Tolvajbecsület

Tolvajbecsület

1.Fejezet
Menni vagy maradni?

A tolvajkodás nem igazán kifizetõdõ manapság - gondolta elmerengve Warren Scott, miközben ujjai szaporán zongoráztak egy tenyérnyi számítógép klaviatúráján.

A kis masina, hangtalan villantással jelezte, hogy a Scott elõtti ajtót már csak a mechanikus zár védi.
Warren vetett egy gyors, ellenõrzõ pillantást az irodák közötti, szûk folyosóra, melyen alig egy perce osont végig. Eltette a kis gépet és számtalan rejtett zsebének valamelyikébõl, elõvarázsolt egy tolvajkulcs készletet.

A puha szövetbe burkolt eszközök, matt-fekete festést is kaptak készítõiktõl, hogy még véletlenül se leplezhessék le tulajdonosukat egy árulkodó csillanással.

Hozzáértõ kezekben szinte bármilyen, hagyományos zárat képesek voltak kinyitni, sérülés nélkül.
Márpedig most hozzáértõ kezekben voltak...Sõt.

Az ajtó, halk kattanással engedett és Scott egy tovatûnõ árny gyorsaságával, lopózott be a feltáruló nyíláson.

A hosszú folyosó, ahová jutott, még számára is meglepõ látványt nyújtott.
Bár az információi, amiket oly fáradságos munkával szerzett meg, felkészítették valamelyest a sokkoló látványvilágra, mégsem tudta megtorpanás és néhány másodpercnyi döbbent pislogás nélkül megemészteni a folyosó képét.

A Perry Stone toronyház, kívülrõl a legmagasabb technikai fejlettséget mutatta.
Belül azonban ez a látszat, mindössze az elõcsarnokig és a fogadószintekig terjedt.
Konkrétan a huszonötödik szint feléig.

A magánrezidencia, teljes mértékben Perry Stone, ókori ízlésvilágát tükrözte.
Az évszázadokkal korábbi környezet illúziója tökéletes volt.

A falak és a padló, durva megmunkálású, hatalmas kõtömbökbõl készültek, tíz- tizenöt méternyire egymástól, fáklyák lobogtak fali tartójukban, lángjuk vékony csíkban kormot eregetett a plafon irányába.

Scott nem akart hinni a szemének.
Megérintette maga mellette a kõfalat, arra számítva, hogy ujjai mûanyagot, vagy valami effélét fognak azonosítani, de csalatkoznia kellett.

A kõfal érdes, hûvös, és enyhén nyirkos tapintású volt.

Warren az ajtóhoz legközelebbi sarokhoz húzódott és leguggolt.
Elõvette a Stone-tronic’s által, katonai felderítõk számára gyártott, éjjellátóval kombinált szemüveget, és felhúzta.

Szívbõl remélte, hogy az épület ezen részérõl szóló információi tévesek, de volt az a sanda gyanúja, hogy mégsem.

Várt néhány pillanatot, míg az optikai rendszer élesre állította magát, majd körültekintett a folyosón.
Az információk - mint a Scott által már leküzdött, huszonöt emeleten át, minden alkalommal - most is helyesnek bizonyultak.

A szemüveg automatikusan ráfókuszolt mindenre, ami a látótér közepére került, így a férfi alaposabb szemlét tarthatott a folyosón.

Amit az emberi szem elõl, gondos technikusok elrejtettek, annak felderítése semmilyen nehézséget nem okozott a harcászati felderítõ-technika eme csúcsvívmányának.

Jobbról a második fáklya mögött, egy alacsony sugárzású, röntgen-szenzor lapult, mely valahol a szemüveg hatótávolságán túl, nyilván egy számítógépes riasztórendszerhez csatlakozott.

Scott eleget tudott a helyi biztonsági rendszerrõl, hogy ne kísérelje meg kicselezni.
A pontos mûködési elvét nem ismerte ugyan, de azt tudta, hogy a technikai eszközökre van „kihegyezve”.
Ha tehát valaki, egyszerûen elsétált az érzékelõ elõtt, nem történt semmi - eltekintve a normális háttérsugárzásnál alig nagyobb sugárdózis elszenvedésétõl - viszont, ha ez a bizonyos valaki, magánál tart csak egy primitív zsebszámológépet is, abban az esetben bizony néhány másodpercen belül, nyolc-tíz marcona fegyveressel szemezhetett.

Scott nem örült ennek, de csekélyke vigaszt nyújtott számára, hogy a szenzoron túli „világ” mindenféle csúcstechnikától mentes.

Az, hogy kénytelen volt megszabadulni minden elektronikus berendezésétõl csak hab volt a tortán.
Hiszen azzal, hogy „odaát” már nem szereltek fel riasztórendszereket, akaratlanul is megkönnyítették Warren Scott dolgát.

A mestertolvaj már megszokta eddigi munkái során a technika vívmányait, ezért halk sóhajtás kíséretében, takaros kupacba rendezte elektronikus mûszereinek sokaságát a sarokban.
Jól tudta, hogy ha átlépte a „határvonalat”, már nincs visszaút.

Még egy utolsó ellenõrzést végzett korhű, tolvajfelszerelésén.
Íj, nyilak, - különböző fejekkel - „Black Jack”, kard, két tekercs len-kötél, zárnyitó készlet, gyógynövényekből és szegényes kötszercsomagból álló elsősegélycsomag, - biztos ami biztos alapon - tegez, valamint a mindent lefedõ, csuklyás köpönyeg.

Még egy pillanatnyi habozás...
Aztán Warren Scott a huszonegyedik század mestertolvaja, enyhén meggörnyedve, puha, ruganyos léptekkel megiramodott a kihalt, ókori folyosón.

***

2.Fejezet
Zsákmányra lesõ pók.

Perry Stone mindig határozott ember volt.
Külseje is erre vallott.
Arca szögletes, éles vonásokban bõvelkedett, de a maga nemében jóképűnek számított.

Késpenge vékonyságú ajkai csak fokozták a szemlélõ azon benyomását, miszerint ez az ember mindent megszerez, amit csak akar.

Bár mostanára már hatvanas éveinek vége felé járt, fizikálisan jobban tartotta magát, mint sok negyvenes férfi.

Heti hét alkalommal tartott kemény edzéseket, hogy formában maradjon, - melybõl már közel hat hosszú éve, semmi nem tudta kibillenteni - ennek köszönhetõen szellemileg is tökéletes frissességnek örvendett.

Gazdagságát és befolyásosságát az utóbbi idõben egyetlen igazi szenvedélyének szentelte.
Az ókornak.
Tíz éve, még csak a toronyház legfelsõ szintje volt sajátos hóbortjának színhelye, és õ tökéletesen elégedett volt vele.

Persze akkor is a tökéletes korhûségre törekedett, ám felesége Laura, jelenlétével szinte észrevétlenné tette Perry számára, a mindenütt jelenlévõ modern technikai vívmányokat, melyek kényelmesebbé tették életüket.

Aztán kilenc éve, tizenegy hónapja és tizenkét napja, Laura meghalt...

Meghalt és Perry számára meghalt minden vele együtt, ami kellemessé tette az életet.

Néhány nappal Laura halála után, Perry - a biztonsági kamera segítségével - nyomára akadt a tragédia okozójának.

Egy tolvaj volt.
Egy egyszerû, piti, senkiházi, tolvaj.

Perry mind a mai napig tökéletesen emlékezett a történtekre, noha õ csak a kamera képeibõl ismerte meg a körülményeket...És a betörõ elmondása alapján, akit késõbb saját kezűleg végzett ki.

---

Azon a kilenc évvel korábbi éjszakán, Laura felébredt valami halk zajra, majd mikor néhány pillanatnyi gondolkodás után sem tudta azonosítani a hangot, kíváncsisága felülkerekedett óvatosságán és a nappali felé indult.

A tolvaj aki a nappaliban kutatott, addigra kezdett határozottan ideges lenni, mivel megbízóját csak egy bizonyos, - tizenötödik századbeli - jogar érdekelte, azonban nem rendelkezett pontos információkkal a mûtárgy hollétérõl.

