A tündérszármazásúak

Honza magabiztosan lépdelt az éj sötétjébe burkolózó erdőben. Születése óta a hegyek között élt, apja építette házában, nem messze a Szent Anna-tótól. Földműveléssel és vadászattal kereste meg a napi betevőt. Néha pedig segített a falusiaknak felkutatni az eltűnt jószágokat, családtagokat.
Ezúttal pár lovat kellett megtalálnia. Egy helyi földesúr legszebb ménjeit lovasították meg. Az istállót takarító fiú szerint tündérek voltak, akik elcsábították, és miközben velük hált, a lovakat bűbájjal az erdőbe küldték.
Mikor Honza meghallotta ezt a történetet, gondolkodás nélkül elvállalta a munkát. Azóta szeretett volna tündért látni, hogy anyjától először hallott a Tündérút lakóiról. Imígyen ha valaki tündérekről mesélt, azonnal útra kélt. Mint most.
Az inasfiú szavai szamárságnak hathattak az avatatlan fül számára, de tökéletesen egybevágtak Honza anyjának meséivel. Azok szerint a tündérek néha lejönnek Tündérfőről az emberi világba, hogy férfiakat csábítsanak el vagy lovakat lopjanak éjszakai mulattságaikhoz.
De azért nem volt ostoba, és az évek tapasztalatai megtanították, hogy sok tündértörténet mögött igazi emberek vannak. Emiatt volt némi fenntartása az üggyel kapcsolatban. Ám akármi is az igazság, arra csak úgy jöhet rá, ha a végére jár a történteknek.
Nem tartott sokáig nyomokra lelnie. A tündérek bűbája nem reptette meg a lovakat, így azok letört gallyakat és összetiport bokrokat hagytak maguk után. Könnyen követhette őket. Csakhogy a lókötőknek több órányi előnyük volt, így előbb állt be az éj, minthogy Honza rájuk lelt volna. A sötétben pedig szinte lehetetlenné vált a nyomok követése. Már-már feladta a reményt, hogy megleli a tolvajokat, amikor halk morajlásra lett figyelmes.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang viszont pillanatról pillanatra erősödött, és ami igazán meglepte, egyre világosabb lett. Mintha hajnalodna, de az lehetetlen, hiszen csak pár órája ment le a Nap.
A hangzavar már fülsüketítő volt. Mindenfelől hallotta, ám hiába forgott, sehol sem látta a forrását. Hirtelen erős szél kerekedett. Valami fényes elszáguldott felette, éppen csak nem súrolva a fák lombjait. Tátott szájjal figyelte a jelenséget, mely úgy festett, mint egy hullócsillag.
Felkapaszkodott az egyik fára. Mászott, amilyen gyorsan csak tudott. Látnia kellett, hová zuhan a csillag, hogy aztán közelebbről is megnézhesse.
A robaj halkult, újra besötétedett. Mire Honza felért a fa tetejére, már csak halk zúgást hallott, de a távolban még látta a csillagot. Már nem ragyogott olyan fényesen, és nem is mozgott. A fák fölött lebegett pár pillanatig, aztán lassan leereszkedett a rengetegbe.
Honza izgatott lett, mint a kisfiú, akit az apja vadászni tanít. Az inas tündéreknek nevezte a lótolvajokat, és most hullott le az égből egy csillag. Egyre inkább igaznak tűnt a történet. Széles vigyorral az arcán lemászott a fáról, majd elindult a csillag felé.
Gyorsan haladt, mégis több mint egy órába telt elérnie azt a helyet, ahová a csillag leszállt. Akkor lelassított és igyekezett zajtalanul mozogni. Óvatosnak kellett lennie, hiszen az anyja történetei szerint, aki megzavarja a tündérek vigadalmát, azt betegséggel sújtják.
Egy tisztást látott a fákon túl nappali fényben fürödni. Néma léptekkel, kétrét görnyedve közelítette meg az erdő szélét. Ekkor lehasalt, és egy bokor alá bemászva kilesett a rétre.
