Eredményes fogyókúra

A számláló felpörgött, a digitális kijelzőn megjelent a vörösen villo-gó harmadik oszlop. Ez azt jelentette, hogy a mérleg száz kilogramm fölötti súlyt regisztrált.
Jóval száz kilogramm fölöttit.
– Hogy az a műholdpöcögtető, kéjvágyó űrcsiga rakja beléd, Philip! – fakadt ki a halványkék retrofrizurát viselő asszony. – Száz-harminc! Esküszöm neked, olyan vagy, mint egy viselős rinocérosz! A szagod legalábbis már olyan!
– Csak százhuszonkilenc... – védekezett a nagydarab, verejtékező halántékú férfi, de még mielőtt bármi egyebet mondhatott volna, szigorú női hang forrasztotta a torkára a szót. A szobakomputer a lakásban fellelhető összes műszert és berendezést kontrollálta, s Larissa asszonynak köszönhetően a nap huszonnégy órájában futott rajta a manapság oly divatos egészségvédelmi program.
– Philip Mungi! – A komputer hangja betöltötte az egész szobát, mert a térhatás kedvéért mind a négy sarokban helyeztek el mikrohangszórókat. Philip azóta is folyamatosan kesergett emiatt, hiszen a huszonharmadik század számítógépeinek legtöbbje képes volt az érzelmek megszólaltatására. Az ő lakásuk elektronikus védőszentje például igen gyakran intézte hozzájuk szemrehányóan a mondandó-ját. – Testsúly százhuszonkilenc kilogramm huszonhét dekagramm, zsírszázalék harminckét egész nyolc. Vérnyomás százötvenhárom per kilencvenkilenc, pulzus száztizenkettő. Nagyon szapora. Kolesz-terinszegény étrend bevezetése javallott, egyszersmind szigorú diéta, egészen az ideális testsúly eléréséig, ami a magasságból és a csonto-zatból adódóan kereken száz kilogramm. Se több, se kevesebb.
Pár pillanatig néma csend telepedett közéjük, aztán Larissa asz-szony belekezdett vég nélküli tirádáiba. Esett szó gusztustalanságról, a rengő háj és dupla toka látványától hányingert kapó feleségekről, az átható izzadtságbűzről, a döngő léptekről, amelyektől berezonál az egész lakónegyed, de legfőképpen arról a számtalan nyavalyáról, amely az erősen elhízott embereket támadja meg és okoz a szervezetükben különféle bonyodalmakat. Felmerült annak az elméleti lehetősége, hogy Philip kapkodósan verdeső szívének koszorúerei közül már most elmeszesedett egynéhány, a maradék pedig vagy megpattant, vagy tömény zsírban lubickol. Számításba jött még egy sor eldeformálódott csigolya, a szapora légzéstől kitágult, esetleg épp összeszűkült tüdő, trombózisos végtagok, halódó potencia, aranyér. Larissa asszony csak azért nem emlegette fel a gugát, a penetráns kolerát vagy a bubópestist, mert ezekre a hajdanán embertömegeket kiirtó kórokra már jó ideje ismerte a medicinát az orvostudomány.
– Az esetleges sebészeti beavatkozás és a kórházi ápolás költsé-gei alaposan megcsappantanák a kreditjeinket, tehát azon leszünk, hogy megelőzzük a bajt! – fejezte be sietősen elhadart mondókáját a nő, és szusszant egy hatalmasat, mert az összes levegő kiürült a tüde-jéből.
– Butaságokat beszélsz! – horkant fel Philip. Csak most vette ész-re, hogy még mindig a mérlegen toporog. Lelépett hát róla, és bele-helyezte a lábfejét a talpa alá csusszanó műszálas szobamamuszba. – Semmi baj a súlyommal, sem a szervezetemmel. Egészséges vagyok, mint a biomakk.
– Alig két hónap alatt felszedtél huszonöt kilót!
– Na és? Elmúltam negyven, a valamirevaló férfiemberek ebben a korban pocakot eresztenek. Ilyennek hozott minket létre az evolú-ció.