Az egykori tolvaj különben sem volt türelmes ember, és idegességét az is nagyban fokozta, hogy még visszafelé is meg kellett másznia a toronyház ötven emeletét.
Mikor végre sikerült megtalálnia a jogart, kapkodása közben figyelmes lett néhány apró neszre.
Hirtelen megdermedt, majd mikor megbizonyosodott, hogy a hangokat nem õ vagy a felszerelésének valamely darabja okozza, a szobába vezetõ, kétszárnyú ajtó mellé surrant és a falhoz lapult.

Az elemelt jogart már nem maradt ideje táskájába helyezni - legalábbis árulkodó zajok nélkül nem - ezért jobb kezében tartva, megpróbálta úgy tartani, hogy ne csillogjon az ablakokon bevilágító, sápadt holdfényben.

Az ajtó egyik szárnya kitárult és egy, középmagas, rövid, fekete hajú nõ lépett be rajta óvatosan.
A betörõ szinte ámulattal figyelte, amint a nõ nesztelen léptekkel elindul a szoba közepe felé.
Valamiféle, fényes anyagból készült köpenyt viselt - amilyent a betörõ még soha nem látott - vállaira terítve. Úgy nézett ki mint egy jelenés, a holdfényben.

A betörõ forrón remélte, hogy a nõ elmegy a szoba túlsó végéig és akkor õ is megpróbálkozhat némán kiosonni az erkélyre.
A nõ azonban alig tett meg néhány lépést,...felszisszent és megtorpant...
...Az üvegcserepek...gondolta a férfi.

Hirtelen megperdült és jobb kezét elõre nyújtva a betörõ felé indult.

A férfi nem tudott kitérni a nõ váratlan támadása elõl, ezért felpattant és a jogart bunkósbotként alkalmazva, ellenfele irányába sújtott.

Az ütés talált, a nõ pedig hangtalanul elterült a földön.

A betörõ döbbenten dermedt meg.
Egy ekkora ütéstõl legfeljebb megtántorodni lehet, nem pedig elájulni.

Aztán a betörõben szörnyû gyanú kezdett kibontakozni...
Elõvette apró zseblámpáját és a jogar végére irányította a vékony fénysugarat.
A jogar egy öklömnyi, szögletesre csiszolt ékkõben végzõdött...a kõ egy hegyes pontján pedig vér csillogott.

A férfi szíve összeszorult és a zseblámpát, lassan a nõ arcára irányította.
Még nem is jutott a földön fekvõ nõ arcáig az apró fénykéve, mikor a szõnyegen, gyorsan terjedõ, sötét foltot vett észre.

A betörõ kezében megtorpant a zseblámpa.

Már nem kívánta megtekinteni a nõ arcát.
Nem akarta élete hátralévõ éveiben, minden éjjel maga elõtt látni.

Ekkor újabb rossz gondolat tolakodott fejébe.
A zseblámpát arra a helyre irányította, ahol néhány pillanattal ezelõtt még õ lapult.
Sejtése beigazolódott.

A lámpa fénye egy villanykapcsolón állapodott meg.
A nõ nem látta õt.Mindössze fel akarta kapcsolni a villanyt...

A betörõt elöntötte a hideg veríték.
A jogart gyorsan hátizsákjába gyömöszölte és kirohant az erkélyre, ahonnan a lehetõ leggyorsabban elkezdett leereszkedni a toronyház fala mentén.

---

Perryt karórájának halk csipogása zökkentette ki merengésébõl.
Megrázta fejét, hogy elhessegesse a fájó emlékeket, aztán órájához nyúlt és nyugtázta a figyelmeztetést.
Ha minden igaz, akkor a ma esti vendége megkezdte munkáját.

Ez a vendég pedig különleges.
Õ az elsõ, törvény által elismert „tolvaj”, aki nemsokára „rejtélyesen” eltûnik, és bekerül Perry Stone gyûjteményébe.

Perry elmosolyodott a gondolatra.
Odakint tombolt az utóbbi évek legnagyobb hóvihara, így biztos lehetett benne, hogy a tolvaj eltûnése nem fog szemet szúrni a hatóságoknak legalább néhány napig.

Egy különleges áldozat, amit Laurának ajánl fel.
Ideje felkészülni a vendég fogadására.

A férfi elõredõlt foteljében és asztala lapja alól egy számítógép-terminált húzott elõ, megérintett néhány billentyût, mire a szemközti falon egy hatalmas kivetítõ elevenedett meg.
A képernyõn egy fekete-fehér kép látszott, jobb alsó sarkában, Biztonsági Kamera 1-es, felirattal.
Ismét néhány érintés a klaviatúrán, és a kamera fordulni kezdett.

Ahogy Perry Stone elõredõlve, szemeit a kivetítõre szegezte, tekintete valahogy megváltozott.
Megváltozott, hiszen a vadászat megkezdõdött...

***

3.Fejezet
Könnyû préda.

Warren Scott egy T formájú elágazáshoz érkezett.

Régi és bevált szokása volt, hogy ha egy ilyen elágazáshoz érkezik - no meg persze, ha a két irány között nincs látható különbség - mindig balra fordult.

Így hát ennél az elágazásnál is balra indult tovább.
Kisvártatva egy raktárszerû helységbe érkezett, melyet négy fáklya világított meg és komoly megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az egyszerû deszkaajtó, ami útját állta, csakugyan nem több annál mint aminek tûnik.

Csak egy deszkaajtó...

Mindössze egy apró taszításra volt szükség, hogy bejusson.
Kissé megilletõdve tapasztalta, hogy alig három lépésnyire tõle, az ajtónak háttal egy õr posztolt, a korszaknak megfelelõ ruházatban.
Jobb kezében egy kétélû kardot lóbált, miközben meglehetõsen bizonytalan imbolygással igyekezett megõrizni láthatóan kényes egyensúlyát.

Warren a másodperc törtrésze alatt mozdulatlanná dermedt, még lélegzetét is visszatartotta.
Kissé oldalra döntötte felsõtestét, hogy az õr mellett elpillantva ellenõrizze, van e még valaki a raktárforma helységben.

Miután meggyõzõdött, hogy csak egy õrrel kell számolnia, hangtalanul elõvarázsolta köpenyébõl a „Black Jack”-nek titulált szerszámot.

A kis eszköz nem volt több egy fekete, bõrbe bújtatott, rövidke ólomrúdnál, amely körül a rendelkezésre álló, felesleges helyet, apró ólomgolyók töltötték ki.

Warren az õr mögé lopózott, vigyázva, hogy lépései ne keltsenek nagyobb zajt a kõpadlón, mint a férfi saját sodronyingének zörgése és dülöngélése.

Egy lépésnyi távolságra lehetett, mikor hirtelen felegyenesedett, meglendítette a Black Jack-et és oldalasan, az õr védtelen tarkójára sújtott.

Az alig hallható puffanás után az õr torkából, még kevésbé hallható, artikulálatlan hörgés szakadt fel, majd ernyedten csuklott össze.

A tolvaj, még mielõtt az õr sisakos feje tompa koppanás kíséretében elérte volna a padlót, bal kezével elcsípte a tulajdonosával együtt, földre hullani készülõ kardot.

Semmi kedve nem volt hozzá, hogy holmi barbár környezetben szaladgáló, barbár külsejû fazonok miatt legyen meg az elsõ sikertelen munkája, a huszonegyedik század egyik legjobb tolvajának.
Még csak az kellene, hogy beleszaladjon egy egész õrjáratba.

Efféle gondolatokkal fejében, vállára kapta a magatehetetlen testet és ezúttal az õr súlya miatt meggörnyedve, visszafelé indult, a deszkaajtó elé.

Az ajtó túloldalán, a legközelebbi, félhomályos sarokba ültette az õrt és nekilátott, hogy átkutassa zsebeit.

Kissé megrökönyödve vette tudomásul, hogy az öltözék korhûsége oly messzire terjed, hogy még zsebekkel sem rendelkezik.

Már éppen indult volna mikor eszébe jutott az õr öve.

Az újabb kutatásnak eredményeképp, egy rézszínû kulcsra akadt, - árnyékszék felirattal - meg néhány alkohol-tablettára...Hát igen, amennyi üveg sörrel felérnek ezek a mostanában piacra dobott tabletták, kész csoda, hogy az õr még magánál volt.

Így már világossá vált a férfi furcsa viselkedése...

