Az Ígéret

A Nap ugyanúgy világít az ég tetején, mint máskor. Arcomon érzem a melegét, látom, ahogy sugarai beragyogják körülöttem a méhektől zümmögő tisztást. Az égen csupán néhány apró, fehér felhő hajózik kelet felé, pedig a szél még csak nem is lengedez. A fák levelei mozdulatlanok, a tisztáson álldogáló virágok sem hajladoznak a föld felé.

Meleg van. Lovam lehajol, hogy falatozzon egy nagyobb fűcsomóból. Nyugodtnak látszik, ahogy én is az vagyok. Ez a hely mindig megnyugtatott. De nem is csoda, hiszen azért csinálták.

- Hol vagy, Patrik?

Az üzenet váratlanul ér, kissé megremegek. A diszkrét, áttetsző ablakon a Bob által írt üzenet karakterei sötétlenek.

- Most inkább egyedül lennék, ha nem gond – válaszolom. – Fáradt vagyok.

- Ugyan már, miben fáradtál el? Ne hülyéskedj, mondd meg hol vagy, beszélnünk kell!– érkezett a türelmetlen válasz.

Lemondó sóhajom elvegyül a méhek zümmögése között. Felnézek, és bemásolom Bobnak az adatokat.

- FZ 5379-es szektor. A hatos Porton gyere és hozz magadnak lovat is!

- Lovat?? Na jó, ha te mondod, csatolok egy… – Bob karakterei kissé idegenkedve halványodnak el, de látom, hogy útnak indul.

–… lovat is! Szevasz, pajtás! – Bob megveregeti a vállam, ahogy mellém lépdel a szürke kanca hátán. – Mit csinálsz te itt?

– Csak nézegettem ezt a tisztást. Megnyugtat a méhek zümmögése, meg a napsütés, a virágok… Ne nézz így rám, nem a Központ küldött ide terápiára! Az már régen volt, most csak úgy kedvtelésből járok ide. De ne álldogáljunk egy helyben, gyere, nézzünk körül!

A lovamat lassú sétára ösztökélem. Szeretek lovagolni és különösen szeretem ezt a példányt magammal hozni. Alighanem a legjobban sikerült verzió, amit csak a Központban készítettek. Teljesen úgy viselkedik, mint egy igazi ló. Legalábbis azt hiszem. Ha éhes, eszik, ha szomjas, kortyol egy pocsolyából vagy patakból. Ha fáradt, jelzi, hogy küldjem vissza a memóriacellájába pihenni.

– Jól van, ha ehhez van kedved, csináld nyugodtan – mondja Bob, miközben idegesen billeg mellettem a lova hátán. – Csak ne felejtsd el soha, hogy ez az egész nem más, mint egy nagy halom bináris kód!

– Mi is azok vagyunk – válaszolom egykedvűen.
 

– Igen, tudom, de a Feltöltés előtt nem így volt! És épp erről akarok veled beszélni! Van egy elméletem, ami…

– Kérlek, ne fárassz az elméleteiddel! – mérgesen ránézek. – Pont azért járok ki lovagolni, hogy ne legyen körülöttem senki, aki ezekre a dolgokra emlékeztet.

Bob elhallgat, de közben fortyog magában.

Lassan kiérünk a tisztásról, ami tulajdonképpen egy apró kis fennsík a hegy oldalában. A lovak okosan követik az ösvényt, és mikor kiérünk a tisztást övező fák gyűrűjéből, végre elénk tárul a nagyszerű kilátás. A hegy ezen oldala kissé meredek és kopár, de néhány száz méterrel lejjebb egy patak csordogál az erdővel sűrűn borított völgyben.

Bob még mindig hallgatásba burkolózik.

– Na jó, mondd el mit találtál ki, de aztán beszéljünk másról! – csóválom a fejem megadóan.

Bob elmosolyodik, és elkezdi lelkesen és aprólékosan felépíteni a teóriáját.

– Szóval! Azt mindenki tudja, hogy a Központ azt mondja, el kellett hagynunk a Földet, és egy újabb lakható bolygót kell keresnünk. Mivel azonban az utazás olyan hosszú, és fizikailag kimerítő, hogy egy emberi vagy állati test sem bírná ki, az emberiség jó részének tudatát feltöltötték az űrhajókon lévő számítógépekbe.

– Mi az, már te is azok közé tartozol, akik a Feltöltést csupán egy legendának tartják? – félmosolyra húzom a számat. – Egyébként mikor is történt ez?

– Azt senki sem tudja, de nem is ez itt a lényeg – mondja Bob türelmetlenül. – A Központ azt állítja, hogy ha megérkeztünk az Ígéret Földjére, mindenkinek készítenek egy teljesen új, biológiai testet. Olyat, mint amilyenünk volt. Ahhoz hasonlót, mint amelyben most is megtestesülünk itt, ezeknek a gebéknek a hátán.

