A Yotta szökevényei

        Amikor a Yotta második napja is a horizont fölé emelkedett, és eljött a kettős árnyékok ideje, a Lény – egy géptestben élő tudat – kijelölt körútjára indult. Ma az északi kontinens 26-os telepének C-szektorában lévő csomópontokat kellett végigjárnia. Mindennap hasonló túrák vártak rá, hiszen az volt a feladata, hogy egy éven belül mind a százharmincnyolcmillió-kétszáznegyvenezer yot láthassa őt.

            Meghatározott sebességgel rótta az utcákat, és a nagyobb tereken bizonyos időre megállt, hogy az ott tartózkodók megcsodálhassák. Sok szülő lefotózta vele lárváját. Állítólag az érkezése előtt a yotok ritkán használtak fényképezőgépet; a kopár sziklabolygón nem igazán akadt megörökíteni való téma, ám a megjelenése hirtelen igénynövekedést okozott, és felvirágzott a fényképezőgép-gyártás.

            Bár nem tudta, kicsoda ő, vagy honnan jött, rég felhagyott azzal, hogy a múltján merengjen. Létezik, és kész. A yotok pedig befogadták. Otthagyta az egyik teret, sietősen továbblépdelt fáradhatatlan fémlábain. Nem akarta, hogy egy esetleges késedelem miatt a felvigyázója büntetésből átvegye mechanikus rendszere vezérlését. El sem tudott képzelni borzasztóbb érzést, mint amikor valaki más irányítja a testét.

            Éppen a bolygó egyik ősidőkből fennmaradt, kihasználatlan létesítménye előtt haladt el; egy kórház lapult a telep magas házai között. A Lény nem értette, miért nem bontják le, a déli kontinens rég megszabadult az efféle régiségektől. A genetikai szelekció és az élettartam-szabályzó bevezetése óta gyakorlatilag eltűntek a betegségek, sérülések ellátására pedig ott volt az elsősegélypont-hálózat.

            A Lény igencsak meglepődött, amikor kijött valaki a viharvert épületből: egy nyolclábú yot, vastag kék kötéssel a potroha végén. Nagy nehezen lebotorkált a kórház előtti rámpán, aztán megpróbált felszállni egy légpárnás buszra, de a sofőr durván letaszigálta.

            – Mész innen, te piszkos nyolclábú! – kiáltotta, és mérgesen csapkodott a csápjaival.

A Lény nem értette, miképp gondolhatta az alsó kasztba tartozó yot, hogy felengedik a járműre, hiszen a hozzá hasonlóknak legfeljebb kitakarítaniuk szabadott egy légpárnás buszt. A közelben két másik nyolclábú abbahagyta az utca tisztítását, és vihogni kezdett a társukat ért atrocitáson. Kisebb tömeg alakult ki a sérült yot körül, láthatóan sokaknak kedve támadt becsmérelni vagy kinevetni.

            – Mit röhögtök rajtam? Elvesztettem a kilencedik lábamat, ez egyáltalán nem vicces!

           – Ennél jobb trükköt találj ki, ha fel akarsz szállni a buszra, te büdös nyolclábú! – kurjantotta valaki.

Újból kirobbant a nevetés.

         A Lény lelkében megmozdult valami. Arra gondolt, ha ez a yot valóban elvesztette a kilencedik lábát, és emiatt úgy bánnak vele, mint egy nyolclábúval, az nagyon igazságtalan. Csattogó léptekkel megindult a bajba jutott felé. A tömeg szétrebbent előle. Elégedetten nyugtázta, hogy kíváncsiságukon túl tartanak is tőle; gépteste jóval erősebb, mint az övék.

A sérült yot érdeklődőn figyelte közeledését.

              – Ki vagy te, és mi vagy egyáltalán?

Hangja szinte sértően nyugodt volt – a Lény eddig úgy tapasztalta, azok, akik még nem találkoztak vele, nagyon megdöbbennek. Ez a yot viszont derűsen tekintett rá, szeme azt sugallta, látott már furcsább szerzeteket is.

         – Én a Lény vagyok – mondta a Lény egyszerre megválaszolva mindkét kérdést. – Te ki vagy?

              – Tau-delta-omega-5778. A barátaimnak csak TDO.

A Lény döbbenten nézett rá. Jól hallotta? Barát?

A légpárnás ajtaja csukódni kezdett, de a Lény mellső lábait a nyílásba tuszkolva újra kinyitotta.

             – A barátom és én felszállunk – jelentette ki. Senkinek nem volt ellenvetése.

A kilencedik megállóig hallgatták a felháborodott kilenclábúak pusmogását. Ott leszálltak, és gyalog folytatták útjukat. TDO nemsokára megállt egy dísztelen épület csiszolt gránitrámpája előtt.

            – Ide nem jöhetsz be – mondta. – Ez titkos létesítmény.

A Lény csápjai lekonyultak. Annyira örült, hogy talált valami érdekeset ­– valami nála is érdekesebbet –, és tessék, most vége a csodának.

            – Ne aggódj, találkozunk még – nézett TDO az optikai érzékelőibe. – Holnap merre jársz?

            – 12-es telep, B-szektor – felelte a Lény. Gondolni sem akart a másnapi unalomra, de a tudat, hogy TDO felkeresi majd, reményt adott.

Elköszöntek, és a Lény újult erővel folytatta útját.

 

            A diplomata a külügyi központ irányítócsarnokában állt.

– Nem gondoltuk, hogy ilyen súlyos a sérülésed – fogta a fejét a főnöke, Epszilon-gamma-alfa-3411

            – Az egészségemre nézve nem súlyos, csak a társadalmi következményeit tekintve – pontosított TDO. – Tudod, elég nehéz volt idejutnom.

            – Ezen nem csodálkozom – mondta EGA, és a főszámítógép termináljához lépkedett. – Egy pillanat, megnézem, mit tehetek érted.

TDO lehorgasztott fejjel várta a csend végét. Semmi jóra nem számított.

            – Hihetetlen, de még sohasem történt ilyen eset – bosszankodott a főnök. – Hidd el, a legjobb szándékok vezérelnek, de meg kell értened, hogy így nem dolgozhatsz többé nálunk. A komputer szerint kaphatsz egy művezetői állást valamelyik hulladék-feldolgozóban, de ez minden. Igazán sajnálom.

            – Köszönöm – mondta TDO, de azt már nem tette hozzá: Nem kérek a sajnálatodból.

            – Mindent megteszek, hogy a helyzethez képest kényelemben tölthesd a hátralévő idődet. Mennyi is az?

A fiatalabb yot szemében csillanó tiszteletlenség haragra gerjesztette TDO-t.

