Utánuk a csillagözön - 1. rész

4739. február 5.
Castor rendszer, 46 fényévnyire a Naptól.
Japetus karbantartó űrállomás.

A Japetus karbantartó űrállomás hatalmas volt, egyike a legnagyobb emberkéz alkotta építménynek. Ennek köszönhetően rengeteg hajót elláthatott. Harminc különféle dokkal rendelkezett, melyekben a kíváncsi tekintetek bármiféle űrjárművet megtalálhattak, az apró kabinoktól kezdve, a teherhajókon át egészen a hatalmas cirkálókig.
Mégsem a hangárfedélzet volt a leglenyűgözőbb része az állomásnak. Az egyik alsóbb szinten létesített bárban a Tejútrendszer legzüllöttebb, egyben legkülönfélébb söpredéke gyűlt össze, hogy lebonyolítsa kétes üzelmeit, esetleg elrejtőzzenek a hatóságok, fejvadászok, vagy a kellemetlenkedő konkurencia elől. De voltak itt olyanok is, akik egyszerűen csak leitták magukat a koszos padlóig, így próbálván megszabadulni a való világ terheitől.
Ezen a helyen nem múlt el nap, hogy ne történt volna valamilyen incidens. A lövöldözések, késelések, mérgezések és verekedések annyira megszokottak voltak errefelé, mint más helyeken a tányértörés. Aki ide jött mulatni, az felkészülhetett arra, hogy nem távozik épen, rosszabb esetben élve. Épp ezért ezen a helyen keresve se lehetett volna találni olyat, akinél ne lett volna valamilyen fegyver, legyen az szúró vagy tűzfegyver, modern, avagy teljeséggel elavult. Néhányan elrejtették gyilkoló, jobban mondva, önvédelmi eszközeiket, mások nyíltan mutogatták hatalmas mordályaikat.
Retaw Pirx hangyányit sem lógott ki a bár vendégei közül. Sötétkék dzsekije, nadrágja, fekete pólója és katonai bakancsa beleolvadt a környezet egyszerűségébe. Övéről a szerszámtáskák mellett nyitott pisztolytáskája lógott lefelé, benne egy kissé koros, kibiztosított lézerpisztollyal. a több napos borostának, a rosszul lenyírt hajnak, és a homlokát elcsúfító, hosszú sebhelynek hála nem tűnt túl megnyerő jelenségnek, és az sem javított megítélésén, hogy barna szeme szúrósan rebbent mindenkire, aki pár méternél közelebb merészkedett hozzá, vagy megpróbálta kihívóan végigmustrálni. Egész lénye azt sugározta, hogy nem akar bajt, de aki beleköt, azt kíméletlenül megöli.
Szüksége is volt erre, mivel minden helyen, ahol megfordult, kockáztatta, hogy valaki a fejét próbálja venni. Az évek folyamán hírnevet szerzett magának a zsoldosok között, aminek köszönhetően szinte sohasem kellett éheznie. Az alvilág gazvezérei szerették, mert mindig elvégezte a rábízott munkát, bármi is legyen az. Ennek persze megvolt az az árnyoldala, hogy néha őt is üldözőbe vették. Sokan megorroltak rá az évek során, ahogy a törvény őrei is szerették volna egy ideje kézre keríteni. A legtöbb esetben sikerült elkerülnie a nyomában lihegőket, ám olykor figyelmetlenségből, vagy, mert az üldözői ügyesebbnek bizonyultak, közel kerültek hozzá. Mint most. Valaki három csillagrendszer óta loholt a nyomában, de nem tudott rájönni, ki az, így lerázni sem tudta. Ezért inkább felhagyott a meneküléssel, és megállt a Japetuson. Itt akarta bevárni azt a levakarhatatlan kopót. Ha ide is utána jön, ebben a bárban nyugodtan beszélhet vele, s ha úgy hozza a sors, gond nélkül lelőheti. Itt senki sem fog kérdezősködni, arcokat megjegyezni, sőt, ha a dolgok elfajulnak, még a hulla is eltűnik. A Japetus eme létesítménye a leszámolások tökéletes helyszíne volt. Ahogy a bár nevét hirdető táblán állt: Üdv a Hullasüllyesztőben! Itt mindenki eltűnhet.
