Első bolygóközi háború - D nap 1. rész

Mars
2226. június 6.
Földi idő szerint: 06:00
Szaturnusz hadművelet
D-nap

- Találkozunk a túloldalon – búcsúzott el Edward Johansen ezredes. Na persze, ő könnyen beszél, csak a második hullámmal fog partot érni.
Partraszállás, milyen divatjamúlt megnevezés. A Marson nem voltak óceánok, se tengerek, de még pocsolyák sem, így aligha érhettünk volna el bármilyen partot. (Na jó, a kolóniákon létrehoztak néhány mesterséges tavat.) Mégis, lazán rásütöttük, hogy partraszállás. Pedig amit csináltunk, az merőben új volt. Mi lehettünk az elsők, akik orbitális pályáról ledobva landolunk az ellenség uralta bolygón. Minden tiszt azt mondta, hogy sima sétagalopp lesz. Leszállunk a páncélozott landoló egységekben, majd vadászgépek és harcjárművek támogatása mellett bevesszük Phobos városát, ahol a mi ezredünk védelmi állást alakít ki, míg a többi tovább nyomul a Deimos kolónia felé. Mesésen hangzott.
A hülyéknek. Mindnyájan tudtuk, hogy akik az első vonalban mennek, nagy valószínűség szerint ott döglenek meg. A leszállóhajóknak át kell verekedniük magukat az ellenséges vadászokon és légelhárításon, szóval többségünk valószínűleg elhamvad az űr és a felszín közötti térben. Ha mégsem, és a hajónk sikeresen talajt fog, még mindig ki kell jutnunk az gépekből a marsi gyalogság, a páncélosok valamint a tüzérség kereszttüzében, majd meg kell tennie durván száz métert a város határáig. Mindezt olyan placcon, ahol alig lesz fedezék. Istenem, miért jelentkeztem katonának…
Először csak azért, mert nem kaptam sehol állást. Így hát beálltam katonának. A szolgálati időm végén aztán leszereltem. Majd újra bevonultam, mikor a marsiak voltak kedvesek lerohanni a Holdat, és ezalatt lebombázni az Armstrong kolóniát, ahol a teljes családom, szüleim, gyermekeim és feleségem éltek. Így kezdődött a háború, másfél évvel ezelőtt. Sokan harmadik világháborúként emlegették, de valójában ez sem volt pontosabb, mint a partraszállást rásütni a Szaturnusz hadműveletre. Ez az egész voltaképpen az első bolygóközi háború volt. A marsiak, melyek idestova száz éve szuverén kormánynak számítanak, úgy döntöttek, annektálják a Holdat – isten tudja milyen alapon. A jelenlegi elnökük, az a hibbant tyúk (amúgy a Gabriele Battiferri névre hallgatott), azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyesíti az emberiséget és uralma alá hajtja a Naprendszert. Alattvalói pedig tapsikolva követték. S természetesen, mivel szerény rendszerünkben a Föld az egyetlen másik lakott bolygó, hát azt szemelte ki magának. Első körben a Holdat támadta meg, mely a fő védelmi állása volt a kék bolygónak. Hadüzenet nélkül csaptak le, így nem számítottunk rá, bár a hírszerzőink állítólag gyanítottak valamit. Jó fejek. A Hold tehát hamar elesett, pláne, mivel mindkét kolóniát, ahol katonai bázis állt (az Armstrongot és az Apollót) nukleáris töltöttel hamvasztották el.
Mire a Földön felocsúdtak, a Hold már a Mars kormánya alá tartozott, kialakult a védelmi blokád, és készülődött az invázió. Ugyanolyan, mint amire most mi indultunk. Csak éppen a marsiak sosem érték el a Földet. A flottánk a Gaia űrállomás mellett (mely kvázi egy űrben létesített kolónia) állította meg az inváziós sereget, majd egy év alatt visszafoglaltuk a Holdat. Én is ott voltam, bosszúra éhesen a szüleim, a feleségem és a gyermekeim halála miatt. Egy év, nem adták könnyen. Mikor áttörtük a védelmüket, visszapucoltak a Marsra. Az Egyesült Nemzetek Kormánya pedig úgy döntött, nem hagyják, hogy a marsiak újra erőre kapjanak. Fél év felkészülés után nekiindultunk a vörös bolygónak. Nem azért, mert ott rosszul éltek az emberek. Nem volt elnyomás, se diktatúra, Battiferri választott elnök volt és a hírek szerint jól kormányzott. Egyszerűen a mi vezetőink is megálmodták az egyesített emberi nemzetet, csakhogy az ő vezetésükkel. Bár egyesek úgy vélték, hogy inkább a bosszú volt a fő mozgatórugó, mások szerint meg a Mars ásványokban gazdag földjeire fájt az ENK foga. Kinek melyik indok tetszett. Én a bosszút választva tartottam a többiekkel, mást úgysem tehettem volna.
