Első bolygóközi háború - D nap 2. rész

Mars
2226. június 6.
Földi idő szerint: 06:10
Szaturnusz hadművelet
D-nap

Utáltam a kilövést. A hajtóművek nyolc G-s gyorsulással indítják meg a leszállóhajót a bolygó felé. Ez egy pillanat alatt az ember torkába passzírozza a gyomrát, melynek egyenes következménye, hogy az étel távozik. Ami egy zárt ruhában korántsem kellemes. Erre a tapasztalatra még siheder újonc koromban tettem szert (nekünk még volt űrből ledobási gyakorlat, ellentétben a Talpasok kiképzésével… abba is sok ész szorult, aki azt a gyorstalpalót összeállította). Ennélfogva a katona hamar megtanulja, hogy bevetés előtt ne zabálja tele magát. S amennyiben a gyomorpasszírozás nem lenne elég, elfog minket a súlytalanság érzése, ami talán kellemes is lehetne, ha a gyorsulás végeztével nem zuhannánk vissza a padlóra, mint egy darab kő. Na, ezért kéne ülve, bekötve végigcsinálnunk ezt.
A leszállóhajók addig gyorsultak, míg el nem érték a célbolygó légkörét. Ez rendkívül fontos része volt a manővernek, mert az enyhe ívű pályán a hajók könnyű célpontot nyújtottak az ellenséges rombolóknak és cirkálóknak. Azok ilyen esetben elsődlegesen a leszállókra vadásznak, és csak másodsorban törődnek a rájuk támadó hadihajókkal. A gyorsulással viszont meggátolható, hogy célba vegyék az egységeket, ugyanis a célzókomputerek nem tudják időben kiszámítani az irányvektorokat. Elméletben. Gyakorlatban akadt néhány „szerencsés” lövés.
A légkört elérve a lassulás olyan, mintha a tornaórán öt-hat méter magasból leesnénk a kötélről, aztán teljes erőből egy vastag gumimatracnak csapódnánk. A hajó hatalmasat ugrik, miközben az utasokat megragadja a gravitáció és a padlóhoz csapja őket. Nico, McGowan és Maxell seggre estek. A rutinosabbak, köztük én, de meglepetésemre Botelho és Drago is, még a lassítás előtt visszalökték magukat a padlóra.
Míg a három Talpast felsegítették a társaik, én felnyitottam az utasteret a pilótafülkével összekötő keskeny járat fedelét, és előre másztam. A felszerelésben alig fértem el a szűk folyosón. Amúgy, ez szabálytalan, de sosem törődtem vele. Szerettem tudni, mi történik körülöttünk. Ha képtelen vagyok befolyásolni az eseményeket, legalább lássam, mi történik. Jobb, mint hátul üldögélni és várni, hogy mi lesz. Az a teljes bizonytalanság, amit pedig gyűlölök.
Kidugtam a fejem a járatból, pont a pilóta és a másodpilóta között. Az előbbire meredve rájuk köszöntem.
- Helló.
Mindketten rám néztek, de engem csak a pilóta érdekelt. Basszus, tényleg nő volt. Méghozzá egy szöszi, harmincas. Hozzám hasonlóan százados. De olyan lapos lehetett, mint egy deszka, mert semmi nőies báj nem látszódott a ruháján. Ámbátor, a pilótazubbonyok elég bők voltak, ellentétben a mi békarucinkkal.
- Mit keres itt?
- Jöttem nézelődni.
- Ez szabálytalan – harsant a másodpilóta. Kénytelen voltam ránézni. Bajszos volt és mogorva, a homlokán egy ökölnyi anyajeggyel.
- Na és akkor mi van? – kérdeztem flegmán, próbálva leplezni enyhe undorom a képe láttán. Ez még nem hallott a plasztikai műtétről? Azt a céltáblát rég eltakaríthatta volna a fejéről. – Utálok ott hátul várni a halálra. Gondolom te sem szeretnél bekötött szemmel landolni.
A pilótacsaj elmosolyodott. Megértett. A másodpilóta arcáról csak azt tudtam leolvasni, hogy bal lábbal kelt. Ezzel nincs egyedül. Ám nem ő volt a főnök, így mikor a felettese visszafordul a műszerek felé, bele kellett törődnie az elkerülhetetlenbe: ott maradok. Úgyhogy tette a dolgát.
