Szürke zaj

Spotify lejátszási lista a dalokhoz:
https://open.spotify.com/playlist/3Zt9K4jDmq3Pud3e7Me9CI?si=eKmcxILWR7mJ...

Azzal kezdődött, hogy Kovácsné leordította a fejem. Megint. Kurvára fölhúz. Alapból nem voltam jól egész nap, erre odaültet Zsuzsa mellé. Öt perc múlva persze ott tartok, hogy annyira végem van, vagy a fülest veszem elő, vagy a lompost. Megkapta a papírokat, tudja, hogy nekem egyszerűen kell a füles néha, különben sem zavarok vele senkit. De azért ha olyanja van, rám kiabál, hogy tegyem el a francba. Vérben forognak a szemei. Az osztály meg teli pofával röhög. Főleg Zsuzsa. Na, akkor már a remegés is elkezdődött, annyira, hogy Kovácsné is észrevette. Kiküldött a folyosóra. Föl tudtam volna robbanni.
Ezt most azért írom le, mert a pszichó megkért, hogy amikor úgy érzem, kell a füles, jegyezzem le, hogy miért kell. Pofon egyszerű. Zsuzsa szuszogásában van valami. Nem is tudom. Nyugtalanító. Amikor majdnem meghal az unalomtól, de igyekszik a tanárra figyelni, elkezdi másképp venni a levegőt. Új felhang vegyül a légzésébe. Elég stabil, nagyjából 12000 Hz körül modulál és alig kivehető, három decibelnél alacsonyabb. Mégis teljesen kikészít. Olyan, mintha azt mondaná, csinálj velem, amit csak akarsz, csak vigyél el innen. Röviden mondva azért kellett a füles, mert Zsuzsa felizgat, a szürke zaj viszont megnyugtat.
A szürke zaj rohadtul hasznos nekem, az most a legjobb barátom. Hasonlít a rózsaszín zajhoz, amit régebben használtam, de az valahogy jobban elmaszatolódik. Ez csak mostanában kezdett el zavarni. A szürke zaj hangnyomásszintje egy szűk frekvenciatartományra koncentrálódik. Ezért jön be annyira. Koncentráltabb. Valahogy nyugodtabb. A rózsaszín zaj is jól működött sokáig, szeretem, ahogy kitölti a teljes hallható frekvenciatartományt, de oktávonként csökken a hangnyomásszintje és emiatt engem valahogy a modulált hangokra emlékeztet. Olyan, mint a susogó fák ősszel. Vagy a viharos tenger. Persze tök jó nézegetni a hullámokat, érzelmek, szenvedély, meg minden. Ha festő lennék, biztos egész sorozatot festenék partot fröcskölő hullámokról, de csak amíg meg nem unnám a képembe csapódó vizet. Szóval a szürke zaj nem fröcsköl. Olyan, mint a békés tenger. Mostanában inkább arra van szükségem.
„Mind békés tengerek vagyunk.” Ilyeneket mondanak a guruk azokban a videókban, amiket anyám néz otthon a telefonján. Hányinger. Azt hiszem, mindenkinek meg van a maga függősége. Nekem ez jutott. De legalább a mikrofonozást abbahagytam. Azzal jól megijesztettem anyámat, még a pszichó is fölhúzta a szemöldökét, akkor írta föl először a Szertralint. Megígértem anyámnak, hogy nincs több mikrofonozás. Fogom hát a fülest és elmerülök a szürke zajban. Olyan, mint valami meleg paplan. Föltolom a hangerőt és a külvilág minden akusztikus zaja megszűnik létezni. Marad az egyenletes, mély zúgás. Azonos hangerőn, egy időben érkezik az összes hallható frekvencia. Nem is tudom. Valahogy kikerekedik a Világ.

