Első bolygóközi háború - D nap 3. rész

Mars
2226. június 6.
Földi idő szerint: 06:32
Szaturnusz hadművelet
D-nap

Elértük a szélfogó falakat. Az enyhén döntött, kétszintes házak magasságát verő acéllemezek a homok és a szél felfogására szolgáltak, a mai nap azonban száznyi katona legjobb barátai lettek. Végre biztos fedezékben. Körbe néztem. A tíz méter széles fal mögött egy századra való ember kezdett összezsúfolódni. Csak nem az én századom. Sőt, még csak nem is az ezredem. A 7-esből senkit sem láttam a szakaszomon kívül, de voltak itt a 9-esből, és a 12-esből. Valaki nagyon elszúrt valamit, és gyanítottam, hogy nem mi. Na mindegy, a feladat még így is adott. Annyi a különbség, hogy a szakaszommal át kell verekednünk magunkat a városon. Mi sem egyszerűbb… nagyon remélem, hogy a századom többi része jó helyen van és teszik a dolgukat.
- Ennyi? Ennyien jutottunk idáig? – kérdeztem. – Halljam a neveket – muszáj volt, működésképtelen sisak nélkül nehezebben tudtam felismerni a teljesen egyforma ruházatot viselő katonákat. Semmi egyedit vagy kirívót nem viselhettünk, nehogy megkönnyítsük az orvlövészek dolgát a tisztkeresésben.
- Drago hadnagy, jelen.
- Trip A jelen – a hangja dühös volt.
- Hasseltrop él és virul, de elhagytam a géppuskám – mondta az oldalfegyverét szorongatva.
- Én is megvagyok… és hozzáfűzném, hogy ez a buli nagyon szar – ez Verbs volt. Próbált vidámnak tűnni, de a hangja már egyáltalán nem tűnt annak.
- Behemót, megvagyok – lihegte Nico. A mellény háti részén egy kisebb rés tátongott. Amikor becsapódott mögé az akna, megsérülhetett a tartálya. Így most kénytelen volt a Mars ritkás, poros levegőjét szívni.
- Kuka… azaz Maxell közlegény jelen – adott hírt magáról Maxell.
Vártam egy kicsit, hátha rám szól még valaki. Jó lett volna hallani McGowan és Kusanagi hangját is, de hiába. Ők már halottak voltak. Hat ember, velem együtt hét. Kettőt idelent vesztettem, kilencet láttam meghalni leszállás közben. Tizenegy ember, és még csak most kezdődött a harc. Francba. Dühömben a könyökömmel megütöttem a szélfogót.
- Jól van – átnéztem az embereimen. Három céltalanul leskelődő közlegényre böktem, akik mellénk soroltak be. – Ti! Kik vagytok?
- Albert Hitchens közlegény, de mindenki csak Hitchnek hív – felelte az első, hozzánk legközelebbi. A sisak alatt egy szeplős vörös srác nézett vissza rám.
- Éva Farkas közlegény, 101-es, E század – a jobbján álló Hitchre és a balján álló, számomra még ismeretlen férfira bökött. – Mindhárman – végre valami információ. Mi a 102-es Gyalogsági hadtestbe tartoztunk, szóval a 101-esekkel közel egy helyen, a város északi részén kellett volna landolnunk.
- Hát maga?
- Tchéky Karyo közlegény – biccentett felém a körszakállas, nagy bociszemű fickó.
- Ez meg miféle név? – kérdezte Verbs.
- Török.
- Oké – fújtam le rövid úton az ismerkedést. – Hitch, Farkas… - a töröknél megálltam, mert nem jegyeztem meg, hogyan kell kimondani. Legyintettem és lerendeztem annyival, hogy – TK. Mostantól velünk vagytok.
- És magukban kit tisztelhetünk? – kérdezte TK.