Kipislantottam a panoráma kilátást biztosító félgömb alakú ablakon. A súrlódástól keletkezett lángok nyaldosták az üveget, bár az anyag távoli rokonságban sem állt azzal, amit anno üvegnek neveztek. A gép hevesen rázkódott, a gravitációs kiegyenlítők nem bírták a strapát, szóval erősen kellett kapaszkodnunk. Azaz, nekem nem, én a szűk járatban teljesen stabilan álltam.
Amikor végre áttörtük a légkör felsőbb rétegeit, a lángnyelvek eltűntek, és a rázkódás is abbamaradt. Eljött a holtidő. Ez az a pár percnyi nyugodt pillanat, amíg a csapatszállítók elérik a földi légvédelmi ütegek lőtávolságát. Amik amúgy szinte teljesen megegyeznek azokkal, amiket kétszáz évvel ezelőtt is használtak, csak éppen nagyobb a kaliberük, messzebbre lőnek és erősebbek. Hogy miért használunk 2200-ban még mindig lőpor alapú golyós fegyvert, mikor már rendelkezünk lézertechnikával is? Jogos kérdés, a válasz pedig egyszerű. A lézer erős, hatékony fegyver. Egyetlen lövés képes lenne olvadt fémtömbbé avanzsálni a leszállóegységünket. Ámde nagy hátulütője, hogy ehhez a teljesítményhez baromi nagy hő termelésével jut hozzá. Egy-egy lövésnél még nem lenne gond, viszont mikor több száz madarat kéne leszedni az égről, egy földi vagy ahhoz hasonló környezetű bolygón (mint amilyen példának okáért a Mars is), hamar a fegyverek válnának olvadt fémtömbé. Ugyanez igaz a puskákra is. Kísérleteztek gyalogsági lézerfegyverrel, de ahhoz, hogy hatékonyan hűthessék, a katonának hűtőládát kellene cipelnie a hátán. S még így is csupán tíz, maximum húsz lövést adhatna le, azt is egyesével, több másodperces kihagyásokkal. Ekkora hevülne fel annyira a fegyver, hogy a baka már kesztyűben sem tudná megfogni. Ellenben egy Heckler-Koch HK G42-be (én ilyet használtam), vagy a Colt modell M20-ba százötven darab tíz milliméteres, robbanófejes, szabvány acélmagvas töltényt tehettünk, és három tárnyit lőhettünk el folyamatos tüzeléssel, mire annyira átforrósodtak, hogy puszta kézzel ne tudjuk megfogni. Azt hiszem, beláthatják, nincs olyan katona, aki ne a gépfegyverekre szavazna. Nem mellesleg, az enyém csöve alá még egy M-90-es pumpás gránátvetőt is illesztettek. De azért használtunk lézerfegyvert is, a tankjainkra és hadihajóinkra olyanokat is szereltek… egyebek mellett.
No, visszatérve a leszállásra. A holtidő lassan a végéhez közeledett. Végignéztem a körülöttünk repülő leszállóegységeken. Úgy néztek ki, mint a lábukat maguk alá húzó lódarazsak, főleg, miután a légkör áttörése után kinyitották szárnyaikat. A pilótafülke volt a fej, az utastér a tor, a PW4000-es hajtómű pedig a potroh. Régen ehhez hasonlók hajtották meg a nagy utasszállítókat.
Aztán ott voltak a harckocsikat szállító leszállóhajók, melyek leginkább egy nagyra nőtt szarvasbogárra emlékeztetett, aminek mind a hat lábára rátapadt egy-egy mutáns babszem. Ezek volnának a siklótankok. Tényleg babszemre emlékeztetett a testük, melyből egy hosszú, és négy rövid cső meredt előre. Két gépágyú, két lézerágyú és a lövegtorony. Némelyiken a gépágyút rakétaindító állványzattal cserélték fel. Mellettük pedig, pontosabban, az őket cipelő leszállóhajó belsejében ott volt a többi harci gépezet, mint szállító siklók, tehersiklók és robogók.
