Számok a végtelenben

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

Magamban beszélek! Mosolyogtató a gondolat, de mit tehetnék? Erre még futja… Lábaim előtt a végtelen én pedig?
Hm... Mindegy is…
Szemeim előtt valami olyasmi, amit talán csak Isten láthatott, mikor megalkotta a világegyetemet, és benne a legkisebb senkit, az embert. Bárki, aki itt lehetne velem, rájöhetne a dolgok valóságára…
…De ugye egyedül vagyok…
A legfényesebb pont az elképesztő csillagóceánban, egy G-típusú csillag:
Az Alfa Carinae (Hajógerinc)
Onnan tudom, hogy az, az, mert a komputer, mint hivatkozási pontot vetíti ki a sisakom belsejére. Sárga izé… a sok sárga, kék, narancs, fehér izé között, amiből így hirtelen egy trilliót látok…
A Hajógerinc!
Ott lettem űrhajós.
Mikor is? Talán 3 éve... Hajóidő szerint…
Amúgy?
Hogy is van? Számoljunk kicsit…
382 éve és 10 hónapja…
Nesze neked Einstein. Itt lebegek a semmiben, 36 évesen. Nézem a Hajógerincet és számolgatok… Ha minden stimmel… akkor 416 éve születtem… Remek… És háromszázhetvennyolc éve nem voltam otthon…
Elképzelem az üzenetrögzítőm szövegét:
"Nem vagyok itthon, kérem, hagyjon üzenetet, 400 év múlva visszahívom"

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

Életemből eddig… Igen… 379 évet aludtam… 33 éltem a földön, és hármat dolgoztam olyan helyeken, mint a…
Mint például a Tau Cetti…
Emlékszem rá…
"Szép", "kedves", "érdekes"…
De valahogy olyan részletek maradtak meg bennem, amik talán kevéssé tudományosak. Látom a barna sziklákat egy bolygón, amint izzanak az elképesztő melegben… Az ég megfoghatatlan mélykék szín, amin sárgás kénfelhők úsznak, mint hatalmas és nehéz középkori gályák… A földön, apró, millió éves, emberi szem által akkor és ott először látott kristályok ragyogtatták szemkápráztató fényeiket... A horizont a végtelenbe veszve mutatta egy rég halott, időtlenül öreg világ végnapjait, ahol már az atomok is olyan vének voltak, hogy beledermedtek a világegyetem kincseskamrájába…
Egy maréknyi e kövekből, és a Földön minden hatalom az enyém…
Én pedig csak térdeltem a gyémántok között, és átkoztam őket…
Ott halt meg Iván…
A kezeim között.
A barátom volt.
Kiszakadt a szkafandere…
Egy olyan szilánk szakította ki, ami mellett otthon a legnagyobb kő is csak bizsunak látszana. 32 méterre az életet jelentő leszállóegységtől, úgy száradt múmiává, hogy nem tehettem semmit… A hőmérő 290 fokon állt, és emelkedett…
Láttam a pokol kincseskamráját…
Iván?
Iván is látta… Aztán belehalt…
A valóság?
A valóság nem csak szépség. Főleg fájdalom…

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

Erika!
Látom, ahogy lassan ringó léptekkel közeledik felém…
A földút mentén, búzamezők kalászai bólogattak a szélben, a Nap pedig nyugaton a rózsaszín árnyalatait próbálgatta hálóruhaként…
Hónapokig voltam vele, és mégis ez az a kép, ami egyfolytában kísért:
A poros út, a búzamező, a Nap, és a Nő.
Apró nadrág, és halványkék trikó…
Meztelen barna vállak… Egy mosoly, ami csak nekem szól…
Úgy volt, hogy a feleségem lesz, de a Perseus közbeszólt…

"- Maguk harmincan lesznek, akik a Perseus küldetésben részt kapnak. A kiképzésük kettő, az útjuk pedig várhatóan 430 évig fog tartani…”
Így utólag visszatekintve tényleg idiótának kellett lennem, hogy jelentkeztem…
430 év? Ki képes ezt felfogni?
Erika nem sírt…
A vőlegénye lesz a nagy ember…
Nem akart megbilincselni.
Egy reggel, a házasságunk előtt egy nappal elment…
Az ágyon egy cetli volt, most is itt van nálam… Rajta a nagy kérdés, ami a valóságot olyan egyszerűen sűríti egybe, hogy az szinte fájdalmas…
"- Miként szeresselek négyszáz évig?"