– Inkább az elkorcsosult, ősközösségi társadalom! Hány évszá-zadnak kell eltelnie ahhoz, hogy a pasik ne csak a hasukkal törődje-nek? Igenis felelősséggel tartozol önmagadnak és a környezetednek! Már a múlt héten megmondtam... a nagy zabálásoknak egyszer és mindenkorra vége! Leadod a fölösleget, efelől én magam kezeske-dem! Ha rajtam áll, egy-kettőre eléred a komputer által meghatáro-zott ideális testsúlyodat!
– Na de mégis, mi a fen...
– Hallhattad a komputert! Száz kilogramm! Se több, se kevesebb!
Larissa tekintete villámokat szórt, a szoba langy levegőjében majdhogynem kisülések keletkeztek. Az asszony nyugodt lelkiisme-rettel osztotta az áldást alaposan kigömbölyödött férjurának, hiszen őrajta egy deka súlyfölösleg sem volt. Harminckilenc éves korára is megőrizte tinédzserkori karcsúságát, farban és csípőben sem vasta-godott, és még narancsbőrrel sem igen küzdött. Ezzel szemben Philip az utóbbi időben rohamosan hízásnak indult, mackós alkatú lett, leomló hája egyre inkább akadályozta a mozgásban, más egyéb prob-lémákról pedig beszélni sem ildomos. Hiába próbálta elrejteni kövér-ségét bokáig érő, buggyos asztro-kezeslábassal, még ebben a kedvelt szabadidő-öltözékben is domborodott, illetve löttyedt imitt-amott a potroha. A férfi arca megtésztásodott, tar koponyája és a fejbőrére tetovált világtérkép csak még inkább kihangsúlyozták holdvilág ábrázatát.
Férjével ellentétben Larissa nemigen hódolt a középosztály bodyimage-hóbortjainak, aztán egy narkotikumokkal tarkított éjsza-kán a Kilimandzsáró felett ő is püspöklilára festette a fülkagylóit. Attól kezdve hónapról hónapra változtatta a kinézetét; jelenleg a kék szín világosabb árnyalataival kísérletezett.
– Most meg hová mész, Philip? – csattant fel az asszony hangja, már-már abban a tónusban, amilyenben a szobakomputer szokta a fejükre olvasni vélt vagy valós vétkeiket.
– Hova, hova, bekapok valamit! – dörmögte a férfi, és igyekezett határozott léptekkel kiinalni a szobából.
– Philip!!! Este kilenc múlt, ma már egy falatot sem ehetsz! És holnaptól én állítom össze az étrendedet!!!
– Drágám, ha annyi év békesség után most elkezde...
– Mindennek eljön az ideje! Most a te fogyókúrádnak jött el!
– De énnekem eszemben si...
– Egy szót se halljak! Irány a zuhanygömb, aztán nyomás lefe-küdni!
Philip megsemmisülten, fejlehorgasztva ballagott át a nappalin, mint egy gyerek, akitől elvették a vibrocsúzliját, és több órás tévénézésre ítélték. Sejtette, hogy akkor jár legjobban, ha szót fogad a feleségének, azonkívül pedig máris kezdtek kibontakozni az agyában egy briliáns terv körvonalai. A briliáns jelző kissé túlzó, ezt el kell ismerni, az „egyszerű és kézenfekvő” sokkal inkább ráillik.
Negyedóra múlva mindketten hanyatt fekve relaxáltak a hydro-thermo-kereveten, amely halkan dorombolt alattuk. Philip titokban kikapcsolta a személyes álomzsongítóját, mert természetesen esze ágában sem volt elbúcsúzni az ébrenléttől, még nem érezte lezártnak a napot. Larissa viszont a fejére tette a lélekmasszőr mantraburkot, és bevált szokása szerint kizárta tudatából a külvilágot. A férfi tudta jól, hogy most legalább negyven percig szabad a vásár: felesége még akkor sem szakadna ki a transzállapotból, ha a hálószobában materializálódna egy kétszáz fős deimoszi hadtest.