               – Neked is véged lesz egyszer, EGA – mondta, és köszönés nélkül elhagyta a termet.

A főnök fejcsóválva tekintett beosztottja után. Amikor TDO kiment az ajtón, fekete hátpáncélja megcsillant a folyosó lámpáinak fényében, és láthatóvá váltak rajta a külszolgálatban eltöltött évek sebhelyei – úgy nézett ki, mintha az utóbbi idők összes külügyi vitájában ő állt volna a Yotta és más népek közé élő pajzsként. Nem kizárt, hogy így is volt. EGA elmosolyodott, és arra gondolt, micsoda szerencse, hogy minden generációban akadnak ilyen balekok. Fontolgatni kezdte, kit nevezzen ki a helyére.

 

            TDO reggel megrázta a fejét, és arra gondolt, csak álmodta az egészet. Aztán felállt, és vélekedését megcáfolva belehasított a fájdalom. Tett néhány kört a szobában, és a kín tompa lüktetéssé szelídült. Számítógépe bejövő hívást jelzett. EGA kereste.

            – Mi kéne ilyen korán, főnök?

            – A giudód – kezdte EGA. – Tegnap az egész jármű-osztály ezzel foglalkozott, de nem sikerült újrakompatibilizálni. Szeretném, ha idejönnél.

            – Csak nem azt akarod mondani, hogy szükséged van egy nyolclábú segítségére?

            – Ne gúnyolódj, inkább gyere, mert nem bírunk ezzel az izével. Ha nem állítod át, szét fogjuk lőni, úgyhogy siess!

            – Mégis hogyan, ha még a rohadt buszra se szállhatok fel? Igazán adhatnál valami igazolványt hozzá.

– Adnék én, de az elnök letépné a fejemet. Az irányelv szerint…

– … senkivel sem tehetünk kivételt – fejezte be TDO. Inkább a kilencedik lábadat tépné le! Ahhoz mit szólnál?

            – Elküldtem érted a sofőrömet – zárta le a témát a főnöke. – Siess!

Alighogy elsötétült a képernyő, egy privát légpárnás állt meg a ház előtt. A vezetője nem csodálkozott, hogy nyolclábút kell szállítania, udvariasan viselkedett egész úton. Amikor TDO kiszállt a járműosztályhoz vezető rámpa előtt, úgy érezte, fényévnyi a különbség a mai és a tegnapi utazása között.

            A raktárba lépve forróság és fejetlenség fogadta. EGA szépítette a helyzetet; itt nem az újrakompatibilizálással akadtak problémák, már a jármű befogásánál elakadtak. A háromszögletű, barna árny a mennyezet alatt lebegett, miközben fiatal yotok hurkokat dobtak a gyűjtőnyúlványaira. Amint megszorultak a béklyók, a giudo pördült egyet a tengelye körül, a kötelek végét tartók a falhoz csapódtak, és a próbálkozás kezdődött elölről.

            Nem sok hiányzott hozzá, hogy TDO elnevesse magát. Összecsettintette a csápjait, mire az élő jármű engedelmesen leszállt elé a földre, és kinyílt. Az eddigi eredménytelen hajkurászástól lihegő yotok némán bámulták a giudót és gazdáját.

        – Mennyi időre van szükséged? – csattant EGA hangja. A diplomata meglepetten fordult hátra. Nem tudta, mikor lopakodott mögé a főnöke.

            – Mire felkel a második nap, készen lesz. Majd szólok, ha kell a DNS-minta az új tulajdonostól.

 

            TDO a fedélzeti számítógép előtt állt, és úgy tett, mintha dolgozna. Hazudott a főnökének: amit ígért, lehetetlen. Ha egy giudo már elfogadott egy gazdát, nem állítható át másikra. A genetikai egyezés szükségessége miatt legfeljebb az utódjához tudná kompatibilizálni, aki nem létezik, mert a bolygó eltartóképességéhez igazított népességszám évek óta telített, az összes azonosítókód-variáció foglalt; ennek megfelelően TDO szaporodási kérelmét már tízszer elutasították.

          Tudta, hogy a giudóját meg fogják ölni – teljesen értelmetlenül –, ezért cselhez folyamodott, hogy egy kis időt még vele tölthessen. Többet nem tehetett. Ahogy erre gondolt, rajtakapta magát, mennyire megfertőzte EGA hozzáállása. Ő mindig azt hangoztatja, mit nem tehet, ahelyett, hogy tenne valamit, és irdatlan gránit íróasztala mögül dönt a kiküldetéseken kínlódó beosztottjai sorsáról. TDO is egy átgondolatlan parancsa miatt került bajba, és most a giudo is ennek következtében pusztul el.

            Eszébe jutott a Lény, akit ma meg akart keresni a 12-es telep B-szektorában. Fogalma sem volt, hogyan jut majd oda. Lekérte a Lénnyel kapcsolatos információkat a főszámítógépről. Titkosítva – villogott a képernyőn. A diplomata nem lepődött meg. Beütötte a személyi kódját – szerencsére EGA még nem érvényteleníttette –, és megjelentek a kért adatok. Néhány perc olvasás után komoran elfordult a számítógéptől. Még egy tönkretett sors. Ugyan mit számít? Ez az egész igazságtalan és értelmetlen, és ő egy ilyen rendszer védelmére tett esküt.

           Azonnal oda akart menni a Lényhez, hogy a képébe mondja, mit művelnek vele. A giudo finoman megremegett; nem volt csatlakoztatva, mégis megérezte, hogy gazdája indulni készül. TDO majdnem felhívta a főnökét, hogy mehet-e egy próbakört az új beállításokkal, de rájött, hogy ezúttal a szabályosság látszatára való törekvés akadályozná a helyes cselekvésben.

            Végiggondolta, mit tenne legszívesebben: kijutni a raktárból, felvenni a Lényt, aztán elhagyni a Yottát a messze űrben híres légvédelmi nehéztüzérség ellenében egy fegyvertelen giudóval. A feladat megoldhatatlannak látszott, legalábbis gyorsabb manőverek kellettek volna hozzá, mint amik jelen helyzetben lehetségesek. Elgondolkozva nézett a fedélzeti számítógép alatt megbúvó jelkonverterre, ami a fő lassító tényezője volt giudo és vezetője gondolatátvitelének.

       Tudomása szerint még az a faj sem kockáztatott meg giudóval közvetlen kapcsolatot, amelyik az élő járműveket kitenyésztette. Legendák keringtek arról, hogy a korai, kis teljesítményű konverterek idejében sok pilóta belehalt járművének érzelmi kitöréseibe. TDO kiemelte az eszközt a csatlakozásból, aztán a vesztenivaló nélküliek nyugalmával fejére tette a kontaktsisakot.