- Jól vagy, Száz? – Kérdezte Alyssa Agathe Aylesworth őrmester, akit csak Trip A-nak hívtak az embereink. Még a Holdon került a századomba, mikor egy 88-as elvitte az addigi őrmesterem fejét. Hamar egymásra hangolódtunk, minden értelemben. Jó katona, jó nő, és még jobb szerető volt. Bár a katonai szabályzat tiltja a felettes és a beosztott között az ilyesféle kapcsolatot, de ki nem szarja azt le, ha egy bombázót rendeltek alá? Átlagos méretű, de nálam alacsonyabb (ez nem meglepő, nálam majdnem mindenki alacsonyabb, súrolom a két métert), kreolbőrű nő volt, formás testtel. Mikor először megláttam az általános egyenruhában (ez sötétkék szoknyát, rövid ujjú fehér inget, tűsarkú fekete cipőt és fehér sapkát jelent), nem tudtam, hogy a szemrevaló melleit, a kerek fenekét, vagy az iszonyú jó lábait bámuljam meg jobban. Szépségét egyedül baltával faragott arca halványította el, amit komorsága tovább súlyosbított. Ennek ellenére hülye lettem volna nem rámozdulni. Ráadásul, mindketten elvesztettünk valakit a háborúban, tehát közös bánatunk még rá is segített az egymásra találásra.
- Persze, csak… - Johansen ezredes hűlt helyére böktem. A fickó már legalább öt leszállóhajóval arrébb lehetett. – Utálom, mikor ezt csinálja.
- Miért? – Kérdezte.
- Mert ilyenkor azt hiszi magáról, hogy bíztat minket, én meg nem mondhatom meg neki, hogy valójában még jobban összeszarom magam a látványától – a századom öregjei, akik a Hold óta velem voltak, felkuncogtak. Az újoncok tanácstalanul néztek körbe. – Eddig két bevetés előtt jött oda hozzánk. Mind a kétszer meglőttek – hoztam tudomására a zöldfülűeknek, ezzel jól rájuk ijesztve.
- És a százada többi tagjával mi lett? – Kérdezte a kölyökképű McGowan. A közlegény húsz éves is alig lehetett. Szerintem letagadta a korát, mikor jelentkezett a gyalogsághoz. Talpas. Így hívtuk azokat, akik a Hold visszafoglalása, és a marsi invázió megkezdése között vonultak be. Fort Bliss-ben képezték ki őket, fél év alatt, azaz gyorstalpalón vettek részt. Összehasonlításképpen, az én kiképzésem négy évig tartott.
A kedélyesség látszatával megvontam a vállam.
- Gőzöm sincs, amint kinyílt az ajtó, eltrafáltak, aztán legközelebb a gyenguszon tértem magamhoz – az őrmesterre böktem. – Kérdezd Trip A-t.
- Asszonyom?
Alyssa talán még rendesen is válaszolt volna, ha McGowan nem asszonyozza le. Az őrmester éppen csak elmúlt huszonöt, igaz, sokkal öregebbnek tűnt. Szögletes arcán látszódtak az elmúlt másfél év viszontagságai, míg sötétbarna szemeiből folyamatosan komorság sugárzott. Sokan hitték azt tévesen, hogy ő egy kedélyes nő, pedig csak annak tetette magát. A férje halála óta, aki a Gaia állomás mellett esett el, mikor a vadászgépét lelőtték, nem volt vidám. Azonban elég jó színésznőnek bizonyult ahhoz (az is volt, szakmáját tekintve), hogy ezt eltitkolja. Ami a morál szempontjából jó volt, lelkileg azonban korántsem. Na nem mintha én olyan baromi vidám lennék a családom elvesztése óta, de azért néhány embernek, például a zászlóaljparancsnokunknak, Strauss őrnagynak, sikerült megnevettetnie. Alyssa csak akkor mosolygott, ha úgy érezte, hogy a szakasznak egy vidám őrmester látványára van szüksége.