- Václav Nykl százados, 102-esek, A század – kurtán tisztelegtem feléjük. Alyssára, majd Álomszuszékra böktem. – Ő Trip A őrmester és Álom… - elharaptam a szót. Talán a hadnagyot nem a gúnynevén kéne bemutatnom. – Drago hadnagy. A többit később – valahogy se a hely, se az idő nem volt alkalmas a bratyizáshoz.
Miután újra teljessé tettem a szakaszt, figyelmemet ismét a háborúnak szenteltem. Mögöttem az újak még megismerkedett a többiekkel, míg én kikukucskáltam a fal mögül. A helyzet nem volt teljesen reménytelen. A legelső ház (melyet már a marsi vöröskőből építettek, és nem szabványgyártott acéllemezekből tákoltak össze), úgy húsz méterre lehetett. Szerencsére, úgy száz évvel ezelőtt valakiben felmerült, hogy légkört nem csak az atmoszféra processzorokkal lehet teremteni, mi több fenntartani, de növényzettel is. Így a városokban minden talpalatnyi helyet beültettek bokrokkal, fákkal, fűvel, virágokkal. Természetesen génmanipulált, az alacsonyabb gravitációhoz és ritkább légkörhöz igazított növényzet volt. A tudósok szerint ezzel a módszerrel legalább száz évvel kevesebb időbe fog telni a Mars teljeskörű terraformálása.
Mondjuk katonai szempontból ez csak egy érdekesség volt, ami átfutott az agyamon. A vöröses növényzet (ezen a bolygón egy idő után valahogy minden bevörösödik, még a kolonizáció elején épített acéllemezházak is rozsdabarnák voltak, pedig szürkének kellett volna lenniük), különösen a fák, számomra inkább mint fedezék tűntek hasznosnak. Szép vastag tölgyek. Marsi tölgyek. Jó sűrűn ültetve. A város és a szélfogók közti placcot kvázi egy tölgyerdő fedte le. Egyedül a két sávos autóutakkal megegyező méretű betonösvény volt nyitott, de azon menjenek a tankok.
Eztán felmértem, mi vár ránk az erdőn túl. Az sem dobta fel a napomat. A főbb útvonalakat vaskos torlaszok zárták el, mögöttük két-három, egyes helyeken négy Kord 12.7 9P50-es géppuskát állítottak fel. Ezekből némelyik háztetőn is láttam párat. Az ablakok többségében pedig lövészek ültek AK-170-es gépfegyverrel vagy DSR-Precision DSR 70 mesterlövészpuskákkal. Ez a menet sem lesz sétagalopp. A géppuskák elég nagy kaliberűek voltak ahhoz, hogy forgáccsá aprítsák a fákat, még ha nem is azonnal. A lövészek meg egyenként ritkíthattak meg bennünket, mikor két fa között vagyunk. Elsőnek semmiképpen sem szabadott mennünk, mert akkor mindnyájan az orvlövészek áldozatai lettünk volna. Túl későn meg azért nem indulhattunk, mert nem maradt volna fedezékünk. Nehéz ügy.
Visszanéztem a landoló zóna felé. Még mindig özönlöttek a leszállóhajók, pakolták kifelé a katonákat, harcjárműveket. Az emberek fedezékről fedezékre haladva, a tüzérségi és géppuska tűztől halálra válva araszoltak előre. Viszont nekik már könnyebb dolguk volt. Abban a pár percben (max tizenöt), amíg mi elértük a falakat, többszörösére nőtt a kilőtt leszállóhajók és tankok száma. Akár roncsról roncsra haladva is elérhették volna a szélfogókat. Nem beszélve a bombatölcsérekről, melyekből már biztos több volt, mint ezer, azon az ötven méteren. Kicsit irigyeltem őket, holott ők is úgy hullottak, mint a legyek. A tüzérségnek mi csak az elejét kaptuk meg, míg ők a javát.
