Bezzeg az én időmben

Három öregúr ült le az élelmiszerbolt kirakata előtti hosszú padra. Bal szélen foglalt helyet a testes, kissé mogorva Kovács bácsi, akinek kerekded feje tetején szénakazalszerű hófehér hajkorona ékeskedett. Botját, melyet pusztán szeszélyből használt, maga mellé támasztotta. A trió közepén helyezkedett el a sűrű ősz szakállával a télapó benyomását keltő, foghíjas mosolyú Grosky apó. A jobb szélre pedig a vastag fekete keretes szemüveget viselő, vézna Wallace úr ült, aki a haját már évtizedekkel ezelőtt elvesztette. Közel egyidősek, jó hetvenesek lehettek. Mindennap ugyanabban az órában gyűltek össze, ugyanazon a helyen, a törzshelyükön. Jól ismerték őket a járókelők, de talán már a turisták is. Vicces utónevüket, mint bácsi, apó és úr a gyerekektől kapták, évekkel ezelőtt, de végül mindenki ezeket használta a megszólításukra.
- Szervusztok komáim, hogyan vagytok? – kezdte a szokásos kérdéssel Wallace úr.
- Ne is kérdezd – legyintett Kovács bácsi, majd fájdalmas arcot vágva megdörzsölte vaskos combját. – Reggel óta sajog a jobb lábam. Biztos hidegfront közeleg.
- Hm… - horkantott fel Grosky apó, szakálla alatt huncut mosollyal. – Ha annyi százasom lenne, ahányszor ezt mondtad, nem lenne gondom a nyugdíj körüli hercehurcával.
- Na hallod! – feledkezett el Kovács bácsi lábfájdalmáról, mintha sosem lett volna vele gondja. – Hát az mesés, amit ez a szemét ENP művel a nyugdíjjal.
- Az bizony az – illant el a mosoly Grosky arcáról. – Ha ezt a Székház abban a formában, amiben most van, elfogadja, nagyon sok korunkbeli elszegényedik.
- Pedig jó lenne az! – szólt közbe Wallace úr. – Lényegében eddig is így működött, hiszen a munkában eltöltött órák száma, és a járulék fizetése alapján döntötték el, kinek mennyi nyugdíj dukál. Ellenben az ENP javaslatában a teljesítmény számítana…
- Persze, persze, persze – károgott közbe Kovács bácsi ingerülten. – Te könnyen beszélsz. Te, aki harminc évig dolgoztál a bolygófejlesztési programban, amit az ENP a közleményében kiemelten hasznos munkaköri tevékenységnek titulált – Mérgesen a térdére csapott. – Én viszont csak tíz évig dolgoztam építészként, aztán rokkantosítottak, azaz az új rendszer alapján egyáltalán nem voltam hasznos tagja a társadalomnak.
- Viszont – vágott a szavába Grosky apó – a rokkantnyugdíjak teljesen más lapra tartoznak, ezt az ENP is kijelentette – Indulatos vitapartnere hozzá akart fűzni valamit, de az öreg szakállas folytatta. – Az ENP javaslatának alapelve vitathatatlanul jó! Mondom ezt úgy, hogy én is olyan munkakörben dolgoztam, ami a közleményük szerint kevésbé hasznos. Az alapelv pedig így szól: az ember aszerint kapjon nyugdíjat, hogy mennyire volt hasznos tagja a társadalomnak. Persze, ehhez meg kéne határozni egy objektív rendszert, mellyel feltérképezhető, melyik ember mennyire bizonyult hasznosnak. És ez a gond! Hogy az ENP erre kitalált rendszere rossz.
- Á… Az egész rossz, úgy ahogy van! – legyintett Kovács bácsi. – De ha már ENP, mit szóltok a mélyen tisztelt Dalia Shemesh elnökasszony reformjaihoz?
- Szerintem az nagyon jó lesz a Rendszerszövetségnek, ha végig tudja vinni őket – osztotta meg véleményét Wallace úr.