Úgy látszik, akadnak olyan emberek Mr. Stone mesevilágában, akik nem teljesen elégedettek az ókor nyújtotta lehetõségekkel.

Mielõtt magára hagyta volna az eszméletlen férfit, néhány gyors mozdulattal ellenõrizte, hogy nem szenvedett e valamilyen komolyabb sérülést esés közben.

Már visszatért a raktárba, mikor közelében hangos, rémült kiáltás hangzott fel.
Scott ismét megdermedni kényszerült.
A raktárhelység második bejárata felõl, egy üresen tátongó ajtónyíláson keresztül érkezett a hang.

-Jézusom!...A frászt hoztad rám!
-Ne cidrizz, Jack! Még csak meg sem akartalak ijeszteni... - mentegetõzött a második hang, halk kuncogás kíséretében.
-Te marha! Ezerszer elmondtam már neked, hogy a sodronyinget és a kardot kötelezõ viselni! Olyan nehéz felfogni?!
-Ugyan már. A nagyfõnök személyesen mondta, hogy ezen a huszonöt szinten, tökéletesen korhû a berendezés. Következésképpen nincsenek biztonsági kamerák sem...Akkor meg minek grasszáljak teljes menetfelszerelésben éjjel is?
-Azért te nagyokos, mert Mr. Stone-nál soha sem lehetsz biztos abban, hogy nem tart-e éppen szemmel. Idõnként szúrópróbát is tart. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha egy betörõvel futsz össze?! Megkéred szépen, hogy maradjon ahol van, amíg a fõnök ideér és kicsinálja???
-Jól van na!...Nem kell mindjárt leüvölteni az ember fejét.
-Igazad van. Én többet nem vesztegetem rád az idõmet! De én ajánlottalak be Mr. Stone-nál és ha bajba kerülök miattad, nagyon ráfázol!!! Ezt jól vésd a szûk eszedbe! Jól meg vagyunk érte fizetve, hogy ilyen semmi-munkát végezzünk. Ingyen kaja, meg szállás. Heti négy munkanap. Én nem akarom ezt a biztos melót elveszíteni, úgyhogy most azonnal visszamész a posztodra, felveszed a jelmezed és el sem mozdulsz onnan az õrségváltásig!

Scott kicsit közelebb lopózott a nyíláshoz és óvatosan kikémlelt rajta.
Odakint egy szûk, L formájú folyosó sarkában, két õr állt.
Egyikük háttal Scott-nak, míg a másik - valóban kard és sodronying nélkül - féloldalasan társa felé fordulva.

Szerencsére a fiatalabb õr figyelmét lekötötte idõsebb társa szózata, így nem vette észre az ajtónyílás mögé visszahúzódó, csuklyát.
-Ezt nem mondhatod komolyan! - tiltakozott a fiatalabb õr - Hiszen a következõ váltás csak négykor lesz. Sõt, ha Bobby a gongnál megint elalszik, akkor még annál is késõbb.
-Ez engem teljesen hidegen hagy. Szükségem van erre az állásra, szóval most azt fogod tenni amit mondtam, különben rojtosra rugdosom a segged!!! Értve?!
-Jó, jó! Megyek már... - felelte a felpaprikázott õr társa kissé megszeppenve, majd lépések koppanásai jelezték, hogy csakugyan megfogadta idõsebb társa szólamait.

Mikor távolodó õr léptei kezdtek elhalkulni, a másik is nekiindult az ellenkezõ irányba.
Itt volt az ideje, hogy Scott is akcióba lendüljön.

Felpattant és ügyelve a zajtalan léptekre, az ajtó felé indult.

Számára még szokatlan volt, hogy köpönyegben osonjon, hiszen eddig soha nem volt szüksége ilyesmire, ezért megbocsátható lett volna az apró hiba amit vétett felkelése közben...

Nevezetesen: beleakadt egy ládakupac legfelsõ elemébe, amit aztán lendülete miatt magával rántott.
A láda, egy végtelennek tûnõ másodpercig egyensúlyozott a kupac tetején, majd engedelmeskedve a fizika könyörtelen törvényeinek, hangos csattanással a padlóra zuhant.

Warren Scott összeszorított fogai között elmormolt egy hangtalan szitkot - melyben igen csúnya szavakkal illette a rakodómunkások felmenõit. - és közben villámgyorsan felmérte milyen távolságra van a négy fáklyától.

-Ki az!? - harsant a kérdés, fenyegetõen a folyosóról.
-Anyád...! - gondolta Scott, íja elõvétele közben.

Baljában tartva az íjat, hátrálni kezdett, míg jobbjával válla felett hátranyúlt és a többrekeszû tegezbõl elõhúzott egy „víznyilat”.

Mire felajzotta az íjat, odakintrõl már jól hallatszott, hogy az õr trappolva megindul visszafelé.

Scott célba vette a legközelebbi fáklyát és útjára engedte a lövedéket.
A nyíl feje telibe trafálta a fáklya tetejét, ott az ütközés erejétõl szerteszakadt és a benne lévõ, víz szétfröcssent, azonnal kioltva a pislákoló lángot.

A tolvaj a második fáklya felé fordult, közben jobbjával újabb nyilat vadászott elõ.

Célzott és lõtt.
A második fáklya is kialudt.
Fordult, célzott, lõtt.
A harmadik szintén.

Utoljára ismételte a mozdulatsort, mikorra az ajtónyílásban már megjelent az õr, gyorsan növekvõ árnyéka.

Halk csobbanás...és a raktárra teljes sötétség borult.

Az õr elbizonytalanodva torpant meg, két lépéssel az ajtó elõtt.
Végül úgy határozott, hogy mire szólna valakinek, addigra az ismeretlen felszívódik.
Akkor pedig az egész épületet át kell fésülniük.
Az viszont nem egy-két órás mulatság volna.

Scott, a világos ajtónyílásban tétovázó õrt jól láthatta, míg az aligha láthatja õt. Ezt kihasználva pillanatnyi habozás nélkül az egyik ember nagyságú boroshordó mögé vetõdött.
Mikor az õr megindult befelé, a láthatatlanság óriási elõnyét arra használta fel, hogy valamiképp mögéje kerülhessen.

A hordó teljes takarásában leguggolt, csuklyáját arcába húzta, hogy nehogy szemei árulják el.
Alig végzett mikor az õr fennhangon megszólalt.
-Úgy is elkaplak...Jobb, ha elõjössz. Akkor még megúszhatod élve.
-Élve? - gondolta Warren. - Nagyon remélem, hogy ez csak betanított, ókori szöveg. A Stone-tronic’s csak a betörésre fogadott fel. Gyilkos kedvû õrökrõl szó sem volt.

Scott önkéntelenül is összerezzent mikor az õr lábát pillantotta meg közvetlenül maga elõtt.

A sodronyinges férfi enyhén elõredõlve, szemeit a sötétbe meresztgetve, haladt el mellette, kezeit kétoldalt kitárva, jobbjában a karddal.
-Gyere elõ! Nem rejtõzhetsz örökké... - folytatta az õr sajátos monológját.

Scottnak persze esze ágában sem volt feladni magát, azonban szándékában állt elhagyni a pillanatnyilag védelmet nyújtó hordót.

Kivárta, míg az õr megtesz még két lépést, majd lassan mögéje araszolt.

A továbbra is szemeit meresztgetõ õr, hirtelen megérzéstõl vezérelve, jobbra perdült tengelye körül.
Scott felemelkedni készült, hogy a Black Jack ismét lesújtson, mikor az õr befejezte mozdulatát, így arca mindössze milliméterekkel volt a kardos jobb kéz elõtt.
Scottban bennrekedt a lélegzet, melyet még a lendületvételnél vett.

Szüksége is volt a levegõ visszatartására, mert a karddal hadonászó férfi, minden bizonnyal érzékenyen reagálna, ha egy vaksötét helységben valaki rálihegne a kézfejére...

A tolvajok tolvajának rá kellett döbbennie, csak a szerencsének köszönheti, hogy még mindig észrevétlen maradt.
Az õr jó kilencven fokkal, bámult el mellette balra, így nem láthatta az ajtónyíláson beszûrõdõ fényben, a környezeténél valamivel sötétebb sziluettet.

A férfi tovább indult az újonnan választott irányba, és egy lépéssel késõbb, Scott sem habozott kihasználni a lehetõséget.