Ház méretű, sokszögletű valami állt a mező közepén, két-két emberméretű kerékkel az oldalán, melyek vakító fényt árasztva bevilágították a környéket. Az egyik végére két hengeres valamit fogattak, amik a talaj felett lebegtek. A szerkezet összességében egy óriási szekérre emlékeztette Honzát.
A csillagszekérnél is jobban elképesztette a szerkezet körül sertepertélő öt teremtmény. Első látásra azt hitte, csak pár kíváncsi hattyú, de aztán rá kellett jönnie, hogy azok egyáltalán nem azok. Testük vékonyabb volt, lábuk hosszabb. Széles szárnyuk végén apró mancsok ültek, melyekben színesen világító köveket tartottak. Hosszú nyakuk végén apró, lapos csőrben végződő fej ült. Egész testüket hófehér toll fedte. S ami a legdöbbenetesebb volt Honza számára, hogy beszélgettek egymással, bár egyetlen szót sem értett.
– Szérösz megyarok honasz kütava – mondta az egyik, mely olyan közel ment Honzához, hogy azt hitte, meglátták. De nem, a lény csak egy tücsköt vett üldözőbe. Villámsebesen elkapta, megnézte, majd kettétörte a kövét és belerakta.
– Megyarok rukana lulpól – kiáltotta egy távolabb lévő, a Szent Anna-tó irányába mutatva.
Honza levegőt is alig véve figyelte, ahogy az öt hattyúlény elindult a tó felé. Közben a csillagszekér kerekein kialudtak a fények, majd…
Honza kis híján elájult. A szerkezet helyén egy hatalmas sziklahalom állt. Amikor a hattyúlények eltűntek a sűrűben, Honza remegő lábakkal ugyan, de feltápászkodott és kilépett a tisztásra. Szemmel tartva a teremtmények távozási irányát, a kövekké vált csillagszekérhez osont. Körbe járta, majd megtapogatta az érdes felszínű méretes alakzatokat. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valódi kövek voltak. De hogyan lett egy csillagszekérből kőhalom? Nem tudta a választ.
Új elhatározásra jutott. Mit sem törődve a torkában lévő gombóccal, a hattyúlények után eredt. Csendben haladt, nem akarta felhívni magára a figyelmüket. Félt tőlük, attól, amit tehetnek vele, de a kíváncsiság mégis tovább hajtotta.
A tó partját övező fasor sötét árnyékában meglapulva kilesett az erdőből. Nem látta a hattyúlényeket. Talán lehagyta őket? Esetleg másik irányba mentek? Visszanézett a sötét erdő felé. Fülelt, hátha meghallja neszezésüket. Békák vartyogtak, tücskök ciripeltek, baglyok huhogtak…
És valakik beszélgettek. Lágy hangon, talán néhány nő. Honza fülelt és összekuporodott. A hangok erősödtek. Most már biztos volt, hogy nők beszélnek, akik a tó felé tartanak. Alig pár lépésnyire fognak elhaladni mellette. Ha nincs náluk fáklya és meghúzza magát, nem vehetik észre.
Lassan ki tudta venni a szavaikat. Ők sem az ő nyelvét beszélték, a szavak mégis ismerősen csengtek. Úgy tűnt, hogy ugyanazon a nyelven beszéltek, mint a hattyúlények.
Kisvártatva megjelent öt nőszemély. Fiatalok voltak, talán éppen csak nővé értek. Vidáman tereferéltek sajátos nyelvükön, mit sem törődve azzal, hogy éjszaka csatangolnak egy veszélyekkel teli erdőben. A tóhoz siettek, ledobták ruháikat és belegázoltak a vízbe. Sikongattak, ahogy a hűvös hullámuk csupasz, tüneményes testüket nyaldosták.
Honza ámulattal nézte a fehérnépeket. Ilyen gyönyörű nőket életében nem látott még.