Philip pocakrengetve loholt ki a konyhába, és reszkető kézzel kapcsolta be a séfterminált. Sietve továbbpörgette a zöldségek menü-pontot, és megállapodott a húsféleségeknél. Hamarjában kiválasztott háromfajta borjúsültet és egy szép szál szárnyaskolbászt. Köretnek sáfrányos rizst kért Neumann-mártással. Amíg az étel elkészült a nosztalgikusan felizzó kemencemonitor túloldalán, Philip legurított egy jó korsó sört a nagy ijedtségre.
Úgy falta be a sülteket, mint aki hosszú ideig nem jutott táplálék-hoz. Alig valamivel több mint tíz perc alatt az utolsó morzsáig eltün-tette a rendelt fogásokat, az ilyesmi számára nem jelentett kihívást. Gondosan kiszellőztette a helyiségből az ínycsiklandozó illatokat: akácvirág komponensű télutói erdőséget választott a széles kínálatú virtuálparfümériából. Kiöblítette a száját is, és a fogsorán is végigfuttatott egy teljes körű lepedékmentesítést. Az elhasználódott Casio-ínysikárt a fémhulladék-feldolgozó falizsebbe köpte.
Larissa még mindig a mantraburokban lebegett, az egész csínyte-vésből semmit nem vett észre. Philip elégedetten hajtotta álomra a fejét. Mások teli bendővel képtelenek jót szundítani, ő viszont éppen ellenkezőleg, csakis degeszre tömött hassal bírta kipihenni magát.
Reggel a szokásos időpontban ott zümmögött ajtajuk előtt a vállalati repdencs. Larissa asszony a megszokott emberes adag buffaloburger helyett csak egy hámozott retket engedélyezett férjének reggelire, és azt is só nélkül; a repdencs hátuljában ücsörgő férfi így alig várta már, hogy büféközelbe kerüljön. Munkatársai évődésére is csak fél füllel figyelt.
Philip az Antarkto-Ameropai Légenergetikai Konszernnél dolgo-zott, mint első osztályú protonvájár. Az elvégzendő munkához nem kellett különösebb szakképesítés, hiszen a folyamatokat automatizál-ták, nagykapacitású számítógépek irányítottak mindent, mégsem zárhatták ki teljes egészében az emberi tényezőt. A Konszern látta el energiával gyakorlatilag az egész földkerekséget, így hát Philip sze-rencsés embernek vallhatta magát, elismert és megbecsült foglalko-zást űzött. Larissa megtehette, hogy egész nap otthon maradt, és a háztartási teendőket egyeztette a szobakomputerrel.
A repdencs csak késő délután szállította vissza otthonába a férfit. Felesége térdig érő, derékig megkötött kartonkimonóban várta. Philip beleszimatolt a levegőbe. Ha Larissa elkövette azt, amire az illatok alapján tippelt, hát szörnyűmód kellemetlen percek várnak rá, állapította meg magában fanyalogva.
– Mi ez? – kérdezte, túlesvén az üdvözlésen és a kötelező hitvesi homlokcuppon. – Tán csak nem...
– A narancs-saláta és a citrom-omlett az én vacsorám, emiatt egy percig se aggódj. Te sokkal kímélőbbet kapsz.
Philip szemöldöke a homloka közepéig szaladt. Hirtelenjében el-képzelni sem tudta, mi lehet még ennél is kímélőbb... egy hatalmas tányért képzelt maga elé, aminek közepén három szikkadt meggy-mag árválkodik.
Nem sokat tévedett.
– Ez a ma esti adagod, drágám. Moss kezet, és láss hozzá jó ét-vággyal.
Az asztal szélén egy kisebbfajta bögre állt, benne halványzöld és pirosas-sárgás bogyóféleségek úszkáltak valami fehéres szmötyiben.
– Ezt sütöttétek ki? – kérdezte Philip hidegen.
– Parancsolsz?