          Az első pillanatban azt hitte, itt a vég. A giudo elméje annyira elgyengítette, hogy úgy érezte, feloldódik benne, de a hatás hamar enyhült, és TDO újra képes volt világosan gondolkozni. Hogy ezt saját önuralmának köszönhette, vagy a giudo egyszerűen visszafogta magát, nem tudta eldönteni. Mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől.

          Határtalannak tűnt az élő jármű ereje, amely felett most TDO rendelkezett. Kinézett a raktárba. A körülöttük járkáló yotok mit sem sejtettek. Indulás. Légköri mód. Az átvitel késés nélkül történt, mintha ő maga lendülne mozgásba. Szédítő volt, ahogy a giudo óriási teste a levegőbe emelkedett. A helyiségben tartózkodók felkapták a fejüket, de aztán folytatták a tevékenységüket; bizonyára azt hitték, a lebegtetés is a diplomata feladatához tartozik.

         Majd én megmutatom nektek. Még ki sem találta egészen, mit akar tenni, a giudo máris kinyújtotta a tapadókorongját, kitépett egy darabot a raktár falából, majd elegánsan kiröppent a nyíláson. TDO-t lenyűgözte a jármű leleményessége, és jót nevetett az utána bámuló yotok bamba képén. A 12-es telepre gondolt, és a giudo rögtön irányba fordult.

 

         A Lény rosszkedvűen kezdte meg útvonalát a második nap feljövetelekor. Hiába dicsérte előző este a felvigyázója, mekkora szenzációt csinált, és milyen nagy bevételt szerzett a sérültet segítő akciójával, ő ilyen szempontból nem élte meg sikerként a dolgot. Vegyes érzelmek gyötörték. Nagyon remélte, hogy TDO ígéretéhez híven eljön a találkozóra, viszont nem értette, miért várja annyira, hiszen kétséges, hogy a diplomata egyáltalán eljut-e a 26-os teleptől idáig.

         Fásultan rótta körét a szektorban, mígnem az egyik téren egy csapat nyolclábú yotra lett figyelmes, akik mind TDO-éhoz hasonló kötést viseltek a potrohuk végén. Megrohamozták az egyik hosszú légpárnást, de a sofőr az utolsó pillanatban bezárta az ajtókat.  Az ál-TDO-k szitkozódva dörzsölték fejüket a busszal való fájdalmas találkozás után. A jelenlévő kilenclábúak egy ideig a jeleneten nevettek, aztán egyre többen elhallgattak, és az égre emelték tekintetüket. A Lény is felnézett a felhők hátterén kirajzolódó repülő tárgyra.

         Egyértelműen a tér felé közeledett, és a legkevésbé sem hasonlított a menetrend szerinti interkontinentális léghajókra. Ötször akkora volt, mint egy privát légpárnás, és mély, zúgó hangot adott repülés közben. Alatta hőtől vibrált a levegő. Háromszögletű, barna törzséből több nyúlvány lógott mindkét oldalán, alján pedig széles korong terpeszkedett. A Lény első pillantásra azt hitte, gép, de aztán rádöbbent, hogy semmi mesterségeset nem tud felfedezni rajta.

            Az entitás a tér közepén szállt le, kíváncsi yotok egyre szűkülő gyűrűjében. A tetején nyújtózó sötét, zselészerű buborék hátrahúzódott, és a Lény legnagyobb meglepetésére a valódi TDO bukkant ki alóla. Intett neki, hogy szálljon be. A Lény félrelökött néhány bámészkodót, aztán vidáman bemászott barátja mellé a különös járműbe.

 

       Ró-kappa-szigma-6418 magában szidta a külügyi biztos felmenőit, miután parancs szerint hagynia kellett, hogy a Lényt elrabolja egy kirúgott diplomata. Ingerülten várta a további utasításokat.

           – Most már közbeléphet, felvigyázó. Vegye át az irányítást, és ölje meg TDO-t!

 

            – Vigyázz! – hangzott a Lény kiáltása.

        TDO, aki éppen kiadta az utasítást a légkör elhagyására, értetlenül fordult hátra. A Lény rávetette magát, megragadta a csápjait, és a nyaka köré tekerte őket. TDO igyekezett lefejteni magáról a mechanikus végtagokat, de túl erősnek bizonyultak. Megpróbált kicsavarodni a szorításból, ám kudarcot vallott. Ezután a Lény alá bújt és megkísérelte felemelni, azonban nehezebb volt, mint hitte. Egyre fogyott a levegője, utolsó erejével a kontaktsisakot akarta levenni, de ez sem sikerült.

         Nemcsak ő élte át a giudo érzelmeit, hanem a jármű is az övéit, és most hihetetlen mértékű harag kavargott benne. Úgy tűnt, nem hagyja annyiban, hogy a Lény megfojtsa a gazdáját. Ne bántsd! – könyörgött TDO gondolatban. Rájött valamire. A Lény adatai közt az is szerepelt, hogy engedetlensége esetén átvehető a teste vezérlése. Valószínűleg éppen ez történt. Ahogy erre gondolt, változás következett be a giudo érzelmeiben – kíváncsi lett.

          TDO nagy nehezen visszaemlékezett a Lény felépítését ábrázoló képekre. A vezérlés bizonyára rádiójelekkel történik. Ha kiiktathatná az adó-vevőt… Szerette volna kitalálni, hogyan, mielőtt ernyedten elnyúlik a pilótafülke padlóján. Látása elhomályosult az oxigénhiánytól, aztán váratlanul megszűnt a szorítás, és kitisztult minden. TDO mélyeket lélegezve feltápászkodott, és a Lényre nézett, aki zavartan állt előtte, miközben valahonnan füst szállt fel a testéből.

            – Jól vagy? – kérdezte.

TDO csak intett egyet, még nem tudott megszólalni.

            – Nem én voltam. A felvigyázóm átvette az irányítást. Sajnálom.

            – De most már önmagad vagy – zihálta TDO.

            – Tönkrement az adó-vevőm. Nem értem, hogyan.

A diplomata elmosolyodott. Tudta, hogy ez a giudo műve, mert elégedettség áradt a jármű elméjéből, és büszke volt magára. Szerette volna megtudni tőle, hogyan csinálta, de hirtelen izzó sugárpászmák szelték darabokra előttük az eget. A légvédelmi ágyúk működésbe léptek.