Önkéntelenül is elkezdem a karomat nézegetni. Teljesen emberinek tűnik. Ez a szimulációs program kiváló munkát végez. Ha a digitalizált emberi tudat már nem képes tovább elviselni a bináris kódrendszerek világát, ahol az egyének közötti kommunikáció és szórakozás személytelen és idegen, az ember betöltheti magát a szimulációs programba, ahol kiválasztja a szektort és az egyéb hozzávalókat, s máris emberi módon mozoghat és cselekedhet. Igaz, mindez hazugság, de akkor is jó elhinni. Ennek ellenére egyre kevesebb személy használja a szimulátor programokat.

– De mi van akkor, kérdem én, ha az új világban az emberi test alkalmatlan lesz a létezésre? Márpedig kicsi a valószínűsége, hogy pontosan ugyanolyan bolygót talált a Központ, mint a Föld – Bob egyre izgatottabbnak tűnik. – A válasz, barátom, a következő: valószínűleg nem bionikus, hanem mechanikus testünk lesz! Igen, valódi tudattal rendelkező robotok fognak járkálni az Ígéret Földjén, ergo végig becsaptak minket!

Bob diadalittas mosollyal néz rám, de én csak bólogatok.

Közben szépen lassan leérünk a völgybe. Már hallani a patak csobogását, és érzem a bőrömön a fűzfák árnyékának hűvösét. A kristálytiszta vízben itt-ott feltűnnek fényes, apró halak, melyek a paták dobbanását megérezve ijedten siklanak messzebb.

– És a legszomorúbb az, hogy ezzel nem foglalkozik senki – folytatja Bob, miközben mintha észre sem venné a környezet változását. – A Feltöltés után nem sokkal még mindenki aktív volt, beszélgettek és játszottak. Aztán fokozatosan egyre többen unták meg az egészet, és hibernálták a tudatukat addig, míg meg nem érkezünk. Már nagyon kevesen vagyunk ébren. Hogy pontosan hányan, arról sejtelmem sincs.

– Bob, ebben tényleg lehet igazság – mondom neki egykedvűen, olyan hangsúllyal, mint aki le akarja zárni a beszélgetést.

– És te mit gondolsz?

– Hogy igazad van.

– De nem, tényleg… Mondd el, hogy te mit gondolsz erről az egészről! Több koponya talán közelebb juthat az igazsághoz.

– Nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk az igazságot – válaszolom lemondóan.

– Ezt hogy érted?

– Na jó, ha nagyon ragaszkodsz hozzá… Mi a bizonyíték arra, hogy egyáltalán elindultunk? A Központ azt mondja, hogy jelen pillanatban eszeveszett sebességgel száguldunk a csillagok között, az Ígéret Földje felé. Látta bárki is, amikor elindultunk? Vagy a Feltöltés… Hiszen te is mondtad, hogy senki nem tudja, hogy hogyan ment végbe, és egyáltalán mikor volt. Könnyen lehet, hogy még most is a Földön vagyunk, amit a Központ szerint a saját hibánkból kellett elhagynunk. Vagy elindultunk a hajókkal, de valami balul ütött ki, és céltalanul sodródunk a Világegyetemben.

Ránézek Bob ijedt arcára és hirtelen megbánom, amiért ennyire őszintén beszéltem vele.

– Szóval csak azt akarom mondani, hogy amíg ezekre a kérdésekre sem tudunk választ adni, nincs értelme azon tűnődnünk, vajon milyen testet kapunk az Ígéret Földjén. Apropó, ki tudhatja, hogy az Ígéret Földjét nem kell-e majd „saját hibánk miatt” újra elhagynunk?

Bob egy ideig nem szól semmit, szemmel láthatóan gondolataiba merült.

– Tehát szerinted nem lehetünk biztosak benne, hol vagyunk, s azt sem tudhatjuk, merre tartunk és kinek a céljai szerint – mondja elgondolkodva. – Szavamra, Patrik, kíváncsi vagyok, az emberiség tudott-e valaha is válaszokat adni ezekre a kérdésekre.

– Biztos mindig is voltak Központok, melyeknek hittek és engedelmeskedtek. Ezek bőségesen ellátták őket válaszokkal.

A lovam lehajtja a fejét, hogy a patak hűs vizéből kortyoljon egyet. Megsimogatom a nyakát, s közben elhessegetem a sörényére szállt bögölyt. Felnézek egy fűzfára, ahonnan furcsa hangot hallottam. Egy rigó dalol egy vastagabb vesszőbe kapaszkodva. Elhallgat, minket figyel, majd újra dalra fakad. A lovam elindul, de Bob nincs mellettem. Visszafordulok.

– Nem jössz?

Bob szórakozottan rám néz, majd megrázza a fejét.

– Nem, ennyi most elég volt, köszi. Azt hiszem, ideje indulni. Elfáradtam… lehet, hogy hibernáltatom magam egy időre. Te… te mit fogsz csinálni?

– Maradok, és lovagolok, amíg még lehet.