Egymásnak teremtve - nőnapra

   Marge szürke overallban bújt elő a tojásformájú időgépből. A levegő üdítően friss illata, a Tejút sosem látott pompával sziporkázó sávja, az éj leple alatt is nyüzsgő őskori természet szinte azonnal megrohanta érzékeit, ám ő laza kézmozdulattal elhessegette magától mindet. Nem ezért jött. Az emberiség jövője forgott kockán, igazán nem ért rá mulandó dolgokon gyönyörködni.

   Megnyomott a csuklókonzolján néhány gombot, mire az eddig tompa fényben lebegő időgép csúcsa kivilágosodott, és széles fénykupolát emelt köréje.

   - Aha! – Marge elégedetten tette kezét karcsú csípőjére. – Hát itt vagy! Végre jó helyen, jó időben!

   A fényudvar szélén egy tömzsi, fejétől a talpáig szőrös, meglepettnek tűnő alak állt. Hosszú, izmos karjában ütésre emelt kőbunkó, széles homloka alatt apró, zavartan pislogó szemek, vicsorgó szájában enyhén kiálló, tarajos fogsor. Az ősatya.

   Morg, a csöppet éhes ősember épp egy guvadt szemű ősmókust készült jobb létre szenderíteni, ha nem vakították volna meg ilyen orvul. A kis dög kihasználva az alkalmat, jól beleharapott a kezébe, és örömteli lihegéssel kapkodva a levegőt - ami erőst gúnyos röhögésre hasonlított -, eltűnt a sötét bokrok között. Morg nyüszítve rázta fájó öklét utána, majd feldühödve odatrappolt a különös jelenséghez, hogy számon kérje rajta az elszalasztott prédát.

   – Ugyan! – fogta meg Marge a suhanó kőbunkót, és erőlködés nélkül kivette a csodálkozó ősember markából. – Ne heveskedj, még összetöröd magad! Nekem épségben kellenek a sejtjeid. – Ezzel leakasztotta derékövéről a mintavevő pisztolyt, és se szó-se beszéd az előember vállába döfte.

   Morg szeme erre úgy kiguvadt, mint előbb a mókusé, és ha ez a zord világ nem társított volna zord külsejéhez zord lelket is, minden bizonnyal elbőgi magát a nőstény előtt. Pedig olyan jól indult a napja. Végre alábbhagyott a lilabogyó-főzet okozta hasmenése, Nagyfog sem mutatkozott a környéken, és a hajnali szél Ormányosok hangját hozta a távolból, húsban bőséges napokat ígérve a Hosszú Hideg idejére. Most meg már a vacsorájával sem szemezgethet nyugodtan?!

   Marge fejcsóválva nézte a könnyeivel küszködő, fájdalmas grimaszokat vágó ősembert. Férfiak. Lám, van, ami nem változik. Vagyis sosem fog változni. Képesek oroszlánnal birkózni, száz harcossal egyedül szembeszállni, átlőtt vállal hegyet mászni, de a gyengeségük legcsekélyebb megnyilvánulását sem képesek kimutatni a másik nem előtt. Talán ez a kisebbségi komplexus hajszolja őket végzetük felé, hogy minél rettegettebb harcosokká váljanak, minél hatalmas birodalmakat hozzanak létre, s újabbnál újabb háborúkat vívjanak egymással?

   Morgnak csak nagy erőfeszítések árán sikerült legyűrnie könnyeit a nőstény jelenlétében. Pedig a szúrás jobban fájt, mint a mókus harapása. Egyenesen a csontba ment, még a koppanást is hallani vélte! Mégis mit képzel magáról ez a némber? Nem tudja, hol a helye? Talán ez is egyike azoknak a hibbant teremtéseknek, akik az asszonyi irányítást szajkózzák. Az új mozgalom rohamos terjedéséről maga is meggyőződhetett a legutóbbi törzsi nagygyűlésen, mikor is némely köztiszteletnek örvendő vadász térdre borulva rimánkodott a többiek előtt, hogy tegyenek már valamit, mert az asszonyai nem hajlandóak végezni a mindennapi dolgukat. Az hagyján, hogy már nem elégszenek meg a bogyó és a tüzelő gyűjtésével, és menni akarnak vadászni a férfiakkal együtt, de hogy már "azt" is csak azzal és úgy kívánják, ahogy éppen nekik jólesik, na az már felháborító!

   Margenak nehezére esett elhinni, hogy az előbb még vonító, most gyanakvó tekintettel őt méregető lény leszármazottai fogják megalapítani a leghatalmasabb birodalmat, amit valaha is létrehoztak, tudásukkal elérik harcos létük legmagasabb fokát, mikor már puszta gondolataikkal is képesek lesznek ölni, s minden erejüket a legnagyobb csatában mérik majd össze, ami valaha is megrengette e földet.

Az utolsó háború tüzében a férfiak az emberiség jövőjét is magukkal rántották a pokolba. Az asszonyok népe, mely időközben különvált az egyre agresszívabb férfitársadalomtól, csupán a génállományok frissítésére tartva vele minimális kapcsolatot, kétségbeesetten igyekezett összegyűjteni a romok között maradt tudásmorzsákat, mert tisztában volt vele, kellő diverzitás nélkül nem képes biztosítani az emberi faj fennmaradását.

Amint megépítették az időgépet, elsődleges céljuk lett friss genetikai anyag beszerzése. Minél mélyebbre merültek a múlt zavaros tengerében, minél bizonytalanabbá vált a  visszatérés sikere, annál nagyobb volt az esély a letisztult, életerős génállomány begyűjtésére.