Azzal folytatódott, hogy órák után együtt vártunk a buszra Zsuzsával. Na jó, ez azért erős túlzás. Én már ott szobroztam egy ideje, ő meg mit ad Isten, megjelent. Rettentően puhák a léptei. A lányok közül talán ő jár a legfinomabban. Tetszik, ahogy egy-egy apró kavicsot végig karistol a talpa a betonon és hogy a kavics teljesen más hangot ad, mintha én léptem volna rá. Nagyjából két méterre állt meg tőlem. Persze csak a szemem sarkából figyeltem, aztán ellenkező irányba fordítottam a fejem. Pár másodperc múlva hallottam, ahogy újabb kavics gördül a cipőtalpa alatt. Közelebb lépett.
– Figyelj, te haragszol rám? – kérdezte sötét mezzoszoprán fekvésű hangján. Jól áll neki. Idősebbnek tűnik tőle.
– Mi? Én? Dehogy – mondtam.
– Csak mert olyan csúnyán néztél rám a szünetben. Nem az én hibám, hogy kiküldött a Kovácsné.
Ó ha tudnád öregem…
– Bocsánat. Nekem csak… Ilyen a nézésem.
Zsuzsa nevetett. Nem lekicsinylően, hanem kedvesen, szinte már együtt érzően. De lehet, hogy ezt csak én képzeltem hozzá. Minden esetre úgy döntött, hogy mellém ül a buszon. Zavaromban rögtön előkotortam a fülest.
– Na, megint itt van ez a bumszli. Ez aztán a fülhallgató! – mondta, miközben a kábelt bogozgattam.
– Hát, meg kell adni a módját.
– De miért néz ki ilyen furán? Olyan, mint egy hallókészülék.
– Ez nem egy alap füles – mondtam és úgy fordítottam, hogy megcsillanjon a napfény a külső fém borításon – azokban csak egyutas rendszer van.
– Mi az az egyutas rendszer?
– Hát hogy csak egy hangszóró van benne.
– És az miért nem elég?
– Elég lehet. Csak ennél arra törekedtek, hogy a lehető legtisztábban szóljon bármilyen dal, pont úgy, ahogy a stúdióban elképzelték. Ez egy négyutas rendszer. Dupla mélyhangszóró, egy középhangszóró és egy magas mindegyik fülhallgatóban.
– Azt a kurva… Hogy fér bele ennyi?
– Hát… Beleszorítják.
Zsuzsa megint nevetett és még mindig nem volt lenéző. Meglepett, hogy mennyire közvetlen. Nagyon furán éreztem magam. Hát még akkor, amikor megkérdezte, kipróbálhatja-e a fülest.
Hirtelen zavaromban a Severed című dalt játszottam neki a Decemberists-től. A programozott szintetizátor nyolcbites játékokra emlékeztet, de az indie-s gitárokkal és a dobbal kiegészülve egészen mainak hat. John Cogleton, a dal producere többek között St Vincenttel, a Wild Beasts-szel és Nelly Furtadoval dolgozott korábban, tehát tudja, milyen a modern hangzás, de a dal azért megőrizte a korai Decemberists hangulatát, főleg a végén, amikor hatalmas kórussá fokozódik. Olyan dalt akartam, ami kellően modern, de talán annak is tetszene, aki klasszikus rockot hallgat. A fenébe is, azt se tudtam, szereti-e Zsuzsa a rock zenét. Miközben hallgatta, végig azon járt az eszem, hogy talán valami elektronikusat kellett volna játszanom. Olyat, ami klasszikusnak számít a színtéren, de nem túl elcsépelt. Monjuk a Crimewave-et a Cristal Castles-től, vagy mit tudom én. Mindegy. Meglepetésemre Zsuzsa végighallgatta az egész dalt.
– Tényleg nagyon jól szól. De kicsit kényelmetlen. Mintha nem passzolna rendesen a fülembe.
– Nekem sem. A monitor fülhallgatókat formára öntik, mindegyiknek egyedi alakja van. Ez a pár az apámé volt.
– Jajj. Ezt nem tudtam. Sajnálom. – mondta Zsuzsa és láthatóan zavarba jött. A hangja sem volt a megszokott sötét mezzoszoprán többé, pár pillanatra úgy éreztem, lehet, hogy mégis inkább világos altnak mondanám. Idővel biztosan világos alt lesz – Már máskor is akartam mondani. Sajnálom, ami apukáddal… Veletek történt. Csak mikor ide kerültél a suliba, még nem tudtam róla. Nekünk senki nem szólt. Biztos nehéz lehetett.
– Hát igen – mondtam lefele bámulva és össze-vissza forgatva a fülhallgatókat a kezemben, hogy megint csillogjanak kicsit. Pár percig csak a busz zúgását, a motor zúgását, a kerekek zúgását hallgattuk, a levegő süvítését, ahogy a busz falának csapódik, a légkondi monoton zaját, a felfüggesztés nyikordulásait, utasok köhintését, a fék szisszenését, az index kattogását, az ablaktörlő elektromos motorját, a gumi nyikorgását, ahogy félre söpri a vízcseppeket a szélvédőről, a kilazuló csavarok kattanását az ülések alatt és így tovább. Nem a legtutibb szimfónia, de egynek elmegy. Aztán Zsuzsa újra megszólalt, ismét a megszokott hangfekvésben:
– Tőle tudsz ennyit a zenéről meg a hangszórókról, ugye?
– Micsoda?
– Apád zenész volt, nem?
– Olyasmi. Hangmérnök – mondtam, és megint remegni kezdett a térdem. Ezt rohadtul utálom, de random pillanatokban elkezdődik. Zsuzsa még nálam is jobban elszégyellte magát, nem is szólt hozzám többet. Nem mondhatom, hogy büszke voltam magamra.