            TDO teljes figyelmét a járműre irányította, szinte eggyé olvadt vele. A morzósugarak kikerülésére tett cikázó manőverek az ő mozdulatai voltak. Ismerte a tüzérek taktikáját, sejtette, hova fognak lőni, így könnyedén kicselezte őket. Hamarosan kijutottak a légkörből, és amint az ágyúk hatósugarából is kiértek, TDO felnevetett. Majdhogynem ünnepélyes távozásuk minden várakozását felülmúlta. Gyorsan helyére pattintotta a konvertert, nehogy a giudo boldogsága eleméssze, amikor kiadja a következő parancsot. Irány a Fovgo!

            A diplomata óvatossága nem volt alaptalan: a giudo túláradó örömét így is mindketten érzékelték, ugyanis elkezdett forogni a tengelye körül, miközben teljes sebességgel megindult fajának őshazája felé.

 

          Két napig száguldottak az űrben szótlanul. A Lénynek ezernyi kérdése lett volna, de TDO-t a giudóval való közvetlen kapcsolat óta erős fejfájás gyötörte, és az útirány tartására is alig bírt koncentrálni. Mire a céljukhoz értek, nagyon kimerült, de az előttük kirajzolódó színpompás világ látványa halvány mosolyt csalt az arcára.

          Már az űrből látszott, hogy a Fovgo átmérője lényegesen meghaladja a Yottáét, és tó-szemekkel szabdalt zöld színe erősen elütött saját bolygójuk kopár szürkeségétől. Lassan, körözve ereszkedtek, nehogy a giudo túlmelegedjen. Amint a felhők alá értek, a Lény észrevette, hogy a felszín felett számtalan mesterséges sziget lebeg – lapos fémtartályokra hordott talaj növényekkel, épületekkel. Az egyik ilyen repülő földdarab felé vették az irányt.

               – Mi tartja ezeket a levegőben? – kérdezte a Lény.

               – Héliummal töltik az alapjukat.

Az égi sziget érezhetően lesüllyedt, amikor rászálltak a giudóval, és visszatért az eredeti magasságba, amikor a jármű immár üresen felemelkedett róla.

            – Kösz a fuvart! – sóhajtotta TDO, és fáradt mosollyal figyelte a távolodó barna háromszöget.

A Lény a földdarab peremére sétált, és a giudo után nézett, ami éppen akkor tűnt el a felszínen egy széles, mélységbe vezető alagútban.

– Hova megy?

– Éhes – mondta TDO. – Dotriont keres odalent.

Elindultak a földdarab egyetlen épülete felé. A Lény nem győzött ámuldozni a sohasem látott színeken és formákon, az egész birtok derűt és nyugalmat árasztott. A sziget közeli horizontjáig érő puha fűszőnyegen olyan kicsi volt a gravitáció, hogy szinte szökdelve haladtak.

            – Kellemes ez a nehézségi erő, ha valaki alig bírja vonszolni magát – jegyezte meg TDO, aztán a lapos, fehér házból elébük siető zöld-sárga csíkos, hatlábú valaki felé biccentett. – Ő Zimit Til Tingorv, a Fovgo nyugalmazott nagykövete és régi jó barátom.

A Lény megütközve nézte a közeledő színes egyéniséget. TDO egyöntetű feketesége hozzá képest komor látványt nyújtott. Azon még inkább elcsodálkozott, hogy az életforma beszéli a yot nyelvet.

            – Nem hiszek a szememnek! TDO, a nap meglepetése! – harsogta mély hangján a jövevény, és végignézett a yoton. – Mi történt? A múltkor mintha több lábad lett volna. Még kettő mínusz, és lehetsz fovgói!

         – Látom, Zimit, megint humorodnál vagy. A nemrég felfedezett rofsani dotrionmezők ügyében tárgyaltam – megjegyzem, már rég befejeztem volna, ha az idióta főnököm nem akar mindenáron irreálisan magas részesedést –, amikor azok a rohadt klivvik szakadárok kirobbantották alólunk az épületet. Ráesett egy gerenda a kilencedik lábamra, és annyira szétroncsolta, hogy le kellett vágni.

       – Kellemetlen lehetett. Ugye ez a presztízsedre is kihatott? Csak abból gondolom, hogy ti yotok mindenkit a lábai számáról ítéltek meg.

            – Kirúgtak a külügytől, és kineveztek művezetőnek valami szemétdombra.

Zimit hátrahőkölt.

            – Azok után, amit a Yottáért tettél?

TDO fejcsóválva folytatta:

            – Szerintem sem vagyok szemétbe való. Sok mindent elviselek, de azt az egyet nem bírom, ha megaláznak. Végleg otthagytam a Yottát, és magammal hoztam őt, akit szintén megaláztak. – Intett a Lénynek, hogy lépjen előrébb. – Zimit, bemutatom a Lényt.

            – Hallottam már rólad – biccentett a fovgói. – Te vagy az a bolygót járó turistalátványosság.

            – Hát, ez jó! Még a Fovgón is ismeritek, én meg öt napja még azt se tudtam, hogy létezik. Persze az utóbbi nyolc évet nagyrészt az űrben töltöttem, így nem csoda, ha gőzöm sincs, mi folyik a Yottán.

Zimit hangosan felnevetett, aztán a Lény felé fordult.

                – Mondd csak, mi is vagy te tulajdonképpen?

            – Ő sem tudja, micsoda – szólt közbe TDO, mielőtt a Lény válaszolhatott volna. – Majd később megbeszéljük az ügyét. Most túl fáradt vagyok hozzá.

            Zimit ezt hallva betessékelte őket a házba, és megmutatta barátjának a vendégszobát. A szomszédos helyiségből előjött egy másik fovgói, aki zavaróan magas hangon sopánkodni kezdett TDO állapotán, majd a yot tiltakozásával mit sem törődve nedves textilpolimert tekert bedagadt csápjaira, és kicserélte a kötést kilencedik lába helyén.

            – Jut eszembe, hogy megy a giudo? – érdeklődött Zimit.

TDO büszkén felszegte a fejét.

            – Remekül. A minap kipróbáltam a közvetlen kapcsolatot.

Zimit felhorkant.

            – Micsoda? Asszony, hallod ezt?

A magas hangú fovgói döbbenten forgatta a csápjait.

            – Komolyan, TDO?

            – Máshogy nem tudtam volna elszökni a Yottáról – tárta szét mellső lábait a diplomata.

Zimit elgondolkodott.

              – Ez igaz. De mondd már, milyen volt?

            – Fenomenális, leszámítva, hogy azóta nem tudok aludni a fejfájástól. Ajánlom neked is, barátom.

          – Túl öreg vagyok én már az efféle kihívásokhoz – rázta a fejét az exnagykövet.