- Tudod, Talpas, az újoncokat lekaszálták, közvetlen a százados eltrafálása után. Egy-kettő talán még élt, mikor homokot fogott. Az öregek közül… – végigmutatott a szakaszban lévő, régebb óta mellettünk lévő férfiakon és nőkön. – Ők maradtak – elvigyorodott. Őszintének tűnt, ám a szeme másról árulkodott. – Ebből levonhattuk azt a fontos tanulságot, hogy a százados még az újoncoknál is bénább.
A szakasz hangosan felnevetett, zöldfölű és veterán egyaránt. Remek, legalább a morál jó lesz, mielőtt a halálba gyalogolunk. Pedig, ha tudnák… Amiről az őrmester beszélt, az igaz volt. Mikor először bekaptam egy találatot, csak öten tértünk vissza élve abból a szakaszból. Mára csupán Alyssa és én éltünk. A Hold fővárosának, Luna Citynek az ostroma volt. Háromszor indultunk neki, mire sikerült bevenni. Én az első alkalommal sérültem meg és a kórházban ünnepeltem a győzelmet. Azzal zárult a Hold visszafoglalása.
A mostani landolási zónánkat, Phobos városát legalább olyan jól védték, mint Luna City-t. Nemhiába, létfontosságú település volt, merthogy ez rendelkezett az egyetlen olyan űrkikötővel, mely képes nehéz teherhajók fogadására. Ezért kellett elsőként bevennünk, hogy aztán leszállhassanak a felszereléseket, további katonákat, harcjárműveket és ellátmányt szállító hatalmas tehernaszádok.
- Figyelem, T mínusz öt perc a kilövésig – hangzott fel a focipálya méretű hangárban a repülésvezető hangja. – Mindenki a leszállóhajókba.
- Már itt vagyunk, te barom – morogta idegesen Niki Botelho tizedes. Neki is ez volt az első éles bevetése. Alacsony termetű, rövid, fekete hajú nő volt, igéző kék szemekkel. Még az egyetemen lett volna a helye, nem egy páncélozott leszállóhajóban, kezében a méretes M-20-as karabéllyal, teljes menetfelszerelésben.
Ahogy végignéztem a szakaszon, ezt mindenkiről elmondhattam. Egyik emberemnek, sem kellett volna ott lennie (és nekem sem). Mindnyájunknak félbehagyott életünket kellett volna élnünk. Már, ha lehetne… behunytam a szemem, hogy felidézzem feleségem és két fiam arcát. Arra a napra gondoltam, mikor Shannen kijött a kórházból Victorral. A három éves Leland ugrándozott örömében, hogy végre hazajön a kistestvére, akiért annyira könyörgött. Mindig mondta, apu, egy kicsi öcsit akarok. Nagyon örült, mikor megszületett „kicsi öcsi”. Mind a hármunkkal madarat lehetett volna fogatni…
Elszorult a torkom. Fél évvel később meghaltak. Fél év, Victor ennyit élhetett csupán. Leland alig valamivel többet, mint három esztendőt. Meghaltak egy szempillantás alatt. Éreztem, ahogy a torkomat fojtogató bánattól könny gyűlik a szemembe. Elfordultam az embereim felől, nehogy meglássák.
Alyssa megneszelhetett valamit, mert közém és a szakasz közé lépett, majd Oded Drago hadnagyhoz szólt. A férfi arca úgy festett, mint aki mindjárt elalszik. Bár nem lehetett öregebb az őrmesternél, karikás szemei és megnyúlt arcbőre idősebbnek látatta. Hivatalosan ő volt a szakaszparancsnok... csak sajnos szintén újoncnak számított (de nem talpasnak), mert mostanában végzett a West Point tiszti akadémián, gyémántdiplomával, ahogy azt nem egyszer hangsúlyozta. Közénk csak az ezredesi rangban tetszelgő apuka miatt került. Az a fajta tiszt volt, aki mindenáron harctéri tapasztalatot akart szerezni, mielőtt beül egy kényelmes íróasztal mögé, valamilyen tábornok szárnysegédeként, hogy aztán kemény seggnyalással töltött évek múlva ő is megkapja a saját csillagait és elfoglalja méltó helyét a Hexagonban.