– Te és a kicseszett komputer. Ettől a hányástól fogok ripsz-ropsz száz kilóra zsugorodni? Legalább azt áruld el, mit erőszakoltok be-lém... drágám!
Az asszony készségesen eleget tett férje kérésének.
– A zöld gömböcske tizenháromféle vitamint tartalmaz, a sárga testsúlycsökkentő hatóanyagokat, a többi pedig csak az íze miatt került bele a savanyított nutriatejbe. A koleszterin és szénhidrát örök időkre száműzve van az étrendedből. Ha minden este bekanalazod, amit eléd teszek, meglásd, újból délceg dalia leszel, és a házasságunk is rendbe jön.
– Miért... valami gond van a házasságunkkal? – hökkent meg őszintén a férfi. Ő semmi ilyesmiről nem tudott.
– Konkrét gondok nincsenek, de lehetnek. Amennyiben tovább folytatnád az önpusztító életmódot... de ugye jó kisfiú az én Philipem, és beburkolja ezt a finomságot az asszonykája kedvéért?
Philip sok minden olyat megtett már asszonykája kedvéért, ami-től minden porcikája viszolygott, ettől a pár kanálnyi undormánytól sem futamodhatott meg. Feláldozta hát magát, lelke mélyén azonban kárörvendett, mert akadtak ám dolgok, amikről az asszonyka mit sem sejthetett.
Amint estefelé végigheveredett a kereveten, és várta, hogy Larissa belemerüljön napi rendes mentális karbantartásába, a munka után elfogyasztott hátszínszeletek jutottak a férfi eszébe. Kollégái egyrészről szánakoztak, másrészről viszont egész álló nap piszkálgatták, miért nem csapott oda egy nagyot az asztalra előző este. Mert hát elmesélte nekik, miféle új rendszabályokkal fenyegetőzött Larissa az étkezés terén. Meddig tűröd még a csiklóuralmat, Phil? A protonvájárok legtöbbje nyugodt házaséletet élt, de akadtak köztük agglegények is. Természetesen ők voltak a legnagyobb hangadók. Egyre biztatták, ne hagyja magát, vegye fel azt a bizonyos nadrágot, ha már úgy adódott, hogy az ő lábai között rejtezik a hímek mindenre feljogosító ékessége. Meddig tűröd még a csiklóuralmat, Phil? Ő azt az elvet vallotta, hogy jobb a békesség, ezért igyekezett figyelmen kívül hagyni a jóakaró vagy éppenséggel provokatív élcelődéseket. Bőven megelégedett annyival, hogy duplán belakott a számára tiltott ételekből, családi perpatvarra egy szemernyit sem vágyott.
Sajnos megint korogni kezdett a gyomra. A kor... igen, az a frá-nya negyedik iksz. Nem ő találta ki, hogy ezt a bűvös számot túllép-ve eltunyul és haspókká válik az emberfia, de nem ám! Ez, kérem, tudományosan bizonyított tény.
Szintúgy a jó öreg tudomány, azazhogy a technika segíti most hozzá egy kis nassoláshoz. Larissa végre elzarándokolt mantraországba, a séfterminál bevetésre kész. Philip aznap este hatalmas adag libamájpástétomot falt be, kísérőnek pedig elrágcsált egy szelet giganto-szteket. Mindezek mellé könnyen csúszik a sör, két literrel le is szaladt a férfi gigáján.
Másnap délután ismét felkerestek egy helyet, ahol alaposan meg-tömhették a hasukat, és még dübörgő nyarvo-fakkzene is szólt. A kollégák közül páran erősen lerészegedtek, merő szolidaritásból Philip sem vonta ki magát a duhaj ivászatból. Hazafelé menet kény-telen volt meglátogatni egy sarki önkiszolgáló detox-pavilont, és rendbeszedni magát valamelyest. Larissa asszony smaragdszín piru-la-pörkölttel várta a férjét, amelyhez nagy pohár darált répalé dukált. Philip annak tudatában kanalazta ki a tányérjából a karcsúsító biobogyócskákat, hogy nemsokára rezgő csülökszeletek kompenzál-ják a hatásukat, és már erjed a gyógysör is valahol az e-konyha üst-mappáiban. Amikor néhány óra elteltével ténylegesen is kortyolgatta a hófehér habbal ellátott aranyló italt, megállapította, hogy nem is olyan szörnyű ez a fogyókúra.