                – Én is – mondta TDO.

              – Ugyan már, te fiatal vagy. Ki tudja, meddig elélnétek ti yotok, ha nem lenne mindegyikőtök halálra ítélve. Alighanem bediliznék, ha előre tudnám, hogy egyszer majd egy időzített bomba elpárologtatja az agyamat.

             – Lárva korom óta tudom, mikor fogok meghalni. Nekem ez biztonságérzetet ad. Azt hiszem, engem a bizonytalanság őrjítene meg.

             – Hagyjátok már ezt a szomorú témát! Nálunk így van, nálatok meg úgy. Nem érdemes firtatni – szólt szigorúan a fovgói asszony, aztán kiment a szobából.

Nemsokára visszatért, kezében egy félgömb alakú edénnyel, amelyben sötétkék folyadék gőzölgött. Odaadta TDO-nak.

             – Tessék, idd meg.

         – Mi az? – kérdezte a Lény aggodalmasan, mikor látta, hogy TDO gondolkodás nélkül felhajtja.

           – Jó tanács: a Fovgón soha ne kérdezd, mit akarnak veled megitatni, mert bizalmatlanságot sugall, és ez a nép nem bízik olyanokban, akik nem bíznak bennük. Jól mondom, Mreiza?

A fovgói asszony mosolyogva bólintott.

            – Rájöttem, miért sikerült a giudóddal a közvetlen kapcsolat! – kiáltott fel Zimit. – Elkezdett hasonlítani rád. Nagyon visszafogja magát, így amikor nyugodt, elviseled. Viszont vigyázz, mert ha netán morzótalálat éri, a fájdalmát nem éled túl!

             – Mindig igyekszem elkerülni a fájdalmat – mondta TDO ártatlan mosollyal.

Zimit jelentőségteljesen végignézett a barátját borító hegeken és kötéseken.

             – Azt látom.

Egymásra nevettek, aztán TDO megingott, kábultan hasra ereszkedett a szőnyegen, és lábait szétvetve rögtön elaludt.

 

Amíg TDO pihent, a Lény Zimittel beszélgetett. A volt nagykövet megkérte, meséljen magáról.

            – Egy ismeretlen életforma agya vagyok géptestbe ültetve.

            – Fantasztikus. Hogyan működsz?

        – A mechanikus rendszerem elektromotorokkal üzemel, ehhez a hátpáncélomon lévő napelemek szolgáltatnak energiát. Az akkumulátorommal öt napig funkcionálhatok teljes sötétségben is.

            – Lenyűgözően takarékos megoldás. Mi a helyzet az organikus részeiddel?

        – A sejtellátó rendszerem folyamatosan szintetizálja a szükséges biomolekulákat légköri vízből, szén-dioxidból, oxigénből és nitrogénből.

           – Bámulatos!

Amikor Zimit kifogyott a kérdésekből, a Lény tette fel az övéit. A giudók érdekelték. Megtudta, hogy dotrion alapú életformák, és vízbontásból származó durranógázzal hajtják magukat repülés közben. A Fovgón pedig azért olyan alacsony a gravitáció, mert kieszik a kőzetekből a dotriont, ami jelentős tényezője a bolygó tömegvonzásának. A Lény ekkor értette meg, hogyan tapasztalhatott a giudóban az űrút során is közel yottai mértékű nehézkedési erőt – a dotrionatomokkal teli élő járművek saját tömegvonzással rendelkeznek.

           – Kíváncsi vagyok, hogyan tenyésztitek őket – mondta a Lény.

          – Egyszerű: párzási időszakban a legkiválóbb példányokat egy helyre tereljük. Kettesével összetapadnak, és kölcsönösen megtermékenyítik egymást. Hímnősek, szóval ugyanúgy csinálják, mint a yotok, csak nem adnak be előtte szaporodási kérelmet, és maguk választanak partnert, nem számítógép jelöli ki nekik.

            – Ti fovgóiak hogyan szaporodtok?

       – A mi fajunk ugyebár kétnemű. Amikor elérünk egy bizonyos kort, párt választunk. Ennek jól kell sikerülni, mert egész további életünkre szól. Mi sem adunk be szaporodási kérelmet – nevetett Zimit –, egyszerűen csak szaporodunk. Az úgy történik, hogy az asszony hátsó lábai közt keletkezik egy tértorzulás, ami beszippantja a… – A mondat közepén Mreiza csápja csattant a fején.

           – Zimit! Mivel tömöd a vendégünk fejét?

           – Ugyan már, drágám, hiszen kíváncsi a népünk kultúrájára.

        – Adok én neked kultúrát! – kiabálta az asszony, és még hozzátett néhány megjegyzést fovgói nyelven, Zimit pedig ugyanúgy válaszolt neki.

        – Ne veszekedjetek, nem bírom! – támolygott ki TDO a vendégszobából. – Tudom, hogy egy érzéketlen fajhoz tartozom, de komolyan nem értem, hogy lehet ennyi energiát pazarolni érzelmek kifejezésére.

           – Ó, csak nem ébresztettünk fel? – sopánkodott Mreiza.

       – Semmi baj, így is sok időt vesztegettem. – A Lény felé fordult. – Ideje beszélgetni rólad.

 

­­          – Még a Yottán átnéztem az adatbázisban a veled kapcsolatos információkat – kezdte TDO a Lény optikai érzékelőibe nézve. – Tíz évvel ezelőtt egy ismeretlen űrjármű engedély nélkül pályára állt a Yotta körül. A tüzérségünk szétlyuggatta, aztán a felderítőink felmentek átvizsgálni. Egyetlen súlyosan égett túlélőt találtak – téged. Itt jött a képbe Nű-zéta-lambda-9002, az organomechanikus kompatibilizációval foglalkozó tudós, aki kitalált egy módot arra, hogy életben maradj. Így lett belőled pórázon tartott utcai látványosság, de szerintem százszor jobb lenne neked, ha visszavinnénk a saját népedhez.

          – Vajon miért nincsenek emlékeim a Yotta előtti időkről? – kérdezte a Lény.

         – Aki agyat tesz át géptestbe, az valószínűleg emlékeket is tud törölni, ha az a cél, hogy a Yottán mutogasd magad, és ne vágyódj haza – felelte TDO.

         – Az is lehet, hogy korai fejlődési fázisban voltál – vélekedett Mreiza. – Én se sok mindenre emlékszem lárvakoromból.

           – Van bármi információ a származásáról? – kérdezte Zimit.

