A tudás ára 1/2

– Miért tetted ezt velem, Karina?
A kérdés üresen hullik a szoba csöndjébe. Egy kartondoboznyi feljegyzés, és egy napló: ez maradt nekem egykori legjobb barátnőm után. Évekkel ezelőtt láttam őt utoljára, egy kávéházi beszélgetés alkalmával.
A halálhír után két héttel felkereset az ügyvédje. Azt mondta, Karina bevett a végrendeletébe, így hát elmentem a hagyatéki tárgyalásra. Azt gondoltam, egykori barátnőm néhány bizsut hagyott rám, esetleg a közös fényképeinket egyetemista korunkból. Valami kis kedvességet, amiről rá emlékezhetek.
Emlékeztem is a hosszú vonatúton, talán túl sokat is. Egy csenevész, bakancsos-szimatszatyros lányt láttam magam előtt, aki ijedt arccal bolyong a pécsi kampuszon. Ma már tudom, hiába hittem magam vagánynak, messziről látszott, hogy csak egy gólya vagyok, aki idecsöppent „Mucsáról”, és nem találja a helyét. Talán soha nem is találtam volna meg, ha nincs Karina.
A hagyatéki tárgyalásról hazafelé ismét sok időm volt az emlékezésre. Már a pályaudvaron felbontottam a gondosan leragasztott kartondobozt, és értetlenül túrtam a füzetek, mappák és magányos papírlapok közé. Találomra előhúztam egyet: képletek sorakoztak rajta gyöngybetűkkel. Egy másikon jegyzetekbe olvashattam bele, tele áthúzásokkal és nyilacskákkal, amelyek mindig egy felkiáltójeles mondathoz vezettek. Csak annyit értettem belőle, hogy a relativitáselmélethez van köze.
Mindig úgy gondoltam, Karina született zseni, az a fajta, aki valami furcsa véletlen folytán ösztönös érzékkel születik egy tudományterület iránt. Neki egy percig sem kellett azon gondolkodnia, hogy mi legyen; már kiskorában sorra nyerte a fizikaversenyeket.
De miért nem az egyik kollégájára hagyta ezeket a jegyzeteket, aki értené is, hogy mit tart a kezében? Akkoriban, pszichológushallgatóként én csak Karina miatt jártam be a természettudományi karra, és miatta próbáltam felfogni lelkesen előadott elméleteit. Igazából sosem értettem belőlük túl sokat, épp csak annyit, hogy biztos legyek benne, egyszer övé lesz a Nobel díj.
Mire a vonatom befutott a Keletibe, megtaláltam a doboz alján a naplót is, de csak otthon néztem bele. Az első dátum három évvel ezelőtti volt, a bejegyzések rendszertelenül követték egymást, néha hónapokat is kihagyott, máskor szinte naponta írt valamit. De ezt csak később figyeltem meg, a legelső felfedezésem egy időre minden mást kiszorított: az összes bejegyzés hozzám volt címezve.
Később rájöttem, hogy az utolsó találkozásunkkor kezdte el írni a naplót. Csak arra tudok gondolni, már akkor sejthette, hogy az élete hamarosan véget ér. Ez azonban olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel félek szembenézni.
„Drága Illi!” – kezdődött a kis könyvecske első bejegyzése.
Milyen irigy voltam Karina egzotikus hangzású nevére! Nekem csak az Ilona jutott, amit gyűlöltem a tinédzserlázadás utolsó nagy hullámában. Az Ili becézést elviseltem. Karina ötlete volt, hogy ejtsük két l-el, és máris úgy hangzik, mintha köze sem lenne a vénkisasszonyosnak érzett Ilonához. Soha többé nem szólított máshogy. És soha többé nem szólított így senki más.
Ezt a becenevet olvasva futotta el a könny először a szememet. Nem sírtam, amikor megtudtam a halálhírét, és akkor sem, amikor senki nem hívott a temetésére – a munka miatt amúgy sem tudtam volna elmenni. De miközben olvastam Karina bejegyzéseit, pár oldalanként elbőgtem magam; hüppögő, rázkódó zokogással, amilyet talán fiatal lány koromban csináltam utoljára. Magam előtt láttam Karinát húsz évesen, ahogy áll a kampusz előtt, vagy a Széchényi téren ül egy padon, és nevet teli torokból, hátrahajtott fejjel, míg rövid, hollófekete haja a gallérját nem söpri.
Az első sírógörcs miatt ki kellett mennem a fürdőszobába, és percekig locsolni az arcomat hidegvízzel, mire úgy éreztem, folytatni tudom az olvasást.
„Biztosan emlékszel még a régi Széchényi tér legendájára.” – írta Karina a bejegyzésben. „Ott kezdődött minden.”
Ha Pécsre gondolok, mindig a Széchényi teret látom magam előtt. A régit, szökőkút és csobogó nélkül. Igazából nem volt több, csak egy kis zöld rész a szobor körül, és pár pad. Mi mégis imádtuk, talán a városi legenda miatt. Egyikünk sem emlékezett később, hogy kitől hallottunk róla először. A legenda szerint a Széchenyi tér kővágószőlősi, vörös homokkőburkolatának igen magas volt az urántartalma. Állítólag olyannyira, hogy a téren hasonló értékeket mértek, mint az egykori uránbánya közelében. A sugárzásnak furcsa módon pozitív hatást tulajdonítottak. Sok diák azt mesélte, hogy a téren nagyon könnyű tanulni, akár két óra alatt is fel lehet készülni egy nehéz vizsgára. A hitetleneknek azt hozták fel, hogy a sugárzástól gyorsabban olvad el a főtéren a hó, mint bárhol máshol a városban – várjuk csak ki a telet, majd meglátjuk! És persze minden mesélőnek volt olyan ismerőse, akinek sikerült egy szigorú tanár nehéz vizsgáját a téren való tanulással jelesre teljesíteni.
