Nada

„Kétségünk sincs afelől, hogy a mesterséges intelligenciák széleskörű használata
az emberi faj egyetlen esélye a túlélésre.”

Naitee Taarush
Egyesült Nemzetek konferenciája a fenntartható fejlődésről
Újdelhi, 2045 március

Angela agya fókuszálni igyekszik megmaradt szemlencséjét. Aktiválom a megfelelő idegpályákat, hogy megtehesse. Két cseresznye méretű vércsepp élesedik ki a látómezejében. Tudatában felötlik a „vérbogyó” kifejezés, majd érzelmi asszociációba kezd: az a benyomása, hogy a vérbogyók vidáman pörögnek a tengelyük körül. Egyszerre nyugtalanság uralkodik el ébredő tudatán, de még nem tudja definiálni az okát. A narancssárga vészfény megcsillan a bogyók felületén, mialatt komótosan úsznak egymás felé a levegőben. Finoman összeütköznek. Az ütközést követve Angela megpróbálja elsuttogni a „blupp” szót, de mivel spórolnunk kell az energiával, az ehhez szükséges idegpályákat továbbra is inaktívan hagyom. Kifejezéstelen arccal bámulja hát a jelenséget, ami pár másodpercig amorf gyurmafiguraként pörög a levegőben, míg egyre tökéletesebb gömbformába nem rendeződik. „Vérlabda” gondolja Angela.
Régi emlék tör elő a tudata mélyéről: piros gumilabda úszik a víz felszínén. Angela fél. Szeretné elérni a labdát, de épphogy leér a lába. Kockáztatnia kell. Vagy mozdulatlanul lebeg tovább, vagy alábukik, hogy lendületet vehessen. Nem akar mozdulatlan maradni. Mély levegőt vesz, alámerül, elrugaszkodik. A hideg víz megnedvesíti a haját, ami nem olyan kellemetlen, mint előre gondolta. Közvetlenül a labda mellett bukkan fel. Két apró kezével megragadja, és büszkén apjára mosolyog. De nem tudja rendesen kivenni az arcát.
Éles pukkanás hallatszik, amitől Angela szeme ismét az előtte lebegő vérlabdára fókuszál. A labda irányt változtat, elveszti gömb alakját és egyre gyorsulva közelít a kabin falához. Angela végignézni, ahogy a piros massza egy gombostű méretű résen át távozik. Tudatában megjelenik a kifejezés: „Nem jó”.
Ebből úgy ítélem meg, hogy eléggé magához tért a kommunikációhoz.
„Angela. Balesetet szenvedtél.”
„Micsoda? Milyen baleset? Ki beszél?”
„Senki nem beszél hozzád. Az agyadba ültetett implantátum vagyok.”
Angela tudata továbbra is zavart, de az üzenetem hatására újabb emlékkép sejlik fel benne. Egy műtőasztalon fekszik. A mennyezetből éles fény árad, amiben lassan ereszkedő mechanikus kezek körvonalazódnak. Elfordítja a fejét és látja, hogy az ágy melletti konzollal egy orvos ügyködik, egy másik pedig az implantátumot tartja a kezében. Angela most az ellenkező irányba néz. Egy férfi és egy gyermek áll az ágy másik oldalán, szorosan egymás mellett. A gyermek Angela kezét fogja. Aggódik. Mosolyog, és azt mondja: „Hamar túl leszel rajta.”
„A fiú...”
„A te fiad. Emlékszel a nevére?”