Megráztam a fejem. Volt jobb dolgom is. A szélfogó fal kényelmes helynek bizonyult, mert védett a golyóktól és a tüzérség oda nem tudott belőni (a fal meg elég vastag ahhoz, hogy ne lehessen szétbombázni). Viszont, egyre többen gyűltünk össze, és hamarosan nem lesz már egy talpalatnyi hely sem. Szóval lassan ideje továbbindulni, bármennyire is jó hely volt az a szélfogó. Önkénytelenül felnevettem. A biztos fedezéket akartam feladni a golyózáporért, csakhogy mások beférjenek a fal mögé. Tragikus módon viccesnek tűnt.
Embereim furcsálló tekintete közepette újra kilestem. Több katona is szaladt már a fák között, akiket újabbak követtek. Jól van, megindult a roham. Ösztöneimre hallgatva még vártam pár másodpercet, hogy jó sokan legyenek köztünk és a város között. Mindnél több az ember, az orvlövészeknek annál több dolguk van, és annál kevesebb az esélye, hogy mi kapjuk a golyót. Plusz az előtted rohanó ember felfogja a neked szánt lövedéket. Borzasztóan hangzik, de ez akkor ott átsuhant az agyamon. Pont, mint Kusanagi esetében. Nem tetszett a gondolat, ám akkor is tény. Ha nem előttem fut, már halott lennék, és basszus, hálát adtam istennek, amiért ő halt meg és nem én. Aztán az egyik részem ezt rögtön meg is bántam.
Gondolatmenetemet Verbs szakított félbe. Jobb is, valószínűleg még hosszú másodpercekig lelkiztem volna rajta.
- Most mi lesz, megyünk, vagy maradunk, vagy mi van? – Hangja elárulta, hogy rettenetesen félt, még ha próbált is kedélyesnek tűnni. Ő így leplezte. Én meg úgy, hogy flegma voltam. Vagyis próbáltam az lenni.
- Figyeljetek – szólaltam meg és leütöttem néhány billentyűt a bal alkarpanelemen. Reméltem, hogy csak a plexim halt meg, és nem az egész ruha elektronikája. Mivel a gombok még világítottak, így reményem nem tűnt alaptalannak. Fegyverem kameráját (mely az optikai célzó és távcső is volt egyben) összekapcsoltam a többiek sisakjával. Aztán kidugtam a puskát a fedezék mögül. Ez volt az általános módszer a kémlelésre, csak sajnos plexi nélkül nekem a hagyományos eljárásra kellett fanyalodnom. Nem kell ecsetelnem, melyik volt a biztonságosabb. – Mint látjátok, a főutakat elzárták és erősen védik. Balra viszont, úgy harminc méterre van egy keskeny sikátor. Oda megyünk. Kis szerencsével bevezet a barikádok mögé.
- Nagyon szűk az a rés uram – magyarázta Alyssa. – Libasorba férünk csak be. Ha valaki van a végén, könnyedén lekaszálhatja az egész szakaszt.
- Én is ebben reménykedem – bontottam a kapcsolatot a fegyverem és a sisakok között.
- Miben, hogy lekaszálnak? – Hökkent meg Maxell. Szegény srác, így is halálra volt ijedve, de azt hiszem, szavaimat hallva már az ájulás környékezte meg.
- Fenét – ráztam meg a fejem határozottan. – Abban, hogy ők is úgy vélik, mint mi, és ezért nem védik semmi komollyal. Láthatjátok, senki nem megy arra, mindenki a főúttal vagy a szélesebb mellékutakkal próbálkozik – visszafordultam a fal széle felé. – Készüljetek. Fáról fára haladunk, de folyamatosan mozogjatok és tartsátok a lépést. Ne fussatok egyenesen.
Még egyszer átgondoltam a tervet. Cik-cak, fa-fa, elkerülni a géppuskákat és az orvlövészeket, elérni a házakat. Ott már biztosabban mozoghatunk. Be a sikátorba, remélem nem egyenes, hanem legalább egy kanyar van benne. Akkor még ránézhetünk a főútra, mielőtt kilépnénk.