Tompa puffanás, majd az eldõlõ, nehéz test összetéveszthetetlen hangjai szûrõdtek ki a raktárból, majd néhány másodperccel késõbb a tolvaj lépett ki az immár õrizet nélkül maradt ajtónyíláson.

Homlokán veríték gyöngyözött és kezdte egyre inkább úgy érezni, hogy öreg már az ilyen helyzetekhez.
Kifújta magát és nekilódult arra, amerre a fiatalabb õr látta távozni.

***

4.Fejezet
Aki keres, az talál.

-Hol az ördögben van? - kérdezte fennhangon Perry Stone, dolgozószobája magányában.
Már a huszonkettedik emelet kameráinak képeit nézte végig és a betörõnek még mindig nem lelte semmi nyomát.

Pedig a betörõk mindig hagynak nyomokat. Csak fel kell õket ismerni.

Stone mostanra teljesen biztos volt benne, hogy jövendõbeli áldozata már az épületben van.
Mindössze arra nem sikerült még választ kapnia, hogy hol.

A biztonsági kamerák kétféle objektívvel voltak felszerelve.
Egy hagyományos, közelíthetõ lencse-párral és egy „halszem” objektívvel.

Ez utóbbival naponta, minden rendszertesztkor állóképet készítettek, melyeket Perry Stone, egyenként összevetett az élõben kapott képekkel.

Azonban akárhogy igyekezett, semmi jelét nem látta behatolónak.

Afelõl, hogy a tolvaj már bent van, az idõhatár biztosította.

Az idõhatár, melyet a Stone-tronic’s alelnökén keresztül, a tolvajnak szabott.
Mostanra Perry kezdett elbizonytalanodni, hogy valóban jó ötlet volt e profi betörõt kérni a különlegesség jegyében.

Pillanatnyi töprengés után ráébredt, hogy ettõl csak izgalmasabb a vadászat.
Végül is nem kevés erõfeszítést és pénzt igényelt, az áldozat felhajtása és annak elhitetése, hogy egyszerûen az épület legfelsõ szintjének védelmi megbízhatóságát kívánják vele teszteltetni, mondván „odafent rendkívül értékes iratokat és dísztárgyakat tartunk...”.

Természetesen mielõtt a „próbára” sort kerítettek volna, az a szemétláda elõre kért huszonötezer dollárt, és két hét felkészülési idõt.

Így hát a Stone-tronic’s szerzõdést kötött Warren Scottal, - aminek persze semmi nyoma nem marad majd, Mr. Scott rejtélyes eltûnése után - melyben felkérik, hogy hatoljon be az épület legfelsõ szintjén lévõ irodába, szerezzen félreérthetetlen bizonyítékot ott jártáról, észrevétlenül jusson ki az épületbõl, és másnap reggel jelentkezzen a vállalatnál.

A feladat sikeres végrehajtása esetén, ötszázezer dollár üti a markát - mínusz a behatolás közben okozott károk. - amit persze soha nem fog megkapni.

Perry Stone viszont nem fúrta meg elõre a betörõ próbálkozását.
Bár biztos volt saját gyõzelmében, mégis tisztességes játszmát akart.

A saját fogalmai szerint tisztességeset...

A huszonötödik emelet közepétõl, valóban nem voltak aktív kamerák.
Csak apró, állókép-rögzítõk, melyek félpercenként léptek mûködésbe.

Továbbá Stone nem állt kapcsolatban az alsóbb emeleteken posztoló õrökkel sem.
Ha bármely itt járó tolvaj ideiglenesen ki tudta vonni a forgalomból valamelyik emberét, akkor az a bizonyos õr, másnap elbúcsúzhatott az állásától.

És természetesen, hogy az alelnök teljesen meggyõzõ lehessen a Scottal folytatott tárgyalás alatt, valódi megbízást kapott a felfogadására.

Mindezek ellenére, szükségét érezte, hogy legalább egy képet kapjon arról a tolvajról, mielõtt szemtõl-szemben találkoznak.

Kíváncsisággal töltötte el a várakozás.
A férfi ujja megállt a képléptetõ felett, pupillái beszûkültek.

Az „utolsó utáni” kamera, állóképén egy elmosódott árny látszott.
Bal szemöldökét érdeklõdõen húzta fel.
Máris a második zónában van?...Milyen figyelemre méltó teljesítmény. Vajon miféle felszereléssel jöhetett keresztül „az” ellenõrzõponton? - gondolta - Az kizárt, hogy felszerelés nélkül vágjon neki újabb huszonöt emeletnek.

Az állóképet átirányította egy digitális képkorrektorra, hogy alaposabb tanulmányozásnak vethesse alá.

Még annyi teendõje volt, mielõtt teljes figyelmét a tolvajra irányítaná, hogy elindítsa a stoppert.
A vadászat, - figyelembe véve a tolvaj képességeit - meglehetõsen ígéretesnek tûnt.

***

5.Fejezet
Csapda,... csapda hátán.

A mestertolvaj felfelé kaptatott egy meredeken felfelé ívelõ csigalépcsõn.

Úgy számolta, már legalább három emeletet megtett és még semmi nem utalt arra, hogy a lépcsõ a közeljövõben véget érne.

A fiatalabb õrrel szerencsére nem sok dolga akadt mikor rátalált, ugyanis addigra már békésen aludt az alkoholtabletták mámorában, amiknek csomagolása a padlón hevert körülötte.

Scott erre annyit tudott tenni, hogy gondosan összekötözte, majd visszacipelte az elsötétített raktár biztonságába.
Igaz ugyan, hogy társa a raktárban felébredve, kiszabadítja majd, de erre csak két-három óra múlva kerülhet sor.

És ha minden jól megy ennyi idõ éppen elég lesz a feladat sikeres teljesítéséhez.
Elég nehezen szedte a levegõt, mire a - becslései alapján - harmincadik emeleten, véget ért a szûk csigalépcsõk örvénylõ tengere.

Igazi megkönnyebbülés volt végre egyenes falakat látni.
Az utolsó lépcsõfok, egy szûk, vékonyka ajtóval lezárt szobába vezetett, mely egyik sarkában két láda hevert.
Az egyik fekvõ, míg a másik álló helyzetben volt.
Scott úgy döntött, hogy beléjük pillant.

A fekvõvel kezdte.
Elõkerült a tolvajkulcskészlet, leguggolt, eltelt két-három másodperc, majd halk kattanás után, kissé nyikorogva feltárult a láda.

-Üres? - gondolta meglepetten, - Akkor minek zárták be? - aztán úgy döntött kinyitja a másikat is, hátha azzal több szerencséje lesz.

Kicsit többet kellett a zárral vacakolnia, mint várta, de azért ezt is sikeresen kinyitotta.

Halk nyikorgás, majd éles kattanás és a láda felett egy kiélezett korong ékelõdött a falba.
Még szerencse, hogy Scott ismét leguggolt, amíg a zárral bajlódott.
Ellenkezõ esetben, valószínûleg hirtelen „elveszítette volna a fejét”.

Mielõtt felállt volna, óvatosan balra oldalazott, attól tartván, hogy az iménti korongot újabbak követik majd.

Mikor felállt és nem történt semmi, valamelyest megnyugodva engedte ki a levegõt.

Ujjával megérintette a korongot, és végigsimított rajta, azonban csakhamar észrevette, hogy ujjbegyébõl egy apró vörös vonal mentén, vér serkent.

Egy újabb pillanatra megállt benne az ütõ, mivel rájött mekkora ostobaságot mûvelt.
Azzal próbálta magát bíztatni, hogy a csapda kiagyalójának furfangja, valószínûleg nem terjedt addig, hogy mérget is kenjen a gyilkos szerszám élére.

Nagyon remélte, hogy igaza van...
Ha pedig nem, azt úgyis nemsokára meg fogja tudni.

Ahogy a következõ helység ajtajához lépett és hallgatózni kezdett, kénytelen volt belátni, hogy megbízói, vagy a betörés-elhárítás fanatikusai, vagy valami egészen más terveik vannak vele, mint amit elmondtak neki.

Odakintrõl sem léptek, sem beszélgetés hangjai nem szûrõdtek be, így kissé felbátorodva lökte be az ajtót.