- Badarság! – vágta rá a testes öreg. – Mindaz, amit a hölgyike előad, csak papíron szép. Semmi nincs mögötte. Ez már a választások előtt nyilvánvaló volt. Eleve már az hihetetlen, hogy egy ilyen nő lehet az elnökünk.
- Nana! – fojtotta belé a szót Grosky apó élesen. – Vigyázz az ilyen megnyilvánulásokkal! A Humán Rendszerszövetség lényege pont az egyesítés, és nem a széthúzás. Az, hogy egy muzulmán nő lett az elnök, szerintem ékes jele mindannak, amit alapító atyáink elképzeltek.
- Mélységesen egyetértek – bólogatott hevesen a vézna skót. – A különböző megkülönböztetéseket, legyen az vallási, etnikai, vagy akármilyen, magunk mögött kell hagyni – szomorúan megcsóválta a fejét. – Sőt, már rég magunk mögött kellett volna hagyni.
- És felejtsem el az Armstrong kolónia bombázását? – szegezte nekik a kérdést dühtől vörös fejjel Kovács bácsi.
- Az ég szerelmére, ezt senki sem mondta – emelte az égre a tekintetét Grosky apó. – De egyrészt azt egy elszigetelt, a nemzetük által is elítélt szélsőséges katonai csoport hajtotta végre, és nem az egész ország csapott le a Holdra. Te pedig emiatt elítéled mindegyiküket, olyanokat is, akiknek talán még a szülei sem éltek akkor, vagy gyerekek voltak, vagy nem is ott laktak, mint példának okáért Shemesh, aki bár Iránban született, Londonban nőtt fel. Szerinted az igazságos lenne, ha valaki a te származásod miatt a fiadat szidalmazná az újra kiújult Mars-Hold konfliktusért, miközben itt született a Japetuson?
- Azért nem teljesen ugyanaz a helyzet – rázta a fejét Kovács bácsi, bár dühe elenyészni látszott.
- Na persze – sóhajtott Wallace, majd gyorsan új mederbe terelte a beszélgetést, mielőtt elmérgesedne a helyzet. – A lényeg a lényeg… Új elnökünk van, és ha a reformjai beválnak, talán végre megnyílik az út a Naprendszeren túli gyarmatosítás előtt. Ami rendkívül jó lenne, tekintve, hogy lassan benépesítünk minden lakható égitestet ebben a kis rendszerben.
- Azért ez nem ilyen „csettintek egyet és máris a Proxima Centaurin vagyunk” módon megy – vetette közbe Grosky apó. – A múltkor olvastam az ipneten, hogy a kísérleti hiperhajtóműnél az egyik tesztrepülés során műszaki hiba lépett fel, és míg rá nem jönnek, mi okozta a meghibásodást, nem folytatják a próbákat.
- Nem beszélve arról, miért lenne az jó nekünk, ha eljutnánk más csillagrendszerekbe? – tette fel a költőinek szánt kérdést Kovács bácsi. – Bőven van még hely a Naprendszerben, hiszen például a Charon kolonizálását alig tíz éve kezdték meg. Űrállomást pedig annyit építhetünk még, amennyi csak jól esik.
- Csakhogy alapvetően bolygón, nem űrállomáson élő faj vagyunk – vetette közbe Wallace úr. – És hidd el nekem, tapasztalatból mondom, senki sem bírja sokáig egy űrállomáson, legyen az akármilyen nagy és modern. A klausztrofóbiát, no meg a félelmet, amit az szül, hogy az embert a nagy büdös semmitől csak egy fal választja el, még az állomásokon születettek is megtapasztalják. Így viszont nem lehet sokáig ép elmével élni. Éppen emiatt kellett bevezetni a rotációs programot, hogy folyamatosan cserélődjenek az állomások lakói.
- Ja, amire évi több tízmilliárd kredit úszik el! – ragadta meg a vita új fonalát Kovács bácsi. – Mert ugye az új lakóknak különböző juttatás jár, amiért hajlandóak vállalni az űrállomásra költözést, míg a régi lakóknak új lakásokat ajánlanak fel a rendszer valamelyik általuk választott világán. És a költségek csak nőnek, ahogy egyre több űrállomást építünk.