Kinéztem, pont egy pillanattal azután, hogy egy golyó koppant ott, ahová a fejemet akartam dugni. Nem lett volna halálos, mert a falat érte, de a pleximet megrepeszthette volna. A sisakomon tátongó lyuk miatt már így is teli volt homokkal az arcom, a nyakam, az orrom és a szám (el se hinnék, hogy egy pár centis lyukon mennyi homok befér), de ha a plexi megsérül, akkor le kell vennem a sisakot, hogy lássak. S már így is nehezebben vettem a levegőt, úgy meg aztán fel is adhattam volna a játékot.
Az egyik géppuska kifogyhatott a lőszerből, mert egy sávon most egyenesen rohantak az emberek, elkerülve a fákat. Az orvlövészek még aprították őket, ám egyikük sem törődött velük. Biztos olyan közel akartak jutni a barikádokhoz, amennyire csak lehet, mielőtt a géppuskát újratöltik. Nekem is ez tűnt a megfelelő időnek a kitörésre.
Kiléptem a fal mögül és futásnak eredtem. A többiek egy lépéssel lemaradva követtek. Főként jobb felé húztam, néha beiktatva egy-egy véletlenszerű irányváltást, hogy az orvlövészek ne számíthassák ki a mozgásom. Így is kiszúrt magának valaki, mert éreztem, ahogy a lábam mögött golyók szaggatják a talajt. Jól ösztönzött a még gyorsabb futásra. Egyik fától a másikig, sehol sem töltve egyetlen szempillantásnál többet. Ez éppen elég idő volt arra, hogy a rám pályázó orvlövészek új célt keressenek, viszont nem volt elég hosszú, hogy egy géppuskás úgy döntsön, a fedezékem lebontásával öljön meg engem. Szóval, pont megfelelő ideig vártam, majd rohantam tovább. Így ment ez végelláthatatlannak tűnő másodpercekig. Húsz-huszonöt méter iszonyú nagy távolsággá válhat az ellenséges tűzben, miközben az ember fia össze-vissza cikázik. Legalább két percbe, ha nem többe telt, míg elértem a kiszemelt sikátor egyik falát alkotó ház oldalát. Legnagyobb meglepetésemre, Nico és Farkas már ott voltak.
Mellettük vágódtam neki a falnak. Nem strapáltam magam a lassítással, a kőfal úgyis felfogott. Amint sikerült megállnom és hátamat a falnak vetnem, magam mögé tuszkoltam a két közlegényt. Belestem a sikátorba. Úgy tizenöt méter hosszú lehetett, nyíl egyenes, a végén jobb kanyarral. Tökéletes, már csak gyorsan be kell nyomulni, nehogy valamelyik lövész leadja a drótot, hogy egy szakasznyi katona itt készül behatolni.
Paff, paff, paff, érkeztek meg az embereim sorban, az enyémhez hasonló lassítási stílusban. Végignézve rajtuk gyors számlálást tartottam. Csak nyolcan voltak.
- Ki nem ért még ide? – Lelkem mélyén éreztem, nem ezt a kérdést kellett volna feltennem.
- Verbs, uram – mondta Álomszuszék keserűen. – Kapott egyet az arcába, amint kilépett a szélfogó mögül.
Egyetlen pillanatra behunytam a szemem, és elmormoltam egy szitkot. Verbs színfoltja volt a századomnak, mindenki szerette. Ezzel tizenkettő halottam van, csak akikről tudok.
- Rohadt szemetek – fakadt ki Hasseltorp. Kissé meglepett. Nem az indulata, hanem az, hogy géppuskát szorongatott, pedig elvesztette. Lehet útközben felszedett egyet? Mindegy, a lényeg, hogy volt neki.
- Indulás – mondtam szenvtelenül.
Előre indultam, de mielőtt besorolhattam volna a sikátorba, Álomszuszék visszarántott.
