Alden

 Az 1983 Szeptember 26-án bekövetkezett Világégés következtében. A nukleáris robbantások során felkavart 150 millió tonna por a napfény 70%-át elnyelte, a földi hőmérsékletek a legutolsó jégkorszak idejét idézték. A kék bolygó élővilága csaknem teljesen kihalt. Az elszabadult sugárzás, toxinok, és az extrém módon megnövekedett UV sugárzás okozta károkat a Föld pusztán évezredek multán heverte volna ki teljesen. Ennyi időt még azon a néhány, elszeparált föld alatti menedéken élő civilizáció sem élhetett túl. És ezt mindenki tudta.

- 3810-dik nap. Kérem a mérnökök kasztját a tanácsterembe!

A parancsra a mérnökök addig alvó hálókörlete, az 50 főt számláló, férfiakat és nőket egyenlő arányban tartalmazó csapat lassan felkelt, majd - szinte egyszerre - a szekrényükhöz nyúltak, hogy felöltsék az Alden által kötelezően előírt egyenruhát. A mozdulatot akár már csukott szemmel is végre tudták volna hajtani. A föld alatt töltött hosszú évek nyomasztó monotonitása minden emberen rajta hagyta a kézjegyét. Egészségesek voltak: mindenki megkapta a számára előírt tablettákat, az élelmezésük tápértékileg tökéletes volt. A reflektorok UV-B sugarakkal látták el őket, bőrük azonban megsínylette a napfény hiányát - a föld alatt 30 méter mélyen a mesterséges fény által megvilágítva az emberek csaknem hulláknak tetszettek.

Blake is követte őket. Ő volt az egyetlen gyerek Aldenben, és ő is csak szülei befolyásai révén kerülhetett be. Fiatalon, mindössze 4 éves volt, amikor bekövetkezett az atomháború. Az Alden előtti időkre így igazából nem is emlékezhetett - számára csak egy letűnt kor árnyképei maradtak meg. Mégis úgy tűnik, ezek az árnyképek tették őt különbözővé az itteni lakosoktól. Az itt születettek és a kiválasztottakban volt valami közös: mindkettő elvesztette már a képességét a szépség érzékelésére, így nem is kereste azt. Egyik az évezredek során elkorcsosult emberi társadalom tagjaként, míg másik ennek a társadalomnak a teremtményeként rendelkezett e hiányossággal. Blakere viszont nem volt hatással sem a letűnt világ nevelése, sem a génjeibe kódolt gépiesség. Úgy tűnt, a világon már csak ő rendelkezik azon emberi  tulajdonságok, érzelmek garmadájával, amelyek naggyá teszik a homo sapienst. Ebben a társadalomban egyedüli fénypontként benne pislogott a természetes, vele született, egyszerű és mégis csodás emberség. 

Beállt a nagykapun kifelé igyekvő sorba, majd szűk alagutak garmadáján keresztül társaival egyetemben belépett a tanácsterembe. Helyet foglalt egy szabad, a mérnökökhöz tartozó székre, és várt. A tanácsterem volt Alden termeinek legtágasabbika. Ide belépve szinte másik világban találta magát - a reflektorok természetellenes fényét itt meleg lámpafény vette át, a város egyéb helyein megszokott fémburkolatot pedig a ritka kincsnek számító fa, márvány és egyéb kőzetek helyettesítették. A terem gyönyörködtetett, s így oly értéket képviselt, amilyet azokban az időkben nem sok minden.

A mérnökökkel párhuzamoson a helyiség különböző pontjain elhelyezett kapukon keresztül folyamatosan áramlottak be az emberek. Aldenben mindenki a csoportjának megfelelő öltözetet hordotta. Ékszerekre, az átlagtól eltérő megjelenésre, nem volt szükség. Az individuum itt értelmét vesztette  A lakosság biológiai tulajdonságai teljesen megegyezett. A populációt mesterséges keltetőkben tartották fent, ahonnan meghatározott mennyiségű és meghatározott DNS-struktúrával rendelkező emberek kerültek ki meghatározott életkorban. Így a tökéletes test és az értékrendjük szerinti tökéletes gondolkodás adományával mindannyian bírtak.

Lassan elfoglalta helyét az tudósok, irányítók és munkások kasztja is. Ez a három csoportosulás a mérnökökkel együtt tartotta rendben a várost, és végezte el a föld alatti élet gördülékeny működéséhez szükséges teendőket.

