A dal ugyanaz marad (I.)

Beregfalvi Péter vállára akasztott gitárjával sétált a magasvasút megállója felé. Késő este volt már, zenekari próbájának nemrég lett vége, az utolsó kipengetett akkordok még ott csengtek a fülében. Az eljátszott dalok azonban nem a saját fejéből pattantak ki. Egy Tordai János, alias Johnny nevű gitáros fiatalember szerezte azokat 2010 környékén, Péter előtt kb. nyolcvan évvel. Péter nagyon kedvelte a Black Bullets metálzenekar dalait, melyeket Johnny írt. Annyira kedvelte, hogy megtanulta mindet, zenekarának többi tagjával együtt.
Johnny, ha valami csoda folytán találkozhatott volna Péterrel, semmi különöset nem talált volna öltözékén: stílusában követte a kétezer-tízes évek divatját. Megdicsérhették volna egymás hasonló kapucnis pulóverét, ülepénél kicsit bőre szabott nadrágját, úgynevezett deszkás cipőjét. Ugyanígy a Black Bullets többi tagja is vállon veregethette volna nyolcvan évvel későbbi megfelelőjét, vagyis Péter zenésztársait.
Péter tehát sétált a megálló felé, de nem a földön tette ezt, hanem az épületek tetejére, oldalára erősített folyosókon. Ha a föld szintjén szeretett volna haladni, akkor több száz métert kellett volna megtennie a lefelé tartó lépcsőkön, elhaladva az egymás hegyére-hátára halmozott épületek rétegei mellett. Mintha apró kukacként egy óriási szelet flódniba fúrnánk magunkat: egy réteg tészta, egy réteg dió, még egy réteg tészta, egy réteg alma, dió, szilvalekvár… az út lefele pont annyira lett volna kimerítő, mint amilyen laktató a flódni.
Íme, egy példa, mely kitűnően szimbolizálja az emberek viszonyát a régi dolgokhoz. A Kálvin teret a Zuckerberg térrel összekötő – akkor még – Üllői úton húsz-harminc méterenként csatornafedél feküdt, az aszfalt síkjába olvadva. A budapesti csatornafedelek több száz éves történelme során az egyszerű, funkcionális daraboktól a legpompázatosabb műalkotásokig mindenfélét gyártottak. A budapestiek büszkén mutogatták, az itt tartózkodó turisták pedig mindig megbámulták azokat. Egy bizonyos idő után, körülbelül 2043-ban, amikor Budapest belvárosából már rég kitiltották a gépjárműveket, egy lelkes osztályvezető a budapesti, műemlékvédő UNESCO irodában úgy gondolta, hogy meg kell őrizni azokat az utókornak. Ezért végig az Üllői út mentén, a Kálvin tértől a Zuckerberg téren át egészen a Planetárium Parkig (korábban: Népliget), minden egyes csatornafedél köré védőláncot rendelt, melyet négy kicsi, a kornak megfelelő díszítésű oszlopocska tartott. Az emberek először morogtak, hogy kerülgetniük kell a kis, négyzet alakú szigetecskéket, sőt, a legtöbben egyenesen rondának találták őket. Aztán az évek múltak, a budapestiek egyre hálásabban pislogtak a kis kordonokra, melyek oly kitartóan óvták a gyönyörű csatornafedeleket a koszos cipőtalpak érintésétől. Ez a hála pedig szeretetbe fordult, és már mindenki szépnek látta őket. Olyannyira, hogy egy bizonyos idő elteltével a budapesti, műemlékvédő UNESCO irodában, egy lelkes osztályvezető úgy nem döntött, hogy maguk a láncos kordonok is immár a világörökség részei, így minden egyes kis kordon fölé egy-egy üvegkupola került. Így született meg a világon az első műemlékvédő-műemlék-védő. Ezek a kupolák már akkorák voltak, hogy a sétáló embereknek jó nagyot kellett kanyarodniuk, ha ki akarták kerülni vagy a lépcsőket használva mászhatták meg őket. A pletykák szerint az UNESCO irodában egy lelkes osztályvezető benyújtott egy indítványt, hogy a kupolákat – mivel azok a világon egyedülállóak – meg kéne őrizni az utókornak…
Ez az emlékmű- és épülethalmozás egy bizonyos Traditure nevű anyagnak volt köszönhető, amit egy William Pastenson úr talált fel, és melyet Hans Altbauer úr fejlesztett tovább épületek megóvására. Ám ez az anyag, mely védőrétegként ölelte körbe az épületeket, nem egyszerűen csak védelemre szolgált: hihetetlen teherbírása lehetővé tette, hogy a megóvni kívánt építmény tetejére továbbiakat lehessen tornyozni. Az emberek nem szívesen rombolták le régen sem öreg házaikat, inkább megtartották volna azokat örökre, mivel egy-egy tárgy bizonyos kora után automatikusan a múlt részévé vált, és megszépült. Éppen ezért tartottak meg az emberek ósdi bicikliket, raktak a vitrinbe régi fényképezőgépeket, kevertek levest a nagymama fazekában egy százéves fakanállal. A tárgyak a sajátjukon túl kaptak egy plusz értéket is az idő előrehaladtával. 2092-re, ahol most járunk, pedig semmi újdonság nem képviselt igazi értéket, a szegény emberek voltak kénytelen ilyen vackokat használni, melyek stílusban, formában és színben pontos másai voltak egy a régi, dicső korban készült terméknek. A tehetősebbek Traditure réteggel bevont eredeti darabokat vásároltak maguknak.