Biztosra vettem, hogy ez lesz a sztori vége. De pár nappal később megint ugyanazzal a busszal ment haza, mint én. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Ő sem rám nézett, hanem az üres ülésre. Fogta a kapaszkodót, pár másodpercig habozott, aztán megkérdezte:
– Leülhetek?
– Persze.
– Nem akartalak megbántani a múltkor.
– Nem bántottál meg. Csak van ez a remegés. Nem tudok mit csinálni vele.
– Elég szar lehet. De én például nem ehetek banánt. Ha véletlenül olyat eszem, amiben banán van, rögtön hánynom kell – mondta szórakozottan a semmibe révedve. Aztán fészkelődött kicsit az ülésben. Esőkabátjának ropogása elegánsan vegyült bele a felpörgő motor zajába.
– Meghallgatsz ma is egy dalt? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam. Nem akartam ráerőltetni a dolgot.
Igent mondott.
Bedobtam a mélyvízbe. Vagy lehet, hogy inkább gleccsert kéne mondanom. A Glósóli-t játszottam neki a Sigur Róstól. Visszafogottan kezdődik. Csendes angyalvokál, analóg sistergés, aztán jön az a fura ritmus effekt, ami arra emlékeztet, amikor a befagyott tócsára lépsz, és a cipődre vágódik némi víz a jég alól. Végül valóságos robbanásban teljesedik ki, az egyik legrendezettebb kakofóniában, amit valaha poszt-rock dalban hallottam. Tudom, hogy túl színpadias, túl éteri és valahogy túl szép az a dal, de mit tegyek, éppen ez jutott eszembe. Nagyon reméltem, hogy nem tart nyálas idiótának miatta.
Nem tartott.
Olyannyira nem, hogy a dolog rendszeressé vált. Zsuzsa majdnem minden alkalommal mellém ült a buszon és hallgatta a dalaimat. Nem sok zaj szivárog ki azokból a fülhallgatókból, meg a busz alapzaja is elég hangos, de azért mindig nagyon füleltem, hol tart éppen a dal és lopva fürkésztem Zsuzsa arcát, próbáltam kitalálni, mire gondolhat éppen.