A gyűlésen számba vették a telep helyzetét, felmérték annak elélemiszer és gyógyszerellátottságát, állapotát. Az adatok során alig-alig változtak. Aldent többnyire önnfentartónak tervezték - optimista mérnökök szerint képes lett volna akár évszázadokig is működni bármiféle emberi beavatkozás nélkül.

Viszont ez esetben az építészeti remekmű értelmét vesztette volna. Azt éppen az emberek adták meg. A 2056-os Világégést követően csak Alden és még öt hasonló föld alatti város - bunker - volt az emberek utolsó mentsvára a fennmaradásra. Nem többre. Talán nem volt idő, talán nem volt igény arra, hogy a puszta létezésnél egy ilyen hely többet nyújtson.

Ahogy a gyűlés utolsó pontján, a demográfiai adatokon is átrágták magukat a jelenlévők, ebédidő következett. Blake leült egy székre, aminek immár több mint tíz éve büszke tulajdonossa volt, majd az előtte húzódo futószalagról levette az aznapi menüt, amely egy marék tablettából, fehérjeturmixból és génmanipulált zöldségfélékből állt. Ilyen ételeken élt ő is 300 társával egyetemben napról napra. Testének igényeit ez maradéktalanul kielégítette, viszont lénye egy részének hiányzott a természetes eredetű táplálék. De idővel megszokta. .Az egyetlen dolog, amit itt lent lehet tenni az a megszokás. 

Az ebéd után mindenki elment a saját kasztjának zonájába, ahol ellátta az aznapra kitűzött feladatokat. Nem volt sok munka - sosem volt. Azt mégis mindenki lassan csinálta, hogy kitartson vacsoráig, ami után már csak pár tabletta, és mire kinyitja a szemét már újból reggel van.

Ahogy befejezték a munkát, az ebédre kísértetiesen hasonló vacsora elfogyasztása után a hangosbemondó mindenkit a hálókörlete felé vezérelt. Ahogy Blake leült az ágyára látta, hogy az estére szánt tabletták a nekik kijelölt helyen várják őt a szekrényén. Azokat szájához emelte és úgy tett mintha lenyelte volna őket. De csak úgy tett.

Ahogy teljesen éberen lefeküdt az ágyára még várt egy kicsit - megvárta, amíg a kasztja tagjainak egyenetlen lélegzése nyugodttá és harmonikussá szelídül, biztosan jelezve azt, hogy elaludtak. És akkor jött el az ő ideje. Elővett a párnája alól egy füzetet és egy elképesztően kicsi ceruzát - összelopkodott holmi - és elkezdett írni. Az írás volt az egyetlen menedéke, a szavak világába menekült Alden tökéletes, rideg sterilitása elől.

Nem ismerte az alkotás szabályait. Tindédzser lelke ráérzett a szavak összecsengésére, amelyek kezdetleges versekhez vezettek. Mit neki spondeus meg ütemes verselés! Ő csak szabadjára engedte érzéseit, és az egyedi, a természetes iránt lázongó lelke lerázta a monoton mindennapok mesterséges mivoltát. Valahogy így keletkezhettek a népdalok is - mindenféle zenei ismeret nélkül, talán kicsit nyersen és egyszerűen, de mégis, tökéletesen. És ő minden este egyre csak írt és írt, mintha a több száz, elhidegült emberből csak neki volna lelke. Csak neki hiányozna minden, amit először ember a Világégés során először elpusztított, majd önnön akaratából mondott le. Pedig fiatal korából adódóan nem is hiányozhatott neki - ő mégis késztetést érzett rá, hogy eleget tegyen érthetetlen vágyakozásainak és valami többet vigyen ebbe az életbe, mint a puszta létezés.

Évekig folytatódott ez: Blake nappaljait egy apró, végletekig tökéletesített társadalom részeként töltötte, éjszakáit viszont tolla és füzetei társaságában, amelyek az egyetlen fegyvert jelentették a mindennapok szürkesége ellen. Amikor már viszont a 19-edik életévét taposta, egyre ritkábban lehetett hallani tolla sercegését az amúgy csendes teremben. Serdülőkora vége felé mintha eltűnt volna belőle az a romantikus tűz, ami kezeit írásra, képzeletét szárnyalásra sarkallta. Mintha egyre inkább részese lett volt a közösségnek, egyre inkább azonosulna vele. Az beszipptantotta, részévé tette. Egyénisége, különlegessége, relatív tökéletlensége oda lett. A társadalom nevű jelenség nem engedte eltérni az általa megszabottól. Inkább a részévé degradálta.