Péter zenekarának próbaterme a Kálvin téren volt, mely Budapest terei közül kitűnt abban a tekintetben, hogy neve több, mint kétszáz éve nem változott. Nem így a Zuckerberg tér, amely felé most Péter haladt: korábban nem is tér volt, csak egy zajos és koszos kereszteződés, amit Corvin negyednek nevezett el valaki a népszerű mozi után. A két tér között a távolság nem volt nagy, légvonalban csak mintegy kilencszáz méter, de a kis függőfolyosókat használva ezernégyszáz. Péter egyik ház után kicsit lefele haladt, majd jobbra kikerült egy hatalmas tornyot, újra fel a következő épület teteje fele, stb. Mint egy hullámvasút kacskaringói. Péter még soha nem ment ezen az útvonalon.
De miért öltöztek úgy Péter és zenésztársai, mint a régi-régi Black Bullets tagjai? Miért játszották a zenéjüket? Mert ezt választották maguknak Életcélként. Így, nagybetűvel. Az iskola előírta nekik, hogy válasszanak a dicső múlt szakmái közül egyet, melyet aztán gyakorolnak. Péter képességei és iskolai eredményei alapján választhatta volna a Key Account Supervisor vagy a HR Generalist Executive pályát is, de ő inkább mégis a szívét, zenész vénáját és ügyes kezét követte. E szerint testének sokkal több része volt alkalmas Gitárosnak, mint bármi másnak. Amikor zenésztársaival elhatározták, hogy Black Bullets Tribute Band lesznek, akkor ez nemcsak azt jelentette, hogy a dalokat kifogástalanul kell játszaniuk, hanem életvitelszerűen kell metálzenészkedniük is. Ez bizony nem is volt olyan könnyű, mint a többi ember gondolta. Kemény statisztikákat kellett követniük, ami például a függőségeket illeti. Keményen cigarettáztak (75%), némelyikük rendszeresen („2. v. több alk. / hét”), másikuk alkalomszerűen („1 v. kevesebb alk. / hó”) élt könnyű kábítószerekkel, vagy fogyasztott alkoholt. „A rockzenészek közti alkoholisták arányára” vonatkozó statisztikákat, a kemény és kitartó, folyamatos munka ellenére eddig nem tudták teljesíteni.
Péter az előbb leírtaknak megfelelően 6 db sört fogyasztott el a zenekari próbán, mely hólyagjában éppen akkor kezdett határozott vizelési ingert kiváltani, amikor az egyik elágazáshoz, a föld szintje felé tartó lépcsőhöz ért. Úgy döntött, hogy lesiet, hátha lenn nagyobb eséllyel talál egy félreeső zugot, ahol a követelődző záróizmai kedvére tehet. Mikor leért, megdöbbenve vette tudomásul, hogy a föld szintjén, a dicső ősök lába által érintett százéves aszfaltút nincs is a helyén, hanem hatalmas kráter tátong ott, mely tele van hulladékkal.
- Egy szemétgyűjtő! Egy szemétgyűjtő van a Zuckerberg tér helyén! – csodálkozott Péter. Ilyesfajta, egyébként illegális szemétgyűjtők városszerte voltak, de inkább a külvárosokban, és az elhagyatottabb helyeken. Az emberek nem nagyon tudták hulladékaikat máshol hagyni, mivel mindenhol muzeális értékű épületek foglalták el a helyet. Péter, hólyagja sürgető nyomása, és nyilvánvalóan az elfogyasztott alkohol hatására is, ostoba módon figyelmen kívül hagyott pár igen fontos részletet, melyeket, ha észrevett volna, a közeljövőben nagyon sok kellemetlenségtől kímélhette volna meg magát. Mindenekelőtt azt a kamerát kellett volna észrevennie, ami folyamatosan pásztázta a teret, másrészt azt a furcsaságot, hogy a szemétlerakóban vajon mit keresnek hatalmas, összefüggő útburkolat darabok. Meg aztán: miért lenne egy szemétdomb kráter?
Péter semmivel sem törődve ereszkedett lejjebb, majd egyszer csak meglátott maga előtt valamit, ami jelen problémájára tökéletes megoldást nyújtott: egy törött wc kagyló fehérlett a sötétben, az oldalán feküdt. Nem is hezitált sokat, lábával felállította, nadrágját kapkodva kigombolta, és belevizelt a csészébe. Amikor végzett, megkönnyebbülten, már nyugodtabb mozdulatokkal összegombolta nadrágját, elindult fölfelé a kráter széle, majd a lépcsőkön a magasvasút megállója felé.