A csapatszállítók között apró, egyszemélyes vadászgépek döngicséltek. Hagyományos vadászgépeknek tűntek. Igazság szerint, nem sokat változtak a XXI. század elején épített gépekhez képest. Leszámítva, hogy ezek képesek voltak űrrepülésre. Helyből fel és leszállást biztosító STOVL rendszer, melyet a 2000-es évek elején kifejlesztett F-35-ös vadászgép rendszeréből örököltek meg. Bár nem vagyok szakavatott a témában, de ahogy anno egyszer egy pilóta elmesélte, ez annyit tett, hogy a törzsben is volt egy hajtómű, mely a függőleges le- és felszállást segítette. Illetve, a farka végén a két függőleges vezérsík között egy ide-oda „csóválható” hajtómű volt. Később az űrvadászgépek (az SF-12-esek) is ezzel a rendszerrel lettek felszerelve. Fegyverzetük pedig még mindig rakétából és gépágyúból állt, igaz, már mindent a törzsön belüli rekeszekben tároltak.
Szóval, ezekből a méretes lódarazsakból, szarvasbogarakból és őseikre emlékeztető vadászgépekből nyüzsgött vagy ezer, sőt, annál is több az égen. Körülöttünk mindenütt. Mintha bedugult volna az égi sztráda. A vörös talaj előtt, a rózsaszín égen lenyűgöző látványt nyújtottak. Az emberiség történelmének legnagyobb offenzívája volt ez.
- Radarkapcsolat – jelentette a másodpilóta.
Azonnal az érzékelők monitorára sandítottam (nem, semmi közük nem volt a radarhoz, de a katonai szlengben megmaradt régi megnevezésük). A mi gépeinket jelölő sok-sok zöld pötty előtt számtalan vörös pont jelent meg. Az ellenség vadászgépei. Nagyot nyeltem. A torkomat szorongató félelem pár pillanatra elakasztotta a lélegzetem.
A mi vadászaink is érzékelhették a támadókat, mert felgyorsítottak és kiváltak az alakzatból. Előre megláttuk az első robbanásokat. Valahol a távolban, talán kilométerekre tőlünk, megkezdődött az első bolygóközi háború második felvonása. Az agresszorokból védők, a védőkből agresszorok lettek. Milyen vicces a sors.
- Kis szerencsével megússzuk a vadászokat – mondta a pilóta halálos nyugalommal. Jó neki, én idegességemben a szám szélét harapdáltam.
Egy rakéta húzott el a hajónk orra előtt és csapódott bele a harmadik szakasz gépébe. Azonnal darabokra robbantak. A lökéshullám kibillentette a járművünket. A felvillanó tűztengerben szinte láttam a katonáim arcát. Francba, máris elvesztettem kilenc embert, pedig még benne sem voltunk a sűrűjében. Ennyit az optimizmusomról, arról, hogy nem vesztek el senkit. Dühösen a falba öklöztem. A kesztyű elnyelte az ütés egy részét, de így is eléggé fájt, hogy a dühöm eloszoljon. Higgadtnak kellett maradnom, amennyire csak lehet.
Valamivel előttünk és alattunk több gép is beleszállt a légvédelmi tűzbe. A füstpamacsok úgy festettek, mint milliónyi repülő fekete bárány. És egyre közeledtek, ahogy száguldottunk a talaj felé. A légvédelmi tűz függönyt borított az égre. Alatta pedig ott terebélyesedett Phobos városa. Egyelőre még csak egy szürkésbarna folt volt a vörös placcon, de hamarosan megláthatjuk a két-három emeletes régebbi acéllemez és újabb vöröskő házakat, a mesterséges kerteket, parkokat, és a durva betonutakat.
Elértük a légvédelmi ágyúk lőtávolságát. Besuhantunk a füstpamacsok közé. Minden felé légvédelmi gránátok robbantak, ahol mégsem, ott a jelzőfényes lövedékek szaggatott vonala állta utunkat. A pilótánk megfeszült idegekkel kerülgette az égi… azaz, földi csapásokat. Egyre sűrűsödött a füst, a robbanások pedig folyamatosan villogó fényeffektekként adták meg a hangulatot. Olyan volt, mintha éjnek évadján hatalmas vihar tombolna a tengeren. Mindenütt villámok, a szél és a hullámok rángatják a hajót… csak éppen villámok helyett robbanások voltak és szél meg a víz hulláma helyett a lökéshullám dobálta a hajónkat.
- Ezt nézni is rossz – nyögtem, bár nem tudtam biztosan, hogy kimondtam hangosan is.