Szerintem most jutottál el fejben arra a pontra, hogy ez biztos egy olyan sztori, amiben van ügyetlen első csók meg romantikus sétálás kézenfogva és a végén a beteg lelkű srác nem szedi többé az antidepresszánst. Nem jó nyomon jársz. Habár csók az volt, azt hiszem. Ha azt csóknak nevezzük, akkor mondhatjuk, hogy ügyetlen is volt. Nem számítottam a dologra. Egy napon, amikor már három hete futtattuk a „buszos zeneklubot”, Zsuzsa szokás szerint megnyomta a leszállásjelzőt, aztán odahajolt hozzám és azt mondta:
– Szexi vagy, amikor dalokról beszélsz.
Aztán rányomott egy puszit a számra. Öt decibel körüli középmagas pukkanás volt az egész, olyan, mint egy apró pumpa hangja. De azért mégsem tudtam kiverni a fejemből egy jó darabig. Úgy alakult, hogy elhívtam magunkhoz. Anyám nem volt otthon, késő estig dolgozott aznap. Zsuzsa puha léptei alatt alig nyekkentek meg a pince lépcsőfokai.
– Szerintem soha nem láttam még ennyi bakelit lemezt egy rakáson – mondta a gyűjteményt fürkészve.
A Lost for Words-t játszottam a Pink Floydtól, mert könnyen emészthető, romantikus dalt szerettem volna egy klasszikus bandától. A The Division Bell-ről van, ami az utolsó rendes Pink Floyd lemez volt a 90-es években, sajnos már Roger Waters nélkül. Ez a Pink Floyd kevésbé ambiciózus, persze öregebbek is már. Utálták a kritikusok, de szerintem egészen letisztult cucc, ma is megállja a helyét. Legalábbis nagyon reméltem, hogy megállja. Rohadtul ideges voltam, ha tudni akarod az igazat. Végig a dal közben a lemezek között kotorásztam, a címeket olvasva hangtalanul mozgott a szám, annyira szerettem volna valami jobbat találni, valamit, ami igazán illik a helyzethez.
– Ez micsoda? – kérdezte Zsuzsa, amikor vége lett a dalnak. Azonnal elfehéredtem. A mikrofont tartotta a kezében. De ő persze nem tudta, hogy az egy mikrofon, mert nem éppen úgy néz ki. Közelebb léptem és gyorsan kivettem a kezéből. Azt hiszem, eléggé sértődöttnek látszott.
– Valami, amin apám dolgozott.
– Azta… És mire jó?
Ezt igazán nem kellett volna megkérdeznie. Itt romlott el minden. Tudom, hogy mondhattam volna azt is, semmire nem jó, kacat, nem működik. De éreztem, ahogy az idegek enyhén remegtetni kezdik a lábamat. Nagyon izgatott lettem. Meg akartam mutatni Zsuzsának, mire jó a mikrofon. A lemezjátszóhoz léptem, kihúztam a kábelt a vonalbemenetből és rádugtam a telefonomra.
– Ultramagas érzékenységű hangszedő. Nagy távolságból erősít fel zajokat. Kifinomultabb, mint akármelyik hallókészülék a piacon. Ez egy esőcsepp hangja 90 decibeles erősítéssel, hétszeres lassításban – mondtam és elindítottam a lejátszót. A hangfalak fölzúgtak.
A minta 14 másodpercig tart. Az első két másodpercben meredeken emelkedik a frekvenciaszám, majd egy hosszú mélyülő szakasz következik, a végén egy második, alacsonyabb csúcsponttal, amikor az ütközés erejétől újabb vízcsepp pattan fel és zuhan vissza. Nem könnyű megmondani, hogy esőcseppek hallhatók a felvételen, de nem is ez a lényeg. Zseniális szimfónia keletkezik. Elképesztő tisztasággal és intenzitással jön át a felvételen, ahogy a vízmolekulák ütközése és egybeolvadása megrezegteti a levegőt.