Sőt mi több, az életforma is egyre inkább kedvére való.
A következő napon Larissa megkérte, hogy a pépesített gabona-pehely elfogyasztása után álljon rá a mérlegre. Az asszony meg akart győződni a szigorú diéta eredményességéről, ugyanakkor szerette volna elhadarni az e napi dörgedelmet, amelybe az alábbi gondolato-kat kívánta volna belesűríteni: „Látod, látod, mennyivel kevesebbet nyomsz már most a legelején, lefogadom, jobban is érzed magad, de te sohasem hallgatsz rám, mert a férfiaknak nincs eszük, ésatöbbi, ésatöbbi...”.
Együtt hördült fel a szobakomputerrel, alig akart hinni a két sze-mének.
– Százharminckét kiló kilencven? Philip, mi a napkitöréstől leko-nyult, fosbarnára aszalódott, borongós masztodonpéniszt műveltél? – Larissa egy kései literál-proszto kolóniában nevelkedett, serdülőko-rában óhatatlanul ráragadt ez meg az. – Elkaptál egy gyógyíthatatlan nyavalyát, hogy így puffadsz? Egyszerűen nem értem... esetleg...
– Esetleg nem működnek a csodaszereid, drágám! – jegyezte meg Philip epésen, egyszersmind felsőbbrendűen. Kényelmes léptekkel a nappaliba gyalogolt, tanácstalan feleségére egy megsemmisítő pillantásbál többet nem pazarolt.
Kényelmesen elhelyezkedett a masszoványon, és utasította a szo-bakomputert, hogy vetítse ki a falra a Hálózaton közvetített vetélke-dőt. Philip szerette Lanyha Martin műsorát, a Tippelj pöpecül vagy gebedj meg!-et; néha-néha még el is szokta találni a választ. A min-den eldöntő kérdést – megközelítőleg hány elektront tartalmaz egy nőstény hangya bélrendszere? – az alacsony, jajvörös hajhálót viselő bantu bankigazgató tippelte meg pöpecül, így az övé lett a három-személyes űrkabin és a zombi-tamagocsi. Philip izgatottan várta a folytatást, ennél a résznél szokott jönni a közönségfeladvány.
Helyette azonban egy vérfagyasztó denevérsikoly jött, valahon-nan a konyha felől. A férfi összerezzent. Ám még mielőtt nekilátha-tott volna rémüldözni, hogy vajon miféle szörnyűség érte hites fele-ségét azon az ártalmatlan helyen, máris felcsattant Larissa artikulát-lan üvöltése:
– Te aljas szemééét!!! Átvertél!!! Volt bőr a hányadék képeden, és minden éjjel lakomaorgiákat rendeztél? Ne is tagadd, univerzum szégyene, a naplózófájlban minden benne van! Legalább kitakarítot-tál volna magad után a terminálon!
Philip gondolatban változatos kinézetű és mintázatú zebrákhoz hasonlította magát, amelyeken erősen meglátszik a házitulokkal való keresztezés. Átkozott automatikus biztonsági log! Erre az egyre nem gondolt, pedig pedánsan eltüntette az árulkodó nyomokat. Képtelen-ség egyszerre annyi mindenre odafigyelni! Ezen a banánhéjon bi-zony seggre esett, és ha megérzései nem csalnak, egy percen belül elszabadul a pokol.
– Takarodj innen, te szánalomkupac... takarodj!!!
Egy feldúlt, pulykavörös ábrázatú amazón jelent meg a nappali ajtajában. Larissa igen könnyen dühbe szokott gurulni, és ilyenkor cselekedett már olyat, amit később maga is megbánt.