Komoran kiürült poharára pislantott. Sose volt nagy alkoholfogyasztó, de ezen a napon valamiért már a második pohár sört itta meg. Pedig az alkohol öl, az ő szakmájában ez hatványozottan igaz. Tompult érzékekkel radikálisan csökkennek az esélyei bármilyen perpatvarban. Többet nem iszik, legalábbis az elkövetkezendő hónapokban, határozta el magát. Meglökte a poharat, ami a pultról az acélpadlóra zuhanva ezernyi szilánkra tört. Senki sem figyelt fel rá, a csörömpölést elnyomta a bár alapzaja. Egyedül a söntéspult erőtere mögött rejtőző kocsmáros vetett rá ferde pillantást, de nem szólt semmit. Mire Pirx felállt a pulttól, a takarító droidok már el is tűntették a törmeléket.
- Írd a számlámhoz – vetette oda, majd átfurakodva a tömegen a kijárat felé indult. Úgy gondolta, hogy az üldözője ma már biztos nem tör rá. Ha mégis, akkor azt csak a Hullasüllyesztő és a hajója közötti folyosókon teheti meg, de a felsőbb szinteken már éberek a helyi biztonságiak, szóval a lövöldözést elkerülheti. Közelharcban meg úgyse tudják legyőzni, legalábbis próbálta ebbe a hittbe ringatni magát.
Pechére az ajtóig nem jutott el. Valaki a nevén szólította. Mit szólította, kiabálta.
- Pirx kapitányt keresem, nem látta? – hallotta valahonnan a tömegből.
Női hangnak tűnt, méghozzá emberinek. A zaj miatt nem tudta pontosan megállapítani, hogy honnan jön, így hát kénytelen volt megállni és körbe kémlelni. Keze közben ösztönösen ráfonódott pisztolyára. Tekintetével egyaránt kereste a nőt, egyúttal az esetleges kellemetlenkedőket. Ilyen helyen veszélyes dolog kérdezősködni, főleg olyan ember felől, akinek a fején vérdíj van.
Megpillantott egy fiatal lányt, aki éppen egy minotaurral beszélgetett. A lény meglepően hasonlított a görög mitológiákban szereplő minotauruszra. Egyes pletykák szerint róluk is lettek elnevezve, miután eme teremtmények néhány képviselője ellátogatott a Földre pár ezer évvel ezelőtt. Pirxnek e mendemonda kicsit hajmeresztőnek tűnt, de a nyílt űrben már megtanulta, hogy minden lehetséges.
Mi sem bizonyíthatta volna ezt jobban, mint az előtte lejátszódó jelenet, melyben a részeg minotaur ajánlatot tett a vele szemben álló nőnek. Hogy honnan vette a vörös kreatúra, hogy képes lenne bármilyen szexuális tevékenységre az emberrel, azt Pirx sose fogja megtudni, de nem is igazán akarta. A lány láthatóan elutasította váratlan kérőjét, mert a bikafejű lény a kapitány számára ismeretlen nyelven kiabálva, bőszen felegyenesedett. Pirx ekkor lépett közbe.
- Higgadj le. Ma már éppen elég balhé volt itt. Ne okozzunk több gondot a kocsmárosnak – állt a lány és a minotaur közé, a nála kétszer nagyobb és szélesebb idegen szemébe nézve.
- Talán tiéd ez a nőstény? – dörögte a minotaur.
- Enyém bizony – válla fölött rápillantott a megszeppent lányra. – Csak még nem volt időm megtanítani néhány alapszabályra – mordult rá, jelezvén, jó nagy bajba keverte mindkettejüket.
- Haha – kacagott fel alkoholtól reszelős hangon a minotaur, majd lehajolt Pirxhez – Nem látom rajta a neved – azzal félrelökte a férfit és a lány felé vetette magát.
Pirx egyensúlyát vesztve előre bucskázott, de esése helyett inkább bukfencet vetve guggoló helyzetbe tornázta magát, majd a mozdulatsor zárásaként a lábával félkörívesen kaszálva elgáncsolta a minotaurt. A hatalmas lény mennydörögve terült el a ragacsos padlón. A vendégek, akik eddig ügyet sem vetettek rájuk, most egy élőlényként rebbentek széjjel, szabályos kört formálva a küzdő felek körül.
A minotaur a dühtől szinte izzó fejjel állt fel. Szarvait előre szegezve gyilkos pillantást vetett Pirxre, rohamot mégsem indított. A felé meredő pisztolycső elrettentette.