Erika…

345 éve halott…
Száz éves késéssel kaptam meg a hírt…

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

Tiszta hülye vagyok… Rádiójeleket küldök a nem is tudom kinek… Drága anyám, most csendesen megdorgálna a dogok hiábavalósága miatt.
„- Kisfiam! Biztos vagy benne?”
Így utólag, hogyan is lehet valaki ilyesmiben biztos. De akkor? Ott? Eltelve a mámoros lehetőségektől?
Ültem vele a verandán, és néztem az arizóniai tájat, miközben limonádét ittam a katlanforróságú délutánban…
„- Persze anya! Teljesen biztos vagyok benne! – válaszoltam pökhendin, mint a Föld leghíresebb embereinek egyike…
Nem szólt egy szót sem… Ősz haját kissé oldalra simította, majd megfogta a kezem…
Szinte érzem a meleg, száraz érintést, amint biztatóan megszorítja a karom, majd átölel…
Ő már akkor sejtette, amit én most már tudok…
A dolgok hiábavalósága olyan célokat űzni, melyek olyan nagyok, hogy nem érhetjük fel józan ésszel.
Kergethetünk illúziókat, álmokat, eszméket. Közben gyakorta azon dolgokat nem vesszük észre, amik ott vannak az orrunk előtt, és még csak ki sem kell érte nyújtani a kezünket.
Ilyenek vagyunk.
Az ember előre halad. Ha visszanézünk, azt mindig csak nyomós okkal tesszük. Nem, mert tanulni vágyunk… Inkább csak levonjuk a tanulságokat…
Most visszanézhetek, és elmondhatom:
Akkor láttam utoljára édesanyám…
365 éve már ő is halott…

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

Szeretnék megfordulni, de nem megy… Pedig ott van, valahol balra…
A komputer szerint legalább is…
Valahol a hátam mögött…
A Háti meghajtásom megsérülhetett, amikor kizsilipeltem, és az „egyik” eltalált…Így csak a sejtelem szintjén tudom a bizonyosságot… A komputer a sisak belsejére vetíti a képet…
Na ott balra van egy sárga csillag, és nem messze tőle egy kék bolygó…
Arra felé repülök…
Semmi extra nincs benne, csak ott születtem…
De rohadt régen… 36 éve… Vagy egy kicsit több?
Egy, két lábon járó tetves statisztika vagyok. Nyomorult számokból áll az életem. És minden szám egy dátum… A halál az írnokom…
Jegyezd cimbi!
A felfedezéseink olyan horderejűek voltak hogy most már biztos, amit eddig csak sejtettünk. A kozmosz rohadt nagy, és az ember baromi kicsi…
Most az egészet elcserélném egy pohár sörre, meg egy sakkpartira az öregemmel, aki a szemüvege mögül úgy nézte a táblát, mint én most a mindenséget…
Még meg sem léptem, de már tudta merre megyek…
„- Szóval elmész?” – nyitott nekem ajtót, majd bekísért… Anyám limonádét készített, míg játszottunk… A parti a Start előtt kezdtük 5 évvel…
Már örök késésben vagyok az utolsó lépéssel.
Két hónappal élte túl édesanyámat…

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

Az a kis kopasz pacák a kiképzésen…
„- Reményeink szerint önök lesznek az első kapcsolatfelvevők. Az elsők, akik valami mozgást érzékelhetnek az űrben…”
Jót röhögtünk a szemüveges kutatón, akinek, mi valósítottuk meg az álmait. Ha csak a negyedét érezné annak, amit én…
Könnyezve búcsúzott tőlünk. Minden porcikája éhezte, hogy itt lehessen.
Így utólag a soknyi diploma ellenére is azt kell, hogy mondjam róla: Hülye… Ezt nem kívánhatja senki…
Ja! Hogy ő is meghalt háromszáznemtudomhány éve?
Az első – konkrét – mozgás az űrben, engem ébresztett fel…
Én voltam a soros…
Mikor kimásztam a koporsóból, szarrá voltam dermedve, miközben a fedélzeten a vörös fények idiótán villogtak… Félig kómásan botorkáltam a vezérlőpulthoz, hogy leolvashassam róla a végzet pontos számait…

00. óra
16. perc
19. másodperc

16 perccel később egy 1000 – 1500 mikrometeorból álló raj, ami a semmiből tartott a semmibe, szitává luggatta a Perseust…

Ami megmaradt, az valahol „mögöttem” van…

A véletlen, a Sors, épp hazafelé lökött ki az űrbe, mikor egy néma robbanással – a vákuumban nem terjed a hang – a Perseus összeroppanva megszűnt létezni…
A komputerem szerint, ezzel a sebességgel alig hárommillió év múlva valahol a naprendszer közelében leszek, mint valami eltévedt égi kavics.
Hm…Mázlista kis kopasz szemüveges faszi… Álmodozott, élt, meghalt… Nem sejtett semmit az igazságokból… Én pedig?
Még a halálom idejét is tudom…
Pontosan!
A komputer megmondja: A levegő még elég: 25 másodpercre… Azaz már csak 20-ra… Ha elfogy, a gép megnyit egy szelepet, és én elalszom…
Talán örökre…
…Ennyi volt az én időm…
Matuzsálem a végtelenben, amint mereng a dolgok hiábavalóságán…

- Itt Perseus 9! Hall valaki?