– Hmm – mondta Zsuzsa. Nyugtalanul bámultam rá. Eluralkodott rajtam az izgatottság.
– Itt egy másik. Egy kézfogás hangja.
És nem bírtam leállni. Meg kellett mutatnom, hogyan szuperlassítottam le a szomszéd csecsemőjének gügyögését, hogyan alakítottam dallammá egy utasszállító repülő zúgását, egy szúnyog zizegését, a szél zúgását, a villámlást, a hóesést, a levélzörgést a fákon, az elektromosság hangját a konnektorban, Kovácsné szuszogását dolgozatírás közben, random beszélgetésfoszlányokat a környékről, és annak a hangját, ahogy anyám megölelt a temetés napján, és a koporsó döngését és a koporsót tartó kötelek nyikorgását is. És akkor – nekem is váratlanul – Zsuzsa hangja következett. Igen, ezt nem mondtam eddig. Egy-két alkalommal néha még magammal viszem apám mikrofonját, amikor szar napom van. Aznap is benne volt a táskámban.
– Szexi vagy, amikor dalokról beszélsz – bömbölte Zsuzsa a hangszórókból, persze megeffektezve, lassítva, színuszosan csökkenő hangmagassággal. Szoprán, mezzoszoprán, alt és kontraalt egyetlen mondaton belül.
Zsuzsa megragadta a táskáját és fölszaladt a lépcsőn. Hallottam, ahogy bevágja maga után a bejárati ajtót. Egész testemben reszkettem. Alig tudtam előkaparni a fülest a kabátzsebemből. A remegés még akkor is tartott, amikor már elindult a szürke zaj és csak hosszú percek után maradt abba.
Hát persze, hogy Zsuzsa kiakadt. Persze, hogy nem értette. Senki nem érti. Miért pont ő értette volna. Hatalmas idióta voltam, hogy egyáltalán belekezdtem. Nem is érthető ez. Olyan, mint valami egyenlet, amit nem földi fizikusok dolgoztak ki. Ezért olyan nehéz. Túl sok volt ez Zsuzsának egyszerre. De hát éppen ez a lényeg. Hogy túl sok. Hiszen nekem is túl sok! Én sem tudok mit kezdeni vele. Az állandó zajjal, ami szünet nélkül árad minden irányból, összeadódik, elvegyül és felfoghatatlanul, zavarba ejtően bonyolult. Már a 30 decibel alatti zajoknak is igazoltan pszichés hatásai vannak, 175 decibellel pedig embert lehet ölni! Millió különböző frekvencián, különböző erősséggel érkeznek a jelek, és még a kibaszott génkifejeződésre is hatással vannak! Kimutatták, hogy egypetéjű ikrek sem fejlődnek azonosan, ha az egyik embrió génjeit túl sok zaj éri! Ha bekapcsolod a nyomorult tévédet, és elhangolod az adást a hangyafocira, hallhatod azt a sistergést, ami az ősrobbanásból maradt vissza, és ha bekapcsolod a rádiót állandóan, kibaszottul állandóan hallod a kozmikus háttérsugárzást! Jeleket, amiket nem lehet megfejteni, nem lehet lecsillapítani, ott fortyognak körülöttünk minden pillanatban, mintha egy óriási üstbe lennénk zárva, tele a legkülönbözőbb olvadt anyagokkal, amik hol jéghidegek, hol meg tűzmelegek és minden pillanatban hozzánk simulnak és mi nem értjük, nem vagyunk képesek felfogni, hogy mi ennek az egésznek a jelentése.
Ha tudni akarod, szerintem ezért lett apám öngyilkos. Ezért vállal anyám extra műszakot hatszor egy héten. És én ezért hallgatom állandóan a szürke zajt. Mert meg akarok nyugodni. Meg kell nyugodnom.