Másnap Péter fejében erős szúrással ébredt. Mire összeszedte magát, a konyhából csábító illatok szálltak, anyja tüsténkedet a régi gáztűzhely előtt. Jól keresett, az UNESCO irodában középvezetői állása volt, így tellett a drága holmikra. A Karancs tűzhely volt a konyha dísze, 1985-ben gyártották. A sonkás tojásrántotta, amit éppen kavart a tetején, egy 1987-es serpenyőben sült, a kotyogós kávéfőző, ami nemrég préselte át egyszerű kis testén az értékes nedűt, 1998-ból. Péter alig várta, hogy valami táplálék jusson a testébe, azt gondolta, hogy attól alább hagy szédülése, és egyre erősödő fejfájása.
- Jól vagy, Petike? – kérdezte tőle anyja. – Olyan sápadtnak tűnsz. Csak nem másnapos vagy? Mindig csak a bulizás… - csóválta fejét.
- Zenekari próba volt, Anyu. Már mondtam, régen a rock zenekarok ittak a próbán. Csak próbálunk mindent úgy csinálni, ahogy ők. – Anyja elmosolyodott.
- Ja, hogy próba volt? Akkor jól van kisfiam – mondta most már békülékenyen. – Örülök, hogy végre találtál életcélt.

Péter az iskola felé utazott a magasvasúton. A szerelvény pontos mása volt a Budapesten 1980-tól oly sokáig használt, orosz metró kocsiknak. A magasvasút üzembe helyezésekor sokan zúgolódtak is, hogy miért nem eredetiket javították fel, de a közlekedési társaság nyilatkozata szerint a 2020-ban leszerelt járművek már akkor is életveszélyes állapotban voltak, arról nem is beszélve, hogy műszakilag sem voltak már használhatóak. A budapestiek belenyugodtak, hogy nem utazhatnak eredeti járművekkel, mint a lisszaboniak a kis, sárga villamosukkal, vagy a londoniak az ő piros, emeletes buszukkal.
A vasúti kocsi utasai a legváltozatosabbak voltak: volt ott például két szürke öltönyös, aktatáskás ingatlanjogász (1973), egy nemezruhás, bőrcsizmás íjász, hosszú fegyverét maga elé állítva (1550 körül), egy rizsporos-parókás, fekete taláros orvos (1790 körül), olajfoltos, kantáros nadrágjukban három autószerelő (1996), és természetesen régészek, mindenféle korból, mert belőlük volt a legtöbb.
Péter leszállt a vasútról, a színes, változatos ruhák forgataga fogadta az Iskola bejárata előtt is, ahogy a diákok egymáshoz préselődve topogtak.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2016-10-22 08:24 Dana

Dana képe

Üdv nálunk!
Pár dolog.
"kb." --> "körülbelül" -- Írd ki, ne rövidítsd!
Aztán... rock- és metálzenéről beszélsz, meg deszkás cipőről, buggyos seggű nadrágról. Hát, mondjuk én nyolcvanban születtem, szóval lehet, hogy az én fiatalságom rock- és metálzenészei mások, mint a tieid, de nem jártak bőszabású gatyában és deszkás cipőben. Sokkal inkább szaggatott farmerben, mellényben, agyonmosott pólóban, bakancsban. Ez nem állt össze -- ha már egyszer a karaktered utánozni akarja az egykori zenészeket.
És egy kérdés: Karancs 3T vagy 4T? Jó tűzhely, sok Karancshoz volt már szerencsém életemben. :-)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2016-10-24 09:06 Erdélyi Csaba

Szia!

Köszönöm, hogy elolvastad!
A kétezres évek elején sok metál zenész járt olyan ruhákban, mint amit leírtam. System of a Down, hogy csak egy példát említsek.
A kb-t vettem, legközelebb kiírom!

A tűzhely pedig Karancs 3T, azt hiszem. A nagyimnak volt ilyen, szerintem még most is működik... :)

szo, 2016-10-22 11:45 bupber 81-Szomb...