- Hadnagy, ellenőrizze az emberek felszerelését – tanácsolta Alyssa.
Álomszuszék hadnagy (a század ezt a gúnynevet ragasztotta rá), mint aki most döbbent rá, hol is van és mi lenne a dolga, Alyssa támogató karját megragadva feltápászkodott az üléséből. Jellemzően, ő volt az egyetlen, aki ült. Ebben nem lett volna semmi kivetnivaló, hiszen a szabályzat ezt írta elő, csak éppen a hajó üléseinek kialakítása miatt a ruházatunkban lehetetlenség az ülésekből gyorsan felállni, s elhagyni a járművet. Ami ugye csupán létkérdés. Emiatt egyik tapasztalt katona sem ült le, inkább végigállták a zötykölődő landolást. Az újoncok meg általában követték az öregek példáját. Álomszuszék viszont szabályzatmániás volt, nem mellesleg tapasztalatlan. Remek kombináció. Nem véletlen akartam ezzel a szakasszal partra szállni.
- Felszerelést ellenőrzésre – mondta a hadnagyúr pattogósan, bár álmos hangján nem sikerült erélyesen előadnia. Egyvalamit azért a javára írhattam. Nem derogált neki az alacsonyabb rangút meghallgatni, és elfogadni a javaslatokat.
Miközben Álomszuszék végigjárta a szakaszt, gondosan, a szabályzatnak megfelelően ellenőrizve emberei ruházatát, fegyvereit, valamint egyéb eszközeit, addig én a bennem kavargó bánatot haraggá gyúrva a lelkem mélyére toltam, hogy a harcban magamhoz ölelhessem. Elhessegettem elvesztett szeretteim képét, letöröltem könnyeim. Nagyot sóhajtva zökkentettem vissza magam századparancsnok szerepkörömbe.
Megfordultam, és hagytam, hogy Alyssa ellenőrizze a felszerelésem, míg én is megvizsgáltam az övét. Ezt mindig így csináltuk: ő engem, én őt. Bevetés előtti rituálénak, afféle búcsúzkodásnak is betudható volt. Először a fekete, vastag búvárruhára emlékeztető szkafander, vagyis katonai berkekben békaruci illesztéseit tapogattam ki a kesztyűben. Bár a Marson az atmoszféraprocesszorok áldásos tevékenysége nyomán már kialakult a belélegezhető légkör, ritkássága miatt olyan arrafelé levegőt venni, mintha az ember lefutotta volna a Maratont. Rohamnál ez nem volt túl előnyös, ezért teljesen zárt ruhákat viseltünk.
Ezután jött a páncélzat rögzítése. Mellény, ágyék-, térd-, könyök- és lábszárvédők, valamint a két alkari panel. Ezektől úgy néztünk ki, mint valami high-tech lovag. Alyssa mindent rendesen rögzített. Nagyszerű, így van esélye a túlélésre. A védőfelszerelés ugyan nem hárította el a közvetlen találatokat, de védett a lepattanó golyóktól és a repeszektől, némiképpen még a gránátrobbanástól is. Persze, csak akkor, ha rendesen rögzítették. Láttam már olyat, akiről a repeszek letépték a mellényt, de olyat is, amikor egy leváló lábszárvédőben bukott fel a katona.
Ezt követték az övre és a mellényre csatolt, illetve az azok rekeszeibe rejtett egyéb felszerelések, mint lőszer, egészségügyi készlet, rádió, távcső, gránátok, óra, tájoló, és a többi. Ezek javával maga a ruha is fel volt szerelve, ám mi számoltunk azzal is, hogy a ruházat energiaellátása valami oknál fogva bármikor megszűnhet. Akkor pedig nem árt, ha az ember kézbe kaphatja a távcsövet, a rádiót és a többit.