– Emeld fel a párnás ülepedet, és húzz az AIDS-es rákba!
– Nyugi, nyugi, én csak szerettem volna...
– Pancsikolni a hájas disznók dagonyájában? Röfögni és eregetni a sógoros ammóniákot, miközben a bélbolyhaid válságstábot ülnek, a koleszterined pedig leveri a lécet, és kitűzi a fehér zászlót? Hát ebből elég! Egy percig sem vagyok hajlandó egy levegőt szívni veled!
– Philip Mungi! Cselekedeted nagyfokú felelőtlenségre vall! – kapcsolódott be a perpatvarba a szobakomputer DORGA-X szoftverének béta verziója is. – Az egészséged érdekében bizonyos kényszerítő intézkedések meghozatala vált szükségessé. A perszóna-profiloddal elérhető gasztronómiai alkalmazások további intézkedé-sig letiltva. A tiltás feloldását csakis egyetlen személy végezheti el: Larissa Mungi.
Még mielőtt a férfi tiltakozhatott volna a megalázó bánásmód el-len, az asszony gyorsan visszavette a szót.
– A hozzáférésed valóban letiltottam, de emiatt ne fájjon a fejed, nincs semmi jelentősége. Tudniillik szeded a cókmókodat, drágám, sietősen eltűnsz a balfenéken, és addig a szemem elé se kerülsz, amíg száz kilogrammot nem nyomsz. Se többet, se kevesebbet. Hová esz a fene, hol húzod meg magad, miként éred el ezt az eredményt, egy génkezelt zsiráf fejebúbjáról szarom le. Velem ezt nem lehet megcsinálni... betelt a pohár, Philip!
A férfi kidülledt szemekkel meredt maga elé. Azt a keserves, tra-verzről szakadt mindenit... a pokol valóban elszabadult, de ennél azért kevesebb ördögre számított.
Mintegy betetőzéseképpen a kacifántos helyzetnek, a nappali fa-láról eltűnt Lanyha Martin ezermosolyú ábrázata, és átadta a helyét egy markáns arcvonásokkal rendelkező, dús szemöldökű, némiképp illuminált férfiszemélynek.
– Csucsu, Phil, öreg alkesz haver! – rikkantott boldogan a videfonáló. – Azt sütöttük ki a csapattal, hogy holnap délután a Rücskös Pótmanóban tartjuk meg a szokásos punciszidalmazót! Halál és dögvész a gyomorra, a májra és az összes rikácsoló házisárkányra! Figyu csak, utána kéne nézni, hogy...
A szóáradat egyik pillanatról a másikra elapadt; Larissa egy gyors kézmozdulattal elfehérítette a falat.
– Nem vagyok rá kíváncsi. – Hangja fagyosan, kérlelhetetlenül csengett. – Barát, kolléga, buziszerető, engem most már nem érdekel. Öt percet kapsz. Ha azután is itt talállak, páros lábbal rugdoslak ki az elevátor-vákumba.
– Drágám...
– Pofa be, szarcsimbók!!! Ne kénysze...
– No de...
– Azt mondtam, pofa be!!!
Philip rémülten hátrált a lánctalpas harckocsiként közeledő asz-szony elől, agyán ezernyi gondolat futott át egy röpke másodperc alatt. Ha Larissa kijön a sodrából, bizisten nem tréfál, de nem ám! A megfutamodás eléggé férfiatlan dolog, mégsincs más választása. Megfutamodás lesz ez a javából, igen, még csak nem is visszavonu-lás, hiszen emelt fővel való távozásról jelen körülmények között álmodnia sem szabad.
– Elmegyek, cseszd meg... és vissza se jövök! – Ezzel a meg-jegyzéssel próbálta helyrebillenteni megbicsaklott önérzetét. Elha-nyagolható sikerszázalékkal.
– Hát ne is gyere! Megmondtam: száz kilogramm! Szerencse kí-sérjen utadon, drágám!