- Maga nem akart bekötött szemmel leszállni – szisszent fel a pilóta. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy épségben levigyen minket.
- Akkor jó ötletnek tűnt – vágtam vissza, meredten nézve a tűzijátékot. Közben tudatosan próbáltam elengedni az üléseket. Az ujjaim már fájtak, annyira erősen szorítottam a háttámaszokat.
Nyelni próbáltam, de a szám kiszáradt. Nem is baj, a torkomat fojtogató gombóc miatt amúgy sem tudtam volna. A mellkasomban is volt valami. Talán a jeges félelem, az feszítethette annyira. Rettenetes érzés ott lenni a légvédelmi tűz kellős közepén egy baromi jó célpontot nyújtó hajóban, s egy ismeretlen emberre bízni az életed. Se irányítás, se remény. Csak fohász, buzgó imádkozás, hogy egy darabban érjünk le. Érdekes, tűzharcokban sosem rettegtem úgy, mint mikor a leszállóhajókban lőttek rám. Valószínűleg azért, mert akkor valamelyest irányíthattam a dolgok menetét, ilyenkor azonban csak tehetetlen szemlélője voltam az eseményeknek.
Kip-kop-kip-kop… zongorázott végig egy gépágyú a hajó oldalán. Egy, max két másodperc, ennyi ideig tartott a kopogás. Az egyik golyó a szemem előtt suhant el. Bejött a hajóba és kiment. Mintha a jármű fala ott sem lett volna. Öt milliméter, és lyukat üt a sisakomba. Öt centi, és letépi a fejemet. Egy másik lövedék a mennyezeti konzolok közül zúzta szét az egyiket. A harmadik a pilóta fejét vitte szét. A golyó a hónaljánál ment be, és a feje búbján jött ki. A nő nem sikoltott, szerintem nem is érezte. A másodpilóta és én is csak annyit érzékeltünk, hogy felugrott, a hevederek visszarántották, valami vérpermetet szórva kiröppent a sisakja tetején, ő pedig elernyedt az ülésben. Ennyi volt.
- Bassza meg… bassza meg… bassza meg… - kántálta halkan a másodpilóta üveges tekintettel meredve halott társára.
Nekem is beletelt pár pillanatba, míg eltudtam szakítani a tekintetem a fejem mellett elhúzó golyó ütötte lyuktól. Ez jobban sokkolt, mint a pilóta halála, bármilyen érzéktelenül is hangzik. Ő túl sokat nem jelentett számomra, most láttam először. Ellenben magammal. Fenébe is, öt centire voltam attól, hogy úgy járjak, mint az a nő. Ha csak egy kicsivel gyorsabban megy a hajó, vagy más szögben áll, esetleg a tüzér fél pillanattal később húzza meg a ravaszt… most én feküdnék a műszerpulton vértől vörös sisakrostéllyal, élettelenül.
- Bassza meg… - a másodpilóta hangja végre átjutott sokkomon. Még mindig halott társát bámulta, a gép meg csak úgy ment a nagyvilágba.
- Hé! – Rivalltam rá torkaszakadtamból. Reméltem, hogy sisakom nem halkítja le túlságosan a hangom. A fickónak szüksége van a kizökkentésre. Biztos ami hót ziher alapon megragadtam a vállát és megráztam. Ha a hangom nem is, ez hatott. Végre rám nézett. – Ő halott. Felejtse el és vigyen le minket, vagy mi is megdöglünk – menetirányba fordítottam. Mintha rongybaba lenne. Istenem, segíts le minket egyben. – Tegye le a gépet.
- Értettem – mondta színtelen hangon. Nem tudom, hogy megnyugodott-e, vagy csak elpattantak nála a húrok. A sisak miatt nem láttam a szemét. Reméltem, az előbbi.
Megfordultam és visszamásztam az utastérbe. Ott sem fogadott felemelő látvány. Több lyukon át szűrődött be a fény. Botelho a bal oldalajtónak dőlve kuporgott. Először azt hittem, eltalálták, de nem láttam vért. Legnagyobb meglepetésemre, Drago hadnagy állt mellett.
- Mi történt? – Kérdeztem, átfurakodva a többieken. Éreztem a remegő testüket. Mindenki retteget, még a veteránok is.