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2020-03-01 16:07 Dana

Dana képe

Üdv nálunk!

Az tuti, hogy a központozásodon javítani kell még – ezzel kapcsolatban a gyík alatt találsz segítséget.

Például kötőjel helyett gondolatjel: - Itt Perseus 9! --> – Itt Perseus 9!

Magamban beszélek! --> Ha így is van, muszáj rögtön az elején kijelentened ezt? Innentől kezdve a szemfüles olvasó valószínű sejti, hogy a főszereplőd eléggé reménytelen helyzetben van.

Lábaim előtt a végtelen én pedig? --> Innen bizonyosan hiányzik egy központozás, például egy gondolatjel vagy vessző. Ezen kívül a magyar tipikusan egyet használ a pár szervekből: lábam előtt, szemem előtt. Amúgy egy űrhajóból kiszólva nekem kicsit fura a lábam előtt – nem lenne jobb inkább: Előttem a végtelen, én pedig?

Szemeim előtt valami olyasmi --> Szerintem felesleges a szemem előtt (ebből is csak egy van). A szóismétlés elkerülése végett persze itt nem lehet megint "előttem", de eljátszhatsz ennek a résznek az átalakításával.

Bárki, aki itt lehetne velem, rájöhetne a dolgok valóságára…--> Próbáld rövidebben: Bárki lenne is velem, rájöhetne a dolgok valóságára.

Nekem borzasztó sok a hár, például "...valóságára... ...De ugye egyedül vagyok..."

Van erre szabály, hogyan lehet/kell a hármaspontot használni, például: https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1rom_pont.

A legfényesebb pont az elképesztő csillagóceánban, egy G-típusú csillag:
Az Alfa Carinae (Hajógerinc) --> Ez így megint helytelen helyesírás szempontjából. Inkább így: A legfényesebb pont az elképesztő csillagóceánban egy G-típusú csillag, az Alfa Carinae, vagyis a Hajógerinc.

Nesze neked Einstein. --> Nesze neked, Einstein.

Itt lebegek a semmiben, 36 évesen. --> Ritkán írjuk a számokat számjegyekkel. Erre nem tudok fejből szabályt, de talán valaki nálam okosabb leírja, hogyan is van ez.

"Nem vagyok itthon, kérem, hagyjon üzenetet, 400 év múlva visszahívom" --> A mondatvégi írásjel lemaradt.

Látom a barna sziklákat egy bolygón --> Ha konkrétan arra a bolygóra gondolsz vissza, ahol jártál, akkor: Látom a bolygó barna sziláit... Vagy még egyszerűbben: Felidézem a barna sziklákat...

A földön, apró, millió éves, emberi szem által akkor és ott először látott kristályok ragyogtatták szemkápráztató fényeiket... --> A földön apró, millió éves kristályok ragyogtak szemkápráztató fénnyel. (A többi szerintem felesleges.)

Egy olyan szilánk szakította ki, ami mellett otthon a legnagyobb kő is csak bizsunak látszana. --> Ezt a képet nem biztos, hogy értem.

"- Maguk harmincan lesznek, akik a Perseus küldetésben részt kapnak. A kiképzésük kettő, az útjuk pedig várhatóan 430 évig fog tartani…” --> Én elhagynám a kötőjelet (ami egyébként is gondolatjel lenne).

Drága anyám, most csendesen megdorgálna a dogok hiábavalósága miatt. --> A drága anyám után ebben az esetben biztosan nem kell vessző, a dogok pedig valószínűleg dolgok akartak lenni.

„- Kisfiam! Biztos vagy benne?” --> Hát, ezek köré adhatnál kis körítést. Értem én, hogy a mama hangjára, kérdésére emlékezik a főszereplőd, de azért ezt így oda is szúrhatnád, például egy emlékkép kíséretében. "Kisfiam, biztos vagy benne?" – kérdezte. Háttal állt, az edényekkel zörgött a mosogatóban. Nem akarta, hogy lássam a könnyeit.

(Valami ilyesmi, érted...)

A Háti meghajtásom --> Az mi?

...az „egyik” eltalált --> Mi talált el? Tudom később megmondod, de akkor vagy ne itt utalj rá, vagy mondd el itt.

Arra felé repülök… --> Arrafelé repülök.
Jegyezd cimbi! --> Jegyezd, cimbi!

A felfedezéseink olyan horderejűek voltak hogy --> ...voltak, hogy
...a vákuumban nem terjed a hang --> Ezt minden valamirevaló sci-fi rajongó tudja, felesleges megjegyezni. Az is tudja, aki picit figyelt fizikaórán.