Az ellenőrzést a fegyver vizsgálatával zártuk. Gépfegyver csőre húzva, bebiztosítva, mellényhez rögzítve. Oldalfegyver az övön rögzítve, pont a kés mellett. Gránátok a mellény rekeszeiben gondosan rögzítve.
- Kész – ütögettem meg a mellény vállvédő részét, majd ökölbe zárt kézzel felmutattam a hüvelykujjam.
- Kész – tett ő is ugyanígy.
A szembe nézett és rám mosolygott. Amióta ismertem, most éreztem először, hogy őszintén teszi ezt.
- Ott ne maradj nekem – mondta kedvesen.
- Te se – bár vigyorogtam, lelkemben rettegést éreztem. Féltem, hogy utoljára látom. Szívem szerint megcsókoltam volna, azonban eszesebb voltam, semmint, hogy így törjem derékba a karrierünket. Ámbátor, lehet jobban járnánk. Mondani akartam még valamit, de ehelyett (gondosan ügyelve, hogy testemmel takarjam tettem) végigsimítottam arcán. Egy pillanatra beletemetkezett a tenyerembe, majd elfordult.
Megkérdezhetnék, hogy beleszerettem-e. A válaszom, nem. Bár kötődtünk egymáshoz, a kapcsolatunk csupán bajtársias volt. Mondhatni, segítettünk egymáson. Harcban védtük egymás hátát, a csatatértől távol pedig keféltünk (a szeretkezés szó nem illik rá, ahhoz túl állatias az, amit csinálni szoktunk), hogy ne őrüljünk meg a bánattól, és ne roppanjunk meg a felgyülemlett feszültségtől. Tiszta haszon alapú kapcsolat. Talán egy másik helyen, másik időben lehetne több is, de itt és most a szerelem olyan érzés lenne, ami csak ártana. Mert ugye, bármelyikünk kaphat egy utolsó golyót…
- Hadnagy, hogyan állunk? – Kérdeztem erélyesen, katonásan. Elég az érzelgősségből.
- Mindenki harcra készen, uram – jelentette kötelességtudóan, majd belerogyott az ülésébe és a fejébe húzta a sisakját.
Megráztam a fejem. Sajnáltam, de biztos voltam benne, hogy Álomszuszék az első ötven méteren meghal, ha nem kaszálják már le az ajtóban. Hehe, amilyen optimista vagyok, nagy rá az esély, hogy már a légkörbe lépve felrobbanunk.
- Ju, mik az esélyeink? – Szóltam oda az utastér végében álló, FN M315 SAW géppuskát tartó Julia Hasseltorp tizedesnek. A hölgyemény a hadsereg előtt testépítő volt. Ennek okán úgy nézett ki, mint aki képes foggal ketté harapni egy acélrudat és puszta kézzel elhúzni egy olyan csapatszállítót, mint amiben jelenleg álltunk. Az egyetlen dolog, amiben felül tudtam múlni, az a magasságom. Abban átlagos volt. Amúgy, kifejezetten ronda nőnek tartottam, masszív állkapoccsal, mohikán frizurával, túlzottan fejlett izmokkal és a mell totális hiányával. Sokszor hitték, hogy pasi. Nem mellesleg, matematikai lángelme volt.
- Nos, uram, a hajót telepumpálták üzemanyaggal, így, ha a pilótánk csak kicsivel lassabb, mint az ellenség célzókomputere, egy lézernyaláb súrolásától is elpárolgunk. Továbbá, nagy a valószínűsége, hogy azok az analfabéta szerelők megint rosszul választották le az apakocsit – így hívtuk az üzemanyagtartályt, mert kerekeken gurult ide-oda, és úgy festett, mint a régi reptereken használt tartálykocsi -, vagyis a burkolaton maradt néhány csepp a léből. Ami tuti begyullad a légkörbe lépéskor – mint aki fejben számolna, pár pillanatra elnémult. Aztán zökkenőmentesen folytatta. – Erős légvédelmi tűz lesz odalent, és mind a hajtómű, mind a VTOL, mind az üzemanyagtartály könnyű célpont. Kis szerencsével, mind a hármat eltrafálják, és akkor nem fogunk szenvedni. Persze felléphet üzemhiba, lelőhetik a pilótákat…
- Lehetne a lényeget, tizedes? – Szólt közbe Botelho idegesen. Basszus, ha már most ilyen nyugtalan, a csatatéren le fog blokkolni. Figyelnem kell rá, ahogy minden Talpasra.