„Emlékszel, mit mondtam neked akkor?” – kérdezte Karina a bejegyzésben.
A megismerkedésünk napjára utalt, ami egy kiskocsmában végződött hajnaltájban. Karina nélkül nem mertem volna lemenni a végzősök törzshelyére, de ő rám nevetett azzal a teli szájas vigyorával, és rábeszélt, hogy vegyem csak fel a kölcsönbe kapott miniruhát, és nézzünk körül az éjszakában. Néha odacsapódtunk egy társasághoz, de többnyire csak magunkban ittunk és beszélgettünk. – Én úgy éreztem, a világon mindenről, ami igazán fontos, és még sosem tudtam megbeszélni senkivel. – Hajnali háromkor készülődtünk visszamenni a kollégiumba, amikor elcsíptük egy beszélgetés végét. A Széchényi tér legendájáról volt szó. Addigra már mindketten hallottunk róla, és kifelé menet Karina megjegyezte, hogy kíváncsi lenne, milyen sugárzás is van ott igazából.
„Csak nem hiszed, hogy tényleg sugároznak a tér kövei?” – kérdeztem meglepődve. Egy fizikushallgatótól maximum egy fanyar mosolyt vártam volna erre az elméletre.
„Az biztos, hogy nem uránium, de más sugárzások is vannak, nem csak a radioaktív" – válaszolta akkor Karina. „Az ilyen legendáknak szerintem mindig van valami kis valóságalapja.”
”Annyira örültem, amikor összeköltöztünk!” – írta Karina a folytatásban. „Soha nem volt még ilyen jó barátnőm, mint te voltál akkor. Azóta sem volt.”
Megint elpityeredtem, mint valami érzelgős drámakirálynő. Úgy tűnt, ez a könnyek éjszakája lesz. Felkapcsoltam az olvasólámpát, és bekucorodtam a kedvenc fotelomba a naplóval.
Talán akkor voltam életemben először igazán boldog, amikor beköltöztünk abba az egyszobás, lepukkant garzonba.
„De én nem árultam el, mire jöttem rá lassacskán” – folytatódott a következő oldalon a napló.
„Te pedig nem kérdezted, miért tanulok mindig a téren. Még akkor sem, amikor rábeszéltelek, hogy tanulj velem ott te is.”
Emlékszem, az a vizsgám jeles lett. Talán meg is eresztettem egy viccet a legendáról. És természetesen azt is észrevettem, hogy Karina előszeretettel tanul a téren. Kissé különösnek csak akkor kezdtem találni, amikor igazán beköszöntött a tél, és Karinát továbbra is sokszor láttam órákat tölteni a téren. Kis köröket róva sétált a hóesésben, és folyton le-föl húzgálta a kesztyűjét, hogy lapozhasson.
„Nézd, tényleg elolvad a hó!” – mutatta egyszer a vörös köveken megülő kásás latyakot.
Mosolyogtam ezen, de ő nem vette észre; tekintete a távolba révedt, gondolatban már egészen máshol járt. Legalábbis én ezt hittem.
„Persze tényleg volt érzékem a fizikához” – kezdődött az öt héttel későbbi bejegyzés, mintha abba sem hagyta volna a gondolatmenetet.
„A doktori iskola valószínűleg nem sikerült volna ilyen fényesen, de lett volna egy-két közepes publikáció. Ottmaradhattam volna tanítani. Kristóf biztosan jobban járt volna, és talán én is boldogabb lennék.”
Kristóf volt a legutolsó, akire emlékezni akartam. Harmadik év közepén még nekem udvarolt egy rövid ideig. Egészen addig, míg össze nem ismertettem Karinával. Nem mondhatnám, hogy elpártolása szíven ütött volna, de hogy Karina is érdeklődött Kristóf iránt – ez tényleg kissé féltékennyé tett.
„Neked nem lehet fogalmad a valós tehetségemről” – írta Karina –, „és talán el sem hiszed, hogy közel sem volt akkora, ami indokolta volna a sikereimet. De ez az igazság. Először magam sem akartam szembesülni vele. Letettem egy-két vizsgát próbaképpen úgy, hogy nem a téren tanultam. Akármennyit tanultam, nem lettek olyan jók… És az ötletekről még nem is írtam! Egy óra a téren a megfelelő helyen (az elsőt két hétig kerestem), és máris olyan ötletek jutottak az eszembe, amelyektől minden tanár elolvadt. Ilyen ötlet miatt lettem első helyezett az Országos Tudományos Diákköri Konferencián. És persze a diplomamunkámat és a mesterszakos felvételimet is hasonlónak köszönhetem. Vedd hozzá a többit is, a versenyeket, a nagy sikerű publikációkat, mindent, amit idáig elértem.”
Hitetlenkedve tettem le a kis könyvecskét. Próbáltam elfogulatlanul visszagondolni Karinára. Tényleg olyan rendkívüli zseni volt, mint amilyennek én láttam? Mit tudtam az egyetemet – a Széchenyi teret – megelőző Karináról?
És tényleg soha nem próbálta elmondani nekem? Vagy csak félresöpörtem szerénységnek hitt tiltakozásait… Talán nem voltam olyan jó barátnő, mint állítja. Olyan sok elvárás nehezedett rá; mindenki látni akarta valaminek. Ifjú zseninek, bombanőnek, éltanulónak. Ha tényleg a barátja lettem volna, és nem csak az egyik rajongója, akkor láttam volna az embert, akinek fájdalmai vannak. De én sem engedtem leszállni a piedesztálról, egy percre sem.

