csakis fizikailag transzportált, kódolt memóriatárakban voltak hajlandóak a milliókat szállítani. A szállítmányt páncélozott autó és fegyveres őrség kísérte. Karcsi mosolyogott, majd megfordult és elégedetten ballagott a metróhoz. Ha Jürgen infói helyesek, holnap megszerzem a pénzt! – gondolta, miközben hazafelé tartott. Karcsi viszonylag tájékozatlan volt az alvilági körökben, és majdnem meg is járta, amikor informátort keresett. A kesztyű megmentette a támadó törököktől, és egyik ismerősén keresztül végre sikerült felvennie a kapcsolatot egy viszonylag komolyabb információs dílerrel.

      Jürgen a második balkáni háború veteránjaként ragadt Magyarországon, ami Karcsit abszolút nem érdekelte, csak a megfelelő információra volt kíváncsi. A német elég borsos összeget kért tőle, amit Karcsi viszonylag szűkös határidőn belül meg is szerzett. A pár sarokkal távolabbi, étteremben meg csodálkoztak, hogy eltűnt a napi bevétel és valaki kiürítette a széfet is. A biztonsági kamerák nem rögzítették a történteket, így a rendőrség két héttel később kénytelen volt beszüntetni a nyomozást.

      Ezek apró-cseprő dolgok voltak. Karcsi elég sok holokrimit látott már és még több hétfő esti Kékfényt, hogy tudja a rendőrök előbb, vagy utóbb elcsípik az embert, ha sokáig csinálja a stiklijeit. Úgy gondolta, érdemesebb egy hatalmas dobást véghezvinni és utána élete végéig visszavonulni. Megtehette, hisz a kesztyű ereje minden elképzelést túlszárnyalt.

      Gondosan kitervelte az akciót és másnap este sztoikus nyugalommal lépett a fekete Lexushoz. A kocsi befagyott – Karcsi így nevezte el, az idő megállító képességet –, és nyugodtan nyitotta ki a hátsó ajtót. Odabent két felfegyverzett öltönyös ücsörgött egy aktatáska mellett.

      – Kösz fiúk! – mondta és gonosz mosoly kíséretében kiemelte a táskát a biztonságiak közül. A zárszerkezetet egy olcsó, eldobható lézerszikével vágta fel, kivette a tartalmát, majd visszadobta az ülésre. Nyugodt tempóban sétált el a helyszínről.

      A hordozóhoz való kódkulcsért két nappal később, délben ment és minden feltűnés nélkül elhozta azt is. Míg a banki vezetők tajtékoztak, a rendőrség tehetetlen volt. Egyetlen nyom sem akadt, amin elindulhattak volna. Karcsi sejtette, hogy banki nyomozók és céges zsoldosok, felbérelt magánnyomozók hada pár óra alatt el fogja lepni a várost, ugyanakkor már csak a vacsora miatt aggódott.

 

Este találkoztak Rékával és az Aranyszarvas étterembe mentek vacsorázni. Az étterem megőrizte a tradicionális miliőjét. A bútorok fából készültek és az asztalokon igazi gyertyák égtek. Réka csodálatosan nézett ki feketében. A passzos nadrág körbefolyta a domborulatait, kiemelve minden előnyös részét. A felsője is hasonló anyagból készült és keresztirányú kivágás megfelelő belátást engedélyezett a dekoltázsába. Kissé lapos – morfondírozott Karcsi, miközben balját vakarta. A kesztyű körül egyre jobban viszketetett a bőre. Nem vették észre, hogy az egyik eldugott asztalnál egy fekete öltönyös férfi őket figyeli.

      Jót beszélgettek, amikor Réka váratlanul rákérdezett: – Mi történt a kezeddel?

      – Oh, ez? Semmiség, autóbalesetem volt. Az orvosok már nem tudták megmenteni a végtagot

      – Sajnálom.

      – Ne sajnáld! – mosolyodott el Karcsi. – Ez a kis protézis igazából jó szolgálatot tesz.

      De még milyen jót!

      A desszertnél eldőlt az is, hogy Karcsi lakására fognak menni.

 

 

      – Csodálatos volt! – mondta. Felkelt az ágyból és magára húzta falatnyi tangáját. A reggeli fény, tolakodóan szűrődött be a bársony függönyökön keresztül. – Most már tényleg vissza kell mennem a kollégiumba, különben keresni fognak.

      Karcsit fejfájás gyötörte, és nem emlékezett semmire.