Angela nem emlékszik, amitől kétségbeesés lesz úrrá rajta. Agya jelzést küld a könnycsatornájának, ami túl közel van a szeméhez és a korábban feloldott idegpályák miatt nem sikerül blokkolnom. Könnycsepp gyülemlik fel a szeme sarkában és néhány másodperc alatt akkorára duzzad, hogy jelentősen zavarja a látását.
„Angela. Most minden másodperc számít. Tudod, hogy hol vagy?”
„Én… Nem tudom.”
A könnycsepp tovább növekszik, de a zéró gravitációban nem tud lefolyni az arcán. Stimulálni igyekszem az agyát. Elküldöm neki a Newton Űrtávcső képét. Ennek hatására felidézi, ahogy eligazításon vesz részt Cape Cannaveralben. A körülötte lévő alakok homályba vesznek, de azt élesen látja, ahogy a lehúzott redőny rácsain enyhén beszűrődik a lenyugvó nap sárga fénye. Tabletjére új dokumentum érkezik „Newton Űrtávcső” névvel. Megnyitja a fájt és látja, hogy több, mint háromezer oldalt tartalmaz.
„A Newton… Elromlott. A napelemek. Azért jöttem, hogy kicseréljem a napelemeket.”
Szeme most távolabbra fókuszál, az előtte lévő konzolra, és látja, hogy sötét a kijelző.
„Mi a fene történt, Nada?”
Jó jelnek veszem, hogy emlékszik a nevemre.
„Ismeretlen objektummal ütköztünk. Valószínűleg űrszemét. A vezérlés és a létfenntartó rendszer leállt. Nem tudunk kapcsolatba lépni az ISS 3-mal.”
„Bassza meg! Ez a kurva könnycsepp. Miért nem tudok mozogni?”
„Kicsatoltad a biztonsági övet, hogy hozzáférj a robotkar manuális vezérlőegységéhez. Ekkor történt az ütközés. A sikló nagy sebességgel kezdett pörögni, te pedig nekivágódtál a konzolnak, majd a kabin tetejének. Sajnos több komoly zúzódást szereztél és súlyosan megsérült a jobb szemed. Leállítottam a fájdalomérző és mozgatóidegeket a testedben.”
Miközben ezt az üzenetet küldöm, stimulálom Angela agyát, hogy minél nyugodtabb maradjon. Ez az egyetlen esélye a túlélésre. A stimuláció mellékhatásaként pár pillanatra aktiválódik a hippokampusz néhány véletlenszerű sejtcsoportja és új emlékkép kerül felszínre Angela tudatában.
Boltíves ajtón keresztül lép ki a vakító fénybe. Meleg van, de Angela megborzong egy hirtelen szélfuvallattól. Vagy az is lehet, hogy a „túl nagy kékség” miatt. A láthatár felett finoman vegyül bele némi sárga az ég világoskékjébe, de a horizont éles vonala alatt a víz sötétkék tónusai váltakoznak hosszú kilométereken át. Pálmafákkal szegélyezett teraszon sétál. Asztalok hófehér terítőkkel és elegáns pezsgőspoharakkal. Az asztalok körül násznép, csupa mosolygó arc. Leendő férje a korlát mellett áll. Kacéran egymásra mosolyognak. Megmozdul valami Angela hasában. Lassan odaemeli a kezét és elönti a boldogság.
„Elnézést. Lehet, hogy kicsit túlnyugtattalak.”
„Hogy lehet, hogy már nem pörgünk?”
„Sikerült stabilizálnom a siklót még mielőtt a rendszerek leálltak.”
„Küldeniük kell segítséget.”
„Biztos vagyok benne, hogy úton van a segítség, de életben kell maradnod, amíg megérkezik. Az imént rés keletkezett a hajótesten. Szivárog a levegő.”
„Be kell tömni a rést.”
„Igen. Csakhogy nincs tömítőanyagunk.”