Grosky apó harsányan felnevetett. Aztán, amikor a kacaja elült, értetlenkedő arckifejezések kereszttüzében találta magát.
- Csak a szavaid hallatán eszembe jutott egy huszadik század végén készült komédiás előadása, aki mellesleg magyar volt – magyarázta, elővillantva öreg deszkakerítésre emlékeztető fogsorát. – Elmondott egy viccet, ami tökéletesen illik rád. E szerint a farkas meg a róka unatkozik. Egyszer csak a farkas megszólal: Te róka, menjünk, verjük meg a nyulat. Erre kérdi a róka: Aztán miért verjük meg? Mire az ordas: ha van rajta sapka azért, ha nincs rajta, akkor meg azért. Mennek, megtalálják a nyulat, nincs rajta sapka, hip-hop összeverik. Másnap megint unatkoznak, úgyhogy a farkas újra felveti: te róka koma, menjünk, verjük meg a nyulat. A róka: már tegnap is megvertük, meg aztán, most miért agyalnánk meg? A farkas elgondolkodik, majd felel: kérünk tőle cigit. Ha füstszűrőset ad, azért, ha nem füstszűrőset, akkor meg azért. Oké, elindulnak, meglelik a nyulat. A farkas elé áll: te nyuszika, adjá’ má’ nekünk cigit. Mire a nyúl: milyet, füstszűrőset vagy nem füstszűrőset? A farkas összehúzza a szemöldökét, és rávágja: az anyja úristenit, már megint nincs rajta sapka.
Wallace úr jóízűen felnevetett, míg Józsi bácsinak, értvén a célzást, csupán félmosolyra és egy megjegyzésre futotta:
- Nagyon vicces.
Miután a kopasz öregúr nevetése alábbhagyott, magához vette a szót.
- A témánál maradva, igaz, még minimum száz évig nem fogjuk kinőni a Naprendszert, és talán egyszer az űrállomásokhoz is hozzászokunk, és költségeik csökkennének, ha már nem lenne szükség a rotációs programra. Viszont én biztos vagyok benne, hogy a Shemes elnökasszony által is kitűzött cél nagyon fontos. Mert miért álljunk meg a határon, ha egyszer ilyen nagy az űr? S a technológia már a kezünkben van. Igaz, a hiperhajtómű akkor ezek szerint – Grosky apóra bökött – késleltetve lett, de a terraformálásra kétszáz éve képesek vagyunk. Ráadásul már nem is kell ötven-hatvan év, hogy az atmoszféra processzorok kialakítsák a légkört. Ha a planéta légkörében van hidrogén, argon vagy metán, illetve oxigén és nitrogén, amivel a processzorok elkezdheti a megkötési eljárást, összesen egy évtizedre van szükségünk a bolygó lakhatóvá tételére. Ámde, ha véletlen még sincs a felsorolt anyagokból, hermetikusan lezárható kolóniákat már ötszáz éve, az első Holdkolónia létrehozása óta használunk. Másra nincs is szükségünk egy idegen naprendszer benépesítéséhez.
- Dehogy nem! – harsant Kovács bácsi. – Pénzre, méghozzá töménytelen mennyiségben.
- Az van elég – legyintett Wallace úr. – Vagyis, bőven lesz, ha Shemesh véghezviszi a reformokat, és kiveszi a kizárólagos jogokat a bolygóközi társaságok kezéből.
- Igen ám, cimbora, de egyvalamit elfelejtesz – A szakállas öregember a nyomaték végett felmutatta mutatóujját. – Ezt a bolygóközi társaságoknak hagyniuk kellene, márpedig jelenleg úgy néz ki, nem fogják. Túl nagy pénz van a bolygóközi utakban, és még több lenne a csillagköziekben.
- Ezért is gondolom úgy, hogy a kormánynak össze kéne fognia a cégekkel, nem pedig kitúrni őket – tette hozzá a magáét Kovács bácsi.