      – Maradj még.

      – Mondtam, hogy nem maradhatok.

      – Csak egy kicsit még!

      – Egy hét nem volt elég? – kérdezte somolyogva Réka.

      – Belőled sosem elég! – válaszolta Karcsi, viszont a mosolya nem sikerült valami őszintén. Kiengedte a lányt és leroskadt a fotelba.

      – Ezt nem hiszem el! – temette az arcát a tenyerébe. Egy hét kiesett, de hogyan… Lázasan kereste a válaszokat agya eldugott zugában. Semmi gond. Semmi gond! Csak egy perc kell és kitalálok valamit! – az önprogramozás sem segített. A rémület egy mágnesvonat sebességével érkezett.

      – Mi a fenét csináljak most? – kérdezte az üres penthouse lakástól. Arra sem emlékezett, egyáltalán mikor bérelte ki. Azt teljesen homály fedte, hogy miből. Sebtében felöltözött és jobbnak látta kereket oldani. A balja a kesztyű körül mélyvörös színt öltött, viszketett és égett egyszerre.

      A rablásból származó pénznek még az albérletében kellett lennie.

      Idegesen nyomkodta a lift hívógombját.

      A lift megérkezett, mielőtt összezáródtak volna az ajtók Karcsival szemben egy fekete öltönyös férfi tűnt fel. A magas fickó egészségtelenül sápadt volt, vékony arcából kiugró járomcsontja olyanná tette a kifejezését, mintha mindjárt kiáltana fájdalmában. Találkozott a tekintetük és Karcsi megborzongott. Volt valami természetellenes a fickó pillantásában. Mintha már találkoztunk volna valahol!

      Az ajtó becsukódott és a lift elindult lefelé.

 

A taxi viszonylag gyorsan hazavitte. Karcsi remegő kézzel ütötte be az ajtónyitó kódot a konzolba. Belépett a szobába és megmerevedett a látványtól. Az albérlete romokban hevert, valaki nem pusztán átkutatta, hanem teljesen megsemmisítette a piciny lakást. A műanyag bútorok szerteszét törve, az ágynemű cafatokra tépve, a könyvei és egyéb kisebb tárgyak hanyagul szétdobálva hevertek a lakásban.

– Basszus! – hőkölt hátra. Sejtette, hogy az adattárolót keresték, de nem értette, hogy miért nem találták meg. Leguggolt, kiszedte a takaró lapot és elkezdett a kémény aljában turkálni, aztán kiemelt egy nejlonzacskót. Hiába, a vízóra alatti sötét kis lyuk elég egyértelmű rejtekhelynek látszott, de akkor miért nem találták meg a hordozót? Egy idegen hang billentette ki a gondolataiból.

– Megvagy! – mondta az érces hang. Karcsi meg akart fordulni, de erős ütést érzett a fején.

Minden sötétségbe merült.

 

            Karcsi homályosan érzékelte a külvilágot. A sötétben itt-ott felbukkanó fények lidérces derengések voltak csupán. Hideg volt, és erős kezek ragadták meg.

            – Hova… visznek? – nyögte. A feje majd szétrobbant, a gyomra émelygett, a bal keze zsibbadt és égett egyszerre. A lábai alatt zúzott követ érzett, nem olyan messziről csobogás hallatszott.

            – Kiruccanunk egy kicsit – felelte az érces hang bal felől. Karcsi elengedte magát, újból elsötétült minden. A jótékony sötétség csupán pár pillanatig tartott.

            – Nem kellett volna olyan erősen megütnöd – mondta a másik.

            – Ugyan már, nincs ennek semmi baja. Fejbe kellett csapni, hát lecsaptam. Nem simogatni kell az ilyet, még félreérti!

            – Legalább nem tört ki a nyaka!

            – Na, megérkeztünk! – mondta az érces hang és Karcsi azon kapta magát, hogy fagyos betonon fekszik. Elrablói, – mert csak erről lehetett szó – felültették. A hidegtől kissé jobban volt, az émelygése és a szédülés szűnni kezdett. Ekkor vette észre, kihez tartozik az érces hang. A fickók a kirabolt pénzszállítók voltak!

            – Most elbeszélgetünk egy kicsit! – kezdte a magasabbik, hogy nyomatékot adjon szavainak rálépett Karcsi jobb tenyerére. Fájdalmas üvöltése még visszhangzott egy darabig a falak közt.