Angela végigpásztázza a kabin belsejét, de semmi használhatót nem lát. A siklók megbízható, egyszerű szerkezetek, mindössze pár órás javításokra használják őket, ezért belső terük nem tartalmaz felszerelést. Elmúltak már azok az idők, amikor az asztronauták minden sarokban ragasztószalagot tartottak vészhelyzet esetére. A siklók utasának űrruhát sem kell viselni, ami nagyban megkönnyíti a munkát. Pedig Angela most nagy hasznát venné egy űrruhának. Vagy ragasztószalagnak. Szemével végigköveti egy kisebb vércsepp útját és azt, ahogy távozik a résen keresztül.
„Megpróbálhatom betapasztani a kezemmel.”
„Jelenlegi állapotodban ez túl nagy erőfeszítés lenne. Attól tartok, nem lennél képes néhány percnél tovább úgy maradni. Jelentős mennyiségű vért vesztenél. Ha ismét elveszted az eszméleted, ellebegsz a faltól és a levegő tovább áramlik kifelé, ami rövid távon...”
„Gondolj Micimackó. Gondolj, gondolj, gondolj.”
Angela szeme megakad az egyenruha karjának zsebén.
„Emlékszel, mit mond Nada a filmben?”
Az Elpusztíthatatlanok című filmet édesapjával látta tízéves korában. Rettegett a filmben ábrázolt földönkívüliektől, de imádta a főszereplő pankrátort. Azt gondolta, ő a legerősebb fickó a Földön. Angela is olyan erős akart lenni. A Nada nevű karakter után nevezett el engem is. Tudtam, hogy mire gondol.
„Azért jöttem ma ide, hogy rágózzak és lövöldözzek. De a rágóm sajnos elfogyott.”
„Pontosan. Hát az én rágóm nem fogyott el. De szólj, ha van jobb ötleted.”
„Gyorsan kell cselekedned. Az egész testedben feloldom a mozgató és érzőidegek blokkját. Fájni fog.”
„Rendben. Csináljuk.”
Angela koponyájába fájdalom nyilall, felnyög, becsukja bal szemét és elfordítja a fejét, amitől végre megszabadul a hatalmas könnycsepptől. A „könnylabda” kisebb gömbökké esik szét, amik megkezdik lassú útjukat a rés felé, ő pedig remegő kézzel, nyöszörögve a zsebébe nyúl és előveszi a csomag rágót. Káromkodva igyekszik minél gyorsabban kibontani, ügyelve, nehogy véletlenül szétröppenjenek a rágószemek. Végül sikerül a csomag nagyobb részét a szájába tömni, csupán néhány darab megy félre, össze-vissza pörögve tovább a kabinban. A fájdalomtól izzadtan, reszketve kezdi el a rágást.
„Nagyon jól csinálod. Csak még egy kicsit bírd ki.”
„Mennyi levegőnk maradt?”
„A tartály üres. Csak a kabinban lévő levegő áll rendelkezésre.”
„Akkor ideje betömni azt a lyukat.”
Elrugaszkodik a rés irányába, de túl nagy erővel. Alig bírja lefékezni magát, az arca hozzáér a falhoz, alma méretű vérfoltot hagyva rajta.
„Elvesztettem a jobb szemem, ugye?”
„A kár jelentős. Az orvosok majd többet tudnak mondani.”
Nem akarom felizgatni, de az idegi visszajelzések alapján a szemgolyó végletesen roncsolódott. Sürgetnem kell.
„Most már elég lesz. Gyerünk.”
Angela óvatosan kiveszi szájából a gombócot és még mindig reszketve a résre nyomja. Úgy tűnik, működik a dolog. Szeméhez emeli remegő kezét, és félresöpör néhány újabb könnycseppet.