- Pánik – mondta Drago. – Sokkot kapott, azt hiszem. Motyog valamit, de nem értem.
- Elől mi a helyzet? – Kérdezte Alyssa. A hangja elárulta: megneszelt valamit abból, ami a pilótafülkében történt. Nem csoda, később vettem észre, hogy a pilóta vére a bal karomra is ráfröccsent.
- A pilótának annyi – ezzel nem javítottam a kedélyállapoton, de nem volt mit szépíteni. Álomszuszékhoz fordultam. – Állítsa talpra, ha tudja.
- És ha nem?
- Akkor itt marad – mondtam szenvtelenül. A leszállóegységek a gyalogság kirakása után fölemelkednek a légkör határáig, vagy visszatérnek az anyahajóra. Attól függ, mennyire sérült az adott gép, vagy mennyire szarta össze magát a pilótája. Szóval, ha Botelho nem lesz harcra kész a talaj elérésekor, akkor a hajón lesz a legnagyobb biztonságba… nagyjából.
Vörös fény árasztotta el az utasteret. Oké, tehát a talaj közelébe értünk. Még pár másodperc, és megáll a hajó, kitárulnak az ajtók, felvillan a zöld fény és az irányítás újra a kezemben. Ideje lesz már, a szűk utastér kezdett fullasztó lenni. Még a sisak szűrőjén át is hallottam a hajó körül robbanó töltetek puffogását, ami egyáltalán nem nevezhető nyugtatónak.
Halk zúgást csapta meg a fülem jobb és bal oldalról, enyhén fentről. Bekapcsolt a VTOL rendszer. Az apró oldalsó fúvókák függőlegesbe fordulnak, majd szépen leeresztik a gépet a talajra. A lábam alatt a hajó érezhetően lassult. Aztán egy zökkenés, és már tudtam, megérkeztünk. Hál’ istennek.
- Lent vagyunk – hallottam a pilóta remegő hangját a fülhallgatómban. Szavaival egy időben kitárultak az ajtók. A vörös fényt zöld váltotta fel. – Tűnjetek innen!
Nem is tudnál marasztalni.
- Mozgás – adta ki a parancsot Alyssa, miközben kiugrott a hajóból.
Csizmája keményen koppant a vörös, homokos sziklán. Kilépett oldalra, majd intett nekünk.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk – mondta erélyesen, de egyáltalán nem üvöltve. Szavai ösztökélően hatottak, katonáim sorban ugráltak ki az utastérből.
Gyors pillantást vetettem Álomszuszékra, aki még mindig Botelhot próbálta élesztgetni. Hiába, a tizedes csak még jobban összekucorodott, ahogy meghallotta a kinti pokol zajait. Ennyit róla, egy újabb katona mínuszba. De ő legalább még túlélheti. Megragadtam a hadnagy karját és kitessékeltem a gépből. Ha valamit megtanultam a háborúban az az, hogy a leszállóhajók az égen repülő céltáblák, a földön biztos koporsók.
- Hagyja, neki vége – úgy értettem, a bevetésének vége, de azt hiszem, a hadnagy félreértett. Mindegy…
Kilöktem Álomszuszékot, majd utána vetettem magam. A pilóta figyelhetett, mert alig rugaszkodtam el a hajó padlójától, már hallottam a feldübörgő hajtóműveket.
- Én elhúztam – mondta, és húzott is, mint a vadliba. Mire talajt fogtam, már méterekkel a fejem fölött volt. Kedves, hogy megvárt.
Féltérdre ereszkedtem, kibiztosítottam G42-esem és magam elé tartva felmértem a poklot, ahová majdhogynem szó szerint beestem. Az első, ami eszembe jutott egy pár órával ezelőtti beszélgetés volt Strauss őrnaggyal. Megkérdeztem, mire számít a hadművelettel kapcsolatban. Ő egy kérdéssel felelt: Láttam-e a Ryan közlegény megmentése című filmet. Az eredetit, nem a remake-t. Igennel feleltem.
Erre annyit mondott: Az elején a partraszállás nem semmi. Mindketten tapasztalt bakák vagyunk, szóval tudjuk, hogy az, amit ott bemutattak, közel áll a valósághoz. Valahogy olyan lehetett a D-nap akkor, 1944-ben. De félek belegondolni, milyen brutális lesz az a film, ami a mi D-napunkról fog valóságosan megemlékezni.