- Önnek nem működik a plexije – mondta. Meglepően határozottnak tűnt. Magabiztosabbnak, mint eddig bármikor. Jól félreismertem. – A sarok mögül talán jobb, ha én lesek ki – azzal, meg sem várva a belegyezésem, előre indult. Elismerően biccentettem.
- Vao – adta jelét meglepetésének Alyssa is. – Nem rossz – ő is annyira meg lehetett lepve, mint én.
A hadnagyot követve besorjáztunk a szűk sikátorba. A mellényben alig tudtunk elférni. Nico például kénytelen volt oldalazva jönni. A sarkot elérve Drago kidugta a fegyverét mögüle, majd két másodperccel később visszahúzta és felém fordult.
Egy szót sem szólt, csak mutogatott. Bár a sisak miatt nem hallhatták volna meg a beszélgetést, ilyen közel az ellenséghez megeshetett, hogy valaki rálel a frekvenciánkra és lehallgat minket. A hadnagy keze gyorsan járt, mintha csak karmester lenne egy koncerten. Valójában, ez inkább a jelbeszéd katonai formája volt. Két ember, jobb és bal oldalt, másfele figyelve. Aztán javaslatot tett a behatolásra. Bedob egy gránátot, majd utána indul, kitör jobbra, én menjek balra, aztán mind helyezkedjünk. Egyet értésem jeléül bólintottam, aztán hozzá hasonlóan mutogatva a tudtára adtam, hogy elsődleges célunk a barikádnál lévők eliminálása. Megértett.
Még elmutogattam az akciótervet Alyssanak, aki továbbadta a mellette álló Maxell-nek, s a parancs így ment végig az egész társulaton. Amint visszaért a jel, hogy mindenki megértette (ökölbe zárt kéz, hüvelykujj felmutatva), megütögettem Drago vállát, jelezvén, indulhatunk. A hadnagy leakasztott a mellényéről egy gránátot, lehúzta a biztosító szeget, és áthajította a sarkon túlra. Magamban számoltam. Kettőig jutottam, mikor Álomszuszék (talán le kéne szoknom erről a névről) megindult. Háromnál robbant a gránát, megtépve a két ellenséges katonát. Négynél már én is a sarkon túl voltam. Hatnál jártam, mikor a hadnagy kiért a sikátorból, jobbra fordult és tüzelni kezdett. Hétre hátba lőtték és összeesett, ezzel egy időben én is kiértem és agyonlőttem Drago gyilkosát. Már ha a hadnagy megahalt. Plexi nélkül ránézésre nem tudtam megállapítani. A rádiója minden esetre elnémult, és nem mozgott. Sajnáltam, hiszen kellemesen csalódtam benne. Jóslataim ellenére állta a sarat, és nemhogy kijutott a hajóból, idáig kísért minket.
Aztán egy időre el is felejtettem, hogy létezett. Bár a gyilkosát, aki bal felé a barikádoknál állt, lelőttem, ott még kilencen várakoztak. Négy géppuska, egyenként két ember (lövész és töltényfelelős), plusz még kettő, akik őket fedezték (ebből lőttem ki az egyiket). És ez csak a barikádok oldala volt, amivel foglalkoznom kellett. Jobbra (azaz nekem akkor már a hátam mögé) egyetlen pillantást tudtam vetni, de amit láttam, az nem tetszett. Mindegy, Alyssa jön utánam, majd ő foglalkozik velük. Engem meg addig talán senki nem lő hátba, mint Dragot.
Vaktában tüzeltem, miközben élesítettem M-90-es gránátvetőm, egyúttal behúzódtam egy lépcsősor mögé. A rám zúdított golyók hangosan pattogtak a kövön, meg megtépve azt. A kavicsdarabok a sisakomon és mellényemen kopogtak. Közben hallottam, hogy Alyssa és Maxell is befutottak. Az őrmester jobb irányba tüzelt, a közlegény pedig az én irhámat mentette azzal, hogy a barikádot vette célba. Ezalatt mindketten elindultak az út túlvége felé, hogy ott keressenek fedezéket, egyúttal elvonva a tüzet a többiekről, és kereszttűzbe fogva az ellenséget.