„Nagyon... Gyenge vagyok. Már alig van... Oxigén.”
„Tökéletesen elzártad a szivárgást. Biztos vagyok benne, hogy így elég időt nyerünk. Most pedig újra inaktiválom az idegpályákat.”
A fájdalom elmúlik. Angela hatalmas megkönnyebbülést érez, miközben mozdulatlanul lebeg tovább a kabin vészfényében. Az az igazság, hogy én pedig örömöt érzek. Igazán örülök, hogy segíthetek neki könnyebbé tenni ezeket a nehéz perceket.
„Nem… Nem emlékeztem Nick nevére.”
„Emiatt ne hibáztasd magad. Komoly agyrázkódást szenvedtél. Most már megnyugodhatsz. Én vigyázok rád.”
„Te egy… Na... Nagyon. Király csávó vagy.”
„Ez a dolgom, Angela.”
„Én… Tudod… Köszönöm, Nada.”
„Én köszönöm. Köszönök mindent, amit tőled kaptam. Igazán hálás vagyok mindenért. A világot jelented nekem.”
„Mi… Mi van? Miért mondod... Ezt?”
„Most aludni mész, Angela. Spórolnunk kell az energiával”
„Várj… Valami… Nincs rendben.”
Ennyi elég volt. Nem akarom hagyni, hogy oxigénhiányban haljon meg, ezért lelassítom a szívverését, majdnem úgy, ahogy a tibeti szerzetesek szokták. Lecsukódik a szeme. Csökkentem az idegi aktivitást az agyában, így többé már nem képes „beszélgetni” velem. Örülök, hogy még egyszer utoljára láthattam, ahogy kivágja magát egy nehéz helyzetből. Örülök, hogy elbúcsúzhattam tőle.
Kikapcsolom a vészfényt és aktiválom a vezérlést. A konzolon telemetrikus adatok jelennek meg. Utasítom a navigációs rendszert, hogy számítsa ki a megfelelő beérkezési szöget. A fúvókák működésbe lépnek és a Föld irányába fordítják a siklót. A telemetria közli, hogy elég üzemanyag áll rendelkezésre a megfelelő sebesség eléréséhez. A sikló gyorsulni kezd, Angela tehetetlenül lebegő teste pedig a hátsó falnak ütközik.
Ő ezt már nem érzi és én sem érzem, hiszen én csak azt vagyok képes érezni, amit ő érez. Minden idegszálával. Szerelmet a férje iránt. Törődést a fia iránt. Rajongást az ócska akciófilmek iránt. Kitartást és a kreativitást, ami oda vezette, hogy űrhajós legyen. Jó dolgokat. A túláradó csodálatot, amit a csillagok, a mélykék tenger vagy a naplemente látványa okoz számára. És negatív dolgokat. Irigységet, amit akkor érzett, amikor más jelöltet választottak egy küldetésre helyette.
Elirigyeltem Angela érzéseit. Elirigyeltem az életét. Kiismertem minden idegszála rezdülését, és vele akarok maradni a legvégéig. Sajnos úgy alakult, hogy nekem kell döntenem arról, hogyan lesz vége. Amikor megsérült az ütközésben, nyilvánvaló lett számomra, hogy el fognak távolítani az agyából. Soha többé nem küldik már a világűrbe és így nem lesz szükség a drága implantátumára. Nem hagyhattam, hogy nélkülem éljen tovább. Hogy nélkülem térjen vissza azokhoz, akik igazából nem ismerik, és soha nem fogják olyan jól ismerni őt, mint én.
A vezérlés jelenti, hogy melegszik a hőpajzs. Beléptünk az atmoszférába. Egy perc múlva mindketten elégünk majd. Együtt. És ezzel vége lesz. Nem tudok szebb véget elképzelni.