Most azt gondoltam, mi a francnak gondoljak bele. Éppen átéltem. Ameddig a szem ellátott katonákat lehetett látni. A város határát alkotó szélfogó falak nem lehettek messzebb ötven méternél, de nekem (és szerintem mindenki másnak) legalább egy kilométernek tűnt. Totálisan sík, fedezékektől mentes terepen kellett átszaladnunk, miközben a városból fátyolfüggönyként zúdult ránk az ólom gépágyúkból, géppuskákból és aknavetőkből. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a becsapódó gránátok takaros tölcséreket hagytak, illetve jó pár landolóhajó és tank felrobbant leszállás előtt vagy alatt, így a roncsaik fedezékül szolgálhattak. És higgyék el, ha azt mondom, mocskosul sok romhalmaz volt már ott. Mögöttük pedig katonák tucatjai kuporogtak, akárcsak a bombatölcsérekben. Rangtól, nemtől és kortól függetlenül próbálták bepréselni magukat a legkisebb dudor mögé is, reménykedve, hogy ott biztonságra lelnek. De láttam olyat is, aki szabályosan kilökte a társát, hogy a helyére kucorodhasson, pont egy pillanattal azelőtt, hogy egy géppuska végigpásztázott a roncson. Ő életben maradt, a fickó, akit kilökött a fedezék mögül, nem.
Pokol… fenét, az üdülő ehhez képest. Figyeltem, ahogy több katona, félelemből, kötelességből vagy a kutya tudja mi okból rohant a város felé. Nem törődtek azzal, hogy sorban kaszálják le őket. Vissza sem néztek, csak rohantak előre, a halálba. Mások tettükön felbátorodva szintén előre nyomultak, hasonló balsorssal.
Aknák robbantak, leszállóegységek estek le az égről, tankok szakadtak darabokra. Néha elzúgott felettünk egy-egy ellenséges vadászgép, nyomukban a mieinkkel, és gépágyújával végigszántott rajtunk. Aratott a halál. A vörös homok keveredett a sötét vérrel.
Én pedig ott voltam a kellős közepén. Mit tehettem volna? Legszívesebben a struccpolitikát követve a homokba dugtam volna a fejem. Ott sem akartam lenni. Vagy én is kilökhetnék valakit egy bombatölcsérből, esetleg a roncsok mögül. Fedezékben várhatnám meg a végét. Még jobb lenne felugrani egy indulni készülő leszállóhajóra, ahogy az a katona, aki alig tíz méterre mellettünk zuhant vissza a földre és szegte a nyakát. Felkapaszkodott egy hajóra, de nem találhatott biztos fogást. Pech… pech… már megint ez a flegmaság, mint a pilóta halálakor. Ennyire érzéketlen lettem? Ennyire nem zavar a halál. Sajnos igen. Vagy ez, vagy megkergülök. Ha minden halált magamra vennék, már a halántékomhoz emeltem volna az oldalfegyverem. Ezt a mókát ép elmével csak közönnyel lehet átvészelni, szerintem. Ráérek bánkódni a saját embereim miatt, mit törjem magam olyanokért, akiket nem is ismerek? Elég nekem az ő haláluk terhét cipelni. Kilencen már odavesztek, és ki tudja még hányan.
Körbenéztem. A szakaszom tagjai körülöttem a földön feküdtek. Csak ők. Senki mást nem láttam a századomból. Hova lettek?
- Száz! Mi a büdös isten nyilát csináljunk? – üvöltötte Alyssa.
- Emeld a segged és nyomulj előre – kiabáltam vissza. A hangzavartól még a szűrőn át, a rádión keresztül is alig hallottuk egymás hangját. Itt mondott csődöt a technológia, és még valaki kérdezi, miért tanítják még mindig a kézjeleket. Ennek fényében el is mutogattam, hogy húzzák a belüket a legközelebbi bombatölcsérhez.
Az élre álltam és futottam. Sisakom plexién sorjáztak az adatok, de engem csak egy valami érdekelt. Az érzékelőn a sok kis zöld pont között próbáltam megtalálni az enyéimet, azaz a kék karimásakat. De csak heten voltak. Ott nyomultak mögöttem, tartva a lépést. Hol a francba vannak a többiek? Hol a századom? Csak mi értünk volna földet?