Gyorsan kipillantva, megállapította, hogy ismét egy folyosón van, melynek csak szemközti falán voltak ajtónyílások.
Kettõ balra és egy jobbra.

Szerencsére az egész folyosót, mindössze egy a távolban pislákoló fáklya világította meg balról, míg a jobbról érkezõ kevéske fényt egy kanyar mögötti fáklya adta.

Óvatos mozdulatokkal kilépett a folyosó közepére és becsukta maga mögött az ajtót.

Most, hogy ismét jótékony homály borult rá, már valamivel jobban érezte magát, mint a fényesen kivilágított lépcsõházban.
Önbizalma - ha nem is teljesen - visszatért, és magában konokul elhatározta, hogy akármennyire is nem akarják megbízói, el fogja végezni a feladatát.

Ennek ellenére nem akarta feleslegesen kockáztatni életét, ezért arra indult el amerre kevesebb õrt sejtett, nevezetesen: jobbra.

Két méternyire lehetett a balra lévõ ajtónyílástól, mikor alig hallható nesz ütötte meg fülét.
Jó néhány másodpercnyi hallgatózásába került, amíg azonosította a zajt.

Horkolás.
Ezek szerint az õrök szálláshelye elõtt készül ellopakodni.

Hát nem ez volt a legnehezebb dolog életében, de komolyan megfordult a fejében a gondolat, miszerint másik útvonalat kellene keresnie.

-Nem!...Ha már erre indultam, erre is fogok menni. - gondolta, miközben éppen nekilendült volna.

Azonban szeme sarkából észrevette, hogy valami nem stimmel - a félhomályban alig kivehetõ - padló mintázatával.
Ahogy alaposabban kezdte megvizsgálni a padlót, már tisztán ki tudta venni, hogy van egy nyílegyenes vonal, a kövek alkotta, kusza mintázatban.

Egy zsineg.
Egyik vége a folyosó falához volt rögzítve, boka magasságban, a másik vége pedig a szállás ajtaja mögött tûnt el.

Scottban feltámadt az érdeklõdés.

Vajon mi történne, ha belelépne?

Óvatosan átlépett a zsineg felett és - a szállás elõtt ellopózva - bepillantott az ajtónyíláson.
Odabent egy csálé hokedlin, takaros toronyba rendezve, fém, üdítõs dobozok sorakoztak, a legalsóhoz volt rögzítve a zsineg másik vége.

Scott magában megmosolyogta az amatõr riasztókészítõk munkáját, de azért tisztában volt vele, hogy ha belesétált volna a zsinegbe, minimum nyolc õrrel kellett volna megküzdenie.

Csendben tovább lopakodott, követve a kanyarodó folyosót, mely egy hosszú, szakaszra vezette, végén egyetlen, félig nyitva felejtett ajtóval.

Az ajtó elõtt, pár lépéssel egy részegen gajdoló õr imbolygott, kezében borosüveget lóbálva, kard helyett.

-Hát, veled sem lesz nehéz dolgom... - mormolta, amúgy magának a tolvaj és köpenye alól elõvarázsolta a Black Jack-et.

***

6.Fejezet
A tudás, hatalom.

A képkorrektoron javításra kerültek az utolsó képpontok is.
Perry Stone a kivetítõre kérte a feljavított képet, majd néhány utasítással ráközelített Mr. Scott alakjára.

Az elsõ ókori folyosó, T formájú elágazásánál volt látható, amint elõregörnyedve, a fal mentén balra indul.

A digitális technikai segítség ellenére, Perry csak két tárgyat ismert fel.
Az elsõ és egyben a legnagyobb elismerését kiváltó tárgy, magát a tolvajt és felszerelésének többi darabját elrejtõ, csuklyás köpeny volt.

Amennyire Perry emlékezett, soha, egyetlen betörõ sem volt annyira ötletes vagy merész, hogy ezzel a ruhadarabbal próbálkozzon.

Pedig volt egy igazán tehetséges férfi is közöttük, aki két emeletnyire meg tudta közelíteni az irodát, mielõtt az õrség végzett vele... - meg is kapta a kiemelkedõ helyet a gyûjteményben -, de még neki sem jutott eszébe.
Annak ellenére, hogy valahonnan pontosan tudta, miféle környezetre kell idefent számítania.

Persze azokat a betörõket az alvilági kapcsolatai révén kergette a végzetükbe, de ez még nem elegendõ ok a hülyeségre.
A második, egy - a köpeny hátán készített - nyíláson kikandikáló, tegez volt.

Mr. Warren Scott igazán felkészültnek, és jól informáltnak mutatkozott, és ez elég ok volt, hogy arra, hogy Perry Stone valami elismerés félét kezdjen érezni iránta...

Tisztelni persze sohasem fogja, hiszen mégis csak egy tisztességtelen, becstelen tolvaj.
Perry az utóbbi idõben érdekes jelenséget figyelt meg magán.

Alig öt éve még, undorból és megvetésbõl öldöste a tolvajokat, betörõket, olyasformán, mint más emberek a csótányokat.
Aztán jött az a „bizonyos” betörõ, aki mindmáig a gyûjtemény legelõkelõbb helyén áll, és Perry Stone undora, lassan elkezdett átformálódni.

Mire a folyamat véget ért, Stone kezdett a tolvajokra úgy tekinteni, mint nemes vadra, akiknek gyûjteményben a helyük.

Ahogy a gyûjtemény eszébe jutott, ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy azonnal megnézze.

Keresztülsétált az irodán a kétszárnyú ajtóhoz és egyetlen, lendületes mozdulattal kinyitotta azt.
Az ajtók nyitására reagálva, az automatika sorban felkapcsolta a fénycsöveket.

Odabent közel százhúsz, átlátszó tartály pihent, katonás rendben, két kivétellel.
Az összes tartály alatt apró réztábla csillogott, egykori tolvajok neveit hirdetve a szemlélõ számára.

A két kivételes tartályból, csak az egyikben pihent „trófea”.
A jobb alkar, amit az említett tartály õrzött, mélyhûtött formában, Mr. Jones Filleyhez tartozott egykoron, azonban az üres tartály alatti táblácskán is szerepelt egy név...

Mr. Warren Scott.

-Nos Mr. Scott... - szólalt meg a férfi fennhangon - figyelemreméltó képességei ellenére, mindent tudása kevés lesz, hogy elkerülje a végzetét.Ön is bekerül a gyûjteménybe.

***

7.Fejezet
Betelt a pohár!

A gyûjtemény majdani, legfrissebb darabja éppen azzal volt elfoglalva, hogy a nemrég még hangosan daloló õrt visszacipelje a folyosóra, amelyrõl jött.

Meglehetõsen ideges volt, ugyanis mikor a Black Jack legutóbb akcióba lépett, nem sikerült idõben elcsípnie a borosüveg nyakát és a padlóra zuhanva, hangos csörömpöléssel összetört.

És mintha ez még nem volna elég, az õr tántorgása közben sikeresen belemozdult az ütésébe, amitõl a Black Jack jóval nagyobb erõvel csapódott a tarkójának.

Scott - mikor még igazi tolvaj volt, nem pedig „biztonsági szakember” - mindig büszke volt rá, hogy soha nem ölt embert, munkái során, mint ahogy apja sem, akitõl elleste a „szakmát”.

A jelenlegi munka elején még azt hitte, ma sem fogja elkezdeni.
Mostanra azonban már korántsem volt ennyire biztos a dolgában.
Igazán kezdett elege lenni ebbõl az egészbõl.

Maximum másfél óra állt még rendelkezésére, hogy elvégezze feladatát és kijusson az épületbõl, mielõtt az elsõ õrök ébredezni kezdenének.

-Mindegy. Most nincs idõ ezen gondolkodni. - gondolta, majd megfordult, hogy ismét elhagyja a folyosót.
-Állj! - mondta a marcona õr aki eltorlaszolta az ajtónyílást
-Hát ez nagyszerû!... - mondta fennhangon Warren - Még te hiányoztál nekem.

Beszéd közben lassan hátrálni kezdett, hogy kívülre kerüljön az õr kardjának hatótávjából, azonban az fenyegetõen elõrébb lépett és ismét a tolvajra szólt.