Aztán megrázta a fejét. Nem fürdőző lányokat, hanem a Tündérútról jött hattyúlényeket jött meglesni. Halkan körbenézett, de a teremtményeknek nyoma sem volt. Nem értette. Biztosra vette, hogy erre jöttek. Talán fel kéne kerekednie és megkeresni őket. Ha másért nem, hát azért, hogy ez az öt…
Ledermedt. Anyja meséiben a tündérek képesek voltak alakváltásra. Forgószéllé vagy hattyúvá. Ő pedig öt hattyúlényt követett ide, és most öt gyönyörű nő fürdött a tóba, amelyet a legenda szerint szintén tündérek teremtettek. Anna átka süllyesztette a föld alá a tó helyén állt várat, mikor annak ura gőgős szeszélyből hintó mögé fogatta őt és tizenegy másik tündértársát.
Immár biztos volt benne, hogy a csillagszekér tündéreket hozott a Tündérútról, pont, ahogy az anyja mesélte.
Honza csodálattal meredt a fürdőző lányokra. Gyönyörűek voltak, kacérak, vidámak. Ahogy formás testüket, dús kebleiket szemlélte, tündérek iránti csodálata és férfiúi ösztönei kezdték eluralni józan eszét. Ki akart lépni a holdfénybe, hogy beszéljen velük, megismerje őket. Már nem félt az átkoktól, csak gyermeki vágyai és elemi ösztönei vezérelték.
Ám ekkor öt ember jelent meg az erdő szélén, alig pár lépésnyire tőle.
Honza a lélegzetét visszatartva meredt rájuk. Izmos férfiak voltak, akikkel nem szívesen mérte volna össze az erejét, pedig őt sem lehetett gyengének nevezni. A nők feléjük fordultak, kacarásztak, mondtak nekik valamit. Nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy Honza rájöjjön: ismerik a jövevényeket. Nyilván ők is tündérek, bár sosem hallotta az anyját tündér férfiakról mesélni. Noha kellett lenniük, hiszen a kistündérek ugyanúgy születhettek, mint az embergyerekek.
– Megtaláltátok a hullócsillagot? – kérdezte az egyik lány negédes hangon.
– Nem, csak kőhalmot – felelte látszatra a legidősebb tündérfi. – Meg három csirkefogót két ronda hárpiával, akik fél tucat gyönyörű lovat tereltek. Mikor megláttak minket, azonnal eliszkoltak. Gyanítom, helyi haramiák lehettek. – Közönyös arccal legyintett.
Honza szerette volna tudni, miről beszélnek, de egy szót sem értett belőle, hiába fülelt.
– De kit érdekelnek holmi égről pottyant csillagok és gyáva lókötők – folytatta a tündérfi –, amikor ily gyönyörű látvány tárul elém? Törje a fejét a táltos azon, miért esett le egy csillag az égről. A tolvajokkal pedig törődjenek a falusiak.
A tündérfi levetkőzött, majd társaival a nyomában belegázolt a vízbe.
– Mi meg örüljünk, hogy az összes nép közül a magyaroknak vannak a legszebb asszonyai – bújt hozzá ahhoz a nőhöz, amelyik kérdezte.
Magyarok, ez volt az egyetlen szó, amit Honza felismert. A csillagszekérnél is hallotta. Vajon mit jelenthet?
Az ölelkező, csókolózó nőkre és férfiakra pillantott, majd pironkodva elfordult. Már nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezik, aztán betegséggel sújtják. Felállt és…
Megtorpant. Öt vállig érő bokor állta el az útját. Nem voltak ott, mikor a hattyúlényeket követve odaért. Vagy csak nem vette észre? Különösebben nem érdekelte. A tündérek a tóban egyre hangosabban mulatoztak, ő pedig egy pillanattal sem akart tovább maradni. Ellépett a bokrok között és gondolataiba révedve hazafelé indult.
Elhatározta, hogy reggel elmegy a faluba s közli a földesúrral, a lovait elfelejtheti. Tündérek kezén voltak már, nem lehetett mit tenni. Aztán beszélni fog a falusiaknak mindarról, amit látott. Az embereknek pedig el kell hinniük, bármily hihetetlenül is hangzik. S ha mégsem, hát addig járja majd a világot, míg nem talál valakit, aki elhiszi, hogy hogyan érkeztek e földre a tündérszármazásúak.