      – Csak egy homályos fotó az eredeti testéről. – TDO egy képernyős adathordozót nyújtott az exnagykövet felé. – Gondoltam, ha valaki, hát te meg tudod mondani, miféle faj ez, mert én azt se látom, melyik az eleje meg a vége.

Zimit biztatóan elmosolyodott.

        – Persze, hogy nem látod. Akkor fényképezték, amikor a fejét már eltávolították.

– Ismered ezt a fajt?

        – A nevük ember. A legkülönösebb népség, akikkel valaha találkoztam – tűnődött Zimit. – Ők is kétneműek…

          – Szerintem a hollétük jobban érdekli TDO-t, mint a szaporodási szokásaik – vágott közbe Mreiza.

Valamelyik távoli helyiségből bejövő hívás jelzése hallatszott. Zimit elnézést kért, és elsietett a hang irányába. Amikor visszatért, feldúltnak tűnt.

           – Az unokám hívott a külső megfigyelőbázisról. Egy yot csatacirkáló közeledik. Már riadóztatták az űrvédelmi különítményt. Azonnal indulnotok kell. Az emberek bolygójának a koordinátáit átküldöm a giudo fedélzeti számítógépére.

           – Mennyi idő alatt érhetünk oda? – kérdezte TDO.

           – Nagyjából fél év.

           – Fovgói vagy yot időszámítás szerint?

Zimit ijedten nézett barátjára.

            – Értem – mondta TDO. – Akkor sietnünk kell.

Kirohantak a Lénnyel a ház elé. A giudójuk már várta őket.

 

          EGA dühösen toporzékolt a csatacirkáló vezérlőtermében, miután a taktikai tiszt közölte vele, hogy nem tudja megmondani a körülöttük cikázó giudoraj létszámát. Csupán egyet tudtak kilőni morzóágyúval, mert a többiek lecsaptak a tapadókorongjukkal, és darabokra tépték a cirkáló fegyverzetét. Most pedig elektromos kisüléseket keltettek a sérült páncélzaton.

           – Túlterhelődnek a hajtóművezérlő áramkörök – jelentette a műszaki tiszt.

EGA elkínzott arccal vette észre a radarernyőn elmosódott foltként megjelenő magányos giudót, amely sietősen távozott a bolygóról. Nem azért jött ki személyesen az űrbe, hogy a siker kapujában megegyék a csatacirkálóját a fovgóiak ostoba űrállatai, de ilyen károkkal nem vehette üldözőbe TDO-t.

           – Visszavonulunk! – kiáltotta. – Irány a Yotta!

 

         A Lény úgy érezte, repül velük az idő, amíg a távoli Föld felé haladnak. TDO unaloműzésként diplomáciára tanította, és a gyakorlatban is sokszor bemutatta az idegen fajokkal való kapcsolatfelvétel fortélyait.

        A Lény az út elején mindig megijedt, amikor képtelen bolygókon lakó furcsa életformák csattogtak, susogtak a fedélzeti számítógép kijelzőjén, de TDO ilyenkor a nyakába akasztotta a yot diplomaták státusszimbólumának számító kerek fordítógépet, ami az űr eleddig feltérképezett térségeinek összes nyelvjárását tartalmazta. Így többnyire jól elbeszélgettek más népek képviselőivel. TDO mindenkivel kedves volt, alázatos, és általában elérte, amit akart – jelen helyzetükben azt, hogy áthaladhassanak idegen felségűrökön.

           Egyik este, amikor alváshoz készülődtek, a Lény megkérdezte tőle, amit addig sohasem:

            – Tulajdonképpen miért csinálod ezt?

            – Mit?

            – Azt, hogy elviszel a Földre.

TDO rámosolygott.

            – Nem találtam értelmesebb elfoglaltságot.

Egyikük sem szólt többet, a lassan hátrafelé kúszó csillagokat figyelték, és álomba ringatta őket a giudo reakciókamráinak finom rezgése.

 

            – Már csak egyet kell aludni, és elérjük a Földet! – mondta­­ egyik reggel a Lény.

Barátja némán helyeselt. Napok óta nyugtalannak látszott, de nem mondta el, mi nyomasztja. Egyre többször sandított az időjelzőre, mintha attól tartana, elfogy valami, pedig minden rendben volt; frissen feltöltött készleteik kitartottak az út végéig. Egyszer csak mélyet sóhajtott, és így szólt:

            – El kell mondanom valamit.

A Lény érdeklődve fordult felé. TDO hosszú hallgatás után szólalt meg ismét:

            – Elkövettem egy nagy hibát. Elindultam veled egy olyan úton, amin én nem tudok végigmenni.

A Lény értetlenül nézett barátja fekete szemébe, melyben hidegen tükröződtek a csillagok.

           – Amint azt te is tudod – folytatta TDO –, mi yotok pontosan tizenöt évig élünk. Nos, az én időm ma lejár.

A diplomata nem tudta előre, milyen reakciót vált majd ki a bejelentése a Lényből. Sajnálta, hogy fémarcáról hiányzik a mimika, így nem olvashatja le az érzelmeit, csak csápjai lekonyulásából látszott, hogy elszomorítja a hír. TDO azon tűnődött, a Lény vajon láthatta-e már yot halálát. Könnyen előfordulhatott. A kilenclábúak általában nem mutatkoztak az utolsó napjukon, a nyolclábúak viszont előszeretettel várták be végzetüket a nyílt utcán, hogy mindenki lássa. Sokan még visszaszámlálást is tartottak, hogy felhívják magukra a figyelmet.

           – Mikor történik pontosan? – kérdezte a Lény.

           – A 10,4-es időegységnél.

           – Biztos vagy benne, hogy ilyen messzire is elér a jel?

Miféle jel? A diplomata először meghökkent, aztán rájött, hogy a Lény azt hiszi, a Yotta rádiójelet küld az élettartam-szabályozó aktiválására, ahogy az ő irányításához is ezt tették.

            – Igen, mivel kvadrifázisos interferencia-elnyelő hullámot használnak. – TDO nem volt műszaki zseni – ezért is járt giudóval –, de a munkája során kifejlődött az a képessége, hogy hihetőnek tűnő hazugságokat rögtönözzön.

A Lény a fedélzeti számítógéphez lépett.

            – Van egy ötletem.

        TDO csodálkozva nézte, ahogy zongorázni kezd a vezérlőpanelen, és megpróbál megoldani egy nem létező problémát. Egész nap el sem mozdult onnan, és folyamatosan beszélt amplitúdó-variációkról, módosított kvadrifázisokról, pseudo-interferenciáról… Lényeg, hogy a pilótafülke kezdetleges adó-vevőjével akarta kioltani a halálos jelet, ami soha nem érkezik meg. Úgy vélte, Mreizának igaza lehet abban, hogy a Lény fiatal a saját fajtájában, hisz annyi mindent nem ért és nem ismer még. Most megtanulja, mi az, hogy hiábavaló törekvés.