- Csakhogy ez nem így működik – mondta Wallace úr vastag szemüvegét igazgatva. – Mikor négyszáz évvel ezelőtt a Mars kolonizálásával megalakult a Humán Rendszerszövetség, az állam azonnal tulajdonjogot formált a Naprendszer összes égitestére. Így a rendszer határain belül, a bolygóközi térséget leszámítva, mindent a kormány felügyel. Éppen ezért a multi cégek bármit megtennének azért, hogy elsőként ők érjenek el egy idegen naprendszerbe, ahol aztán jogot formálhatnának mindenre, a legkisebb szikladarabtól a csillagig.
- Pontosan – értett egyet Grosky apó. – És személy szerint nem akarom megtudni, mi lenne, ha az egyik ilyen társaság rátenné a mancsát egy egész csillagrendszerre. Így is eleget szívatják a Rendszerszövetséget, pedig csak a teher- és utasszállítás java, meg a kitermelési jogok többsége van a kezükben.
- Igen, igen, igen – mutogatott felé Kovács bácsi, mint aki hirtelen igazolást nyert. – Pontosan. Ebből is látszik, hogy míg a Rendszerszövetség vezetői kiszorítósdit játszanak, addig a nép szív, mint a vákuum. Ott az élő példa: a Terraform leállította a hajóit, mikor a Rendszerszövetség úgy döntött, megnöveli a Marson áthaladó hajókra kiszabott dokkolási adót. Ennek mi lett az eredménye? Mivel a Terraform kizárólagos jogokat kapott az Io bányászására, és a bolygóközi közlekedési törvények szerint a Mars kikerülésével nem lehet eljutni a Földre, az anyabolygót elvágták a hélium háromtól, mely ugye az autóktól a konyhai sütőn át mindent működtet. Az elemzők szerint, ha a kormány nem állt volna el az adótervezettől, a Föld egy hónapon belül kifogyott volna a hélium háromból – diadalittasan hátradőlt. – Gondolom, nem kell ecsetelnem, mi lett volna akkor.
- Ez sajnos így van – konyult lefelé Grosky úr szája. – Ezért mondom, hogy ebben a mérkőzésben nem a társaságok állnak vesztésre. Shemesh asszony reformjait a multik könnyen megbuktathatják, akkor pedig a kormány kénytelen lesz feladni a csillagközi törekvéseit, vagy le kell paktálnia az egyik bolygóközi céggel.
- Szerintem ettől nem kell félni – legyintett Wallace úr. – Az elmúlt ötszáz év már bebizonyította, hogy a társaságok csak addig állják a sarat, amíg nekik jó. Lásd a túlnépesedést és a Föld ásványainak kimerülését. Amint elfogyott az utolsó csepp kőolaj, és egy talpalatnyi hely sem maradt, továbbá már a fejlett országokban is éhezés volt, azonnal megindult a Hold gyarmatosítása és a kutató állomást tíz éven belül egy kolónia váltotta fel. Eztán ötven év sem kellett, menten három telep épült a Marson. Egyszerre. S most lássátok, hol tartunk. Űrállomások a Földtől a Neptunuszig minden bolygó mellett, komplett városok a Marson, a Holdon, az Ion, a Charonon, a Plutón, továbbá itt, a Japetuson. Bányák… Na azt hadd ne soroljam fel! Szinte minden égitesten van valamilyen bánya. Ez mind igazolja, hogy előbb-utóbb a társaságoknak be kell adniuk a derekukat. Addig meg a kormány előkészítheti a terepet.
- Igen ám, csakhogy mire anno a multik beadták a derekukat, kis híján kipusztultunk – tette hozzá figyelmeztetőleg Kovács bácsi. – Nem feledhetjük el, hányan haltak éhen, és hányan éltek nyomorúságban, mire megkezdődtek a kitelepülések. Azonkívül a gyarmatosítási program sem másnapra érett be. Mert az igaz, hogy száz éven belül a Marson laktunk, meg megalakult a Rendszerszövetség, de még évtizedek teltek el, mire ráleltek azokra az ásványokra, amiket hasznosítani is tudtunk. Szóval, ha a kormány újra ezt a taktikát akarja követni, az megint emberéleteket fog követelni. És szerintem ilyen áldozatot nem vállalhat egyetlen felelős államvezetés sem.