- Gőzöd sincs, kivel packázol, ’mber – morogta akadozó nyelvvel. – Tudod, ki v’ok?
- Hullazsák-töltelék, ha nem visszakozol – mondta Pirx olyan fenyegetően, amennyire csak kitellett tőle.
- Nem riasztasz meg majomivadék. Eddigi több száz ’mbert öltem meg, brutálisan – torokhangon felröhögött. – Te se fogsz gondot okozni.
- Ez esetben… – vont vállat Pirx és meghúzta a ravaszt, ezzel pontot téve a perpatvar végére.
A minotaur bambán bámult a mellkasára ütött lyukra, élettelenül elterült a padlón, mint a liszteszsák. A tömeg elnémult, értetlenül meredtek hol Pirxre, hol a holttestre. Aztán néhányan közönyös ábrázattal, mások elismerő bólintás keretében visszafordultak a dolgukhoz. A bárban gyorsabban visszatért az élet, mint ahogy a minotaurból kiszállt a lélek. A holtestet két társa kicipelte. Feltehetőleg az egyik zsiliphez vitték. Pirx eközben a Hullasüllyesztő egy mellékes bokszába kísérte az ismeretlen nőt, ahol aztán kényelmesen helyet foglalhattak, és végre megismerkedhettek egymással.
- Retaw Pirx vagyok, de ezt már tudod. Te ki vagy? – szögezte neki a kérdést.
- Meggyilkolta azt a minotaurt – mondta a nő csilingelő hangon, felháborodottságtól átitatott döbbenettel, a holttest hűlt helyére mutatva. Pirx megragadta a csuklóját, és az asztalra nyomta. Már így is túl sok tekintetett vonzottak, a további feltűnés káros lett volna az egészségükre.
- Kétség kívül – mondta közönyösen. – Elegem lett belőle, és a szép szóból nem értet. Ki vagy?
A nő, mintha csak most fogta volna fel a kérdést, zavartan megköszörülte a torkát és kezét nyújtva bemutatkozott.
- Aline Cedrac – büszkén mondta, de csendesen, nehogy más is meghallja.
Pirx gyanakodva megrázta a nő kezét, aki láthatóan nem erre számított. Mit várt, talán kézcsókot? Helyette kapott valami mást, ami a férfi kezéről tapadt rá. Olaj, vagy talán sör, jó esetben.
- Cedrac? – Kérdezte Pirx. – Annak a Cedracnak a lánya? – Viselkedéséből ítélve más nagyon nem lehetett.
Aline bólintott, mire Pirx szemei elkerekedtek a meglepetésétől. A lány apja III. Nigel Cedrac, a Nyugati Űr nevű mamutvállalat alelnöke. Ez a cég irányította a galaxist, persze csak csendesen a háttérből. A vezetőik dróton rángatták az Egyesült Birodalmak kormányát, a kancellártól a szóvivőkig. Az ő kezük alá tartoztak a kereskedelmi szervezetek, a bankhálózatok, a hajógyárak és a terraformálók. Hatalmuk az ősi földi hitvilágok isteneivel vetekedhetett, legalábbis minimum annyi élőlény sorsáról dönthettek.
És most az alelnök lánya ott ült vele szemben, sőt, több mint valószínű, hogy ő az, aki végigüldözte három csillagrendszeren. Pont Cedrac lánya. Ahogy ebbe belegondolt, megsajdult a feje. Vagy a sör, vagy sikító érzékei miatt. A legújabb pletykák szerint III. Nigel Cedrac szeretné átvenni a Nyugati Űr irányítását.
- Ez hihetetlen – nyögte ki végül. Tényleg nehezen hitte.
Végigmérte a lányt, mintha csak azt remélné, ettől megváltoznak a tények. Első pillantásra rájött, hogy Aline körülbelül huszonegy-huszonhárom éves lehet, vagyis kicsivel több, mint húsz év volt köztük. A másik, ami feltűnt neki, az a puha, selymes, makulátlanul tiszta bőr, olyan, amilyet Pirx rég látott. Az űrben dolgozó emberek bőre ugyanis szárazzá, durvává válik a hideg, a vákuum és még tucatnyi együttható miatt.