            – Mindent… elmondok! – hörögte Karcsi, és a kezét szorongatta. Próbálta lefagyasztani a két fickót, de valami miatt nem sikerült.

            – Helyes pubikám, akkor kezdjük azzal, hogyan sikerült meglovasítanod a tárolót?

            – Nagyon kíváncsiak vagyunk – mondta az érces hangú. – A Defendor Kft. a legjobban felszerelt cég a magyar piacon, mégis, egy ilyen csenevész kis farok meglovasít tőlünk egy százmilliárdos adathordozót. Mondd el, hogy csináltad, mert nem csak mi, hanem a főnökeink is nagyon kíváncsiak. Szép teljesítmény, de a kódkulcs megszerzése… na, az már valami!

            – A kesztyű volt! – mutatta fel a balját.

            – Mi van? – néztek össze a pénzszállítók, aztán az érces hangú vállon rúgta. A mozdulat csupán egy villanás volt, míg a kín atomrobbanásként terült szét Karcsi testében. – Te, ez szarakodik velünk!

            – Akkor tanítsuk móresre – mondta a magasabb és egy alkarnyi kést húzott elő valahonnan. A penge ezüstösen csillant a félhomályban. Karcsi rettegve figyelte a hatalmas, fogazott élű pengét, aztán a kést tartó hirtelen megmerevedett. A fogoly úgy remegett, mint a nyárfalevél és maga alá vizelt.

            – Csabi, mit tökölsz már? – fordult hátra az érces hangú. Ekkor meglátta azt, amitől Karcsi maga alá csinált.

            A lény legalább két és fél méter lehetett. Ahogy Karcsi később visszaemlékezett, teljesen hangtalanul fojt a mészárlás. Néhány szempillantás alatt letépett karok, kiszakadt lábak, végtag nélküli törzsek borítottak mindent körülötte. Az őszes fickó feje tágra nyílt szemekkel Karcsi mellett landolt és tátott szájjal bámult a semmibe. A rettegés görcsbe rántotta az izmait, s lefagyott, mint az EKV közlekedési szerverei. Nyöszörgött és kezét védekezően maga elé tartotta.

            A szörnyeteg leguggolt mellé, és busa fejét közelebb dugta. Lapos homloka és kitüremkedő szemöldökcsontja alól, mélyen ülő fekete szemeivel figyelt. Ajaktalan szájában megannyi hegyes agyar meredezett, orrnyílásaival mélyeket szippantott. Karmos kezével megérintette a kesztyűt.

            – A kesztyű kell? – kérdezte reszketve Karcsi. – Nem tudom levenni…

            A lény mintha értette volna és elbődült dühében.

            Karcsi újból eszméletét vesztette.

Részlet vége, lehet kibővítem és átírom :)

2
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2012-02-02 15:47 Sren

Sren képe

 Egy kesztyű, SF-kedvelőknek, szép hosszú, jó olvasgatást!

Irgumburgum a túlságosan sok külön írt egybeírandóért, a vesszőhibákért és a másodlagos felsorolásjelekért a párbeszédeknél.

Ha ez egy Fawcett-utánérzés, szerintem illő lenne megemlíteni, mégis mely szerző mely világából szedted Johnt és a többi vele összefüggőt. 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2012-02-02 20:32 Blade

Blade képe

Az eleje jó volt. Itt-ott 1-2 hiba, na és. De aztán kezdett elfajulni a dolog...a srác átment átlagos ösztönlénybe (pénz és nő), a sztori kifacsarodott (hova tűnt a napi ismétlés), bejött a szörny...szóval a közepétől alaposan hasra esett az egész. Sajnálatos. ;)

p, 2012-02-03 13:37 Brother T

Brother T képe

Sren: Egy MU pályázatra készült, hamarosan világfüggetlenítem.

Blade: Eredetileg mást terveztem, de nem volt időm. Most, hogy az idő nem tényező, átformálom kicsit a cselekményszálat ;)

 

 

szo, 2012-02-04 20:30 Mickey Long

Mickey Long képe

 Picit csaltam, mert letekertem a végére, és nagyon megörültem, hogy egy MU fanfictiont fogok olvasni.  Bevallom férfiasan… csalódtam egy kicsit. Se ikontechnika dögivel, se feketecsuklyások. ;)

 A Karcsi-t túl sokszor emlegeted, picit zavaró volt.

Nekem speciel pont a vége, az 5.től tetszett jobban. :D

----------------------------------------------------------------------------

Ifjú Titán

"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." (Morpheus)