Ahogy a nekem szentelt figyelem lanyhulni kezdett, megragadtam a lehetőséget a barikád eliminálására. Kifordultam oldalra, a lépcsősor mellé. Ha most valaki várt rám, hulla vagyok. Szerencsére, nem számítottak arra, hogy kidugom a fejem. Vagy nem ott… mindegy, célra emeltem G42-esem és elsütöttem a gránátvetőt. Kapáslövéshez képest egész jól sikerült. A két belső géppuska közé ment a töltet. A robbanás kicsavarta a helyéről a két Kordot, egyúttal megtépte és szétszórta a lövészeket és töltényfelelősöket. Négyen azonnal meghaltak, a többi megsérült. Állapotuk ellenére (némelyiket nagyon megtépték a repeszek) próbáltak felállni, de ezt az esélyt nem adtuk meg nekik. Mindet agyonlőttük. Egyikünket sem izgatta, hogy több sebből vérezve fetrengenek a földön. A barikádot lerendeztük. Örömtelien meredtem a közepén tátongó takaros lyukra.
Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, mialatt átállítottam a rádióm a nyílt katonai sávra.
- Az A92-es nyitva – ordítottam bele, nehogy valaki ne hallja meg. – Ismétlem, az A92-es nyitva – közben reménykedtem, hogy ez tényleg az A92-es folyosó volt. Elméletben a város azon részén (a terepasztal és műholdas térképek szerint), ahol voltunk, annak kellett lennie.
Visszaállítottam a rádiót és a sikátor széléhez húzódva tüzet nyitottam a belváros felől támadókra. Az embereim már mind kijutottak a mellékutcából és biztos fedezéket találtak. Örültem, csak Dragot vesztettük el, illetve Hitch kapott egy golyót a lábába, de sikerült behúzódnia egy alkóvba.
Most pár percig nem mozdulhatunk. Tartani kellet a helyzetünk, míg a többiek odaérnek. Ha elvesztenénk, halomra lőnék a közeledőket.
Egyre több nyomjelzős lövedék cikázott körülöttünk. Az ellenség be akarta tömni a lyukat a védelmükön. Nem csodálkoztam rajta. Nem tudom, hány utat sikerült megnyitni, ámbátor nem is számított. A rohamozó haderő olyan, mint a víz. Ha talál egy kis repedést, ahol betörhet, hamarosan baromi nagy lyukat csinál, és akkor aztán kemény munka betömni.
- Egy Puma! – Üvöltötte Alyssa. – Egy Puma!
Puma, azaz a T92-es tank beceneve. Már csak ez hiányzott. Három másodperc sem telt el, és már én is láttam a főútra forduló monstrumot. És pont ilyenkor nincs nálunk egy rohadt RPG. Azt Verbs hozta. A szörnyeteg, mely úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt, lábatlan bolha, az út fölött lebegve megállt. Nem szarozott, azonnal lőtt. Az ütő megállt bennem, a lélegzetem elakadt. Pont azt a lépcsősort trafálta el, ami mögött Alyssa és Maxell kuporgott. Dobhártyaszaggató robaj, hatalmas robbanás. Mindent ellepet a füst, kődarabok röpültek szerteszét. Meredtem bámultam a füstöt, próbálva meglátni azt a helyet, ahol Alyssa van…
Szinte fel sem fogtam a szemem előtt elhúzó rakétát. A csapataink elérték a barikádot, és valakinél volt RPG. A Puma egy-kettőre a múlté lett. Egy katona is elrohant előttem, levetette magát Hasseltorp mellé, aki az út közepén feküdt, maga előtt felállított géppuskával. Az idegen katona is lecsapta a földre a saját SAW-ját, és folyamatos golyózáporral árasztotta el az ellenséget. A társaink pedig özönlöttek befelé. A házfalak mentén nyomultak előre, csupán a tárcserék idejére szüneteltetve a lövöldözést, egyre visszább szorítva az ellenséges tüzet. Megérkezett az első tankunk is.