Az elmúlt két hétben Zsuzsa látványosan került engem. Nem is tudom, mi vitt rá, hogy végül mégis írjak neki. Gondoltam megkérdezem, hogy van. Ennyi, tényleg érdekelt. És küldtem neki egy dalt. A „2022”-t választottam a We Plants Are Happy Plantstől. A honlapon úgy jelölik meg a műfaját, hogy elektronikus tánczene. Az a fajta, ami inkább utazáshoz való. Van benne valami... Nem is tudom. Pörgős, de mégis ellazít. Áh… Fasz ki van. Egyszerűen csak jó az a szám, néha ennyi is elég, rendben? Lehet, hogy nem kéne minden dalt cirádásan körül írni, bár nekem ehhez még hozzá kell szoknom.
Az a fura, hogy Zsuzsa rögtön visszaírt. Azt írta, „Ez nagyon szép” és utána azt is, hogy hiányozott már neki valami új cucc. Ez után a mondat után tett még egy elpirulós szmájlit is. Nézegetem azt a hülye szmájlit, kicsit mintha izzana ott a monitor sarkában és arra gondolok, hogy mindig csak a hangok járnak a fejemben. Pedig hát, ha belegondolsz, a képi ingerekről is bőven lehet mit mondani.

©Kása Ferenc
2020 május

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2020-05-24 20:55 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Látod, ezzel az a gond, hogy Bret Easton Ellisnek is csak regényben működik, mert ott a hobbi mellé meg is kapod a karaktert, amit novellában nem. Nincs elég hely. Kétszer ekkora terjedelemben mondjuk még lehetett volna ezzel is játszani, de ez így kevéske.
Spotify-om nincs és nem is lesz, nem hallgattam meg a te válogatásodat, mert hülye individuum vagyok, aki melbourne swinget hallgat olvasás közben meg amúgy is, Time for Tea (11 Ancorn Lane). Valószínűleg totál más a hangulata, mint a te javaslataidnak lett volna, kiindulva abból, hogy valószínűleg a műben elhangzott dalokat válogattad össze, és nem valami teljesen mást. De tudod mit, csak a te kedvedért, rózsaszín zajt fogok hallgatni (Diablo Swing Orchestra, Pink Noise Waltz). Ha már emlegetted. Szürke zajról nem írtak.

Én a kiszólásokkal sem értek egyet a műben - zavaros. Most elbeszél, leír a pszichológusnak, kiszól az olvasónak, tehát irodalmi igényű lenne a mű, de közben a végén megint napló? Dönts egy mellett, a többit meg szanáld. Olvasóként nekem tök nyolc, melyik mellett teszed le a voksod, te vagy a szerző, én legfeljebb elfogadok.

A zenei-technikai háttérhez nem értek, vannak nákam jobbak, akik majd elmondják, hogy mi merre és hány méter. Azért az embrionális fejlődés és a zaj a génekre gyakorolt hatása elég fura volt... (a zaj rezgés - mire a génkifejeződésre hatással lehetne, már nagyjából szétverte a hormongrádienseket is, de értem, mit szerettél volna mondani, csak ez így fura volt)

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2020-06-02 10:12 Zora

Zora képe

Nagyon fura, hogy Bret Easton Ellis-t írod, Dóri, amíg olvastam, pontosan ő meg talán Salinger jártak a fejemben, a "kiszólások" miatt. Engem nem zavart. Nekem a sztori nem volt elég. Szépen felépítetted, átgondolt a szöveg, gördülékeny, megtaláltad az arányt aközött, hogy túlmagyarázod vagy érthetetlen lesz. És aztán nem vezetett sehova az egész. Lehetett volna az a mikrofon valóban ütős fordulat a végére, de nem lett az. Ezt sajnálom egyedül, egyébként tetszett.
Közel is áll hozzám, mert szerintem minden kisgyerekes szülő átesik az "úristen, mi van, ha túlhallásos a gyerek?!" perióduson. Nálam ez még mindig tart.

------------------------------------------