Hasseltorp korholóan nézett a nála alacsonyabb és fiatalabb, de vele egy rangban lévő tizedesnőre. Nem szerette, ha kizökkentették. Jó tanár lenne.
- Hogyne, kedvesem – felém fordult. – Azt mondom, Száz, tíz az öthöz, hogy darabokban érjük el a felszínt.
Jó esély, ámbátor én ennyit sem adtam magunknak.
- Jól van, emberek, begombolkozni – mondtam, és felkaptam a sisakot.
Amint helyére illesztettem a csatolókat, a plexin megjelent minden adat, amit csak a békaruciba épített ketyerék adni tudtak, s az a harcba induló katonának több volt, mint elég. A fedélzeti komputer számos, a ruházaton végigfutó mikro érzékelővel képes elemezni a levegőt, a katona körül száz méteres körzetben háromdimenziós képet alkotni a terepről és a rajta elhelyezkedőkről. Ezen felül rendelkezett barát-ellenség felismerő rendszerrel, így a használója pontosan tudta, hogy aki körülötte van, az fedezi, vagy éppen megölni kívánja. Persze a ruhát ellátták zavarókkal is, hogy az ellenfél hasonló ruháinak érzékelői ne láthassák. Mindemellett még célzási javaslatokat is tett, amellett közvetítette a fegyver célzórendszere által vett képeket, valamint számolta a lőszermennyiséget. Azt már meg sem kell említenem, hogy rendelkezett távcsővel, infravörössel, hőképezővel, rádióval, belső légellátással, hőszabályzóval, valamint a sisak lámpával és fényvédő rostéllyal (ez a plexire húzható). Mindeme funkciót pedig az alkari panelekről vezérelhettük. Persze, mindebből nekem most csak az a három, apró zölden világító LED számított a jobb alkari panelemen, mely jelezte, hogy a békaruci és a sisak között a rádió, az elektronika, és a légcső (a légtartály a ruhára illesztett háti szerelvényben volt) rendesen csatlakozott.
Mindezek ellenére, az egész menetfelszerelés fegyverestül, ruhástul, páncélostul, mindenestül alig nyomott tíz kilót. Az egyetlen hátránya, hogy rettenetesen kényelmetlen benne ülni, pláne a leszállóegységek ülésében.
Mikor felkapcsoltam a sisakrádiót, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy karnevál közepébe csöppentem volna. Az étert betöltötték az ezred hangjai. Gyorsan átállítottam az adóvevőt beszéd módba. Így csak azokat hallhattam, akik hallótávolságon belül voltak, illetve nyitva hagytam egy-egy csatornát a rep. vez.-nek és a hajónk pilótájának. A biztonság kedvéért behangoltam a század, az ezred, valamint Strauss őrnagy és Oded hadnagy személyi sávját is, de azokat zárva hagyva csupán gyorsbillentyűre helyeztem. Álomszuszék mellettem állt… azaz ült, és egyelőre nem akartam vele privát beszélgetést folytatni; az őrnaggyal meg már a beszállás előtt tisztáztuk, amit kellett. Szóval untig elég volt azokat hallanom, és azoknak hallania engem, akik egy szakaszba kerültek velem.
- T mínusz két perc – jelentette a rep. vez. olyan tisztán, mintha mellettem állt volna. – Indítóteret kiüríteni. Felszállásra készülj.
Kinéztem a leszállóhajó szélesre tárt oldalajtaján. A hatalmas hangár zsúfolásig volt repülőkkel. A teljes századom, közel száz ember (pilótákkal együtt még több is) várta, hogy elinduljunk. Minden gép egy szakaszt vitt, azaz kilenc embert. Kivétel az enyém, mert ebben a leszállóhajóban velem együtt tízen voltunk. A századom nyolc szakaszból állt, azaz hetvenhárman tartoztak alám. Férfiak, nők, újoncok és veteránok. Volt, akit a kiképzésről ismertem, és olyan is, akivel a behajózás előtt találkoztam először. Beszállás előtt végigjártam az egész századot. Igyekeztem mindenkivel egy-két szót váltani. Számukra bíztatásként, számomra azért, hogy ha a nap végén szembesülnöm kell a veszteséglistával, minden névhez tudjak arcot csatolni.