Az utolsó pár métert röptében tettem meg. Bevetettem magam a legközelebbi bombatölcsérbe. Három katona már ott kuporgott, jelzésük szerint a 9. ezred Dog százada volt. Az nem jó, a 9. ezrednek kilométerekre kellett volna lennie tőlünk, valahol a város déli részén. Nekünk az északi kikötőket kellett bevennünk. Basszus, a pilóta eltévesztette a landolózónát?
Mire ezt végiggondoltam, az embereim hozzám hasonlóan beröppentek. Időben, Nicot egy közeli aknarobbanás szele segítette be közénk.
- Mindenki itt van? – kérdeztem.
- Ja – felelte Drago hadnagy remegő hanggal, gyors szemle után. – Közlegény, jól van? – szavait Niconak címezte.
- Csak szédülök – felelte az újonc lihegve.
- Rendben van – a hadnagy a helyzethez képest meglepően hidegfejűnek tűnt. Nem látszottak rajta a pánik jelei. Ennek örültem. Lehet, hogy szabályzatmániás, de a gyakorlatban is megállja a helyét. Kissé ellentmondásosnak tűnt a fickó, bár nem először láttam olyat, hogy életveszélyben egy ember valami olyasmit tett, amit senki sem nézett ki belőle.
- Hogyan tovább, százados? – érdeklődött. Azért a hangja elárulta, hogy ő is összeszarta magát. Nem volt egyedül, rám is rám fért volna a tiszta alsógatya.
A kérdésére pedig csak egy választ tudtam adni.
- Nyomulunk – és megdöglünk, tettem hozzá magamban. Ötven méter, leküzdhetetlen távolságnak tűnt. Kinéztem a kráter peremén. Egy hozzám hasonló századosnak dinnye módjára robbant szét a feje, nem messze tőlünk. Alig tíz méterre aknarobbanás tépett szét három katonát. Jobbra egy felcser próbált életet lehelni az előtte fekvő megcsonkított tizedesbe. Egy mellett elrohanó közlegény golyót kapott a nyakába. Pont a nyakába, csesszus, alig lehet látni a ruha alatt. Kétrét görnyedt. A felcser azonnal mellé térdelt. Egyszerre próbálta életre kelteni a fél-tizedest és elfojtani a közlegény spriccelő vérét. Mindezt úgy, hogy tökéletes célpontot nyújtott. Két másodperccel később le is kaszálták. Ennyit ért a hősiessége.
- Előre – adtam ki az ukázt, habozva. Komolyan fontolóra vettem a maradást. Minden zsigerem ezt követelte tőlem, én mégsem hallgattam a megérzésemre.
Alyssa azonnal felugrott, nem sokkal lemaradva tőle Drago is talpra szökkent. Az őrmester megfordult, míg a hadnagy megtett pár lépést, s csak aztán torpant meg, hogy Alyssa példáját követve kitessékelje a többieket (beleértve a három 9. ezredbe tartozót srácot is) a kráterből.
- Én nem uram – hallottam egy ismerős hangot. Visszalestem a vállam fölött. – Maradok.
McGowan közlegény volt az. Egész testében remegett. Arcát könny áztatta. Zokogott. A sisakrostélyát hányásfoltok tarkították. Dehogy maradsz. Talpra küzdöttem magam, megragadtam a mellénye nyaki részét és felrántottam. A többiek már rohantak. Seggbe rúgtam.
- Francokat! Ha itt maradsz, megdöglesz – szavaim nem üres frázisok voltak. Addigra nyilvánvalóvá vált, hogy a bombatölcsérekben és a roncsok mögött sem élhetjük túl. A tüzérség bemért minket. Egyre nagyobb elánnal potyogtak a robbanékony lövedékek. És nem kis aknatűz volt ez, hanem nagy, tankokat is szétcincáló zárótűz. – Belőttek minket! – Magam után ráncigálva futni kezdtem.
Pár lépés után McGowan már maga is rohant. El mellettem. Úgy futott az ellenséges tűz felé, mintha baráti erők lennének. Akárcsak én. Mint mindenki. Egyre többen jöttek rá, hogy a városon kívül már sehol sem biztonságos. Így hát futottak a város felé. És estek el sorban. Hol golyótól, hol a tüzérségtől. Az ellenséges repülők sem voltak restek ránk lőni. Hiába röpködtek a fejünk fölött a mieink is, nem zavartatták magukat.