„Talán már érted, miért maradtam Pécsett” – írta Karina két lappal később. „Az után a katasztrofálisra sikerült nyári egyetem után úgy döntöttem, hogy megadom magam. Elég fiatal voltam ahhoz a felfuvalkodottsághoz, hogy csak egy kis illegális segítségnek lássam, mintha csak puskáznék. Mennyit nyaggatott az öreg Rónyai prof, hogy menjek külföldre továbbtanulni! Azt az állást az egyetem tudományos lapjánál a városhoz való „hűséges ragaszkodásom” miatt kaptam. Valahol vicces…
Már akkor is kutattam a Széchenyi tér titkát. Arra már rájöttem, hogy nem mindenkire hat egyformán a sugárzás, vannak teljesen immúnis egyedek is, és szuper-érzékenyek. Én az utóbbiak közé tartozom. Ezt a sugárzást (vagy talán jobb lenne energiamezőnek mondanom) még a hold állása is befolyásolta, sőt, egy kicsit a hőmérséklet is. Mindent leírtam a jegyzeteimben, neked elég annyit tudnod, hogy egy eddig ismeretlen, de korántsem egyedülálló jelenségről van szó. Akkor még csak sejtettem, mára biztosan tudom, hogy egyféle enyhe téridő-torzulás ez, ami különös hatással van az arra fogékony emberei elmére.
Elkezdtem kutatni a zsenik életét, az volt a tervem, hogy újabb hasonló helyekre találjak. Hiszen ami egyszer előfordult, annak máskor és máshol is elő kellett fordulnia. Szabályszerűséget kerestem, és később meg is találtam.”

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2016-03-24 13:16 Blade

Blade képe

Térelmélet, első rész.

cs, 2016-03-24 14:07 Sren

Sren képe

Föl van adva a lecke, mert olyasmit kell mondanom – vagy inkább megbeszélni veled – amit nem szeretek, mert izgulok, vajon ráérzel-e az árnyalatra, amiről beszélnék.