Na persze, ha megérem a nap végét. Elhessegettem a gondolatot. Nem szabad pesszimistának lenni. Ha túl akarom élni, túl is fogom. Segít az ösztön, a kiképzés, a bajtársak, a szerencsém. Minden velem van, ami eddig átsegített a csatákon. Lehet megsérülök, de nem fogok meghalni. S ha rajtam múlik, a századból senki. Élve viszem el ezeket az embereket Phobos városába, ha beleszakadok is. Ez az optimizmus kell ide.
Felbúgtak a hajtóművek. A sisak hangszűrői gyorsan beállították magukat, így a megsüketülés veszélye nélkül hallhattam a környezeti hangokat. Ez nagyon hasznos tulajdonság, mikor az ember mellett bombák robbannak és kerepelnek a gépfegyverek.
- Rock’ and Roll – kurjantotta el magát valaki, talán Verbs közlegény. Ő volt az, aki minden ütközetet kalandként fogott fel. Jobban szerette az adrenalint, mint az alkoholt. A bevetéseken úgy pörgött, mintha bedrogozták volna. Ennek ellenére sosem vesztette el az eszét, s mindig hallgatott a parancsokra.
- T mínusz egy perc – de jó lenne arcot kapcsolni a repülés vezető reszelős hangjához, mely alapján egy borostás vén rókát képzeltem el, aki élete során túl sokszor fojtotta alkoholba a bánatát.
A gép jobb- és baloldali ajtaja a helyére csusszant. Teljes sötétség borult az utastérre, míg kigyulladtak a lámpák. Mondjuk, teljesen felesleges volt felkapcsolni azokat, mivel a sisakok azonnal átváltottak éjjellátó módba. Aztán persze vissza.
Alattunk megugrott a hajó. Akik nem készültek a hirtelen emelkedésre, egyensúlyukat vesztve dőltek neki a mellettük lévőnek, a falnak vagy kaptak a mennyezetről lelógó kapaszkodók után. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Föld egyik nagyvárosának túlzsúfolt metrójában lennék, amely hirtelen fékez, és a készületlen utasok dőlnek-borulnak.
Éles kattanás jött a tető felől. A leszállóhajót hozzákapcsolták a kioldódaruval. Ez a szerkezet fogja kitolni a zsilipen. Az anyahajó jobb és baloldalán nyolc-nyolc olyan hangár sorakozott, mint amiben mi voltunk. Összesen százhuszonnyolc leszállóegység fog startolni a mi anyahajónkról, azaz az egész 7. ezred. Ez több, mint ezer embert jelentett, és még huszonnégy ezred csatlakozik hozzánk az első hullámban. Teszem hozzá gyorsan, ez csak a gyalogság. Ugyanennyi ezredet vetnek be a páncélosok, a légierő, és az űrerő is. Ha minden a terv szerint halad, és isten mellénk áll, akkor a nap végére több, mint ötszázezer földi fog a Mars felszínén nyüzsögni, hogy aztán szépen sorban meghódítsák azt. Nem lesz könnyű. A vörös bolygót legalább annyian lakták, mint a Földet, hála a 2156-os nagy kivándorlásnak. Ekkor az emberiség majdnem fele áttelepült a Marsra, ugyanis a szülővilágunk képtelen volt tovább eltartani annyi embert, ahányan éltek rajta. Mondanom sem kell, életmentő volt, a Föld végre fellélegezhetett.
- T mínusz harminc másodperc – a rep. vez. szavaival párhuzamosan meglódult alattunk a leszállóhajó, majd pár pillanattal később hirtelen megállt.