-Azt mondtam: Állj!
-Nézd! - kezdte a tolvaj - Ha most békén hagysz, még mindketten megúszhatjuk. De, ha...
-Meghalsz! - kiáltotta ekkor az õr és elõrelendült.

Scott hátrébb ugrott egy lépést, ezzel elkerülve a mellkasa irányában meglendített pengét, majd - mivel más választása nem maradt – felkapta a frissen leütött õr kardját és közben igyekezett úgy helyezkedni, hogy visszaterelhesse az õrt az ajtó felé.

Nagyon nem akarta, hogy a vívás zajára, felébredjen az a néhány tucat õr, akiket alig néhány perce került el sikeresen.

Az õr nem volt ijedõs, mert annak ellenére, hogy Scott is pengét rántott, küzdõállásba helyezkedett és láthatóan nem állt szándékában távozni.

Ahogy a férfi széles vállai eltakarták Scott szemei elõl a kinti fényforrást, észrevette, hogy közvetlenül az ajtó elõtt fényesre kopott a padló a használattól...

Ez pedig ötletet adott neki.
Mivel az õr középterpeszben állt, Scott biztos lehetett benne, hogy nem tudná kibillenteni egyensúlyából, viszont ezt az állást másként is ki lehetett cselezni.

A tolvaj - feje felett - magasra emelt karddal, színlelt rohamot indított, amit az õr a félhomály miatt csak késve érzékelt, ezért védekezõen maga elé emelte kardját.
Ekkor Scott olyasféle mozdulatot tett, mintha el akarná gáncsolni magát és hanyatt vágódva átcsúszott az õr lábai között, majd maradék lendületét felhasználva, feltérdelt és kardját, íves mozdulattal, ellenfele térdhajlatába mártotta.

Az õr felüvöltött a fájdalomtól, elejtette kardját, - ami hangos csörömpöléssel hullott a padlóra - térdre rogyott, de fájdalmas üvöltése még ki sem teljesedhetett, mikorra Scott baljával már be is tapasztotta ellenfele száját.

A tolvaj szorításában hasztalanul vergõdött a férfi, hiszen felkelni képtelen volt, annyit azonban elért, hogy szervezete oxigén felhasználása megsokszorozódott és mivel újabb lélegzethez nem juthatott, néhány másodperc alatt, mozdulatai lelassultak, elerõtlenedtek, majd eszméletét veszítette.

Warren Scott zihálva engedte el az elõrebicsaklott fejû õrt, aki tompa puffanással érkezett meg a folyosó hûvös padlójára.
Néhány pillanatig hallgatózott, hogy hallhassa, vajon felébredt-e a többi õr a lármára, nagy megkönnyebbülésére azonban semmi nem utalt erre.

Visszacsúsztatta most szerzett kardját a hüvelyébe és ismét útnak indult.

A hétszer tíz méteresnek tûnõ szoba, ahol néhány perce még a dalos kedvû õr posztolt, mindössze egyetlen ajtónyílással rendelkezett.

Warren Scott úgy érezte, célszerû minél elõbb maga mögött hagynia a zajos csata helyszínét, így miután ellátta az õr, kissé mélyre sikerült sebét, habozás nélkül kilépett rajta.

Egy legalább harminc méterszer tíz méteres terembe jutott, melynek plafonja, minimum hatméternyi magasságban lehetett, de nem igazán a méretek lepték meg a tolvajt.

Sokkal inkább a terem közepébõl kiemelkedõ, majdnem két méteres falmagasságú medence, melynek türkizszínû vizébõl, illatos légáramlatok gõzölögtek a mennyezet felé.

A látvány valóban káprázatos volt, pedig az egész termet csak négy, apró olajmécses, és az alulról megvilágított víz derengõ fénye ragyogta be.

A medence peremén színarany serlegek sorakoztak.
Scott nem bírta megállni, hogy oda ne sétáljon, és meg ne érintse a csillogó víztükröt, és persze el ne tegyen párat a serlegek közül.

Ahogy a medence fala felé indult, lépteit hangos kondulások kísérték.

Rémülten lepillantott és mély megdöbbenéssel tapasztalta, hogy milyen egyszerû csapdába sétált bele.
A padlót nem ugyanaz a szürke, érdes felületû kõ borította, mint az eddigi folyosókat.

A szürke szín és a mintázat, csupán egy fémes lapokra felfestett, ügyes utánzat volt.
Amint megtorpant, már hallotta is a távolból feléje induló léptek zaját.

Valami azonban ezekkel a hangokkal sem stimmelt.

A háta mögül jöttek, de mégis úgy hangzottak mintha valaki faburkolaton sétálna.

Scott válla felett hátrasandított és észrevett egy újabb nyílást, közvetlenül az mellett, amelyen õ érkezett.

A nyíláson túl, megnyugtató sötétség honolt, ezért nem törõdve az okozott zajjal odafutott és belépett.
Már eszébe sem jutott önmagát korholni az elkövetett hibákért.

Egyszerûen betudta az idegi kimerültségnek, ami már az elsõ huszonöt emelet leküzdése után is nagy volt.

Ahogy szeme hozzászokott a szinte teljes sötétséghez, hosszú falépcsõt vett észre maga elõtt.
Az azóta is folyamatos lépéshangok a teteje irányából jöttek.

Hogy Scott a kihívások elébe menjen, hármasával véve a fokokat, felfelé indult, egészen a fal mellett, hogy amennyire csak lehet, csökkentse léptei zaját.

A lépcsõ felénél járhatott, mikor egy lefelé lépdelõ katonát pillantott meg.
Nem akarta, hogy elveszítse a meglepetés elõnyét, ezért nem rántott azonnal kardot.
Ezúttal õ akarta az elsõ csapás jogát.
Elõvette az íjat és egy hagyományos nyílvesszõt.

Megfeszítette az íjat, gondosan becélozta azt a pontot, ahol az õr torkát sejtette...
Aztán meggondolta magát.

Bármilyen könnyû is volna egyetlen lövéssel elhallgattatni, nem akaródzott megtenni.

Célpontot váltott, és útjára engedte a nyilat.
Az õr - meglepõ módon - csak egy fájdalmas felnyögéssel reagált a combjába fúródó nyílvesszõre, aztán megtántorodott és Scott felé zuhant a lépcsõn.
A tolvaj megpróbált eggyé válni a fallal, de a szûk feljáróban nem volt elég hely, hogy félreállhasson a sebesen felé guruló õr elõl...

A katona kugligolyó módjára sodorta magával a mester tolvajt.

A zuhanás nyilvánvalóan a katonát viselte meg jobban, de ettõl függetlenül õ kecmergett elõbb talpra.

Mire Scott, hátát a falnak vetve fel tudott tápászkodni, az õr már sisakos fejét leszegve lendült
feléje, hogy gyomorszájon öklelje.
A tolvaj elegánsnak éppen nem nevezhetõ mozdulattal oldalra lépett, így szabad utat biztosítva az õr számára a tömör kõfal felé.

A találkozás megrázó erejû volt, de Scott biztosra akart menni, úgyhogy könyökével nyakszirten ütötte ellenfelét.

Már éppen újból lesújtani készült, mikor észrevette, hogy a katona, valahogy furcsán áll...

Jobban szemügyre véve feltûnt neki, hogy az õr feje félig a falba merült.

Egy erõteljes rántással kiszabadította és érdeklõdve pillantott be a keletkezett nyíláson.

Egy fém lapot látott, és ahogy a lyuk peremét tapogatta, valami mûanyagfélét érzett, odabent pedig polírozott acéllapot látott.

Ujjait tovább húzta a falon oldal irányba, de húsz-harminc centivel arrébb már újra valódi követ tapintott.

-Ez egyre érdekesebb - gondolta, majd elõvette kardját és markolatával szorgosan püfölni kezdte a mûanyag réteget.

Kevesebb mint fél perc alatt sikerült akkora felületet megszabadítani az álcázástól, hogy nyilvánvalóvá váljon számára: ez egy lift ajtó.

***

8.Fejezet
Szürke szamár a ködben.

Perry Stone ismét a kivetítõ elõtt állt és a megüresedett õrposztok alapján próbált rájönni, hol is járhat Mr. Scott.

Alig öt másodperce érkeztek meg a legfrissebb képek, és õt máris megelégedettséggel töltötte el, a medence elõtt heverõ õr látványa.