Larissa hangjából sütött az irónia. Philip fanyalogva vette tudo-másul, hogy őneki még a szavak háborújában sincs semmi esélye a győzelemre. Egy nyikkanás sem hagyta el innentől a férfi ajkát. Magára kapta megszokott recésnadrágját és túrapuffancsát, a zsebébe süllyesztette identity-lapkáját, aztán elhagyta a lakást.
– Száz kilogramm! – kiabálta utána Larissa, de ő szóra se méltat-ta.
Fortyogott benne a düh és az elkeseredés, hosszú ideig azt sem tudta, merre jár, csak ment előre döngő léptekkel, utcáról utcára, gyalogvezetékről gyalogvezetékre. Kriptonhirdetések villóztak körü-lötte, marketingrobotok szegődtek a nyomába, áradozva a legújabb libidónövelő fapapucsról vagy nagymosás-szoftverről, de ő meg sem hallotta nyekergésüket. Néhányszor csak a járművek automatikáján múlt, hogy nem került a légpárnáik alá. A szembejövő polgárok önkéntelenül kitértek az útjából.
Philip mindennél jobban szükségét érezte most egy kiadós ivá-szatnak, de valami azt súgta neki, ne engedjen a csábításnak. Szel-lőzzön még egy keveset a feje, a bélését degeszre tömni azután is ráér. Az identity-lapkán lapuló kreditek jó ideig kitartanak, ezekhez Larissának nincs hozzáférése, nem is erről van szó. Hanem...
Mihez kezd most így, kiverten, magára hagyottan?
Meddig tűröd még a csiklóuralmat, Phil?
Csak lenne egy icuri-picuri ötlete, miként lábaljon ki ebből az el-keserítő szituációból... csak egy pirinyó kis ötletecske, egy morzsa, egy szikra... de ha lehet, még ebben a szempillantásban.
A férfi megtorpant. Homlokráncolva bámulta az előtte magasodó épületet. Egy holobálnavadász-központ, igen, semmi kétség, jobbra tőle egy purgáló-szalon, mögötte pedig... mögötte pedig...
Az űrkikötő.
Láthatatlan szellemek vezették volna erre a lépteit?
Philnek még a lélegzete is elakadt. Váratlanul az agyába villant a megoldás. Száz kilogramm, se több, se kevesebb? Térden csúszni egy kékre pingált lobboncú domina előtt?
Meddig tűröd még a csiklóuralmat, Phil?
Frappáns visszavágásra van szükség, mindent elsöprő diadalra, megmutatni, ki az úr a háznál!
Meddig tűröd még a csiklóuralmat, Phil?
Hát eddig a percig! Úgy van! Edd meg, amit főztél, Larissa baby!
Philip Mungi elmosolyodott, és immár teljesen megbékélve a vi-lággal, határozott léptekkel elindult az űrkikötő felé.

* * *

Larissa lenyelte az utolsó korty savanyított citromlevet, jóízűen cset-tintett a nyelvével, majd mélyet szippantott a konyha méhkaptár illatú levegőjéből. Minden oka megvolt az elégedettségre. Kétszer egymás után megtekintette a Casablancát, ezt az örökzöld filmalko-tást, másfél órát trécselt videfonon Marinával, a tápláléktrénerével, most pedig arra készül, hogy tetőtől-talpig bekenje magát finom tundrazselével, és sütkérezzen egy sort a pirítópamlagon... megannyi örömteli foglalatosság
Philip közel három hónapja lécelt le, és azóta egyszer sem jelent-kezett. Az asszony biztosra vette, hogy keményen küzd a túlsúly leküzdéséért. Három hónap az mégiscsak három hónap – ha ennyi ideig nem tolta haza a képét, nyilván megszívlelte az intelmeket. Sikerült hatnia az önérzetére, most már ő maga is ugyanúgy szeretné jóvátenni a baklövéseit, ez egyszer bizonyos.
Larissa keresztülsétált a nappalin, közben halkan dúdolta a legújabb bass’n’rinya slágert. Alaposan meglepődött, amikor a szobakomputer harsány csörömpöléssel jelezte, hogy bolygónkívüli hívása érkezett.