- Igaza van – bólintott Grosky apó. – Na persze, ez számunkra valószínűleg nem jelent semmit, de azért én szeretném a gyermekeimet és az unokáimat biztonságban itt hagyni.
- Igen, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy nekik legyen jó – mondta Kovács bácsi.
- Valóban – bólintott Wallace úr. – Mi igyekeztünk megdolgozni egy jobb jövőért. Megpróbáltuk jobbá tenni az utódaink számára a világot. Az ő dolguk pedig az, hogy ott folytassák, ahol mi abbahagytuk.
- Na persze, azért ne felejtsenek el minket – tette hozzá sietve Kovács bácsi. – Mert az komoly baj a mai fiatalsággal, hogy fikarcnyit sem tisztelik az öregeket.
- Miért, az ő korukban te talán tisztelted az öregebbeket? – kérdezte Grosky apó szkeptikusan.
- Mi az, hogy. Engem a szüleim megneveltek…
- Naná, a mintagyerek, aki mindig hellyel kínálta az öregeket az űrhajón, előre engedte a hölgyeket a transzport pódiumon – Kaján vigyor jelent meg a szakáll alatt.
- Pontosan – bólogatott határozottan Kovács bácsi.
- Hinném, ha láttam volna! – legyintett Grosky.
- Ha nem akarod, ne hidd el – vont vállat. Arcán halvány mosoly futott át, ahogy felidéződött benne néhány emlék csintalan korából.
- Szerintem nincs gond a mai ifjúsággal… Nincs különösebb gond – javította ki magát gyorsan Wallace, mert látta, hogy mogorva barátja szája szólásra nyílik. – Persze mások, mint mi voltunk, de mi is mások voltunk, mint apáink és nagyapáink. Más idők jártak akkor.
- Jobb idők – jegyezte meg rosszmájúan Kovács bácsi.
- A fene se tudja – vont vállat Grosky apó. – Nekünk is megvolt a magunk baja, és a mostaniaknak is megvan a maguké. Szóval, csak nézőpont kérdése. – Az órájára pillantott. – No, cimborák, nekem most mennem kell! Megígértem a legkisebb lányomnak, hogy elmegyek az unokámért az óvodába. Szóval, ha megbocsátotok! – Azzal, mintha nem is múlt volna el hetvenéves, talpra szökkent, majd megdörzsölte izomfájdalmaktól terhes vállait.
- Persze, menj csak, én is indulok! – Wallace úr is felállt. Életteli fürge mozgása ugyanúgy cáfolta életkorát, mint barátjáé, ráadásul kellemes nyújtózkodással még rá is játszott.
Kovács bácsi viszont nyögdécselve, botjára támaszkodva, nehézkesen emelkedett el a padról.
- Ó, öreg csontjaim! – mondta fájdalommal telien. – Képesek vagyunk elvesztett végtagokat gépi implantátumokkal pótolni, élővé varázsolni halott bolygókat, szupergyógyszerekkel meghosszabbítani az életet, génkezeléssel tökéletesíteni az embert, de máig nem tudjuk megszüntetni a fantomfájdalmat – botjával megkocogtatta bal műlábát. – Úgy sajog, mintha igazi lenne.
Cimborái csak mosolyogtak szavain, kissé túlzásba vitt szenvedésein.
- Akkor, holnap ugyanitt? – kérdezte Grosky apó, mintha nem így menne évek óta.
- Ha megérjük! – búcsúzott Kovács bácsi.
- Isten se tántoríthat el, komáim! – intett Wallace úr. – Vigyázzatok magatokra.
Azzal mindhárman elindultak az úticéljuknak megfelelő folyosókon, melyek labirintusként hálózták be a Japetus föld alá épített fővárosát.