Ezek szerint nem kell attól tartania, hogy Mr. Filley trófeája marad az elsõ helyen.

Némi habozás után úgy határozott, hogy egy ilyen vadászatot személyesen kell levezetnie, ezért elõvette kétkezi pallosát és a lifthez ment.

Hogy egészen biztosan Mr. Scott elé kerüljön két szinttel a legutóbb „elesett” õr fölé indult.

Igazán nagy várakozással tekintett a közelgõ, személyes találkozásra.

Valahogy különlegesnek érezte ezt a betörõt.
Belépett a liftbe és lenyomta a harminckettedik szint gombját.

***

Warren Scott a liftakna peremén állt és bizalmatlanul méregette a harmincemeletnyi mélységet maga alatt.

Jó néhány másodpercébe telt, mire rászánta magát, hogy a lift ellensúlyának kábelein elinduljon felfelé.

Végül persze útnak indult, csak nehezére esett nem gondolni az alatta tátongó mélységre.

Különben sem volt erõssége a drótkötélen való mászás.
Egyszerûen gyûlölte a kiálló apró szálakat, amik oly „kellemes” sérüléseket tudtak okozni.

Körülbelül eddig juthatott gondolataiban, mikor a drótkötél nagyot rándult és megindult felfelé...

A rándulás következtében Scott bal keze lecsúszott a kábelrõl és most csak jobbjával tudta tartani magát.

A lift indulásakor az összes külsõ ajtó bezáródott.
Az is amelyen Scott jutott be.
Ez által az akna világítása, automatikusan kikapcsolt.

Csak az apró, szintjelzõ és kontroll-fények világítottak.

A tolvaj végre újra biztonságosan meg tudott kapaszkodni, így valamivel nyugodtabban tekintett fel.
Elõször nem jött rá mi a furcsa a látványban, majd feltûnõ lett, hogy négy kis lámpa gyorsabban közeledik a többinél...

A lift.

Egy ember számára bõven elég tágas volt az akna, azonban egy ember, egy lift és egy nagy köteg kábel számára már elég szûkösnek bizonyult.

Scott megpróbált beférkõzni az egymással ellentétes irányban mozgó kábelek közé, hogy ne ütközzön a liftkabinnak.
Persze ez sem ment egyszerûen.

Akárhogy próbálta összehúzni magát, a lefelé haladó kábel minduntalan, bal vállához súrlódott, elõbb csak kellemetlenséget okozva, majd pokoli fájdalmat.

A kábelek közé préselõdés ellenére sem volt elég helye, hogy elférjen a mozgó lift mellett.
Újra felpillantott és a kabin már csak két méterre volt,mikor lelassult, majd meg is állt.

Warren megkönnyebbülten engedte ki a levegõt, visszatért eredeti mászó pozíciójához és fojtatta útját felfelé.

---

Húsz perccel késõbb Warren Scott, elcsigázva lökte be a liftakna ajtaját a legfelsõ szinten.

Egy hatalmas, drágán berendezett dolgozószobában találta magát.
Tekintetével keresni kezdett valamit...bármit, amivel holnap igazolni tudja, itt jártát a Stone-tronic’s alelnökének.

Persze a többszöri gyilkossági kísérletért, majd rendesen beolvas neki.

Esetleg megfenyegeti egy perrel is, és persze hozzáteszi, hogy megfelelõ összegû „fizetés kiegészítés” esetén, hajlandó megfeledkezni az egészrõl.

Elõször az óriási kivetítõn akadt meg a szeme, melyen az épület biztonsági kameráinak képei látszottak, aztán a fal mentén sorakozó mûtárgyakat vizslatta végig, és meg is találta, amit keresett.

Egy gyönyörûen kidolgozott, kitûnõen rendben tartott, egykezes nyílpuskát, valahonnan a tizennegyedik századból.

Gondolt még rá, hogy esetleg át lehetne kutatni azt a hatalmas íróasztalt is, de tekintetét jobban vonzotta az a sötétre pácolt, tölgy, kétszárnyú ajtó, ami a lifttel volt szemközt.

Kíváncsivá tette, hogy vajon mit rejthet a mögötte lévõ szoba.

Határozott léptekkel keresztül vágott a szobán és kinyitotta az ajtószárnyakat.

***

-Hogyan lehetséges ez?! - töprengett hangosan Perry Stone, meglehetõsen sok feszültséggel hangjában. - Már majd’ fél órája várok itt rá. Ennyi idõ alatt háromszor is ide érhetett volna.
-Nyugodjon meg fõnök! - szólt oda neki a két jól megtermett testõr közül az egyik, aki kard helyett egy méretes harci kalapácsot lóbált. - Jönni fog.

Perry metszõ tekintet vetett rá, amitõl gyorsan ismét csendbe süppedt.
Elég volt a bizonytalanságból! - döntött és elindult az egyik kihalt folyosó felé, de elõbb odavetette a két nagydarab õrnek.:
-Ti itt maradtok...Mindjárt jövök.

Mikor már nem láthatták, megnyomta egy helyen a falat, majd a feltáruló nyíláson belépett a liftbe.
Felmegy, megkeresi azt a nyamvadt tolvajt a kamerák segítségével, oda megy és kivégzi.

Világ életében gyûlölte, ha megvárakoztatták.

Megérintette az ötvenedik szint gombját, mire a lift felbúgott és elindult felfelé.

***

9.Fejezet
Szemtõl szemben.

Scott, még mindig képtelen volt felfogni, amit látott.

Csak állt ott az ajtó elõtt és agyáig csak annyi jutott el, hogy a Stone-tronic’s elnöke, irtózatos gyilkosságokat hajtott végre.
Most itt õrizgeti a „szép” emlékeket, mélyhûtött állapotban.

Az összkép nyilvánvalóvá tette Scott számára, hogy ez az õrült kurafi, közel tíz éve öldös tolvajokat, betörõket (némely név ismerősen csengett a réztáblákon, hátrahagyott életéből).
Kb. százhúsz embert gyilkolt meg és mindig megúszta büntetlenül.

Az amitõl viszont teljesen kiakadt, az volt, hogy a legelöl álló, üres tartály alatt a saját neve díszelgett és a mai dátum.

A sok értelmetlen gyilkosság gondolata, hátborzongatóan sötét, indulatokat indított el benne.

Gondolatai össze-vissza csapongtak, homlokára kiült a hideg veríték, és már nem is érezte a bal vállában lüktetõ fájdalmat sem.

Ebbõl az állapotból a lift diszkrét zúgása zökkentette vissza a való világba.

A lift irányába pillantott, majd a kivetítõre, melyen állóképek mutattak helyszíneket az épületen belül.
Az egyik önkéntelenül is szemet szúrt Scottnak.

Két nagydarab õr állt háttal a kamerának, míg közöttük egy alig valamivel alacsonyabb, õszes hajú férfit örökített meg a kép, fordulás közben, kezében kétkezi pallossal...

Perry Stone.

Scott már látta néhány magazinban az év embereként, a legnépszerûbb ember címében tetszelegni, így nem okozott különösebb problémát az azonosítása.

A sarokban feltüntetett készítési idõpontból és a pillanatnyi idõbõl megállapíthatta, hogy a kép kevesebb, mint fél perce készült.

-Mr. Stone ide tart. - gondolta fanyar mosollyal Scott.

És valóban.

A lift zökkent egyet és az ajtó kinyílt

---

Perry meglepõdött mikor meglátta, hogy a tolvaj feléje csörtet az irodáján keresztül.

A támadás olyannyira készületlenül érte, hogy reagálni sem maradt ideje.
Scott köpenye alól elõkerült a frissen zsákmányolt nyílpuska és Stonera szegezõdött.

Éles kattanás töltötte be a szobát egy pillanat erejéig, majd Stone jobb vállát fájdalomhullám járta át.

Szemei elkerekedtek, de nem kiáltott fel.
Kilépett a liftbõl és Scott felé tartva, elképesztõ erõnlétrõl téve tanúbizonyságot, meglengette feje felett a pallost.

A tolvaj is elõvette kardját és Stone felé suhintott vele.
Stone nem hagyta, hogy ösztönei eluralkodjanak rajta és nem ugrott hátrébb.