Üdv!
Amit nem lehet tíz perc alatt elmondani, azt nem érdemes elmondani – állapították meg két évezreddel ezelőtt az akkori szónokok. Hozzá tenném: ma, ez talán öt perc.
És nem a terjedelemre értem. Én is elbeszéléseket „gyártok”, nem szeretem az erőltettet anekdotákat.
Azt gondolom, hogy értékes gondolataim vannak – írod a személyes adataidnál a bemutatkozásban.
Hogy az öt percbe is beleférjen, és rávezető is legyek, azt mondanám: a művészeten keresztüli, széles tömeghez szóló mondanivaló, csak akkor éri célját, ha figyelem felkeltő.
Ha úgy érzed, értékes gondolataid vannak, és azokat át akarod adni, tegyük fel, például szobrászaton keresztül, akkor annak a szobornak olyannak kell lennie, hogy a százötven szobor közül arra is ránézzen egyáltalán valaki.
Sok lényeges dolog van, amit időben ellehet sajátítani.

h, 2016-10-24 09:08 Erdélyi Csaba

Üdv!

Köszi, hogy elolvastad!
Azt mondod, nem eléggé figyelemfelkeltő, nem tűnik ki a többi közül? Jól értem, ugye?
(A többieknek is ezt írtad? :))

h, 2016-10-24 14:23 bupber 81-Szomb...

Elindítasz egy történést: valaki sétál a magastöltésen vállára akasztott gitárjával. Ok, rendben, érdekelne – de már az első bekezdésben az írás, mintha egyszuszból akarna elmondani mindent, nem tudná, hogy a film száz perces.
Aztán az egész első, második oldal mindenről mesél csak az élőben folyó cselekményről nem. Mintha megfeledkezett volna.
Ismered azt, hogy a lap margójára teszünk megjegyzéseket? Alul, felül, oldalt. Na, ez a tálalás valahogy olyan, mintha középen üres lenne a lap, és körbe, egymásba gyömöszölve tele lenne széljegyzettel.
Az üres lapra pedig nem szokás ránézni. Gondolom, érted a kifogásomat az írás iránt.

h, 2016-10-24 15:36 Erdélyi Csaba

Megmondom őszintén, hogy nem teljesen. Valamit sejtek azért...
Megpróbálom lefordítani magamnak: az az érzésed, minta csak egy másik novelláról szólna ez az írás?
Bocs a kérdésért: a második részt is olvastad? (Arra írtad, hogy második oldal?)

h, 2016-10-24 17:42 bupber 81-Szomb...

Nem olvastam a második részt. Az első rész wordban három oldal, azért beszéltem oldalakról.
Nem másik novella. Túl sok magyarázatot, ismertetést gyömöszölsz be az elejébe – itt, ennél.

v, 2016-10-23 06:56 Gitáros

Gitáros képe

Miután ez az első rész, azt hiszem, mindannyian a folytatást várjuk.
Addig nem nagyon érdemes véleményezni a sztorit - legalábbis szerintem...:)

Miki

h, 2016-10-24 08:52 Para Celsus

Para Celsus képe

https://www.youtube.com/watch?v=8w3emvHepgU

"stílusában követte a kétezer-tízes évek divatját. Megdicsérhették volna egymás hasonló kapucnis pulóverét, ülepénél kicsit bőre szabott nadrágját, úgynevezett deszkás cipőjét." - jaaa, a telisz.rt nadrágra gondolsz? :D De azt kétlem, hogy rocker/metálos körökben bárki hordta volna. Hordaná. Na.
Ha csak a szereplőd gondolná azt valamelyes tájékozatlanságból, hogy a '10-es években ez volt a divat, az okés, de hogy a narrátorod is, az már fura.

"tüsténkedet"

Mondjuk azért elszomorodtam. Senki sem gondolta úgy, hogy a legmegfelelőbb életcél a Mónika show-szereplők vagy Kis Grófo imitálása lenne? :D Pedig fentiek kulturális hatása elvitathatatlan és századokba ívelő. :D


"The Rainmakeeeer!"

h, 2016-10-24 09:14 Erdélyi Csaba

Szia!

Neked is köszönet, hogy elolvastad :)

Már írtam másnak is egy példát, de neked másikat hozok: Machine Head. Nagyon sok metál zenekar viselt / visel a mai napig ilyen ruhákat.
A metál, mint alap műfaj, nagyon szerteágazó. Ide tartozik az Iron Maiden ugyanúgy, mint a Cannibal Corpse. Ég és föld a különbség, mégis mindkettőt a metál műfajon belül tudjuk.

h, 2016-10-24 16:04 Dana

Dana képe

Hallgattam én System of a Down-t is anno, nagyon is. Eszembe nem jutott volna, hogy ők heavy metált játszanak :-)).

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2016-10-24 20:39 Erdélyi Csaba

:) nem írtam h heavy metal, csak metál. Azt hiszem, ezen túlgördülhetnénk... :)