           Amikor a diplomata megkérdezte, honnan tud ennyit a rádiójelekről, azt felelte, azért foglalkozott sokat a témával, hogy szabotálja a saját adó-vevőjét, és megszökhessen a felvigyázójától. TDO meglepetten hallgatta, és igencsak büszke lett rá – meg kicsit saját magára is, mert úgy tűnt, valóban létezik olyan, hogy kvadrifázisos interferencia-elnyelő hullám. Akadtak az évek során jó megérzései, de ez mindenképp feltette intuitív életművére a koronát.

Eljött az este 10,4-es egysége, és semmi sem történt. A Lény felugrott örömében.

            – Sikerült! Működik a zavaró jelem!

            – Zseniális vagy!

            – Ezt meg kell ünnepelni!

            – Úgy van, aludjunk!

A Lény döbbenten nézett barátjára.

           – Kifárasztott az egész napos halálra készülés… – sóhajtott TDO. – Remélem, te sem akarsz kialvatlanul érkezni a Földre.

          – A Föld? – tűnődött a Lény. – Majdnem megfeledkeztem róla. Igazad van, jobb, ha most pihenünk.

Kikapcsolta a világítást, és alvópózba helyezkedett a padlón.

            TDO követte a példáját, de éberen figyelt. Amikor már biztosra vette, hogy a Lény elaludt, halkan elosont mellette. Kicsatolta a konvertert, és felvette a kontaktsisakot. Teljes elméjével a giudóra összpontosított. Megpróbált kérni tőle valamit, ami messze túlmutatott repülési manővereken. Úgy tűnt, az élő jármű megérti. TDO elbúcsúzott tőle, és levette a sisakot.

          Úgy sejtette, messzebb jutott giudo és pilótája kapcsolatában, mint bárki azelőtt. Jóleső elégedettség töltötte el. Megnézte az időjelzőt. Közeledett a 13,5-ös egység, tizenöt évvel korábbi születésének és mostani elmúlásának valódi időpontja. Lassan végiggondolta az életét. A halál árnyékából nézve olyannak tűnt az egész, mint egy folyamatos vihar. A csend előtti vihar.

 

            Amikor a Lény felébredt, kíváncsian pillantott TDO-ra. Úgy tűnt, barátja még alszik. Várt egy kicsit, de csak nem mozdult. Odament hát, és hidraulikus csápjával megérintette. Semmi. Játékosan lökött rajta egyet. TDO odébb gördült, a hátára fordult. Szeme élettelenül meredt a csillagokra. A Lény borzadva elhátrált. Mögötte a fedélzeti számítógépen ciripelve elindult egy videóüzenet. TDO jelent meg a kijelzőn. A Lény ettől jobban megrémült, mint a holttesttől.

           – Drága barátom! Amikor ezt az üzenetet látod, már nem élek. Sajnálom, hogy becsaptalak azzal a kvadrizé hullámmal, de másképp nem érhettem volna el azt a fokú nyugalmat, amire szükségem volt a továbbiakhoz. Először is arra kérlek, ne ijedj meg, amikor a giudo megadja nekem a végtisztességet.

           Ezeknél a szavaknál a Lény megfordult, mert fémes nyikorgásra lett figyelmes, ugyanakkor érezte, hogy a jármű megáll. Azon a helyen, ahol TDO hevert, az illesztések mentén szétnyílt a padló, mintha elhúzódnának egymástól a giudo alátámasztó elemei. A fülkét hirtelen betöltő forróság arra utalt, hogy a holttest az egyik reakciókamrába hullt. A jármű felgyorsult, és TDO-ból nem maradt más, mint egy távolodó hamufelhő az űr hátterén.

Ezt követően folytatódott a videóüzenet:

           – Megparancsoltam a giudónak, hogy vigyen el téged a Földre, és védjen meg minden veszéllyel szemben. Leszállás után négy napig veled marad, szóval, ha nem tetszik a szülőbolygód, csak szállj be, és visszavisz a Fovgóra. Ennyit tudtam tenni érted. Remélem, bárhol is, de igazi otthonra találsz, és boldog leszel. Sok szerencsét!

         A Lény kiábrándultan nézett az elsötétülő képernyőre. Most először neheztelt TDO-ra, képtelen volt elhinni, hogy hazudott neki. Tehetetlenül figyelte a felette elhúzó csillagokat, és bezárva érezte magát a Föld felé igyekvő giudóba. Már nem érdekelte a bolygó. Akkor is unottan bámult, amikor végül látótávolságba került.

        A giudo nagy sebességgel közelített a kék-fehér égitesthez, amely egyetlen kicsiny, szürke holddal rendelkezett. A Lény csodálta a jármű lelkesedését, és sajnálta, hogy nem érez hasonlóképp, de TDO nélkül szomorú volt mindez. Látta, hogy a Föld felől néhány karcsú, mozgékony űrjármű tart felé. Nem tudta, sikerül-e majd a kapcsolatfelvétel, hiányoztak TDO tanácsai. Különösen akkor hiányolta, amikor legnagyobb döbbenetére előúszott a hold árnyékából a Yotta csatacirkálója, és kilőtt egy mindent vakító izzássá változtató morzósugár-sorozatot.

 

          A fehér forróság emlékéből ocsúdó Lény egy idegen arcot látott maga előtt. A fölé magasodó életforma négy végtaggal rendelkezett, de csak a két hátsón állt, a többit a teste mellett lógatta. Fejéből megszámlálhatatlan vékony csáp emelkedett ki. Nyakában ívelt formájú elektronikus eszköz lógott: feltehetőleg fordítógép.

           – Hol vagyok? – kérdezte a Lény.

Az idegen szája horizontálisan meghosszabbodott – a Lény úgy vélte, náluk ez lehet a mosoly.

            – A Földön. Én ember vagyok, a nevem Ian.

A Lény felállt, és körülnézett. Zsúfolt helyiségben találta magát, ismeretlen rendeltetésű tárgyak között. Legszívesebben mindnek megkérdezte volna a nevét, de most más érdekelte.

            – Mi történt?

            – Rád támadt egy yot cirkáló, de a vadászgépeink elkergették.

        – Köszönöm, hogy megmentettetek tőlük. Megkérdezhetem, miért tettétek? Elvégre a ti nézőpontotokból ugyanolyan idegen vagyok, mint ők.