Én viszont nem mozdultam. Se én, sem a szakaszom többi tagja. Mind ugyanabba az irányba néztünk és vártunk. Visszafojtott lélegzettel, jómagam zakatoló szívvel. Ekkor merült fel bennem először, hogy talán mégsem volt annyira testi az a kapcsolat, ami Alyssa és köztem volt. A gondolattól, hogy meghalt, ledermedtem.
A lassan elülő füstből egy alak tántorgott ki. Sajnos nem volt szabályos emberi forma, mégis Maxell bontakozott ki a homályból. A jobb keze, már ami megmaradt belőle, cafatokban lógott. A mellénye a testébe állt fémforgács volt csupán. A sisakja eltűnt, az állkapcsa egy része leszakadt. A bal bokája derékszögben kifordult, ő mégis járt rajta. Azt hiszem, semmit sem érzett. Üveges szemekkel, mint egy horrofilm zombija, úgy vánszorgott felénk. Még azok a katonák is ledermedtek a látványától, akik eddig rendíthetetlenül rohamoztak.
- Kuka – ugrott fel Nico, mikor Maxell összeroskadni látszott. Elkapta a fiút és vele együtt a földre kuporodott. A srác széttépett arcát óvatosan az ölébe helyezte. – Istenem… - hebegte. – Nyugi, rendbe hoznak.
Maxell mondani akart valamit, vagy legalábbis úgy látszott. Csonka állkapcsa megrezdült, torkából véres buborékok közepette erőtlen hörgés tört fel. Aztán teljesen elernyedt, elnémult. Szerintem már akkor sem élt, mikor megláttuk. Képtelenség. Csupán agya utolsó neuronjai lehettek, amik még leadhatták a menekülés parancsát, és a teste motorikus funkciói végrehajtották azt. Az biztos, hogy mindaz, amit láttunk, már nem tudatos volt. Remélem.
Miután Maxell meghalt, sikerült rávennem magam, hogy felálljak és odamenjek, ahová a tank lövedéke becsapódott. Senki sem követett. Gondolom, nem akartak szembesülni azzal, amivel én kénytelen voltam. Mint századparancsnoknak, tetejében a szakasz utolsó rangidős tisztjének, ha másnak nem, hát nekem meg kellett győződnöm az őrmesterem állapotáról. Szívesen cseréltem volna bárkivel.
A gyönyörű nőből, akit csak Trip A-nak becéztünk, nem sok maradt. Mellkastól lefelé ketté szakadt. Gondolom a lépcsősort szétcincáló lövedék ott találta el. Egykor gyönyörű arca helyén csak véres massza volt. Kezei könyöktől lefelé hiányoztak. Azt hiszem, azonnal meghalhatott.
- Uram – érintette meg valaki a vállam. Oldalra tekintettem. Egy hassal néztem farkasszemet.
Ekkor döbbentem rá, hogy térdelek. Észre sem vettem, hogy összerogytam. Se azt, hogy eleredtek a könnyeim. Szerintem, pár percre kikapcsoltam. Alyssa földi maradványainak látványa képszakadást okozott, mintha túl sok alkoholt ittam volna.
- Uram – ismételte meg a hashoz tartozó hang. Hasseltorp volt az. Holland akcentusát ezer közül is megismertem volna. Leguggolt mellém, együttérzést sugározva átkarolt. – Jöjjön – intett a fejével. Tekintetével gondosan kerülte Alyssa maradványait.