Jobban megnézve a boksz homályos fényeiben is ki tudta venni a valószínűleg génmanipulációval tökéletes szépségűvé formált arcot. A vidám, kék szemeket, amint huncutul forognak üregükben. A pisze orrot, ami aprókat mozdulva szívta be a füstös, bűzös levegőt. A telt ajkakat, amik lágyan, jól érthetően formálták a szavakat. Az már szinte természetes volt, hogy hosszú szőke haját szorosan hátrafogatta, láthatóvá téve ezzel a tökéletesen szimmetrikus, arányos füleket.
Ezután mérte föl a testet. Karcsú volt, de nem sovány, inkább sportos. Testhezálló kezeslábast viselt, ami talán túlzottan is kidomborította bájait. A derekán keresztülfutó övet inkább csak díszítés kedvéért viselhette, mintsem célszerűségből, ugyanis egy övtáskán kívül semmit nem hordott rajta, azonban szép mintákat véstek bele. Szolidnak próbált látszani, de a ruha anyaga – valószínűleg valami ritkaság – azonnal elárulta, hogy ezt a kezeslábast nem egy szervizállomás turkálójában, hanem valamelyik gazdag világ áruházában vette.
Tipikus proximai, állapította meg Pirx. Az emberi ideáll két lábon járó mintapéldái. Mindezt összevetve a kapitány nem értette, hogy Aline hogyan nem lett még rabszolga, erőszak áldozata, vagy hulla két naprendszerrel ezelőtt.
- Mit akarsz tőlem? – tette fel a soron következő kérdést. Bármi is legyen az, nemet fog mondani. Nem jó dolog ujjat húzni a Nyugati Űrrel.
- Fel akarom bérelni egy munkára – kezdte Aline halkan. – Szeretném, ha megmentené apám életét azzal, hogy megöli Aeron Starkot.
Pirx felkészült arra, hogy Aline azt kéri tőle, legyen ő az új antikrisztus és ölje meg az istent, vagy törje ki a második Tejútháborút. Vagy valami hasonló abszurdum. De arra, hogy ölje meg Aeron Starkot, a Nyugati Űr főigazgatóját, arra nem. A lélegzete is elakadt, és csak hosszú másodpercek után tudott valamit kinyögni.
- Csillagot ne teremtsek? – azzal felállt, s gondolkodás nélkül az ajtó felé indult. Egy perccel sem akart tovább egy állomáson lenni ezzel a nővel. Már attól veszélybe kerülhet az élete, hogy együtt látták Aline-nel, hát még, ha valaki hallotta, miről beszéltek.
- Ne, kérem, várjon! – ugrott fel rémülten a lány, elkapva Pirx karját és minden erejét hadba vetve visszarántotta a bokszba. Pirx azt sem tudta min lepődjön meg jobban. Aline erején, vagy a vakmerőségén. – Apám a fejébe vette, hogy elmozdítja Starkot a pozíciójából. Stark ezért meg fogja ölni. Már megfenyegette, de apám nem vette komolyan. Szerinte nem árthat neki, de szerintem igen. Tudom mire képes Stark. Nem lehet megállítani, ha valamit a fejébe vesz, kivéve, ha meghal. És ebben csak maga segíthet.
- Miért pont én? – vetette oda Pirx. – Milliónyi zsoldos szaladgál az űrben.
- Mert… mert… – úgy tűnt, hogy nincs igazi ok a tarsolyában – Mert maga a legjobb.
- Ez hízelgő, komolyan, de indítéknak baromi sovány – újra felegyenesedett, ám ezúttal nem indult el. Helyette rátámaszkodott az asztalra, és közel hajolt a nőhöz. – Nézd… jobb, ha hazamész, vagy keresel valaki mást. Mit bánom én. Sok őrültet találsz itt – bökött fejével a Hullasüllyesztő vendégserege felé. – De engem ne keverj bele. Elég bajom van így is.
- Rengeteget fizetnék – vette elő reménykedve az aduászát.
Pirx ezen már eltöprengett. Mennyit érne meg neki, hogy a Tejútrendszer legnagyobb gazembereinek haragját magára vonja? Végül arra jutott, hogy semennyit, így is sokan üldözik már.
- Aranyom, nincs annyi pénz ebben a galaxisban, amennyiért ezt elvállalnám. Talán csak az életem, de az már megvan, és nincs kedvem elveszteni – képletesen megemelte a kalapját – További jó napot – azzal faképnél hagyta a zokogással küszködő Aline-t.

Folytatása következik...