   Morg egyik kezével a fájó vállát szorongatva, a másikkal az állát vakargatva mérte végig az előtte álló alakot. Jó két fejjel magasabb volt nála, átható zöld szemekkel, bőre sima, mint a csendes tó vize, teste kecses ívű, szokatlanul vékony, és bizonyos helyeken igencsak szemrevaló. Mintha már látta volna valahol ezeket az impozáns domborulatokat.…

A varázsló barlangjában! A legutóbbi Révülés idején! Az a vén léhűtő evett valami gombából, amit a környék barlangjai mélyén tenyésztett magának, aztán nyáladzó lázálomba esett, és faszénnel rajzolni kezdett a falra. Az a rajz indította el a bolondériát az asszonyállatok fejében!

A többi vadász csak azért nem bunkózta agyon a fogatlan semmirekellőt, mert a törzsfőnök nyílt védelmét élvezte. Pedig hányuk életét megkeserítette!  

Lehet hogy most az egyszer szerencséje volt a vén naplopónak? Tényleg előre látta egy istenség érkezését?

   – Készen is vagyunk. – Marge hümmögve pöckölte meg a mintavevőpisztoly apró tartályát. Különös dolog az idő. Soha véget nem érőnek tűnő, kőkemény kiképzésén kellett keresztülesnie, hogy egy röpke időre beléphessen a prehisztorikus világba. Ráadásul az első ugrás sem bizonyult sikeresnek, mert a száraz csontokkal teleaggatott alany sipítozva  futott előle világgá, hiába is eredt utána bizonygatva, hogy csak egy kis mintát venne tőle, órákat pazarolt el a macska-egér játékkal.

Most meg elég volt néhány perc, hogy elvégezze a feladatot. XIV. Matriarcha szerfelett elégedett lesz a teljesítményével. Talán még azt is megengedi, hogy változatlanul örökíthesse tovább a géntérképét.

A lány már mászott is vissza az időgépbe, hogy hazatérvén minél előbb tárgyalhasson erről jutalomról, de aztán mozdulat közben megtorpant, mert eszébe villant valami. Nem mehet el csak így! A többiek a lelkére kötötték, hogy legalább egy képet hozzon haza magával. A génkeverés után alig marad valami az eredeti állapotból, hiszen nem "az" volt az elsődleges szempont. És be kellett vallania, azért őt is furdalta a kíváncsiság.

Visszafordult az ősember felé, tekintete lassan egy bizonyos pontra siklott.

   – Na mutasd, mid van! – mondta végül, és egyetlen mozdulattal lerántotta róla az oposszum ágyékkötőt.

   Morg, ha lehet, még zavarodottabban állt ott, és már jókora félsz is motoszkált benne. Talán mégse kellett volna azt a kőbunkót olyan könnyen elengedni. Bár nem sokat használt volna az isteni jelenség ellen, de most valamivel nagyobb biztonságban érezné magát.

   – Húúúú! – Marge akkorát kiáltott, hogy az ősember önkéntelenül összerezzent. – Hát neked itt is van egy buzogányod?!

   A nő szíve vadul verdesni kezdett, mint egy fészkéből felvert madár, hőhullámok futottak végig a testén, és ha nem áll neki tüstént legyezgetni magát, biztosan elájul. Erre nem számított!

   – Mindenek Anyja! Ha ezt a lányok odahaza meglátják! Mi ez a mi kis játékszereinkhez képest?    

   Morg most már tényleg kényelmetlennek érezte a helyzetet, ráadásul az esti szél is épp a legérzékenyebb pontján kezdte paskolgatni. Várta a pillanatot, hogy az istenség egy ültő helyében felfalja, vagy valami hasonlóan drámai dolgot cselekedjen, ahogy azt a nagy öregek megénekelték, de a teremtés szemében váratlanul különös fény csillant, és a számára érthetetlen szavak lassan csorogtak ki puha ajkain.        

   – Ha meglátják… – Marge egy hosszú, kínzó pillanatig tipródott az ősember előtt: Buzogány. Kötelesség!  Bu-zo-gány. Az emberiség sorsa! Buzogánybuzogánybuzogány! Végül a szívében lobbanó mézédes forróság félresöpört minden józan érvet, elhajította a mintavevőpisztolyt a sötét bokrok közé, visszabújt az időgép belsejébe, matatott benne egy keveset, majd elégedett arccal bújt elő. Immáron felső nélkül.

   Most Morgon volt a szemkiesés sora. Szőrös arcán bárgyú vigyort kent szét a szokatlanul feszes és kerekded dolgok pőre látványa. Kétség sem fért hozzá, egy istennővel hozta össze az ég. Csak nyüszítve merte megkérdezni: – Ugabuga?       

   – Bizony, kiskomám! – Marge mámoros tekintettel átkarolta az ősembert, szőrös kobakját forrón a melléhez szorította, pajkosan megcirógatta a fültövét, és elindult vele a barlang irányába. – Ugabuga. Jó sok ugabuga!      

   Hátuk mögött éles fény villant, ahogy az időgép kilőtte magát a jövőbe, egy kapkodva begépelt üzenettel a vezérlőpult ernyőjén:

"Magasztos Anya! Rosszul közelítettük meg a problémát! Sosem szabadott volna magukra hagynunk a férfiakat. Mindig is a mi kezünkben volt az emberiség sorsa!"