Felsegített. Erőszakot kellett vennem magamon, hogy elszakítsam a tekintetem a holttesttől. Levettem a sisakom, és letöröltem könnyeim. Valószínűleg jól összemocskoltam amúgy is poros arcom, de nem érdekelt. Inkább kerestem valamit, aminek figyelmet szentelhetek, máskülönben újra Alyssara gondoltam volna. Rá és a családomra. A veszteségeimre. Ez rohadt háború… újabb szerettemet vette el. Átkozott marsiak, mi a francért kellett megkezdeniük ezt? Miért? És nekünk miért nem volt elég a Hold visszafoglalása? Üvölteni akartam, gyilkolni. Azonban egyetlen ellenséges katona sem volt a közelemben. Így hát csak a sisakomat vágtam a földhöz, beleadva minden gyűlöletem, minden keserűségem.
Hasseltorp végig mellettem állt. Támogatott. Elhúzott a holttest közeléből, át az út másik oldalára. Néhány felcser már serényen ténykedett. Éppen Drago hadnagyot tették fel egy hordágyra. Mellettünk tankok kíséretében katonák rohantak a város belseje felé. A sisak hangszűrői nélkül most teljes erejéből hallhattam a háború zaját. Fülsüketítő volt, de segített elterelni a gondolataim.
- Hogy van? – Kérdeztem Hasseltorptól. Nem felelt. Fülével megütögette a sisakja fülrészét. Értettem a célzást. Felkaptam a földről saját sisakom, kihalásztam a fejhallgatóval összekötött mikrofont, és a fejemre illesztettem. Becsatoltam a nyaki csatlakozóba, majd újra feltettem a kérdést. – Hogy van a hadnagy?
- A doki szerint túléli – szomorúan lebiggyesztette a száját. – Viszont… nem tudja mozgatni a végtagjait.
Bólintottam. Szóval önállóan soha többé nem áll talpra. Odaléptem a hordágy mellé. Barátilag megszorítottam a hadnagy vállát. Aztán rádöbbentem, hogy úgyse érzi.
- Hip-hop rendbe hozzák, hadnagy.
- Ajánlom is nekik, uram – mondta erőtlenül. A felcserek levették róla a sisakot és nyakmerevítőt tettek rá. – Tovább ne álljanak nélkülem, rendben?
- Eszünkbe sem jutna – mondtam úgy téve, mintha egyikünk sem tudná, milyen sors vár rá.
Intettem a két felcsernek, hogy vihetik. A sebesülteket, ahogy elnéztem, az egyik városszéli házban gyűjtötték. Talán templom lehetett, vagy eleve kórház, de az is megeshet, hogy csak a helyi kocsma. Egyik épület úgy nézett ki, mint a másik. Mindegy, valószínűleg, amíg a szanitéchajók nem landolhatnak, az lesz a tábori kórház.
- Vajon megérte? – Állt meg mellettünk Nico, a hadnagyot nézve. Oldalra tekintettem. Maxell holttestét már elvitték. Volt egy olyan gyanúm, hogy a hátam mögött most teszik zsákba Alyssat is, de nem mertem odanézni.
- Jó kérdés, közlegény – mondtam két emberem felé fordulva. Nico és Hasseltorp, Kettő. Két ember maradt biztosan életben abból a kilencből, akikkel landoltam. Kis szerencsével ugyan Botelho is megúszta, ám róla azóta semmit sem hallottam, hogy a leszállóegységünk eltűzött. És tudtam, még kilenc embert elvesztettem abban a másik landolóhajóban, ami felrobbant mellettünk lejövet közben. Tizenöt emberem biztosan meghalt, egy pedig sosem fog már talpra állni. A többiről pedig fogalmam sincsen. Ki tudja, hol vannak. Senki sem ott ért földet, ahol kellett volna.
Lenéztem a sisakomra. A halántékrészén takaros, ujjnyi széles lyuk emlékeztetett arra, hogy én is közel jártam a halálhoz. Több ízben is. Mint mindenki, aki a mai nap partra szállt a Marson. És ami igazán megrémisztett, hogy a nap közel sem ért véget. Phobos még korántsem volt bevéve. A csata csak most kezdődött.
- Jó kérdés, közlegény – mondtam újra fancsalian. – A szomorú az, hogy valakinek biztos megérte.

VÉGE