– Vállalod a költségeket, Larissa Mungi? – kérdezett rá rögtön a lényegre egy múlt évezredbeli telefonközpontos szigorú hangján.
– Igen, persze, hogyne... – Larissa elképzelni sem tudta, ki a fene keresheti őt a világűrből.
A falon megjelent egy emberalak homályos sziluettje. Pár má-sodperc múlva kitisztult a kép, és minden apró részlet felismerhetővé vált.
– Philip...! – fojtott el egy sikolyt az asszony.
Férje, akit csaknem három hónapja nem látott, szembeötlően megváltozott. Arca jelentősen megpuffadt, tokája a duplájára növe-kedett, még a fülei is húsosan meredtek kifelé a koponyájából. Nem viselt öltözéket a felsőtestén, így Larissa elé tárultak a szumó-birkózókat megszégyenítő hájhurkák, a rengő, szőrös mellek, vala-mint az előreomló, vörös csíkokkal tarkított pocak. Philip egy terített asztal mögött üldögélt, és éppen egy méretes grillcsirkét igyekezett begyömöszölni a szájába pufók kezeivel. Az asztal roskadozott a húsféleségektől, a csontostálak mögött pedig üres söröskorsók sora-koztak.
– Ááá, üdvözöllek, drágám! – szólalt meg teli szájjal a férfi. – Hogy s mint? Láthatod, én remekül vagyok! Emlékszel még a megállapodásunkra? Naná, hogy emlékszel, hiszen a te elmédből pattant ki a nagy ötlet, jól mondom? Száz kilogramm, se több, se kevesebb! Nos, örömmel jelentem be neked és annak a processzoragyú haverodnak, hogy a minap ráálltam a mérlegre, és az hajszálpontosan száz kilogrammot mutatott! Miként lehetséges ez, kérdezheted joggal, ugyanakkor, gondolom, arra is kíváncsi vagy, vajon honnan videfonálok. Drágám, lassan már három hónapja a Marson tartózkodom, a Lancehagen-kolóniában. Az eltelt három hónap alatt mindvégig az lebegett előttem, hogy a kedvedre tegyek, és elérjem az általad kikalkulált ideális testsúlyomat. Mindent bevetettem ennek érdekében, mindent! Ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Jó, jó, jó, csaltam is egy keveset, mert pusztán zabálásból nem lehet ilyen kevés idő alatt ilyen látványos eredményt elérni, de úgy vélem, ez még belefér, elvégre te is mindenféle vegyi készítménnyel kívántál kikészíteni engem. Az én készítményeim a tieiddel ellentétben a test felpuffasztására szolgálnak, és egyszerűen káp-rá-za-tos, mennyire hatékonyak! Hipp-hopp, észre sem vettem, és máris elértem a száz kilót! Elégedett lehetsz velem, drágám! Az pedig cseppet se szegje a kedvedet, hogy itt, a vörös bolygón, a gravitáció a földinek mindössze nulla egész harminchétszerese. A száz kiló az száz kiló, és ha netalántán arra akarnál rámutatni, hogy a Földön én egy két és fél tonnás állat lennék, hát nem érdekel! Merthogy eszem ágában sincs visszatérni a Földre. Én itt jól érzem magam. Munkát már rögtön az első héten találtam. Egy jó protonvájárra mindenhol szükség van, és az itteniek nem a külsőségek alapján ítélnek. Elefántalkatú vagyok, igen, na és akkor mi van? Az új cimboráim sem éppen cingár alakok, errefelé az ilyesmin nem ütközik meg senki. Drágám, lassan búcsúzom, mert nem venném a lelkemre, ha a hívásom lecsalná az utolsó kreditet is a keretedről, mert akkor miből költenél egészségjavító csodaszerekre, nem igaz? Élj boldogul, legyél üde és hamvas, és ha erre jársz, ugorj be egy órácskára. Majd összeütök neked valamit!

2005. 12. 14. – 2005. 12. 22.