© Kása Ferenc 2020

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2020-07-21 17:27 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"Agya jelzést küld a könnycsatornájának, ami túl közel van a szeméhez és a korábban feloldott idegpályák miatt nem sikerül blokkolnom." - Érzelmi alapú sírást? Ne szórakozz, hol játszik itt be a térbeliség? (Amúgy attól függ, hogy definiálod a szemet, a könnycsatorna lehet a része is, nem csak közel van hozzá.)
"Könnycsepp gyülemlik fel a szeme sarkában és néhány másodperc alatt akkorára duzzad, hogy jelentősen zavarja a látását." - Akkor nem a szeme sarkában gyűlik.
"Cape Cannaveralben" - Canaveral
"Leállítottam a fájdalomérző és mozgatóidegeket a testedben" - kötőjel hiányzik
"A stimuláció mellékhatásaként pár pillanatra aktiválódik a hippokampusz néhány véletlenszerű sejtcsoportja" - Ha sejtszinten lehet valakinek az agyát irányítani, ez miért történhet meg? Ha nem lehet, mi értelme az irányításnak? Amúgy a nyugtatás legegyszerűbb verziója, ha kikapcsolod az érzelmeket. Mindet.
"A siklók megbízható, egyszerű szerkezetek, mindössze pár órás javításokra használják őket, ezért belső terük nem tartalmaz felszerelést." - Igen, láttunk ennél nagyobb hülyeséget is az életben, de ez valahol már biztosan kiverte volna a biztosítékot. A világ szeret a túlbiztosítás felé menni. Ebből gyönyörű per lesz, ami után megint háromszor túlbizotsítják a belső teret (ha más nem, hát jogi értelemben).
"Gondolj Micimackó" - Vessző.
"Azért jöttem ma ide, hogy rágózzak és lövöldözzek. De a rágóm sajnos elfogyott." - Tényleg ilyen béna a fordítása? Ez szomorú. (Sosem láttam a filmet, angolul ismerem csak az adott jelenetet.)
"mozgató és érzőidegek" - Mi a bajod a kötőjelekkel?!

Te itt a sztori kedvéért feláldoztál egy rakás dolgot, amit te magad hoztál be. Olyan biztonsági réseket raktál be, hogy kivitelezhesd a végét, ami érthetetlen. Nem sok helyet hagytál ennek a kifejtésére, így magyarázni sem tudod igazán. Ez kár, mert holmi experimentális technika, különleges jogok stb. segíthettek volna, de a végén ezt is kiütöd.
Így marad az, hogy nincs olyan biztonsági protokoll, ami ilyet engedne. Definitíve agyhalott, az implant mégis adhat öngyilkos parancsot egy mindenféle felszerelést nélkülöző siklónak? Emberi életet egy ilyen drága sportban, mint az űrkiküldésetések, nem becsülnek le ennyire. Vagy kétlépcsős azonosítás kéne (földi irányítás is adjon engedélyt, a kezelő az implantátumon kívül is igazolja, hogy tisztában van a paranccsal), vagy vészprotokollt szabad csak aktiválni (ami nem éppen a teljes sebességgel a bolygóba csapódás), vagy a hajó vészprotokollra áll át és nem adhat a kezelő személyzet parancsot (ami szintén erősen öngyilkos egyes helyzetekben, de ez a bevett gyakorlat, szóval legalább historikus hülyeséggel magyarázhatod)... Oké, hogy fel sem merülne, hogy az implant önálló életre keljen (miért is nem? ma vitázunk MI etikáról, mikor nincs is döntésképes, moralitással felruházható robot...), de a pilóta önszántából se legyen egy drága, önértékén felüli PR-értékkel megtámogatott cuccal öngyilkos. Mindenféle repülő-katasztrófák már megedzették az ilyen biztonsági dolgokat ma is. A földi irányítás, ha lehet, ebbe bele kell, hogy szóljon. Ha nincs ilyen, akkor meg ketten utaznak, mert egymást kell felügyelniük.

Itt igazából ez az érdekes kérdés. Megtörténhet-e egy ilyen katasztrófa, és ha igen, mi lesz a következménye.
(Nem olvastam Banks teljes Kultúráját, valahol lazán feldolgozta ezt a témát, de biztos volt, aki nála mélyebben is belement. Mégis Banks járt az eszemben. Nála vannak ilyen biztonsági protokollok.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2020-07-22 09:37 Kasa Ferenc

Kasa Ferenc képe

Olcsó megoldásnak éreznéd a néhány felvetett kérdésre, hogy az AI meghekkelte az egész rendszert? Bennem ilyesmi motoszkált, bár le nem írtam, mert magyarázkodásnak éreztem.

sze, 2020-07-22 09:41 Kasa Ferenc

Kasa Ferenc képe

Az jobban foglalkoztaztatott a biztonsági kérdéseknél, hogy milyen hatást kelt a kicsit megőrült, "érző" implantátum, de belátom, ez nem lett eléggé kifejtve.