Pontosan tudta, hogy Scott kardja nem lehet olyan méretû, mint a pallos ezért még egy lépést közelített és felülrõl lesújtott.

Scott kardja idõben a helyén volt és hárította az ütést.

A kardok szikrát vetettek, mikor egymásnak ütköztek, majd a keresztvasak egymásba akadtak.

A két férfi most közvetlen közelrõl nézhetett a másik szemébe.

-Hogy tehette ezt!? - kérdezte Scott, indulatoktól reszelõs hangon, és fejével a „gyûjtemény” felé intett.
-Könnyedén...Õk az emberiség parazitái voltak, de maga már más, nemes vad, ha úgy tetszik...

Scott hátraugrott és egy ferde vágással próbálkozott alulról.
Stone válaszul, egyszerûen oldalra ejtette fegyvere pengéjét, mire az önsúlyánál fogva félreütötte a tolvaj kardját.

Scott nem sokat várt a következõ támadással, és sûrûn váltott irányú csapásokkal hátrálásra késztette a milliárdost, az íróasztal felé.

Stone azonban, védekezés közben is szükségét érezte, hogy megvilágítsa a helyzetet a tolvaj számára.

-A maga fajtája becstelenül kifoszt bárkit, gyilkol is ha kell. Egy csepp tisztesség, egy szikrányi becsület sincs benne... - mondta, azzal olyan erejû ellentámadásba ment át, hogy Scottnak minden erejére és fürgeségére szüksége volt, hogy kitérjen.

Közben már megkerülték az íróasztalt és most mögötte haladtak keresztül az irodán.

Stone egyik csapása elõl éppen csak félre tudott húzódni, de még így is kapott egy fájdalmas vágást, keresztben a mellkasára.

A csapás lendülete - a részleges céltévesztés miatt - tovább tartott ki mint kellett volna, ezért egyszerûen szétzúzta az egyik erkélyajtót képezõ üvegtáblát.

A keletkezett lyukon üvöltve tört be a szél és a tomboló hóvihar.

Ahogy Stone megpróbálta visszafelé is meglendíteni fegyverét, a nyílpuska lövedéke kiszabadult vállából és sebébõl patakzani kezdett a vér.

Scott megérezte, hogy itt az alkalom, hogy elégtételt vegyen a rengeteg megölt emberért...

Stone kénytelen volt belátni, hogy mivel az utóbbi jó néhány évben csak jobb kezek levagdosására használta a pallost, már nem volt olyan jó erõben, mint amikor a vívást tanulta.

Ráadásul a vérveszteség hatására pokoli gyorsasággal fogyott az ereje.

Talán itt az ideje, hogy csatlakozzon Laurához...

A gondolatra, megkönnyebbült és hagyta, hogy fegyvere kiforduljon kezébõl.

Scott még habozott...

Nem tudta mire vélni a küzdelem ilyen hirtelen feladását.
Stone színpadiasan kilépett a törött üvegtáblán keresztül az erkélyre és letekintett az alant elterülõ város fényeire a hóviharban.

Scott tanácstalanul hátratekintett a „gyûjteményre”, majd Stone után ment.
-Mr. Scott! Akkor most fejezze be amit elkezdett! - fordult a milliárdos a tolvaj felé.
-Én nem kezdtem el semmit! - kiabálta Scott, hogy túlüvöltse a szelet, miközben visszahajította kardját a dolgozószobába.

-Hiszen maga tolvaj, betörõ. Nem okozhat problémát egy szimpla gyilkosság! - háborgott értetlenül Stone.

Warren Scott fanyarul elmosolyodott.
-Maga el van tájolva! Egy igazi tolvaj nem öl! Ebben van a becsületünk! És ha meg tenném, én is pont olyan pokolra való figura volnék, mint maga! Mindig büszke voltam rá, hogy soha nem öltem embert... - folytatta Scott és beszédközben ökölbe, szorította jobbját - És nem ma fogom elkezdeni!!!

Stone éppen szólásra nyitotta volna száját, de Scott jobbegyenese megelõzte.

A milliárdos eszméletlenül terült el az erkélyen.

Scott visszament az irodába, felvette a telefont és tárcsázta a 911-et.

***

10.Fejezet
Ennyi volt a móka mára.

Perry Scott a világhírû milliárdos, két és fél éves vizsgálat után, megkezdte szigorított, életfogytiglani börtönbüntetésének letöltését a helyi, büntetés-végrehajtási intézetben, amit száztizennyolc rendbeli emberölésért szabtak ki rá.

---

Warren Scott a milliárdos leleplezõdésének másnapján jelentkezett a
Stone-tronic’s alelnökénél és bemutatta Perry Stone kétkezi pallosát, amiért megkapta a szerzõdésben kikötött ötszázezer dollárt, és kétszázötvenezer dollár „fizetés kiegészítést”.
Még aznap összecsomagolt és Hawaii-ra utazott, ahol azóta is él, egy apró, kissé lepukkant hotel üzemeltetõjeként, és egyetlen állandó vendégeként.

Azóta a hotelról elhíresült, hogy nem jelent érdemi problémát, ha valaki elveszíti a szobakulcsát.

VÉGE

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2008-02-18 14:27 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Már mondtam, hogy én ezt a történetet imádom, és ezen nem fogok változtatni. :) Majd elolvasom megint részletesen, most csak átfutottam újra, de ha azt írtad, hogy nincs benne sok változás, akkor én azt elhiszem.
Érdekes, hogy nem ismerem a programot, mégis megfogott az egész. És nem az a lényeg, hogy egy éjszaka meg iskolai pályázat, hanem az, hogy jó lett (szerintem... bár azért az emlékek kopnak). De most tűnik fel, hogy mintha az utolsó mondatot átírtad volna.. az a "bizony" nekem nem rémlik (szerintem nem is kell oda).
Ami még érdekes az az ékezetes betűk. Más fontokkal írtad eredetileg, aztán a másol+beilleszt ezt is másolja és beilleszti. Legfeljebb automatikus cserével módosítható (Wordben).
Viszont maga az alapötlet nagyon tetszik. :D Még mindig.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2008-02-18 22:19 ColemanV

ColemanV képe

Igazad van.. a "bizony" utólag került oda, és talán valóban nem illik oda, de valahogy olyan hirtelennek tűnt a váltás az epilógus (remélem jól írtam :D ) és az "end line" között... talán, kiszerkesztem onnan, ha rájövök mivel tudnám rendesen "átkötni" az űrt :D

Mégeccer köszönöm a véleményed, nekem sokat jelent :)
És ahogy ígértem, lesz egy új történetem, terjedelemben talán rövidebb, és a címe "Édes tudatlanság" lesz, csak hogy tudd mit érdemes tőlem elolvasnod legközelebb :P
(gondolom a 2029-es történet töredékek és Will Sharp Kalandjai nem tudnának lekötni :D )

Köszi ismét ;)

Tisztelettel:
Virgil Coleman

sze, 2008-02-20 21:18 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nem kell "átkötés", jó volt az úgy. Pont az a lényege, hogy nincs átkötés. :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

cs, 2008-02-21 00:08 ColemanV

ColemanV képe

'Bizony' kiszerkesztve ;)

Nagyon meg voltam győzve :D

v, 2008-02-24 20:37 ColemanV

ColemanV képe

Kérem a tisztelt olvasókat, hogy nyilvánítsanak véleményt a következő kérdésben:

Az általam feltöltött írásoknál, a jelenlegi tagolásban zavarja-e az olvasási élményt az a tény, hogy a zsúfoltság elkerülése érdekében szüneteket iktattam be a sorok és/vagy hosszú gondolatok közé?
(jobb lenne ha vissza "tömöríteném" amennyire csak lehet?)

Köszönöm a válaszokat :)

Tisztelettel:
Virgil Coleman

v, 2008-02-24 22:18 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Hmm. Asimov Utolsó Kérdését olvastam így tagolva, és nagyon megtetszett, igaz, a terjedelmet látszólag igencsak megdobja, ami elrettentőnek hathat.
Hát vannak előnyei, hátrányai, nem tudom...
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

v, 2008-02-24 23:37 ColemanV

ColemanV képe

Köszönöm a véleményezést :) (most hogy így mondod, az Én a Robot c. kötetét én is így olvastam :D Ha nem mondod, eszembe sem jutna :D Köcce ;)