          – Fajunk egyik legfőbb erénye a másokon való segítés. Nem szeretjük, ha a nagyobb bántja a kisebbet. Ahol igazságtalanságot látunk, közbeavatkozunk.

A Lénynek tetszett a válasz.

            – Hol van a giudo? – kérdezte, és az ember bizonytalan arckifejezését látva hozzátette: – Az élő járművem.

            – Á, igen. Amikor a felszínre ért, kidobta magából az egész pilótafülkét, aztán elrepült. Ameddig az érzékelőink követni tudták, úgy tűnt, elhagyja a naprendszert.

A Lény odament a szoba hatalmas ablakához. A felhőtlen égen egyetlen csillag ontotta fényét.

         – Hát, mégsem maradt itt velem. Lehet, hogy nem is tér vissza. Most már szabad. – Újra az ember felé fordult. – Elhiszed, ha azt mondom, én is ember vagyok?

            – Már értesültem róla. Egyik kiváló xenonyelvészünk lefordította a fedélzeti számítógépeden talált adatokat. Külön öröm számunkra, hogy akinek a segítségére siettünk, eredetileg közülünk való.

            – Akkor mindent tudtok rólam, nekem viszont minden olyan idegen… Úgy hallottam, az ember kétnemű faj. Ki lehet deríteni, hogy én melyikbe tartozom?

Ian bizonytalanul pislogott.

            – Tekintve, hogy eddig egy hímnős társadalomban éltél, a viselkedésed alapján nehéz véleményt alkotni. A rendszered összetettsége miatt pedig túl veszélyes lenne DNS-minta vételével próbálkozni.

            – Igazából nem is bánnám, ha rejtély maradna – mondta a Lény, aztán kinézett a tájra.

Elcsodálkozott, milyen buja zöld ez a bolygó. Sokkal több növény tenyészett itt, mint a Fovgón, és akadtak köztük nagyon különösek is.

            – Mik azok a barna nyélen álló növények? – kérdezte az embertől.

            – Fáknak hívják őket. Ha szeretnéd, kimehetünk, hogy közelebbről is láthasd őket.

A Lény az ember barátságos arcára nézett, majd újra a szépséges tájra, és elöntötte a boldogság. Már képtelen volt haragudni TDO-ra. Úgy érezte, hálával tartozik neki, mert annyi viszontagság után végül megtalálta igazi otthonát.

 

          – Ha nem jön közbe meghibásodás, elméletileg a végtelenségig folytatható a szimuláció – mondta a földi tudós, a fejére irányuló morzópisztolyra fókuszálva. – Fontos, hogy a yot programozók folyamatosan gondoskodjanak az érdekes, ugyanakkor reálisnak tűnő újdonságokról, különben gyanút foghat.

EGA elégedetten bólintott, elvette tőle a virtuális technológia adattárolóját.

       – Köszönjük, nagy szolgálatot tettél a yot társadalomnak. Most visszamész a bolygódra a Lény járművével.

Ian – az egyetlen életben hagyott egyed az elfoglalt földi vadászgépek legénységéből – bizalmatlanul indult a csatacirkáló rakterében terpeszkedő barna háromszög felé, de a morzópisztoly közeledtére gyorsított léptein.

EGA nem sokkal később élvezettel nézte, ahogy a halott giudo, fedélzetén a tudóssal elég a Föld légkörében.

          A külügyi biztos a hazája iránti feltétlen odaadással érte el eddigi eredményeit: rekordidő alatt beszereltetett egy hajtóműprototípust, amellyel a cirkáló háromszor olyan gyors lett, és amikor már elsimultak a fovgói incidens hullámai, egy bolygóközi útjukon megtámadta Zimit Til Tingorv giudóját, és addig locsolta dotrionsavval az asszonyát, amíg el nem mondta, hova mentek TDO-ék.

           A Lény elfogásakor viszont úgy érezte, hiába tette mindezt, mert bármennyit is morfondírozott, nem tudott rájönni, miként hozhatná helyre a TDO okozta károkat. Azonban hála a kétlábú találékonyságának, a Lény mostantól a legnagyobb engedelmességgel fog körözni a Yottán, miközben azt hiszi, újabb és újabb emberek hívják sétára, hogy megmutassák neki a Föld gyönyörűségeit.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2013-06-18 17:47 craz

craz képe

Kicsit hosszú. :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

k, 2013-06-18 20:39 Esvy

Esvy képe

Lehet. :)

 

A korlátok is korlátoltak.

k, 2013-06-18 20:44 sneaker

Jó volt olvasni, vitt magával. Ha akarnék el is gondolkozhatnék belőle pár dolgon, de most éppen elég az, hogy kikapcsolt.

k, 2013-06-18 22:37 Esvy

Esvy képe

Örülök, hogy sikerült kikapcsolódnod. Köszi az olvasást! :)

 

A korlátok is korlátoltak.

cs, 2013-06-20 17:13 Kázmér

"A diplomata a külügyi központ irányítócsarnokában állt."

Idáig olvastam.
Eddig nagyon tetszett, kifejezetten jó a stílus, tetszenek az ötletek, az, ahogy felépíted a világot. Nem magyarázol túl, pont kellő ritmusban csepegteted az információkat, jól fokozod a feszültséget.
Aztán itt végiggörgettem a lapot, és megrettentem a hosszától, ezért abbahagytam. Ilyen hosszú művet egyszerűen képtelen vagyok monitoron végigolvasni. Talán valamelyik nap kinyomtatom, és úgy olvasom el.
Amennyit olvastam belőle, arra öt csillagot adnék, de mivel ez csak töredéke a műnek, így inkább nem értékelek.

cs, 2013-06-20 21:20 Esvy

Esvy képe

Örülök, hogy az eleje tetszik neked. Kíváncsian várom majd az egészről alkotott véleményedet! :)

 

A korlátok is korlátoltak.

cs, 2013-06-20 17:27 Kentaur

Kentaur képe

Nehéz műfaj, új világot teremteni ennél jóval több hosszban sem könnyű. Lehet, itt hosszúnak hat, de én azt mondom, hogy a bonyolultságához, az egyedülálló világhoz kevés, ennél jóval több kifejtést is megérdemelt volna. Így néhol kicsit kibogozatlan maradt pár dolog. Élvezetes volt olvasni, különösebb hibát sem láttam benne, na meg vitt a történet. Jó a mesélés, talán csak az éles váltásoknál ráncoltam a szemöldököm. De mindent összevetve igazán érdekes történet, szép munka.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2013-06-20 21:30 Esvy

Esvy képe

Köszönöm a véleményedet és a dicséreteket! :)

 

A korlátok is korlátoltak.