Két újoncnak elege lett a dülöngélésből, leültek Álomszuszék mellé. A sisakom plexijén zöld sziluett rajzolódott köréjük, a fejük fölött pedig megjelent a nevük, rangjuk, egészségi állapotuk. Ez utóbbit a két Talpas békarucija küldte át az enyémre. Ja, még nem mondtam, ezek a csimbi hacukák a viselőik életjeleit is figyelik, megkönnyítve a felcserek dolgát. Szóval, a két zöldfülű Nico és Maxell voltak. Az előbbi még nálam is magasabb fekete bőrű férfi volt, tar fejjel és körszakállal, valamint oszlopszerű karokkal. Meg is kapta a Behemót becenevet. A másikuk, Maxell, inkább afféle tipikus rendszerinfósnak tűnt. Vékony, már-már kórosan sovány testfelépítés, félénkség, dadogás. Viszont nagyon jól kijött a gépekkel. Szerintem a műszakiaknál lett volna a helye, nem a gyalogságnál. Mikor megkérdeztem, miért jött ide, azt mondta, hogy mindig is katona akart lenni. Ezt azonnal elvetettem, mert az ilyen sosem akarna katona lenni (legalábbis nem a gyalogságnál) de nem firtattam tovább. Amíg elvégzi a dolgát, addig érdektelenek az indítékai.
- Behemót, Kuka, talpra – rúgott a bakancsukba Mamoru Kusanagi tizedes. Ő volt Alyssa közvetlen helyettese, és tipikus jakuzatagnak tűnt. Mandulaszemeivel szúrósabban tudott nézni, mint amilyen a legélesebb katana. Kézitusába pedig senki se keveredjen vele, mert nem cáfol rá japán származására.
A két újonc szó nélkül engedelmeskedett. Megragadták a tizedes kezét, aki felállította őket. Kusanagi elmosolyodott. Szerintem élvezte az emberek ugráltatását. Nagyon jó őrmester lesz belőle.
- Önnek is ezt javasolnám, hadnagy – szóltam oda Dragonak, mielőtt elaludt volna. Legalábbis úgy tűnt, mint akit az állandó zötykölődések fognak álomba szenderíteni. – Mire leérünk, a csatapáncéltól és ettől a remek üléstől teljesen elzsibbad a lába. Azt pedig nem fogja értékelni, mikor a golyók süvítenek a feje mellett és lépést kéne tartania az embereivel.
- Tíz másodperc – csendült a pilóta hangja. Bakker, nő volt. Mikor beszállt, azt hittem, hogy férfi. Mentségemre, rajta volt a sisak és hátulról láttam.
- Oké – nyögte elnyúltan a hadnagy.
- Kilenc… - hallatszott az éterből a magabiztos, mégis lágy női hang. Így bevetés előtt nagyon megnyugtató volt hallgatni. Ellenben Alyssájéval, akit enyhén érdes hanggal áldott meg a teremtő.
- Nyolc…
Ahogy azt sejteni lehetett, a hadnagy a csatapáncélban nem tudta ellökni magát a székből. A műszálas bevonat olyanná tette az ülést, mintha jeges lenne. Ráadásul nem volt karfa, amiben meg lehetett volna kapaszkodni, és a páncélban képtelenség volt annyira előredőlni, hogy a súlypont áthelyezésével lendületből álljon fel. Ahogy szerencsétlenkedett, többen felkuncogtak.
- Hét…
Mivel nem hagyhattam, hogy az emberek kiröhögjék a hadnagyukat, odaléptem, karon ragadtam és felrántottam. Korholóan az arcába bámultam.
- Hat..
- Fogódzkodni magától is tud? – kérdeztem úgy, hogy a többiek ne hallják.
- Öt…
- Igen – felelte lesütött szemmel. Megbánás és zavar jelét véltem felfedezni az arcán. Jó, a hadnagy nem idióta, csak tapasztalatlan. – Sajnálom, nem fordul elő még egyszer.
- Négy…
- Ajánlom is – rácsaptam a vállára, ezzel próbálva jelezni, hogy nem történt tragédia. Nem tudom, értette-e.
- Három…
- Fogódzkodjatok Talpasok, a pokoljárat extrém utazása most indul. Remélem nem tömtétek teli magatokat reggelivel – ez már biztos Verbs volt. A hangja olyan izgatottan csenget, mintha életében először menne vidámparkba.
- Kettő… egy… kioldás.

Folytatása következik