Régebben azért szerettem az írásaidat, mert a nem egészen tökéletes technika ellenére vittek, repítettek: bennük volt/van a varázspor.
Mostanság a varázspor mintha kevesebb lenne, a technika élesebb, szinte tökéletes. Annyira látom, mi miért van úgy, ahogy van, mintha egy térkép lenne előttem. Az egyik azért, hogy ne legyen szóismétlés, a másik azért, mert pont az a szó klappol oda legjobban, a harmadik amazért… Mintha nagyítóval nézném, a szemembe kiabálnak ezek a dolgok, holott esk, nem keresem.

Vajon Kata ezt nevezi az én írásaimban „mérnöki precizitásnak”? Nem, hisz a Violet kivételével mind megszólal, sőt dörren. És mégis, valami ilyesmi. Míg a robbanás füstje (és a varázspor!) elfedi a tökéletesre csiszolt, néhol szinte már vonalzóval meghúzott technikát, addig nincs gond. Akkor van, amikor kilátszik a kép alól az első pár vonal.

Az egyetem tehet róla, vagy törekedsz a rendezettségre? Vagy ez egyfajta átmenet lenne a kezdő bájos porhintése, a gyakorlottabbak manőverei és a kiforrott író tudatos, ám könnyed eleganciával alkalmazott technikája között? Tényleg nem tudom, megnézheted, a Violetet direkt ezért tettem fel, ez nyomaszt benne, erre fel szembejön itt nálad, noha nyilván más okból, de nem az ok a lényeg… Kicsit olyan érzésem van, hogy elém teszel egy tálcára való gusztusos ételt, és mert a tálca vadiúj, enyhén megcsapja az orromat az új-illat.

Egyébként jó írás lesz ez, Kentás, jó szagú, jó ízű, és simán el lehet feledkezni a tálcáról, ha ott van egyáltalán. Kizárólag azért hoztam fel neked, mert azon kevesek közt vagy, akik talán tudnak mit mondani egy ilyen felvetésre.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2016-03-24 15:10 Kentaur

Kentaur képe

Szerintem abban lehet valami, hogy az igazi szellemi túlterhelés ihletgyilkos dolog, zabálja a varázsport mint állat. Kiszipkázza még az álmaidat is, ragyogó üresre suvikszolja elméd misztikus homályát és betemeti a szellemi naivitás legapróbb bájgödröcskéjét is, nem keresett válaszokkal kövezi le a kíváncsiság feneketlen kútját. Egyszóval a folyam leapad annyira, hogy a gyakorlott szem meglátja a rendszerszemlélet és módszer köveit a mederben, melyek rendes hozamnál észrevétlenül irányítják az áramlást. Remélem, ez a nagyon gyakorlott szemnek is csak árnyképe a köveknek, és oda nem jutok el, hogy már alig lesz víz a mederben.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2016-03-24 15:58 Sren

Sren képe

Nem csalódtam benned!

Nem fogsz eljutni oda, ezt maga a lényed zárja ki, a fantasztikus mesélőkéd, a remek ötletek, a gazdag képzelet. És az írásaid messze a rúd fölött vannak még ilyen fárasztó időszakban is. Extra bónusz a megértésed, nagyon köszönöm! Kitartás! A varázserő nem vész el, ez egy percig sem volt kérdéses. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2016-03-24 18:46 Niszel

Szia!
Egy ilyen "agyfényező park" most nekem jól jönne. Angol nyelvtanból kiváltképpen.:)

cs, 2016-03-24 20:28 Kentaur

Kentaur képe

Abból aztán nekem is!
És ez csak rosszabb lesz, amikor a műveltetést kell már kombinálnod a 12. igeidővel harmadik személyben, birtokos esetben. :(

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2016-03-25 06:57 Niszel

Na, ne!
Ide a "parkkal", azonnal.

cs, 2016-03-24 20:49 Gitáros

Gitáros képe

"felkereset az ügyvédje" - felkeresett
"Nobel díj" - Nobel-díj
"emberei elmére" - emberi

Érdekes a sztori, szokás szerint magas színvonalon van megírva, érdeklődéssel várom a folytatást.:D

Miki

cs, 2016-03-24 21:10 Sednol

Sednol képe
5

Miért csináljátok ezt velem?
Jövök olvasni, tanulni, erre egy újabb folytatásos történetet találok. Falom a szavakat – hála a stílusodnak egyetlen mondat sem akad a torkomon –, pár perc alatt a végére érek, és várnom kell. :(
Ha tőled olvasok, mindig rá kell jönnöm, hogy van még hová fejlődnöm. :D
Várom a folytatást.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

p, 2016-03-25 09:10 Kentaur

Kentaur képe

Már beküldtem a folytatást, csak egy kis idő, hogy stílszerű legyek. :D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.