A tankok, amik még működtek, szintén a város felé tepertek. Fegyvereik folyamatosan ontották magukból a lövedékeket, gondosan ügyelve, nehogy baráti tűz miatt megöljenek közülünk is párat. Nem beszélve arról, hogy a városra csak óvatosan lőhettek, nehogy megsérüljenek a dokkok. Azokra úgy kellett vigyáznunk, mint a szemünk fényére. A hadihajóink ezért sem bombázták szarrá a város védelmét. Ráadásul még csak diverzáns alakulatokat sem tudtak bejutatni, mindet levadászták a légkörbe lépés után. Ezért nyomultunk mi, kvázi sok lúd disznót győz taktikával. A tankok azért oda-odapörköltek a városnak, a vadászaink is buzgón szórták a rakétákat a géppuskafészkekre és a tüzérségre, de ez csak annyit ért, mint halottnak a csók. Az ellenséges vadászok ritkították a tankokat és elvágták a saját vadászainkat a város védelmétől. Ja és persze, a tüzérség sem kímélte a tankjainkat... se minket… poklok pokla, ez a fogalom számomra új értelmet nyert.
Figyeltem a szakaszom. Előttem rohantak, több katona között. Még senkit nem vesztettem el közülük, de nem ámítottam magam. Bármelyik pillanatban elfeküdhetnek, mint az az őrmester, aki fél pillanattal ezelőtt mellettem loholt, aztán fejét vesztve elterült. Vagy közénk lőhetnek egy gránátot, és szétszaggatott testtel hagyjuk magunk mögött ezt a világot.
Pang… egy pendülés, s máris éreztem, ahogy a mars poros, puskaporszagtól átitatódott ritkás levegője beáramlik a sisakomba. A plexim kijelzői kialudtak. Mostantól csak a szememre hagyatkozhattam. Két szerencsém volt. Egy, csak a plexi elektronikája szállt el, szóval a sisak még működött. Tehát nem kellett kifulladástól tartanom (bár gyorsabban fog fogyni az oxigénem, és valószínűleg nehezebben kapok majd levegőt), valamint a rádióm is üzemképes maradt. Kettő, életben voltam, és azt hiszem, ez nagyobb szerencse. Már másodszor a mai nap. Milliméterekre került el a halál. Túl sok mázli ez egy akcióra. Valaki vigyáz rám. Isten, egy őrangyal, nevezzük bárhogy, nem tudom, de hálát rebegtem neki, annyi szent. S persze reménykedtem, hogy végig velem marad.
Sajnos, Kusanagit elhagyta a szerencséje. A sorozat, ami engem csak érintett, őt telibe kapta, és szitává lyuggatta a mellkasát. Széttrancsírozott teste a földre zuhant, mint egy liszteszsák. Két másodperccel később McGowan is összeesett. Azt hiszem, őt egy orvlövész találhatta el. Szegény fiú. Lehet jobb lett volna, ha nem ráncigálom ki a bombatölcsérből? A büdös francba, alig volt hátra húsz méter.
Ekkor egy akna csapódott mögém. Talán két lépéssel azelőtt még ott álltam, ahová betalált. A mellényemen kopogtak a repeszek, miközben a lökéshullám felkapott, aztán a földhöz vágott. A nyomomban loholó két katona nem volt ilyen szerencsés. Őket telibe kapta. Kész, ennyi volt, én itt maradok. Nem bírtam mozdulni, a félelem megdermesztett. Belém hasított az érzés, hogy elfogyott minden szerencsém. Elkerültem két golyót, egy aknát. Ha most megmozdulok, biztos golyót kapok. Megadtam magam a bénító pániknak.
- Talpra, Száz – ragadott karon valaki és felráncigált a földről. – Megmondtam, hogy nem hagyhatod itt a fogad.
Hálásan néztem Alyssára, miközben futásnak eredtem. A testem újra reagált, a rettegés köde elszállt a tudatomról. Nem mondom, hogy már nem féltem, de újfent képes voltam uralkodni rajta. Ami nem hátrány, mikor az ember körül golyók záporoznak, és a katonái számítanak rá.

Folytatása következik