Hú, én szőke vagyok, ezt nem nagyon értem. Először azt írod, a kék bolygó felé tart, ott született, szóval nyilván a Földön. Aztán azt is mondod, hogy kb. háromszázhatvan éve vagy hogy vannak úton, de azt is írod, hogy hárommillió év, mire visszaér a Naprendszerünkbe.

Nekem baromi sok a szám is, egy részük hasznos, más részük felesleges. Kis csoportosítással talán lehetne csökkenteni a számok mennyiségét.

És a központozást gyakorolni kell.

A sztoritól összességében csak annyiban vártam volna többet, hogy a struktúrája lévén máshogy adagold az információkat, illetve a végén: Itt Perseus 9! Hall va...

Egyébként talán annyi, hogy az egészet felmondhatta volna egy hajónaplóba, amit később megtalálnak, visszanéznek, így mások vonhatnak le különböző következtetéseket (akik megnézik a videót), nem feltétlenül a pasas. Ő csak elmondja az utolsó gondolatait, mielőtt elfogy a levegője.
Persze ez csak az én meglátásom ezzel kapcsolatban. Vagy esetleg egy E/3. narráció is játszik.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2020-03-01 18:23 Tim

Végre egy anyag, amiben magas a nyelvi szint és aminek van mondanivalója!
Nekem a szerkezete is tetszett. Ügyesen adagoltad az információkat. Se túlírva nincs, se hiányosan, hogy utólag kelljen magyarázkodni. Az pedig kifejezetten ötletes megoldás, hogy a történetet nem csak lineárisan halad, hanem a közbeszúrt apró emlékszilánkokból lehet kirakni a teljes képet.

A központozással viszont tényleg vannak problémák. Igaz, azt a legkönnyebb kijavítani, de azért nem árt, ha kicsit jobban elmélyedsz ennek ismeretében.
Érdemes figyelned arra is, hogy jóval kevesebb három pontot használj, mert ha túl sok van belőle, elveszti a funkcióját, a figyelemfelkeltést. Sokkal hatásosabb, ha csak ritkán, de a megfelelő helyen használod. Kivéve persze a párbeszédeket, mert ott van létjogosultságuk.

Dana sok apró hibácskát kiszűrt. Irodalmi szövegben tényleg nem használunk számjegyeket, néhány esettől eltekintve. Évszámokat, kódokat pl. számmal írunk.
Perseus 9 = oké. 36 évesen = nem oké.
A páros testrészeket is jobb egyes számban használni. Ez azonban nem kőkemény szabály, inkább észszerű tanács. Szóval lehet így, csak pongyola hatása van.

Amiben nem értek Danával egyet, az a vesszőjavaslata Einstein neve elé. Ha megszólítás lenne, akkor persze kéne, de ebben a helyzetben nem. Pont helyett azonban jobb lenne egy felkiáltójel a mondat végére. Nesze neked Einstein!
Az E/3 nézőpont szerintem nem passzolna ehhez a storyhoz. A mostani E/1 kiválóan működik, mert itt nagyon is fontosak a főszereplő gondolatai, emlékei, benyomásai, és ezeket nehéz volna ugyanilyen érzékletesen megvalósítani E/3-ban.

Számomra világosak voltak a kifogásolt részletek is.
Idefelé űrhajóval jöttek, annak az utazósebességével, most meg a szereplő egy szkafanderben sodródik az űrben. Nyilván töredék sebességgel, és ezért lesz lényegesen hosszabb az út.
A háti meghajtó nem más, mint amit a neve sugall: egy eszköz, amit az űrhajós hátára rögzítenek, és amellyel rövidebb űrsétákat lehet tenni. Az viszont igaz, hogy a neve sután hangzik.

Üdv a Karcon! Határozottan emelted a nívót, ha az utóbbi hetekben beküldött szövegek átlagát veszem.

v, 2020-03-01 18:31 Dana

Dana képe

Köszi, Tim, a segítséget! A Te magyarázatoddal már értem, hogy lett hirtelen hárommillió, ami addig mondjuk pár száz év volt csak. Nem jöttem rá, hogy most már csak egy szkafanderben van a csávó, így pedig összeállt.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2020-03-06 13:05 A. Dixon

A. Dixon képe

Szia,
Tetszett az írásod, végig lekötött. Először nem akartam elolvasni, mert be kell, hogy valljam, nem tetszett a címe, illetve a rengeteg hárompontozás is elriasztott.

De jól tettem, hogy rászántam magam az olvasásra.

Nagyon rendbe kellene tenni, formázni, a hibákat kijavítani, ez a történet megérdemelné!
Várom a következő írásodat!

Legyen kellemes délutánunk!

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor